Kerek évforduló, Matt Cameron és Soundgarden rajongás, és egy zseniális, majdnem utolsó lemez. Kellhet-e ennél több ahhoz, hogy megszülessen egy rendhagyó visszaemlékezés egy kiváló dobos billentyűzetéből? Hát persze, hogy nem! Menyhárth Balázs, az Alone in the Moon zenekar ütőse szerencsére nem fogta vissza magát, és vendégposztjában elmeséli nekünk, hogy mitől zseni Matt, és mitől olyan nagyszerű album a Down On The Upside.
Minden idők egyik (ha nem a) legjobb lemezborítója
#DOTU20
Május 21-én celebráltuk ezt a remek, huszadik életévét betöltött „hattyúalbumot” – ami egészen 2012-ig volt az, ugyanis kedvenc seattle-i (ma már) papikáim újra összeálltak ugye, és megcsinálták a King Animalt. A formáció vállvetve volt a kedvencem kölökkoromban a Pearl Jammel, de a ‘garden mindig egy lépéssel előrébb járt nálam.
Dobos idolom is innen való – Matt Cameron csodás ritmusképleteit mind próbáltam megtanulni, rojtosra gyakoroltam kezem az ő inspirációjára (is), „tanai” dobolásom szerves részei a mai napig. Bámulatos fickó (multi-instrumentalista, aki még énekelni is tud, tessék meghallgatni a Wellwater Conspiracy-t), akinek nem hivalkodó, jazzben jártas filljei és témái jellegzetesen kiemelték a zenekart, ahogy a Pearl Jam-et Dave Abbruzesse-s időszaka is.
És hogy mitől volt ő más?
Mert nagyon újítóan mert beletenni akkor még stílusidegennek ható zenei megoldásokat (például az általam későbbiekben ajnározott Badmotorfingeren hallható a lehúzott pergősodronyú Mind Riot, vagy a Like Suicide, amivel szerintem kialakult a rockzenében a törzsi ritmusdobolás kultúrája – megemlíteném még a Halfot), megbolondította dobszólóval a dalokat (Head Down, Spoonman, vagy a My Wave szétcseszése a végén).
Beletette a páratlan, eszes ritmusképleteket, a jazzes, tört pergetéseket (már a kezdeti lemezeken, amikor csak a prog-rockban voltak ilyenek, de érdemes meghallgatni a csúcskorszakban, hogy élőben miket pergetett az ürge!), vagy ha nem is erre építette a dalt, akkor is hallhatóan megtolt, vagy éppen rövidített taktusokat, amik egyáltalán nem mentek a dalok érhetőségének rovására, sőt.
A szcénában sokan úgy doboltak, hogy „a dob kísérőhangszer, nem kell rajta csinálni semmi különöset, csak verni látványosan az alapot, mint a barom”. Ami irtózatos nagy badarság véleményem szerint – az egész életművön érezhető, hogy a zenét baromira kiegészíti és pozitív értelemben hozzátesz a nem tolakodó, eszes dobolás.
Ezzel az attitűddel sokan egyetértenek, ugyanakkor nem teszik – pedig szerintem dobosként FELELŐSSÉG, hogy a dalt megtöltsük élettel a magunk kis eszköztárával, ami persze sok gyakorlást igényel, meg energiát (ugyanakkor szem előtt is tartsuk a dalt, ne öncélúskodjunk).
De ez megint másik téma, maradjunk Mattnél!
Szóval mert kockáztatni, fűszerezni, a zenekar teret is adott neki (nagyon jól tette), dalokat is írt, és új opciókat kínált azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy sima, zúzós-gitáros zenét megvadítani egy kicsit más gondolkodással a ritmikát illetően. A régi nagyok, Mitch Mitchell, Keith Moon, vagy John Bonham – 4/4-ben játszottak többnyire, viszont rengeteg pergetés és elosztás tőlük (is) ered.
Szóval amit Matt papa művelt, mennyiségben és minőségben, az kérem szépen kiugró volt akkoriban.
