Amerikai és kanadai koncertek után Fonogram díj, az év hazai hard rock vagy metal albuma vagy hangfelvétele kategóriájában. A legfontosabb magyar szakmai elismerés és a külföldi tapasztalatok mellett a Soundgarden és a grunge kötődéséről mesélt Székely Marci, az Ozone Mama kiváló énekese az egyik belvárosi hard rock kávézó teraszán. Sonic Glory, Chris Cornell, Superunknowns, Memories’ Garden. Nagyinterjúnk.
Székely Marci (Fotó: bobal photography)
Fonogram
A napokban újra Fonogram díjasok lettetek, csak míg a The Starship Has Landeddel 2012-ben az év felfedezettjei, a Sonic Glory-val már az év „hazai hard rock vagy metal albuma vagy hangfelvétele” után járó elismerést zsebeltétek be. Mit jelent neked ez a díj?
Elsősorban ez egy nagy szakmai elismerés számunkra, hiszen a díjat odaítélő zsűri olyan szakemberekből áll, akik már hosszú ideje a zeneiparban dolgoznak. A lemezipar átalakulásával napjainkban egy új album inkább már csak promóciós anyag, amivel egy zenekart kicsit jobban be lehet vinni a köztudatba, egy hivatkozási alap, hogy igen, ezek léteznek. Így erre a díjra mi úgy tekintünk, mint az eddigi munkánk elismerésére. Megerősít minket abban, hogy még elhivatottabban folytassuk.
Szerintem ritkán van olyan, hogy egy frissen megjelenő lemez ennyire egységesen, műfaji korlátoktól függetlenül elismerő kritikát kapjon a különböző zenei médiumokban. Ahogyan mi is, úgy a metalra specializálódott Metal Hammer vagy a régebbi dolgokat előtérbe helyező Classic Rock Magazin újságírói egyaránt dicsérték a Sonic Glory-t. Ráadásul országtól függetlenül, mindenhonnan jöttek ezek a pozitív visszajelzések. Hozott ez valami változást a zenekar életében?
Persze, napi szinten érezzük a fokozódó érdeklődést. Egyre több a követőnk a Facebookon, hallgatják a lemezeinket, és szerencsére a koncertjeinkre is egyre többen járnak le. Talán az a legnehezebb dolog egy zenekar életében, hogy megtalálja a közönségét, azokat az embereket, akihez ő szól, akiket megérinthet a zenéje. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból Magyarország nagyon nehéz terep, hiszen a szélesebb közönség érdeklődését nehéz úgy elérni, hogy az adott zenekar nem „folyik” a médiából. Mind a mai napig megkapjuk, hogy „Ti hol a fenében voltatok eddig!” (nevet) Mi azt tapasztaljuk, hogy ha valakit viszont sikerül meghódítanunk, akkor az visszatérő rajongóvá válik és viszi a hírünket.
Büszkén posztolta ki a Facebook oldalára Michael Rich, aki a Sonic Glory-t keverte, hogy megnyertétek a Fonogramot. Egy amerikai hölgy pedig azt írta egy kommentben, hogy „eddig nem is tudatosult bennem, hogy ezek a srácok magyarok”. Szerintem ez azért elég jó visszaigazolás nektek. Van egyébként a tavaszi, amerikai és a kanadai fellépéseiteknek közvetlen hozadéka?
Amellett, hogy végre a tengerentúlon is meg tudtuk mutatni magunkat, egy fesztiválszervezővel nagyon összebarátkoztunk. A koncerten ott tombolt a második sorban a pasas. Miután lejöttünk a színpadról kimentünk cigizni, és ő egyből utánunk jött. Mondta, hogy srácok ez nagyon jó. Kiderült, hogy a fickó technikai koordinátorkánt dolgozott amerikai, meg a kanadai turnékon olyan produkciók mellett, mint az Aerosmith, a Mumford & Sons vagy éppen Justin Bieber. Tavaly összehozott egy fesztivált, amit jövőre is megrendez, és mondta, hogy nem ígér semmit, de rajta vagyunk a listáján. De a fesztivál szakmai részén – zeneipari előadások, workshopok – is jó pár kapcsolatot szereztünk. Meglátjuk, hogy mi lesz majd belőle. A kanadai út egyébként az NKA Cseh Tamás Programjának segítségével valósult meg. Hálásak vagyunk, és ezúton is köszönjük a támogatásukat!
