„1994-ben egy hideg, téli délelőttön a Jar of Files-t hallgattam a walkmanben a Dunaparton, és a Nutshell első hangjaira nagy, néma pelyhekben elkezdett szakadni a hó. Ez egy kitörölhetetlen emlék: ha meghallom a dalt, ugyanez a kép jön fel azonnal. Nem vagyok egy nagy nosztalgiázós, de ezek a dalok valahol a szomorúságuk mellett is adnak egy biztos kapaszkodót. Egyébként minden jó zene ilyen: segít élni. A grunge dalokban éppen ez a csodálatos. Vannak pillanatok, hogy azt érzed, ezt kell beraknod… és működik! Újra és újra – mesélte a grunge-hoz fűződő viszonyáról Szepesi Mátyás, a Konyha és a Magashegyi Underground gitárosa. Kiss Ákos interjúja.
Szepesi Mátyás (Fotó: Dancs Enikő Bianka)
__
„Say hello to heaven.
Chris Cornell hangja nem is olyan régi, de hihetetlen távolinak tűnő időkbe visz vissza. Igen, ha az ember gyászol, magát sajnálja veszettül és a saját piti érzéseiről és tyúkszaros emlékeiről ír – Christ nem ismertem személyesen, egyszer láttam igen messziről, a Guns N Roses elő-előzenekaraként izzadtak vagy négy számot a napon a Népstadionban – így róla nem sokat tudok írni. De mielőtt megijednétek, nem lesz szó sem az MTV Headbangers Ball műsoráról, sem a lengyel kalóz Takt kazettákról, de még a kockás ingekről sem.
Hát azt a hangot nem lehetett semmihez hasonlítani. Azon bárhová el lehetett repülni. Azon bármilyen magasra fel lehetett mászni, onnan jól körülnézni, piszkos falak, tetők cikcakkja, az Andrássy út túlsó ablaksora vakon csillog a napfényben, say helló to Ottlik. Kiszámíthatatlanság volt benne, játék és erő, erő, erő – ki a tökömnek volt még kockás hasa Seattle-ben, komolyan? Ez a hang segített cipelni – tetszőleges team-munkában Layne-nel, Kurttel és Eddie-vel kamaszkorom minden klasszik terhét, ha az ember Soundgardent – sőt még inkább Temple Of The Dogot – hallgatott, megszállta valami nem evilági erő, instant szuperhős ruha (mondom, haskockák.) Rengeteg konkrét pillanatra emlékszem amikor Chris hangja szólt, gimiből hazafelé, Balatonra lefelé, elcseszett randik utáni begubózódás, sőt amikor Senna meghalt, a „Fell On Black Days” szólt egy hétig és akkor a Farhát nevű feldolgozás-zenekarról, akikkel játszottuk is a Hunger Strike-ot, még nem is beszéltem… Ott volt azokban a percekben és már ott marad az emlékekben, Chris hangja mostantól az életembe falazott Kőmíves Kelemenné.
Hányszor írták le az elmúlt évek zenészhalál-sorozatában hogy „mától a világ már nem lesz ugyanolyan” – ez egy faszság. A világ minden nap változik, már tegnap sem volt semmi köze ahhoz a térhez, ahová az imént dugtam be a fejem. Pont néhány napja beszélgettünk egy kedves ismerősömmel arról, hogy ha bárhol-bármikor élhetnénk, akkor mit választanánk és én erre kapásból rávágtam hogy én senkivel sem cserélnék, mert iszonyat izgalmas volt a grunge korszakban kamasznak lenni, látni ahogy a titkos házikedvencekből világsztárok lesznek. És a mi hőseink sem úszták meg, hogy aki egyszer lángot gyújtott, az a végén szarrá is égett.
No one sings like you anymore.
Szepesi Mátyás, 2017. május 18.”
___
Szepesi Matyi, a Konyha és a Magashegyi Underground gitárosa, a fent idézett megrázóan őszinte és személyes memoárt írta ki az oldalára Chris Cornell halálakor. Amikor először láttam őt színpadon – egy kígyózó mozgású gitáros srácot keménykalapban, meg valami fura ingben -, a fiatal Mike McCready és Jeff Ament jutott róla eszembe. Matyi azon zenészek közé tartozik, akiknek jelen időben volt meghatározó élménye a grunge. Egy Magashegyi Underground koncert után, a Nagyerdei víztorony mellett felállított backstageben, hajnali kettőkor ültünk le beszélgetni úgy, hogy közben minden ötödik percben felhangzott a Despacito. Utóbbi mondjuk pont nem került szóba.