Ennek következtében a későbbi grunge, vagy grunge-os lemezeken (legalábbis amiket hallottam) feltűnik a lehúzott sodrony (pl: Smashing Pumpkins – Suffer, a zseniális Pearl Jam dal, a W.M.A, vagy az általam nem sokra tartott Godsmack Voodoo-ja), de merek egyet kockáztatni, hogy a Tool is ezek után adta hozzá ezt a „zenei kelléket”, kezdve a ’96-os Aenima lemezével. (Danny Carey meg szintén egy csodabogár, millió órát tudnék róla beszélni – nagy favorit ő is nekem, ahogy Tim Alexander a Primus-ból is az.)
___
De hogyan is alakult a Soundgarden diszkográfia?
Az egész a Screaming Life-fal kezdődött ’87-ben – a zenekar irtózatosan nyers; de ami jó benne, az az, hogy a szokatlan ritmikai megoldások „prototípusai” (itt még inkább pergetések formájában) és későbbi súlyosan kidolgozott súlyosságokat előrevetíti: gondoljunk csak a három dalra (Hunted Down, Entering, Nothing to Say – ami előfutára a későbbi vaskos Slaves and Bulldozers-nek!)
Az anyagnak ennyi érdeme van, meg még az, hogy Cornell remekül hozza Robert Plantet (egészen a Louder Than Love-ig), némi saját ízzel, ami aztán teret nyer egyre jobban. A többi dal számomra sosem volt meghatározó: tipikus csapongás, és töltelék. De ezért a háromért, és a Soundgarden felbukkanásáért megérte kiadni. Sokan azt mondják, hogy a ‘garden ezzel alapozta meg a seattle-i hangzást. Nem vitatkoznék vele, de szerencsére nem ragadt le a szcéna ezen szintjén, csak rövid ideig, nagyon helyesen.
A Fopp (88) kislemezt sosem értettem. Ugyanúgy az, hogy grunge alaphangzás, meg minden, de sok újdonságot nem tudunk meg a zenekarról. [Hamarosan jön róla a cikk itt, a Grungery-n, hátha abból igen – PM]
Az első nagyobb váltás az Ultramega OK (1988), bár nyesedék itt is van, de kiemelkedő pillanat is akad. Csodálatos indítás a Flower, a Beyond The Wheelt a mai napig játsszák – zavartsága nem kérdőjelezhető meg a dalnak. Ott van a Mood for Trouble érdekességképp.
Mindhárom hanganyagról elmondható, hogy a punkos köpködés jelen van a zenekarban – és némi gyerkőc mivolt is-, de ezt lassítják le, aminek hatására érik be folyamatosan a zenekar.
A 1990-es Louder Than Love nyitódala, Matt bácsi kreativitásának és a dallal való tökéletes együttműködésének dokumentációja (ajánlom az élő verziókat!), az Ugly Truth már egy fejlettebb, eszesebb zenekar hatását tükrözi, és szerencsére elindulás után marad is ezen a vonalon, majd „új” alkotóelem kúszik be a zenekar ezen albumába: a metal kicsit vadabb hangzása.
És ez csúcsosodik ki a következő, már a csapat (és maga a zenei stílus) körül forrongó levegőből érkező Badmotorfingeren ’91-ben. A változást lehet a hórihorgas, punkos gyökerű, akkor 22 éves Ben Shepherd érkezése okozhatta (Jason Evermant váltotta épp, aki több mint valószínű, hogy fejét veri a mai napig a falba); a lemez fergeteges, nagyon egységes, és nagyon alapmű. Egyszerűen minden a helyén van. Punk és metál olyan keveredése ez a lemez (=grunge), amit szerintem csak nagyon sok kísérletezés és érlelés után lehetett akkoriban letenni az asztalra.