Tudták kint, hogy magyarok vagytok?
Tudták, mert a külföldi koncerteken bemondjuk. De egyébként meg ez ki a fenét érdekel? (nevet) Ha például elmész Magyarországon egy koncertre, akkor nem azért mész el, mert mondjuk eljött a cseh zenekar, és márpedig te annyira cseheket akarsz látni, hanem azért, mert tetszett, amit hallottál tőlük vagy olvastál róluk. Nem az számít, hogy honnan jöttél, az csak egy plusz információ.
Hogy kell egyébként elképzelni egy ilyen fesztivált?
Ezeken a showcase fesztiválokon egy este alatt 6-8 zenekar játszik egymás után, minden zenekar kap negyven perc játékidőt. A közönség nagyobb részt a fesztivál szakmai programjának előadóiból, szervezőiből és a többi fellépőből áll. Magyarán nem egy tipikus koncertszituáció. Mi két kisebb torontói klubban kaptunk lehetőséget, és az ott jelenlévő embereket kellett valahogy megmozgatnunk, olyat produkálni nekik, hogy ne felejtsék el másnapra. Lehet, hogy valaki például csak a bárpultnál szopogatta a koktélját, de ha ő headbangel, akkor már nyertünk. És ez mind a két esetben abszolút sikerült is. Az amerikai koncert kifejezetten családias volt, azt egy Facebook ismerős amerikai zenekar, a Mojo Stone szervezte meg, és több USA-beli ismerősünkkel sikerült végre élőben is találkoznunk, például a lemezünkön dolgozó Micheal Rich-csel, de volt olyan is, aki több államon keresztül utazott, csakhogy élőben lásson minket.
Milyen volt egyébként a fesztiválon fellépő többi zenekar?
Őszintén szólva, nem nagyon nyűgöztek le minket. Volt egy-két jobb produkció, de nagy átlagban nem érzem azt, hogy színvonalbeli különbség lenne a hazai meg a kinti bandák között, inkább felfogásbeli különbség van. Azt érzed rajtuk – függetlenül attól, hogy milyen zenét játszanak -, hogy ők eladják a bulit, hogy élnek a színpadon és szívüket-lelküket beleteszik a produkcióba. A magyar zenekarok jó része odamegy, tisztességesen megcsinálja a bulit, de nincs benne az a plusz, élő élmény. Viszont fel tudnék sorolni jó pár magyar zenekart, akikben bőven megvan ez a potenciál. Azért tegyük hozzá, hogy az amerikai kontinensen – főleg anyagilag – kicsit könnyebb a helyzet a körülményeket tekintve.
Mitől tudtatok ti különlegesebbek lenni, mint a többi fellépő?
A vicces az volt, hogy mi sokkal inkább játszottunk amerikai zenét, mint a többiek. Talán James Downham volt a kivétel, aki viszont egy country-blues előadó. Vele szintén nagyon összebarátkoztunk. Ő is látta, hogy megnyertük a Fonogram díjat, és gratulált is hozzá. Ő olyan melankolikus, akusztikus zenét csinál, amire itthon is van példa, de nem érzem azt, hogy színvonalban akkora hatalmas különbség lenne. Csak hát neki tökéletes a kiejtése. (nevet)
Az Ozona Mama menedzsere, Borbola Kati tegnap egy posztban megköszönte a szurkolást, a támogatást, és a rengeteg gratulációt, amit kaptatok, viszont volt egy érdekes dolog az üzenetében, amire felkaptam a fejem. Elindult valamiféle fúrás-faragás azzal kapcsolatban, hogy kinek kell volna nyerni?