Évek óta ismerjük egymást, de sajnos egy haláleset kellett ahhoz, hogy leessen a tantusz, hogy te igazából óriási grunge fan vagy. Mit jelentett számodra a műfaj?
Az ember tinédzser korban ébred rá a zenei identitására: ebben a korban dől el, hogy milyen műfaj mellett köteleződik el. Én pont akkor voltam 16-17 éves, amikor az egész grunge robbanás történt: szinte a semmiből jött, és kis túlzással az egész szcéna pár év múlva el is tűnt ugyanúgy a semmibe. Vagy legalábbis kikerült a reflektorfényből, és búvópatakká vált a műfaj. Pont akkor került a világ szeme elé, amikor én is azt kerestem, hogy mi az a zene, ami én vagyok.
Te már akkor zenéltél, vagy ennek hatására kezdtél bele a muzsikálásba?
Már zenélgettem. Volt egy tipikus garázszenekarunk, a korai Guns N’ Roses volt a nagy kedvencem. Az Appetite For Destruction lemezt hallgattuk meg az EP-iket. Akkoriban még nagyon más jelentett a GN’R, mint pár évvel később. Nyers, de érdekesen eklektikus rockzenét. De még ehhez képest is izgalmas volt a grunge formanyelve: egyszerre volt kemény, dögös, artisztikus és érzelemgazdag, de úgy, hogy nem volt nyálas. Mindaz, ami a lázadó korszakában taszítja az embert – hogy érzelmekről énekeljenek valakik érzelmesen -, az a grunge dalokban úgy volt becsomagolva, hogy nem volt ciki, sőt, pont átélhető volt egy tinisrácnak. Mostani szemmel nézve az akkori világsztár grunge zenészek a húszas éveik elején-közepén jártak – persze akkoriban nagyon felnőttnek láttuk-gondoltuk őket -, de nagyjából ugyanazokkal az életszakaszbeli problémákkal küzdöttek, amikkel mi is. Szóval minden szempontból tökéletes volt az időzítés: egy rajongónak ma is kulcsélmény amikor láthat a semmiből befutni egy zenekart. Ez történt velünk is. Felvettük vasárnap éjszaka az MTV Headbangers Ballt, másnap visszanéztük és kiválogattuk a jó számokat-videókat: Mai aggyal hihetetlennek tűnik, hogy a kinti debütálás után egy-két hónappal már Magyarországon is ismertük a Pearl Jamet! Mondjuk a többi grunge-zenekar már előtte is létezett az undergroundban – de „élő egyenesben” láttuk naggyá válni őket, aztán egyiket-másikat gyorsan elégni is. Ebben van valami mágikus – kicsit olyan, mintha részese lennél a történelemnek.
A Konyha nevű zenekarodban, ha nem is vegytisztán, de felfedezhetők a ’90-es évek zenei hatásai. Emlékszel az első pillanatra amikor találkoztál ezzel? Egy Smells Like Teen Spirit az MTV-n, vagy hasonló emlék?
Az biztos nem (nevet). Akkoriban Nirvana állt legkevésbé közel hozzám, ez viszont totálisan megváltozott az azóta eltelt idő alatt. Manapság, ha valamit előveszek ebből az időszakból, akkor az vagy Nirvana, vagy Alice in Chains. Annak idején, ’92 táján így nézett ki nálam a sorrend: Temple Of The Dog, Pearl Jam, Alice in Chains, Soundgarden és a nagyok közül a sor végén a Nirvana. A Pearl Jam fogott meg először, ez egészen biztos, zeneileg az tűnt akkor a legkúlabbnak-leglazábbnak, legkevésbé görcsölősnek. Nagyon groove-os, kifejezetten fekás basszusgitározás és dobolás volt benne például, ami az akkori rockzenére egyáltalán nem volt jellemző. Gondold el, hogy például akkoriban a Metallica lemezeken majdnem nullára keverték a basszusgitárt, a lábdob cserébe arcba volt rakva és csattogott – a Pearl Jam az antitézis volt ehhez képest, ez a nagyon muzikális, lüktető dob-basszus összjáték. Mike gitárjátékában-hangzásban nagyon sok volt a Hendrix hatás – ugye ő is seattlei származású – Stone riffjeiben meg a ’60-as, ’70-es évek minden lazasága, a korai Zeppelin meg Aerosmith is. Szóval a Pearl Jam volt az, ami először beszívott, aztán pedig az Alice In Chains: az olyan élmény volt, hogy „én ilyet még nem hallottam”: unortodox riffek és ritmusok, kibogozhatatlan vokálok, mégis valami nagyon letisztult egységben. A Chains zenéje adta ki a grunge zenekarok közül a legzártabb “univerzumot”, egy saját, konzekvens, egységes világot. A zene bármelyik két másodpercéből megmondtad, hogy Alice in Chians, ha nem szólt éppen ének, akkor is. Az is tetszett benne, hogy mennyire bevállalósak voltak: a klipjeik, az akusztikus EP-k… a rockos lemezek között különutas dolognak tűnt akkor, mindenhez képest.
