A seattle-i grunge történelme tele van érdekesebbnél érdekesebb „majdnem megtörtént” szuperkollabokkal – vagyis olyan közös dalok és lemezek sztorijaival, amelyekről legendák keringenek, de végül soha nem valósultak meg. Ezek a be nem fejezett, „majdnem-projektek” nem feltétlenül kudarcok: sok esetben érzelmi, mentális vagy közösségi motivációk hajtották őket, nem pedig a kereskedelmi siker. Kiss Ákos átnézte Seattle dobozban maradt, vagy csak az elméletben létező ötleteit.
Kurt Cobain és Michael Stipe: A soha el nem készült akusztikus lemez
Köztudott, hogy 1993–1994 környékén Michael Stipe (R.E.M.) és Kurt Cobain között komolyan szóba került egy közös, akusztikus lemez elkészítése. Stipe elmondása szerint Cobainnek postázta a repülőjegyet és még egy sofőrt is küldött érte – a frontember romló mentális állapota miatt a terv azonban meghiúsult.
A városi legenda szerint a Nirvana frontembere a repülőjegyet egyszerűen a fürdőszobafalra tűzte, a sofőr pedig tíz órán át várakozott a ház előtt, de Kurt nem jött le, és a telefont sem vette fel.
A motiváció részben mentőszándék volt: Stipe remélte, hogy a közös munka kihozza Cobaint abból a beszűkült, izolált állapotból, amitől jó ideje szenvedett.
Sokan úgy vélik, ez lehetett volna Kurt új kreatív iránya: egyfajta „grunge–art–folk” projekt. Végül egyetlen hang sem került rögzítésre; mindössze Stipe levelei és a menedzsment visszaemlékezései bizonyítják, hogy a terv valóban létezett. Érdekesség, hogy az R.E.M. Monster című albumán szereplő Let Me In Cobain emlékének szól.
A Nirvana zajzenei szupergruppja Pat Smearrel és Kim Deallel
1993-ban Kurt Cobain több lehetséges jövőképet is felvázolt a Nirvanával kapcsolatban – az R.E.M.-es együttműködés csak az egyik volt. A másik egy experimentális mellékprojekt terve, Kim Deallel (Pixies) és Pat Smearrel (Nirvana).
Cobain, Krist Novoselic és Dave Grohl egy Sonic Youth-ihletésű, zajos anyagon dolgoztak volna velük.
A projekt soha nem jutott el a stúdióig, sőt a próbateremig sem, mindössze néhány interjúban bukkan fel, illetve Pat Smear emlékezett vissza rá: sok részlet ma is rajongói legendák szintjén él.
A Temple of the Dog második lemeze
Az 1991-es Temple of the Dog album a grunge egyik legtisztább és legnemesebb kiadványa: egyszeri és megismételhetetlen mű, amelyet Andy Wood halála inspirált. A lemez fontos átmenetet jelentett a Mother Love Bone és a Pearl Jam történetében, és sokak szerint ez validálta Eddie Veddert a seattle-i közegben.
A megjelenés után felmerült egy második lemez ötlete is, de ekkor robbant be a Pearl Jam és a Soundgarden mainstream karrierje, így a projektet félretették. 2011 után többször és komolyabban is felvetődött a folytatás lehetősége.
Stone Gossard és Chris Cornell is beszélt róla, ám Cornell többször visszakozott: 2016-ban azt mondta, „félelmetes lenne” új dalokat írni, mert nem akarja lerontani az első lemez értékét.
Szóba került Andy Wood félkész dalainak befejezése vagy feldolgozása is, ám Cornell 2017-es halála végleg lezárta a kérdést. A Temple of the Dog 2-ből végül egyetlen demo sem készült el.
Mad Season Vol. 2.
A Mad Season 1994-ben alakult, története pedig szorosan kötődött a szenvedélybetegségekhez és a rehabilitációhoz. A Vitalogy album készítésének idején a Pearl Jam gitárosa, Mike McCready drog- és alkoholrehabilitációra ment a minnesotai Hazelden Klinikára. Itt találkozott John Baker Saunders basszusgitárossal, akivel egy közös projekt elindításán kezdtek el gondolkodni.