Ilyenek mindig vannak, de nincs ezzel semmi baj. Szervezési oldalon viszont sokszor fut bele a Kati, hogy úgymond nem vagyunk annyira ismertek. A Fongoram hivatalos oldalán is úgy kommunikálták a győzelmünket, hogy „a szélesebb körben annyira nem ismert Ozone Mama” nyerte a díjat. Oké, ez is egy szubjektív dolog, hogy mi az a „szélesebb körben nem ismert”. A mi kategóriánkban ott volt a European Mantra, ami ufókból áll, zenei zsenikről beszélünk, a Borlai Gergő dobol, a Szappanos a basszusgitáros, a progresszív rocknak az iszonyú technikás részét csinálják. A Road nagyon népszerű, ők a Tankcsapda által kitaposott utat követik, modernebb felfogásban, aztán jelölt volt a Blind Myself, akiknek a Lángoló Gitárok olvasói szerint simán kellett volna nyerni, és ott volt a Sex Action, akik 25 éve zenélnek, és akiket egyébként nagyon tisztelek.
Milyen furcsa az élet: nem is olyan régen együtt játszottatok a Mátyás Attila Banddel, most pedig kvázi ellenfelek voltatok Matyi egy másik zenekarával.
A G3-ban játszottunk együtt, és én ott találkoztam Matyival először személyesen. Rögtön úgy fogadott minket, hogy puszi-puszi, srácok, de jó, végre találkozunk élőben, és akkor Andrissal egyből rámentek a gitár-technikai szakmázásra, hogy figyelj, milyen gitáreffekteket használsz, hangszedő, stb. Én akkor arrébb is mentem, az az ő dolguk. (nevet) Mondjuk a Fonogram mellett, pont ezek a szakmai visszaigazolások azok, amik nagyon sokat tudnak jelenteni. Matyi egy harminc akárhány éve pályán lévő figura, aki tudja, hogy miről van szó, tudja, hogy milyenek a körülmények. Először találkoztunk, és úgy fogadott, mintha örök barátok lennénk. Szóval ezek azok az élmények, amik a közönség szeretete mellett pozitív visszacsatolást jelentenek.
Ozone Mama
Már több, mint tíz éve zenéltek együtt Gábor Andrissal, az Ozone Mama gitárosával. Andris mindig nagyon szépen beszél rólad, mindig a régi harcostársának, a barátjának nevez.
Igazából ez szinte már több is, mint barátság. Véd- és dacszövetség, ami köztünk van. Nagyon sokat marjuk egymást, de az évek során megtanultuk a másikat kezelni. Nagyon különböző személyiségek vagyunk. Én az Andrist rettenetesen tisztelem, mert az a zeneiség, ami benne van, az nagyon különleges, az nagyon kevés embernek a sajátja. Abszolút ott van benne a zseni… és ennek természetesen megvannak az árnyoldalai is. (nevet) Valószínűleg ő is úgy gondolkodik rólam egy kicsit, hogy nehéz velem, de nagyon működik közöttünk a kémia. Ha zeneileg értettem valaha egy embert, akkor az az Andris. Egy szemvillanásából tudom, hogy na, most akkordváltás lesz, illetve ha jammelni kezdünk, akkor hol van az a rész, ahol ő bele fog lépni a pedálba, vagy éppen visszahúzódik, hogy más érvényesüljön.
Amikor elkezdetek zenélni, mennyire segített nektek, hogy mindketten szerettétek a grunge-ot?
Egy közös alaphangot biztosan adott. Andrist még a Roosterből ismerem, ahol a Stumpf Andrissal ketten voltak gitárosok. Én akkor a Memories’ Gardenben énekeltem. 2005 szeptemberében volt egy Stone Temple Pilots tribute est, amit Ormai Berci (Basement) barátunk szervezett. Na, ha valami legendás koncert, az az volt. Rengeteg zenész-cimbora lépett fel, mi az Art School Girl-t adtuk elő együtt az Andrissal. Sőt, volt egy Frenkie nevű srác – aki most talán Kínában rádiózik, de itthon is mindig a médiában dolgozott-, és hogy hogy a fenébe, azt nem tudom, de elintézte, hogy a koncert felénél Scott Weiland élőben bejelentkezzen telefonon. Mi a Kék Yukban játszottuk az STP dalokat, Los Angelesben meg éppen felébredt a pasas, pár kérdésre válaszolt, mondta, hogy nagyon örül, meg ilyesmi, majd ment tovább a buli. Szóval ez volt az első olyan koncert, ahol együtt zenéltünk, a koncert után pedig megkérdezte, hogy az induló zenekarában lenne-e kedvem énekelni. Én lettem a negyedik tag. Így indult el az Ozone Mama.