Zenészkörökben a mai napig elég megosztó a Nirvana és maga Kurt Cobain személye. Neked zenészként a kezdeti időszakhoz képest mára teljesen átformálódott a véleményed róla. Mi okozta ezt a változást?
Amikor a Nirvana bejött, akkor már javában zenekaroztunk és más utakon jártam. Én akkor nagyon mást kerestem a zenében, azt a finoman cizellált hangszerelést amit a Pearl Jam, vagy azt az agyasabb megközelítést, amit a Soundgarden vagy az Alice in Chains csinált, azt nagyon adtam, ezzel szemben a Nirvana minimalista megközelítése – ami alapvetően abból jött, hogy nem voltak képzett zenészek – nekem akkor nagyon primitívnek hatott, a dalok hangulata meg akkor még nem kapott el. Volt pár kedvenc dalom, például az In Bloom, de csak később esett le, hogy mennyire zseniális valójában az a zenekar. Kevés hang van megfogva, de az viszont úgy oda van téve, úgy meg van írva, hogy csak na! Zsigerből jött. Nem agyaltak éveket, hogy melyik hang után mi jöjjön, hanem a csávó megfogta a gitárt és odarakta. Ennél tökéletesebben a punkot és a rockot nem lehet megfogni. Manapság, ha beteszem a Nirvanát, az egy azonnali adrenalin-löket. Érzelmileg van egy távolságtartás bennem, de zeneileg egy zseniális bombarecept az egész. A Konyhában mi is trióban játszunk, fontos tudni ki, hogy használta ezt ki. Az etalon-zenekaraink triója a Jimi Hendrix Experience, a Police és a Nirvana. A Nirvanának is voltak nagyon jól megfogható előképei – például a Pixies és egy csomó underground banda -, de még ezekhez képest is kurva eredeti volt a Nirvana. Nyilván ebben benne van Kurt orgánuma és az elképesztően szuggesztív, szívkitépő előadásmódja is.
Van a grunge-nak egy úgynevezett „B kategóriája”. Azok a zenekarok, akik a nagy seattle-i négyes pályatársai voltak, de nem értek el átütő sikert. Ezeket a zenéket követted?
Igazából ezek nem annyira ragadtak meg akkor. Mikor a Queens Of The Stone Age kapcsán felkapták egy időre a Mark Lanegant, akkor visszahallgattam a dolgait. De ma már nagyon más zenéket hallgatok, szóval ma már az egész grunge nosztalgia. Igazából ez akkor volt ütős. Ma már nagyon kevés olyan rockzenekart találok, ami megfog.
„Azt szeretem, ha valaki meglep és felráz” (Fotó: Dancs Enikő Bianka)
Tényleg, mostanában mit hallgatsz?