A zenekar baráti alapon szerveződött: McCready remélte, hogy a sikeres rehabosok társasága arra ösztönzi majd az Alice in Chains énekesét, a súlyosan drogfüggő Layne Staley-t, hogy ő maga is „jó útra térjen”. A banda dobosa Barrett Martin lett a Screaming Treesből.
A zenekar Above című albuma azonnal legendás státuszba emelkedett, így a folytatás ötlete viszonylag gyorsan, 1996-ban napirendre került.
McCready később elmondta, hogy léteztek riffek és dalötletek, sőt 1997-ben egy 12–15 dalból álló instrumentális demót is rögzítettek – éneksávok nélkül, Staley egyre romló állapota azonban nem tette lehetővé, hogy továbblépjenek.
A történet tragikus fordulatot vett: Baker Saunders 1999-ben heroin-túladagolásban elhunyt, Layne Staley életének pedig egy heroin–kokain koktél vetett véget 2002-ben.
2012. május 23-án Mike McCready és Barrett Martin újra színpadra álltak Seattle-ben a Pearl Jam gitárosának éves jótékonysági koncertjén, amelyet Crohn-betegségben szenvedők számára rendeztek, majd találkoztak Brett Eliason producerrel, hogy újra átnézzék a félbehagyott második Mad Season-album felvételeit. A zenészek kiválasztottak három dalt, melyek befejezésére – az énektémák és a szövegek megírására – az Above-on vendégszereplő Mark Lanegant kérték fel.
Így került be az Above 2013-as újrakiadásának (deluxe reissue) bónuszanyagai közé a Locomotive, a Slip Away és a Black Book of Fear (érdekesség, hogy utóbbi megírásában Peter Buck, az R.E.M. gitárosa is részt vett).
A többi instrumentális felvétel állítólag a stúdió archívumában pihen, de azokat maguk a zenészek sem tartják „érdekesnek” abban az állapotukban.
A korabeli dalötletek egy része más projektekben élt tovább (pl. Walking Papers), de volt olyan riff is, amit 2001 környékén McCready felajánlott Ozzy Osbourne-nak, aki akkoriban éppen a Down to Earth című lemezén dolgozott. Ozzy-nak tetszett McCready ötlete, de azt végül mégsem használta fel az albumon.
A Soundgarden, Layne Staley és a Rage Against the Machine: Az Audioslave előtörténete
Rick Rubin producer szerint már 1997-ben felmerült egy grunge–rap-rock fúziós projekt ötlete: vagy Chris Cornell, vagy maga a Soundgarden csatlakozott volna Tom Morellóékhoz. Rubin állítólag a Slaves & Bulldozers című Soundgarden-dallal demonstrálta Cornell erejét a Rage Against the Machine tagjainak. A Soundgarden ekkor szétesőben volt, a Rage pedig új hangot keresett. A közös projekt azonban nem valósult meg – viszont a gondolat egyenes úton vezetett az Audioslave 2002-es megalakulásához.
Morgen Gallagher, Layne Staley régi cimborája, korábbi szoba- és zenekartársa az Alice ’N Chainsből azt állította, hogy Staley maga mondta neki: Tom Morellóék megkeresték őt az Audioslave frontemberi pozíciójával kapcsolatban. Gallagher egy Super Bowl-bulin találkozott az énekessel, aki „jobban önmaga volt [mint annak előtte], felszedett egy kis súlyt”.
Layne azt állította, hogy vár egy hívást Morellóéktól a projekttel kapcsolatban, és rendbe fog jönni: bevonul az elvonóra, aztán elmegy a meghallgatásra.
Az énekes azonban már egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy bármilyen komoly zenekari tervet végigvihessen (két évvel jártunk a halála előtt).
Mivel 1998 végén a Class of ’99 fantázianevű szupergrupp tagjaként – többek között Tom Morello oldalán – rögzítette az Another Brick in the Wall (Part 2) feldolgozását a The Faculty című filmhez, és tudomást szerzett arról, hogy Zack de la Rocha kilépett a Rage Against the Machine-ből, úgy érezhette, hogy a vágyai valósággá válhatnak. Tom Morello később tagadta, hogy lett volna bármilyen megkeresés, pláne esély arra, hogy az Alice in Chains énekesével közös bandát alakítsanak.