A The Starship Has Landedben rengeteg grunge feeling van. Örök mantrám az Off The Rail.
Ebben viszont semmi tudatosság sem volt. Egyébként a grunge számomra nem zenei stílust jelent. A grunge-ot úgy tudnám megfogalmazni, hogy az egy korszellem volt. Tedd egymás mellé az Alice in Chains-t, a Soundgardent, a Nirvanát, a Pearl Jamet, Mad Seasont – teljesen mások, mégis mindenki érzi, hogy van közös pont.
Ezt hívják grunge-nak, nem?
Oké, ezt anno valaki kitalálta, hogy adjunk egy nevet ennek az egésznek, tök jó, legalább valaki megpróbálta megfogalmazni, hogy mi ez. Ha valamire azt mondod, hogy metal vagy blues, az egyértelmű, hogy mit foglal magába. Ha azt mondod, hogy grunge, az egy nagy katyvasz, nagyon sok minden benne van. Abban meghallod a metalt, a punkot, a country-t, a ’70-es évekbeli pszichedeliát vagy éppen a southern hatásokat. Én azért gondolom azt, hogy talán azért lehet mondani, hogy az Ozone Mama olyan grunge-os zenekar, mert tulajdonképpen mi is ezt csináljuk: azokból a stílusokból áll össze a zenénk, amik ránk hatottak, fontosak nekünk, de ezek nem tudatos dolgok. Amikor elkészül a végtermék, akkor abszolút nem azzal foglalkozunk, hogy az most mire hasonlít vagy honnan jött az inspiráció.
Monster Magnet és sci-fi
„A Monster Magnet az Andris egyik legnagyobb kedvence. Érdekes módon a MM-et nem rajta keresztül ismertem meg először, de miatta mélyedtem el benne jobban. És a Monster Magnettel párhuzamosan ott van a sci-fi, egészen pontosan a sci-fi irodalom mondanivalója: Philip K. Dick, Isaac Asimov, Ray Bradbury… ezek közös olvasási élmények az Andrissal. Vagy Merle-től a Védett férfiak vagy a Malevil. Az előbbinek kötelező olvasmánynak kellene lennie, már csak a női-férfi szerepek miatt is. Philip K. Dicktől nekem a Csordulj könnyem.. a kedvencem, és Asimovval pedig most kezdtem el jobban barátkozni, az Alapítvány trilógiát például nemrég olvastam végig. Emellett nagy filmrajongó vagyok. A sci-fiből nem a lézerkardozós, űrhajós, bolygókat meghódítós irányt kedvelem, hanem azt, ami már tinédzser korom óta megfog, az utópia vagy a disztópia része. A Szárnyas fejvadász, az 1984, a Minority Report, az Equilibrium. De a legnagyobb kedvencem a 12 Majom – van egy hatalmas plakátom is otthon. Azt remélem, hogy ezek a sci-fi hatások a zenénkbe is beivódtak. Mondjuk ott van a Juggernaut, ami elég egyértelmű, de szerintem a Siren’s Callban is benne van. Élőben a Juggernautnál rendszeresen előfordult, hogy figyelnem kellett, hogy az érzelmi túltöltöttség nem menjen a dal kárára. Azt éreztem, hogy kint állunk a színpadon, teljesen beleadom magam, és amikor indul a gitárszóló, akkor úgy érzem, hogy… (sóhajt) kicsit vissza kell szállnom a testembe, hogy folytatni tudjam.”
A grunge és én
Sokan úgy emlegetnek téged, mint a magyar Chris Cornellt.
Nagyon örülök annak, hogy hozzá hasonlítanak, mert ő a XX. század egyik legnagyobb rockénekese. 13 éves koromig kizárólag klasszikus zenét hallgattam, azt énekeltem, azt tanultam. Nekem azok a zenei alapok. Aztán rácuppantunk a Beatles-re, főleg az áttörésük előtti hamburgi korszakra, amikor még Chuck Berry, meg Elvis dalokat játszottak napi nyolc órában valami lepukkant bárban. Laza, vidám rock n’ roll életérzés volt. Ez volt az, ami először megfogott engem. Közben ott voltunk a ’90-es évek elején-közepén, de én sohasem mentem komolyabban utána annak, hogy éppen milyen zenék szólnak. Ez volt az MTV legjobb korszaka: MTV unplugged, a Most Wanted Ray Cokes-szal, és akkor jött a Nirvana. Mindenki elkezdett Nirvana pólóba járkálni, és én nem értettem, hogy mitől annyira nagy dolog ez. Viszont engem csak később, a New Yorki unplugged koncerten keresztül érintett meg. Azt gondolom, hogy akkor értettem meg Kurt Cobaint. [És amikor Marci ezt kimondta, a hangfalakból megszólalt a Polly – PM]
Mi volt az első grunge album egyébként, ami megfogott?