Mostanában már inkább csak dalokat hallgatok, nagyon vegyes, hogy milyen műfajokból. Fiatal koromban sokszor volt, hogy egy előadótól tetszett egy dal, megvettem a lemezét, de a lemez egésze már nem tetszett. Ma megteheti az ember hogy kimazsolázza magának a dalokat: felmegyek a Spotifyra, elindulok valami kedvenctől és össze vissza szörfölgetek, ha valami tetszik, lementem. Hallgatok rockzenét persze, keresem az újakat. Hogy neveket is mondjak: a Highly Suspect nagyon klassz, sokat pörög a Queens Of The Stone Age, volt egy nagy Black Keys-korszakom 2010 körül, de néha jól esik olyan rettenetes zúzdákat hallgatni mint az Architects, a Dilinger Escape Plan vagy a Bring Me The Horizon. Amúgy meg rengeteg folkot, indie-t hallgatok: Hozier, Chet Faker, Alt+J. Imádom a soult is, Amy Winehouse teljesen felforgatott 10-12 éve, mind a dalai, mind a története – nem véletlenül tetováltattam magamra az arcképét. Olyan is van, hogy valami elmegy mellettem, és csak pár év múlva esik le, hogy ez mi volt. De előveszek régi dolgokat is, újra hallgatom, úja felfedezem.
Ezek az újra előveszem dolgok milyen impulzusok alapján történnek?
Például az Alice in Chains akkor kerül elő, ha szar kedvem van. (nevet) A magánynak, a kiszolgáltatottságnak és a depressziónak az érzését olyan tökéletesen fogták meg, hogy a mai napig nem jutott ilyen messzire senki ezen az úton. Nagyon szép, eleven képek maradtak meg abból a korszakból. Például 1994-ben egy hideg, téli délelőttön a Jar of Files-t hallgattam a walkmanben a Dunaparton, és a Nutshell első hangjaira nagy, néma pelyhekben elkezdett szakadni a hó. Ez egy kitörölhetetlen emlék: ha meghallom a dalt, ugyanez a kép jön fel azonnal. Nem vagyok egy nagy nosztalgiázós, de ezek a dalok valahol a szomorúságuk mellett is adnak egy biztos kapaszkodót. Egyébként minden jó zene ilyen: segít élni. A grunge dalokban éppen ez a csodálatos. Vannak pillanatok, hogy azt érzed, ezt kell beraknod… és működik! Újra és újra.
Ha jól értem, a Pearl Jamet te istenítetted. Most követed őket rajongóként?
Nem. Ha véletlenül nosztalgia-rohamom is van, ezt hallgatom a legkevésbé.
Ha elmennél egy Pearl Jam koncertre, mit adna most neked?
Nem megyek el. A Guns N’ Roses például az életem volt, de eszembe nem jutott most elmenni Prágába vagy Bécsbe. Nagyon érdekes ez, mert zeneileg hatalmas lökést adtak nekem, ráadásul tudom hallomásból hogy a mostani dolgaik is erősek, színvonalasak. Két dolog lehet: egyrészt, amikor kijött a Vitalogy, azt nagyon utáltam. (nevet) Pont azokat a dolgokat kezdték elhagyni a zenéből és az attitűdjükből, amiket a legjobban szerettem bennük, és ezért minden kapcsolatot azonnal megszakítottam velük – bár mai aggyal teljesen megértem a váltást. Másrészt azzal a fajta rajongással szerettem őket – poszterek, hasonló öltözködés, tribute zenekarban játszás, ilyenek -, aminek muszáj elmúlnia amikor az ember felnő, és így a zene is ott marad a pincében a gyerekkori “kacatokkal” együtt a dobozban. Fura ez a rajongás dolog, legalábbis én fura madár vagyok ebből a szempontból. Koncertekre is nagyon keveset járok, bár ebben az is benne van, hogy hál’ istennek nekünk is nagyon sok bulink van. Én a meglepetéseket keresem. Ez persze paradox dolog, mert a meglepetést nem lehet keresni. De én azt szeretem, ha valaki meglep és felráz. Ez lehet egy 16 éves gyerekekből álló zenekar is, de lehet elektronikus zene vagy metal is. A Mastodon napján például volt egy bulink, amiatt zokogtam, hogy nem tudok ott lenni, azt nagyon megnéztem volna. Mondjuk most, hogy feltetted a kérdést, kattogok rajta, hogy elmennék-e egy Pearl Jam bulira, de nem tudom… valahogy a rajongáshoz való viszonyom változott meg.
Lehet, hogy a korral jár.
Lehet. De tudom, hogy másnál ez nem változik. Én viszont nem vagyok ilyen. Lehet, hogy nekem nagyon intenzív a zenével való viszonyom. Az elmúlt hat évben évi minimum 100-120 alkalommal játszottam élőben.
Akkor nem is nagyon van időd más emberek koncertjeire járkálni.