Az Audioslave meghallgatásra végül Chris Cornell ment el. A zenészek 19 nap alatt 21 dalt írtak együtt, és hamar teljes értékű zenekarrá váltak. Az eredetileg tervezett grunge/rap/rock fúzió azonban soha nem született meg.
Alice in Chains és Pantera: A Layne Staley/Phil Anselmo duett ötlete
1995-ben Dimebag Darrell és Jerry Cantrell barátsága révén felmerült egy grunge–groove metal közös lemez gondolata, Layne Staley és Phil Anselmo duettjével. Állítólag volt néhány közös próba és jam, de hivatalos felvétel nem készült.
A projektet Staley romló állapota, valamint a Pantera turnéinak belső konfliktusai lehetetlenítették el.
Bár a terv nem volt különösebben előrehaladott, létezik kapcsolat a két zenekar között: 2006-ban, egy VH1-es műsorban Anselmo vendégként lépett fel a Would? előadásánál.
Mark Lanegan és Kurt Cobain: A közös akusztikus lemez
1989-ben Mark Lanegan és Kurt Cobain elkezdtek dolgozni egy Lead Belly-feldolgozásokat tartalmazó akusztikus projekten. Tartottak néhány próbát, egy dal – Where Did You Sleep Last Night – Lanegan szólólemezén meg is jelent, illetve később kultikussá vált a Nirvana MTV Unplugged előadásában.
A Lanegan–Cobain közös verzió mára elveszett vagy talán sosem rögzítették – a visszaemlékezések eltérnek.
A projekt végül nem készült el, pedig sokan a későbbi unplugged-hullám előfutárát látják benne, és számos rajongói spekuláció kapcsolódik hozzá. Mike McCready egyszer azt nyilatkozta, hogy „próbált indítani egy bandát Kurt Cobainnel”, amit sok rajongó a Mad Season korai demóival hoz összefüggésbe. Közösségi források szerint Cobain többször is akusztikusabb irányba kacsingatott – erre utal a Michael Stipe-féle közös lemezterv és az MTV Unplugged sikere is.
Pearl Jam és Neil Young: A második közös stúdiólemez
Eddie Vedder sosem titkolta, hogy Neil Young az egyik legnagyobb példaképe. Egyes újságírók egyenesen „a grunge keresztapjának” nevezték Youngot. A Pearl Jam már 1992-as turnéján játszotta a Rockin’ in the Free World című dalt, majd ugyanabban az évben mindketten felléptek Bob Dylan 30. évfordulós koncertjén. Ezután Young meghívta a zenekart a Bridge School Benefit akusztikus koncertre, majd 1993-ban a Pearl Jam előzenekarként játszott Young észak-amerikai turnéján.
1995-ben Young Vedddert kérte fel a Rock and Roll Hall of Fame beiktatásához. A sok közös élmény és a zenei rokonság egyenes úton vezetett a Mirror Ball (1995) elkészültéhez – amely hivatalosan is Neil Young és a Pearl Jam kollaborációja (bár a borítón a kiadók közti viták miatt nem tüntethették fel a Peral Jam tagjainak nevét).
A felek ezután nyíltan beszéltek egy második, teljesen közös album tervéről, ám ebből végül nem lett semmi, mindössze néhány koncert- és próbafelvétel maradt fenn.
Az ok egyszerű: ekkor a Pearl Jam épp a Ticketmaster-per közepén volt, Young pedig folyamatosan turnézott.
Mi lett volna, ha?
A grunge színtér esszenciájához tartozott a közösség, a gyász és az emlékezés – ez a szellemiség pedig sokszor felülírta a hagyományos üzleti modellt vagy az albumcentrikus gondolkodást.
Az, hogy ezek a lemezek végül nem jöttek létre, részben tragédiáknak (addikciók, halál), részben pedig annak köszönhető, hogy csak a tervezés szintjén maradtak, vagy valami teljesen más kreatív folyamatot indítottak be.
Ezek a „what if” ötletek egy alternatív univerzumban valószínűleg milliók kedvencei lennének – nekünk pedig marad az a játék, hogy elképzeljük: mi lett volna, ha…?
___