Az első kattanás a Pearl Jam volt, de nem a Ten, hanem a Vs. Kölcsönkaptam egy kazettát egy kedves barátnőmtől, Mezei Hajnitól, és akkor az többé nem is nagyon került ki a walkmanemből. És az kazetta a mai napig nálam van. Bocs, Hajni! (nevet) Nekem a Pearl Jamet a mai napig a Vs. jelenti. Szerintem az a mesterművük.
És hogy jött a Soundgarden?
A Black Hole Sun klipje volt az első impulzus, ami viszont a képi világa miatt nyűgözött le elsősorban. Meg ki az a fickó, aki itt áriázik? A Jesus Christ Pose-t nem is értettem elsőre. Jézusom, mi ez?! (nevet)
Szó szerint. Mi a helyzet az Alice in Chains-szel?
Az a fajta depresszív dolog nem az én lelkivilágom. Bár azt azért nem lehet mondani, hogy a Soundgardenben nincs sötétség. Kim Thayiltól szokták idézni, hogy ő a felelős azért, hogy mindig megmaradjon ez a sötét oldala a zenekarnak. Mad Seasont viszont nagyon szívesen énekelnék. De mondok mást. Ami ebben a korszakba nagyon inspiráló – és az Andrisnak köszönhetem, hogy felfedeztem azt a zenekart-, az a Blind Melon. És nem a No Rain, nem a slágerdal, hanem az egész első lemez.
Miket hallgattál még?
Jamiroquai-tól a Return Of The Space Cowboy-t, a Radioheadtől az OK Computert, Massive Attacket, Lambet, Morcheebát, Portisheadet. A magyarok közül nagyon szerettem a korai Kispált, meg a Quimby-től a Diligrammot. A Superunknown csak évekkel a megjelenése után került a kezembe, akkor viszont végleg behúzott. A Badmotorfingert nagyon sokáig nem is hallgattam végig, míg a Down On The Upside-ról a Blow Up The Outside volt az, ami letaglózott. Igazából akkor kezdtem belemerülni a Soundgardenbe, amikor jött a felkérés Szabó Attis barátomtól, hogy menjek el egy próbára, legalább csak nézzem meg, hogy miről is van szó. Mondtam neki, hogy két zenekarom van, semmi szabadidőm nincs, egyébként is, azt nem lehet elénekelni. Tehát még ha akarnám, sem menne. Aztán valamiért mégis elmentem és ott ragadtam. Akkor néztem utána jobban, és hát ez egy nagyon bizarr zenei világ, egy borzasztó nagy iskola. Ha valaki azt mondja, hogy rockzenét akar énekelni, akkor próbálja meg elénekelni a Soundgardent. Nem lehet! Én napi szinten küzdök azzal, hogy ezt vagy azt hogy is kellene csinálni, és még mindig nem érzem, hogy jól elő tudom adni azokat a dalokat.
A különbség egy rajongó és közted, hogy te nem csak füllel, hanem torokkal is benne vagy ezekbe a dalokba. Hogyan változott albumról albumra szerinted a Chris Cornell énekstílusa?