És itt látszódnak igazán az erősségei a zenekarnak: remekül koreografált hangzás, atmoszférikusan kitartott gitárok, iszonyatos mennyiségű gerjedés, a korábbinál is érdekesebb ritmikai váltások , kornak megfelelő pöpec dobhangzással és ami nem utolsó: remek dalvégek! Példákkal alátámasztva: a Rusty Cage stoneres riffjei, szolid doom-ba hajlása, gitárgerjedés; a Jesus Christ Pose kakofóniája, a Somewhere visszhangosodása, Ben pár hangos basszusa, lezárva Matt cinezésével; vagy a Holy Water.
Hihetetlen, hihetetlen, hihetetlen!
És persze az egész gitározás, Kim Thayil sötét hangulatfestései, a Black Sabbath vaskos témáinak hatása, amit soundgardenesítettek, a szólók, a szaxofon használata… Minden a helyén van. Itt egy nagyon erős bandát kaptunk – és ez a kémia ki is tartott a búcsúlemezig.
A Superunknownról elmondtak már mindent, csak ismételni tudom őket. Tökéletes FUCK YOU lemez, az elejétől a végéig, és igen, a legsikeresebb album. A Badmotorfinger után egy hatalmasat léptek – pedig az mindent tudott, de sikerült továbblépni, nem is alapszinten.
És ezután jutunk el a Down On The Upside-hoz.
__
Férfias lemez
Miután szép kitérőt tettem, lássuk ezt az ízletes ’96-os, nem sokkal a feloszlás előtt készült csodaművet!
Csodamű, mert mindent, amit a stílusról tudni kell, kicsit színesebben, még átgondoltabban és érettebben kaptunk, mint a Superunknownon.
Csodamű, mert egy igazi „férfias lemez” – a tagok ekkoriban voltak 30 pluszos/mínuszos érában (Matt 34, Ben 28, Chris 32, Kim 36). Mintha bedobozolták volna az ifjúkori lázadásukat és férfiassá konvertálták volna. Miután beintettek a világnak sikerrel, valamilyen úton-módon csak próbáltak kibékülni vele.
Lehiggadt a zenekar, de nem felejtett el ugyanakkor semmit, amit ’91-től csinált.
Csodamű, mert a Superunknown abszolút nem polirisztikus, már-már dzsuvás hangzását itt „porosra” cserélték – érthető, nem „recseg”, nem mocskos, hanem fátyolosan tiszta. Nehéz ezt megmagyarázni – talán egy jól kontúrozott sivataghoz, aminek látszódnak a csúcspontjai, vagy egy amerikai egyenes országúthoz (bár mindkettőt csak képen láttam) tudnám hasonlítani.
A kísérletezés nem feltétlen látványos az addigiakhoz képest, vagy nem nagyon egyértelmű – kicsit burkoltabb, és több hallgatást igényel, mint a zseniális és populáris csúcsmű; bár a zenekarhoz képest új hangszerek íze (moog szinti, mandolin, mandola) könnyebben fellelhetőek. Hangulatfestés terén pedig érzünk egy fajta megnyugvást, minden nyugtalan pillanat ellenére.
Matt ritkábban villan, az ütemmutatók is, de ha igen, akkor is ugyanolyan remek ötletekkel (Never The Machine Forever, a Dusty felkiáltójeles indító trükkje, a Rhinosaur főtémája, vagy a Switch Opens refrénjében való szélkakaskodása).
Ha létezik olyan, hogy érett, tökéletesen életszagú, „élhető”, technikailag felnőttesen ötletgazdag mű, akkor ez az – az arányok minden addiginál perfektebbül vannak belőve. Nincs az az érzésünk, hogy zene-sznobok, vagy megakomoly művészek alkotását halljuk – pusztán gondolkodó, megjelenésben egyszerűnek és hétköznapinak ható férfiemberek sallangmentes deklarációját egyszerű (a szó jó értelmében) és idősödő audienciának.
És ez az album egyik legnagyobb erénye!