Egyrészt. Másrészt emiatt nekem már teljesen mást jelent a zene, mint régen. Lehet hogy ez nem szimpatikus mindenkinek, de bennem már nincs ez az eszeveszett rajongás. Nagyon sok híres zenésszel találkoztam, és tudom, hogy ők is olyan esendő emberek, mint mi. Nincs meg az az érzésem, hogy ezek hat centivel a föld felett lebegő furcsa lények. Mikor meghal egy-egy olyan ember, aki korábban a hősünk volt, még megrázóbb így megélni. Nem azon kattogunk hogy a sok drog, meg a siker…
Chris Cornell halálakor mit éreztél?
Nagyon rossz volt. Aztán meghalt Chester Bennington. Az első gondolatom az volt, hogy soha többet nem fogom tudni úgy hallgatni ezeket a dalokat, mint eddig. Minden sorban azt keresi az ember ilyenkor, hogy nem lehetett-e ezt előre látni? Ez ad egy plusz érzelmi boostot, azokhoz a dalokhoz amiket amúgy már réges rég, kívülről-belülről ismersz. Hú, és a Temple Of The Dogról nem is beszéltünk, pedig az nekem szintén nagyon-nagyon fontos volt annak idején! Szóval az ember keres párhuzamokat, van nagyon sok hasonló korú barátom, mint Chris volt, Chester meg egy évvel fiatalabb volt nálam. Nyilván én is látom a körülöttem élő emberek problémáit, sikeresekét és sikertelenekét egyaránt. Az első dolog, hogy ezek a problémák nem sikerfüggőek. Ha valaki sikeres, akkor maximum könnyebben tud olyan gyógyszert vagy drogot elérni, amit a sikertelen nem – hogy aztán váratlanul belehaljon. A fő kérdés, hogy miért boldogtalan valaki, akinek mindene megvan, amire ember vágyhat. Chris Cornellnek három, Chesternek hat gyereke volt. És mégis azt mondták, hogy itt hagyom ezt a francba! Normális ember azt gondolná, hogy ezt nem lehet. Próbálod megfejteni, hogy mi lehetett az az állapot, ami idáig vezetett. Ezen nagyon nehéz túllendülni, felfoghatatlan, hogy hogy… Tudjuk, hogy mindkettőjüknek nehéz gyerekkora volt és emiatt valószínűleg mindketten nagyon labilis emberek lehettek. Ezen a siker nem változtat, ezen az ember csak önmaga tud változtatni. Hogy valaki ilyen alkattal sokáig éljen, ki kell alakítani magával egy egészséges viszonyt.
Nekik ez akkor valószínűleg nem sikerült. Kurt Cobainnak annak idején például biztos, hogy nem jött ez össze.
Itt az alapkonfliktus. A traumatikus, gyerekkori élményeket nehezen tudják feldolgozni magukban. A dalokon keresztül sok minden ki tud jönni, de a dalírás önmagában nem gyógyítja be a sebeket, a dalokkal nem tanulod meg szeretni magadat. Az egy külön munka: elfogadni a sebeket, elfogadni a múltat, továbblépni. A másik, ezzel összefüggő dolog amit hatalmas veszélyforrásnak látok az az a paradoxon, hogy ha a legnagyobb slágereidet a szenvedéseidből írtad, aztán helyre teszed magadban a dolgokat, akkor egy idő után miről lehet majd dalt írni? Illetve a siker elvárásokat is hoz: rájuk épül mások élete, felelősséget kell vállalniuk családért, zenésztársakért, stábért, ad absurdum a rajongókért és ez nyomasztó. Ezt akkor lehet elviselni, ha az ember tisztában van magával, a céljaival, önmagával. De persze itt a nagy paradoxon, hogy „oké bazdmeg, lehet, hogy túllépek a traumákon, de akkor nem fogok még egy Hunger Strike-ot vagy Smells Like Teen Spiritet írni”. Ez egy csapdahelyzet, mert arra viszont nem lehet arra felépíteni egy karriert, hogy boldogtalan és kiszolgáltatott vagy, mert úgy nem lehet leélni egy életet.
Ha csak magyar viszonylatban nézzük, a Lukács Lacit számtalanszor éri kritika, hogy lyukas tornacipőkről énekel, miközben már anyagilag is elismert zenész lett. De nézzük meg a te nosztalgiádat ebben! Neked hogyan csapódott le itt a magyar undergroundban a grunge hatása, úgy, hogy tinédzser fiúként már zenélgettél garázszenekarokban?