Én azt gondolom, hogy az énektechnikája az évek során sokkal tudatosabb lett. Az Ultramega OK és a Louder Then Love az a sikoltozós őserő, a határok feszegetése. Sokkal szabdaltabb, nem annyira egységes dalformák vannak, nem egy dalon végigmenő énekdallam van, inkább ilyen hangulatfestő dolgokat csinál, persze zseniálisan. Az évek során koncentráltabb, átgondoltabb lett, valószínűleg rájött, hogy szép és jó, hogy kiénekeltem azokat a magasakat, de másfél-két órán keresztül egészen egyszerűen nem lehet fizikailag megcsinálni, mert az végtelen nagy koncentrációt igényel. Az, hogy egy magas hangot kiénekeljél… na bumm! Az, hogy a magas hangot megtartsad, vagy vissza-vissza térjél rá, az a nehéz. És ugyebár a ritmusképletek. Hogy hol száll be az ének, hogy mi a fene szól alatta, hogy hol kell belépni legközelebb. Ha meghallgatsz egy Soundgarden szerzeményt, akkor ezt nem érzed. És ez a zseniális benne. Nem azt hallod, hogy ezek a fickók valahogy kínkeservvel eljátsszák a számaikat, hanem azt hallod, hogy ez egy kontrollált káosz, egy kerek egész. Ez a legzseniálisabb bennük!
Hogyan énekel ma Chris Cornell?
Az évek múlásával már nem megy bele annyira a magas sikoltozásokba, mert ennyi időn keresztül szerintem ezt nem is lehet csinálni. Az Ultramega OK, a Louder Than Love, a Badmotorfinger tényleg inkább a metalos, heroikus éneklésről szól. A Superunknown dalközpontúbb lett, ahogyan a Down On The Upside is. Utóbbiról a Menyhárt Balázs nagyon jó kritikát írt pont itt, a Grungery-n. Abban minden benne van, nem is akarom túlfeszíteni a dolgot ezzel kapcsolatban. És akkor ott van a King Animal, eltelt 16 év, ők is benne vannak a korban, emiatt talán letisztultabb, higgadtabb, nyugodtabb a dolog. De ugyanarról a történetről van szó, mint mondjuk a Badmotorfingerben, ugyanaz a zenei világ. A King Animal mondjuk inkább már a Superunknown/Down On The Upside hangulathoz hasonlít.
Tetszett neked?
Nagyon tetszett. A Taree és főképpen a lemezzáró Rowing elsőre kiütött. A Rowing olyan volt, hogy most is feláll a szőr a kezemen tőle, ahogyab beszélek róla, annyira jó. Nem azt mondom, hogy haragszom a Pearl Jamre, de ott volt a Ten, a Vs., aztán jött a többi lemez, azok már szerintem nem voltak annyira kerek egészek. Persze voltak benne kiemelkedő dolgok, de például az utolsó három lemezről nem is tudok ilyen dalt mondani. Az utolsó, ami nagyon megfogott, az a You Are volt a Riot Actről.
Azt is a Matt Cameron írta.
A Pearl Jam nem úgy öregedett meg, mint a Soundgarden. A Soundgarden valahogy megmaradt ugyanaz, és mégis érettebb a King Animal, mint a korábbi lemezek. De érzed, hogy ugyanaz. Egy Lightning Boltot odateszel egy Vs. mellé, ott nagyon nem ugyanarról a dologról beszélünk. Ez nem baj, sőt, szívük joga, ők a Pearl Jam. De nem ugyanaz. Egy King Animalt én mellé tudok tenni egy Down On The Upside-nak, vagy Superunknownnak. A Pearl Jamet és a Soundgarden élőben látni sajnos még nem sikerült, ez bakancslistás dolog nekem.
Sonic Glory
Ott van az új albumon a Hope, amit te írtál. Ha azt úgy akartad volna, hogy Eddie Vedder hangon énekeled, akkor az egy Binaural utáni Pearl Jam dal is lehetne.
Azt még jó pár évvel ezelőtt, a saját szórakoztatásomra írtam otthon, egy akusztikus gitáron. Nem is gondoltam volna, hogy valaha Ozone Mama dal lesz belőle. Mikor elkezdtünk dolgozni az új lemezen, akkor is inkább félve mutattam meg a többieknek, de nagyon pozitívan fogadták. Andris segített kipofozni a dalszöveget, és pár próba után a dal el is nyerte végleges formáját. Az, hogy a dalszöveg milyen fontos, és milyen sokat jelent, az az Ozone Mamában derült ki a számomra. Korábban én olyan komolyan nem is foglalkoztam ezzel. Valami szöveget összedobtam, ami passzolt az énekdallamra, de hogy annak konkrétabb jelentése legyen, az számomra nem volt olyan fontos. Inkább hangulatfestő szövegek voltak. Az OM dalszövegek viszont sokkal konkrétabbak tudnak lenni. Egyfelől nem vagyok én olyan nagyon szószátyár figura, másfelől nehezen is fejezem ki szavakkal az érzelmeimet. Andris ebben sokkal jobb. Ő inkább túlírja a dalszöveget, és abból kell kinyirbálni egy-egy szót, félmondatot, hogy passzoljon a zenéhez. De ahhoz, hogy valami olyat tudjál alkotni, ami maradandó vagy legalább jelent valamit, ahhoz át kell élned dolgokat, persze jókat is, de elsősorban rosszakat. A szenvedés nagyon fontos mozgatórugója a kreativitásnak.