Ezen a lemezen megannyi hangulatot találunk az életünkhöz, kvázi az „életünk filmzenéjéhez”: a Pretty Noose leszarom-feszessége, a Zero Chance komor romantikája, a Blow Up The Upside nyugodtan induló country-s közlése, ami először felhevülő harccal majd zeneileg beletörődve vezet el minket a nagy slágerig, a Burden In My Hand szintén country-s felszabadultság érzéséhez; mind-mind remekül megkomponált, bármikor beilleszthető tételek.
És akkor még nem is beszéltünk a szertelen punkosságról a baseball-játékosról elnevezett Ty Cobbról – az információk szerint maga a névadó is egy nehezen kezelhető, csapongó jelenség volt, és remek játékos – a dal tökéletesen festi le zenében. Zajos, hangos, vad, és lendületes. És előkerül a mandolin is. Ennek folytatása később a No Attention – aminek a végén lévő jammelést még tudnám hallgatni, de csak pár másodpercet kapunk belőle, melodikus basszusjátékkal.
Az Applebite borzasztóan felzaklató. Cornell hangja elmaszkírozott, zavaros, kavargó, Matt pedig szintizik benne. Egészen furcsa hangulatot áraszt, mintha nem is a Soundgardent hallanánk. Cornell énektémái is megérnek egy misét – érettebb, nagy csúcsokkal – lásd Never The Machine Forever (persze élőben rettenetes), ahogy a Burden in My Hand-ben is szerepet kapnak a jellegzetes, magas kinyúlásai.
A lemezt többnyire Shepherd és Cornell írta – mégis sok színben pompázik a lemez.
Az album vége felé csak csúcsosodó eklektikusság van. A Tighter & Tighter Zeppelin-stonere, a megfeszüléssel a végén, ahol Cornell nagyon durván kitekeri a hangját. Te Jézusom! A Switch Opens megfoghatatlan hangulata, az Overfloater sötét kúszása, az An Unkind lendületes, utolsó erőgyűjtése, mind-mind szerves részei a lemeznek.
Senki nem volt ennyire kreatív a dalírás terén, mint ez a négyes. És ez az, amit piszkosul irigyelhet tőlük mindenki – továbbvitték a grunge-ot, és azt gondolom, ki is hozták belőle a legtöbbet, amit kilehetett.
Mondhatni kimaxolták a zenekar és a stílus limitjeit.
Érdemes megnézni, hogy ’96-ra mi lett sok grunge zenekarból!
A panelok ismétlései, mindenfajta fikcsik nélkül. Minden riff újra el lett játszva, de szinte senki sem tudott azokhoz bármit is hozzátenni. Az új arcok pofátlanul kopizták a régieket: kreativitás híján poszt-grunge szerű, popos ócskasággal próbálkoztak.
A Nirvana kinyírta magát ’94-ben, a Chains hosszú rehabra vonult, a Pearl Jam pedig a country-s vonalon kezdett el „kinőni a flanelingből”, főképpen Neil Young hatásának köszönhetően.
A Soundgarden eközben felnőtté vált, és remekül dokumentálta ezt ’96-ban . Segítségül hívta, de inkább jött magától az öregedés, a kiégés, és ezeknek az energiáknak a „negatív” hatásait kreatív, fogyasztható és remekül elkészített csomagolással tálalta. Az albumborító a telefonom háttérképe, az egyik legjobb cover, amit valaha láttam.
Hihetetlen, hogy a Boot Camp mennyire tökéletes záródal, és mennyire belengeti a zenekar akkor hamarosan bekövetkező feloszlását; egy rövid lebegés, ami jelzi, hogy utunk végéhez értünk, viszlát. Nincs könnyes búcsú, csak egy kardinális hímként való távozás egy erőteljesebb nyári naplementében jelezvén, hogy: „Megtettem mindent. Mindent elmondtam. Már nincs itt tennivalóm.”
Nem tudom hogy a srácok mennyire voltak tudatosak ezt illetően, de ha ez lett volna az utolsó daluk, akkor is egy akkora pont az életmű végére, hogy nem igaz.
Remek diák- és felnőttcsemege, még 20 év után is (a lemezről lemaradt Karaoke pedig nagyon nagy kincs).
Boldog születésnapot!