Egy-két év késéssel egész jó grunge zenekarok lettek itthon. Én mondjuk csak egy Pearl Jam tribute zenekarig jutottam, de például a korai Black Out, olyan ’93-94 környékén már elég rendesen rajta volt ezen a dolgon. Meg volt a Sonic Smell, amire valószínűleg sokan nem emlékeznek, de mai szemmel nézve az egy supergroup volt. Vígh Dávid volt az egyik gitáros, akit később a Turbóbol ismerhetett meg a nagyérdemű. Cicó volt a másik gitáros (ex-Bedlam, Nomad). Réti Andris, a későbbi Southern Specialból volt a basszer, Vadász Peti dobolt, aki a Uniteddel lett híres, és Újvári Peti énekelt, a későbbi Up! zenekar frontembere. Ők öten játszottak kibaszott jól grunge számokat: a sajátok mellett példáull Pearl Jamet, meg a Pushin’ Forward Backet a Temple of the Dogtól. Egyszer vagy kétszer láttam őket, konkrétan úgy néztek ki mint a külföldi rocksztárok. Hatalmas hajzuhatagok, szakállak, menő hangszerek. Az ember elment egy koncertjükre, és azt gondolta, hogy itt van Amerika. Talán egy évig léteztek, megdöbbentően jó volt. Aztán a grunge, ahogy jött, úgy el is tűnt a képernyőkről. Én olyan ’95 körül függesztettem fel a Headbangers Ball nézését, amikor jött a Korn, meg az ilyenek. Elemeiben még megvolt bizonyos zenekaroknál, de jött a nu metal, és a popzenében egészen súlyos dolgok… a rave. Akkor már nem volt érdekes, de itthon még vagy öt évig, a 2000-es évek elejéig elvolt egy csomó zenekar vele. De valami mindig hiányzott, hogy ne csak egy kis kör cuppanjon rá a hazai grunge bandákra. Talán a szöveg miatt, az az itthoni közönségnél kulcskérdés. Igazából nagyon kevés zenére lehet ráültetni jó magyar szöveget. Ezt a témát is órákig tudnám fejtegetni! (nevet) Ha megnézed Lukács Laci szövegeit, angol éneklős prozódia helyett kifejezetten ütemes, hip hopos prozódiákat használ, a sok szótag nagyobb játékteret enged meg a tartalomban is. A korai Tankcsapdában a darálás sokkal inkább hip-hoposabb, avagy rap-metalosabb, semmint éneklős. A grunge-nak ugyanaz a nehézsége, mint a britpopnak: az angol szavak rövidek, általában két szótagosak. A magyar nyelvben arányaiban nagyon kevés a két szótagos szó. Ha ezekre húzol fel szöveget, akkor mondjuk 400 szóból ugyanazt a negyvenet használnád. Rohadt unalmas szövegek lennének. A grunge-ban a Pearl Jamnek voltak hadarós számai, de amúgy ezek általában inkább szép, éneklős dalok voltak, de magyarul nagyon kevesen tudták ezt megcsinálni. Kowa szövegei jutnak eszembe, de az ő akkori szövegei nem voltak mainstreamek.
Nekem is van erről elméletem egyébként.
Na, neked is? Tök jó!
Szóval szerintem az történt, hogy mire kiment az amerikai trend, addigra ért be a magyar grunge-éra. Volt itt azért Bedlam, Honeymaze, Frogshow, Hopika, satöbbi. A kiadók ekkor már nem érdeklődtek a műfaj iránt. Így igazán a magyar grunge sosem került bele a hazai élvonalba.
De a rendes rockzene sem. Egy egy dal erejéig fogadba be a mainstream a magyar rockot. Mondj olyan rock vagy indie előadót, aki évtizedek óta jelen van a mainstream médiában. A Petőfi megjelenéséig – vagyis körülbelül tíz évvel ezelőttiig – a Tankcsapdának egy száma ment a Viván, a Mennyország Tourist… A Kispálnak anno szintén egy száma ment az országos rádiókban. Dehát kisebb piac, kevesebb lehetőség. És ha nagyon szigorúak akarunk lenni, komoly mainstream média-játszása a klasszik grunge világsztár-zenekaroknak is csak egy-egy dal erejéig volt itthon.