Érdekes, amit mondasz, mert ti azért alapvetően pozitív gondolkodású srácok vagytok.
Mi egy játékos, vidám zenekar vagyunk. A zenénknek emellett megvan azért a mélysége, nem vagyunk hülyegyerekek, reméljük, hogy a mondanivaló át is jön. De alapvetően a rock and roll egy szórakoztató műfaj. Elmész a koncertre, bulizol, kiadod magadból az energiát. Az Ain’t No Place Of Mine-nal kapcsolatban például az volt a tervem, hogy azt részegen fogom felénekelni a stúdióban, mint ahogyan Eddie Vedder a Yellow Ledbettert, ahol fogalma sincs a szövegről. Emiatt is imádom annyira! (nevet) Éveken keresztül énekeltem úgy Ozone Mama és Memories’ Garden koncerteken is, hogy egy-egy dalnak nem is volt szövege, ott improvizáltam a helyszínen. De volt olyan is, hogy a Superunknowns-al játszottunk, és a Black Hole Sun-nak egyszerűen nem ugrott be az első sora. A srácok már javában játszották, és akkor a közönség beénekelte a kezdő sort, és mehetettünk is tovább.
Szereted a Sonic Glory-t egyébként?
Most már igen.
Nem szeretted?
Nagyon keservesen sikerült megszülni. Sokat veszekedtünk amiatt, hogy kicsúsztunk az idő- és a pénzkeretből, és a felvételek végére nagyon feszült hangulatban voltunk. Vérrel verejtékkel született meg a végeredmény. Talán még koncentráltabb volt ez a szenvedés, mint a korábbi felvételeknél. Végül elkészültünk vele, meghallgattam a végeredményt, üsse kavics, akkor ez most már akkor így marad. Az Andris hurráoptimizmusát nem osztottam, mert úgy éreztem, hogy én sokkal-sokkal jobban fel tudtam volna énekelni ezt a lemezt, hogyha több időm van rá, jobban megérnek a dalok bennem. Ami most már egyébként megtörtént, hogy rendszeresen játsszuk őket. Annak nagyon örülök, hogy az embereknek ennyire tetszik, de én nagyon kritikus vagyok saját magammal, meg a saját zenénkkel kapcsolatban, és én csak a hibákat hallom ki belőle.
Ez csak a Sonic Glory-ra volt igaz, vagy a Starshipnél és a Freedom EP-nél is így volt?
Eleinte ugyanezt éreztem azoknál is, el kellett telnie egy kis időnek, hogy objektíven tudjam hallgatni őket, és azt mondani rájuk, hogy nagyon is szeretem azokat a dalokat. De ez már csak ilyen, valószínűleg ez most már egész életemben így fog maradni. Én egyébként azokat a lemezeket szeretem, amiket ha elindítasz nem akarod megállítani. Nem sok ilyen van, de például a The Beatles – Abbey Road, Radiohead – OK Computer, a Pearl Jam – Vs., a Soundgarden – Superunkown, az STP – Purple, az első Blind Melon lemez, az REM-től a Monster vagy a New Adventures In Hifi a kevesek közé tartozik. Nem mondom, hogy ez törekvés volt a Sonic Glory-nál, de örülök, hogy végül ilyen lett. Megvan az a pillanat az életben, amikor az ember azt mondja, hogy a kurva életbe, mi a faszért csináljuk ezt, nincs értelme, hogy heteken keresztül kínzod magad, és nem érzed magad kényelmesen, és amikor elkészül, pár hónap, pár év távlatából visszahallgatod… és rájössz, hogy hát azért jó ez. (nevet)
Nem nagyon unatkozol, akár azt is mondhatnám, hogy talán túl is vagy terhelve zenei szempontból. Az Ozone Mama mellett énekelsz a Memories’ Gardenben és a Superunknowns-ba is. Mennyire vannak szerinted hatással egymásra ezek a formációk az énekstílusodat tekintve?
A Memories’ Gardenbe két évvel korábban kerültem, mint az Ozone Mamába. A zenekar már 1992 óta létezik, a magyar grunge hajnalán indult, ott volt a Sziget nagyszínpadán a Jethro Tull előtt, orosz-észt-finn turné, ilyenek. Több korszaka volt a bandának, Kocsondi Csaba az állandó tag, ő vitte tovább a nevet. Csaba egy zseniális gitáros, aki nem szóban, hanem zenében kommunikál. Sokat köszönhetek neki és a többieknek. A Memories’ Garden volt az, ahol a jelenlegi énekstílusom leginkább ki tudott fejlődni, és meg tudtam tanulni hangszerként használni a hangomat, de baromi jó iskola volt kreativitás és kísérletezés szempontjából is. Sokáig párhuzamosan ment a két zenekar, de az utóbbi időben a Memories’ Garden megmaradt baráti örömzenélésnek: sajnos egyre kevesebbet tudunk vele foglalkozni, de valamiféle bölcsőként azért megmaradt nekem. Az OM talán esszenciálisabb. Azokat a dolgokat, amiket gyerekkorom óta hallgatok vagy énekelek, amik beleivódtak, mind meg is jelennek az Ozone Mama dalokban valamiféle nem-tudatos módon. De a fejlődés nagyon fontos. Mondjuk, a Kings and Rulers-t három évvel ezelőtt nem tudtam volna így elénekelni.
Technikai szempontból?
Igen. A stúdiófelvétel közben például sokat szenvedtem vele. Eltelt félév, és most már azt mondom, hogy jól el tudom énekelni azt a dalt. Ha nem énekelnék például Superunknowns-ban havi rendszerességgel, akkor lehet, hogy nem menne a Kings. A kezdeti Ozone Mama időkben, például sokszor megkaptam azt, hogy a hangom Scott Weilandre emlékeztet, és én ennek nagyon örültem, mert őt is nagyon szeretem. Eleinte egyébként azt gondoltam, hogy az Eddie Vedder dallamait sokkal könnyebben el tudom énekelni. Kényelmesebb, közelebb áll a hangomhoz, a hangfekvésemhez. Elénekelni az Animalt vagy a Given to Fly-t nagyon jó érzés. Elénekelni a Fell On Black Days-t, szintén az. Elénekelni a Pretty Noose-t – az meg mintha a fogamat húznák. Az nem kérdés, hogy jó-e a dal, hanem hogy meg tudom-e úgy csinálni, hogy az kényelmes legyen. A Superunkown is sokáig ilyen volt. Aztán azóta már a Rusty Cage-et is felvettük a listára.
Majd amikor a Birth Ritualt felveszitek.
Vagy a Jesus Christ Pose-t. (nevet)
Meddig juthat el az Ozone Mama?
Nem tudom megmondani, ez folyamatosan változik. Öt évvel ezelőtt például azt sem tudtam volna elképzelni, hogy egy Fonogram díjat kapjunk, ma meg kettőt tudhatunk magunkénak. Szeretnénk minél több fesztiválon, minél jobb körülmények között játszani, de jó pár éve tudatos cél, hogy külföld felé nyissunk, már csak az angol szövegek miatt is. Van a popzenekaroknál megszokott modell, és valahogy ezek predesztinálva vannak arra, hogy futnak egy darabig, aztán öt-tíz éven belül a közönséget már nem érdekli az egész.
Mintha rövid élettartamú divatmárkák lennének. Ezek tudatosan így vannak tervezve.
Mondjuk. És akkor ott van a másik út, például a Kispál, a Quimby vagy a Tankcsapda, akik hosszú évek keserves munkájával kiharcolták a helyüket maguknak, és azt foggal-körömmel védik. És a mai napig, ha a Tankcsapda kiad egy lemezt, vagy elmegy turnézni, annak hírértéke van, amivel nincsen semmi bajom, kőkeményen megdolgoztak érte.
