Hogyan lehet egybegyúrni a country- és blues hatásokat Led Zeppelin súlyú riffekkel a lehető leginkább magától értetődő természetességgel? Miképpen lehet megénekelni a cseppet sem átlagos családi múltadat, a gyerekkorodból eredeztethető traumákat, és az életben maradásodért folytatott, reménytelennek tűnő harcodat úgy, hogy az emberfeletti erőt adjon, ne pedig mélyebbre és mélyebbre taszítson? A kérdésekre a The Cold Stares szeptember 6-án megjelent The Southern című lemeze adhatja meg sokak számra a választ. Kritikánk egy egészen különleges lemezről.
Egy ideje kiemelt figyelemmel kísérem a közép-nyugati (Midwest) és a déli (South) államok zenekarainak ténykedését, mert hát Seattle az Seattle, de egy ideje kevéssé tudja újdonságok tekintetében ugyanazt a színvonalat hozni, mint a korábbi években. Ezzel szemben ott van mondjuk Georgia (különösen Atlanta), ahonnan az elmúlt tíz-húsz évben özönlenek a jobbnál jobb produkciók.
A The Cold Stares Közép-Nyugatról, egészen pontosan az indianai Evansville-ből indult még 2009-ben, de Chris Tapp énekes-gitáros és Brian Mullins dobos eredetileg a Kentuckyban található Madisonville-ben találkoztak, ahol a korai húszas éveikben számos formációban zenéltek együtt, barátságuk onnan és akkortóldatálható. A két zenész útjai egy idő után elváltak, csak egy évtizeddel később találkoztak újra a már említett Evansville-ben. A The Cold Stares-be nem vettek be más tagot, vagyis a zenekar az első négy lemezét duóban rögzítette és magánkiadásban jelentette meg. 2022-ben aztán a formáció három tagúra bővült: Bryce Klueh basszusgitáros azóta is a banda tagja, a legutóbbi, 2023-as Voices albumon már az ő játéka (is) hallható.
Chris Tapp hatalmas történetmesélő, szövegei rengeteg saját vonatkozású dolgot rejtenek.
A gitáros egy teljesen normálisnak tűnő családban cseperedett fel, amíg tízévesen meg nem tudta, hogy örökbefogadták. Nevelőszülei nem akarták elárulni, ki volt a vér szerinti apja és anyja, Tappet pedig érthetően nagyon frusztrálta a dolog, folyamatosan szorongott, miközben igazán jó viszonyt ápolt nevelőapjával, de főképpen annak szüleivel. A templomba járás akkoriban az élete része volt. Örökbefogadó anyja ennek szellemében a tinédzser Tapp Kiss-lemezeit kihajította, a Black Sabbathot az ördög művének nevezte.
Vér szerinti szüleiről csak nagypapája halála utána derült ki az igazság: valódi édesanyja egy tizenhat éves pompomlány volt, akinek az apja a politikában mozgott, innen pedig nem nehéz kitalálni, miért alakult így a csecsemő sorsa. Később egyébként megismerkedett édesanyjával és jó viszonyt ápolt vele. Biológiai édesapjának kilétére azonban soha nem derült fény.
Chris Tapp nem csak zenész, dalszerző és családapa, de hatalmas harcos is. Még 2012-ben, a The Cold Stares első lemezének tervezett megjelenése előtt egy héttel hármas stádiumú, vagyis a legveszélyesebb melanomát (bőrrákot) diagnosztizáltak nála.
Az orvosok mindössze hat hónapot adtak neki.
A zenész kórházi kezelésének támogatására a nashville-i blues és country zenészek összefogtak és egy segélykoncertet szerveztek. Hosszú kemoterápiás kezelés után végül Tapp győzött. Később így nyilatkozott: „Egyáltalán nem félek a haláltól, attól sem féltem, hogy elkapom a Covidot és nem élem túl a dolgot. Aggódom másokért, olyan emberekért, akiket szeretek, de magam miatt akkor sem aggódtam és most sem. Pár évig azt hittem, hogy meg fogok halni, ezért rendbe tettem a dolgokat a fejemben, és felkészültem mindenre. Szerintem ez hosszú távon segített.”
Sok, rákból felépülő társához hasonlóan ő is elkezdett másképp tekinteni az életre. Brian Mullinsszal körbeautózták Hollywood Hills-t egy Porschéval. Olyan éttermekben ettek, amilyenekben korábban még sohasem. Lementek az óceánra szörfözni. A kemoterápia végén Tapp vett egy motorkerékpárt, és attól kezdve azzal közlekedett. A zenész – kiszállva egy rossz házasságból – újranősült. Minden korábbinál több zenét írtak és adtak ki.
Ilyen előzmények után a zenélés nem csupán az élet része, hanem maga az élet Tapp számára. A The Cold Stares pedig – ahogyan megfogadták – tényleg nagyon termékeny volt az elmúlt tíz évben. Ami különösen tiszteletre méltó, hogy a rengeteg új dal nem ment a minőség rovására, hanem pont ellenkezőleg, egy lineárisan felfelé ívelő, folyamatos fejlődés látszik, ami a The Southernnél ért el a karrierszintű csúcsra.
Már elve a recept is sokat ígérő: vedd alapul az amerikai country és blues legjobb keverékét, tedd rá pár alap hard rock témára, ne felejtsd el megfűszerezni gyerekkorod hőseinek hatásaival, köztük leginkább a Led Zeppelin keményebb, riffelősebb dalaival (később érkezettek kedvéért: belassított Audioslave-vel), az énekesednek pedig legyen férfiasabb hangja, mint az összes északi sorozat szakállas vikingjének és a Yellowstone kalapos, montanai cowboyainak együttvéve.
Ja, és a szólóid legyenek legalább olyan jellegzetesek, blues-osak, emlékezetesek, mint az énekdallamiad.
Nagyjából ez a The Cold Stares.
Vannak triók, amelyek képesek a műfaji kereteiken belül nagyon jól megszólalni, gondoljunk csak a King’s X vagy Doug Pinnick más projektjeire (Grinder Blues, KXM). Chris Tappék ugyanezt a kategóriát képviselik, ennyire szépen és erőteljesen megszólaló modern blues rock lemezt tényleg ritkán hallani!
Mindez persze nem lenne elég, ha ne lennének olyan lebilincselő dalok a lemezen, mint a csodás kétszólamú southern rock szólóval, óriási szöveggel és refrénnel megspékelt, szikár Horse to Water, a hasonló kategóriát képviseő Blow Wind Blow, a táncolósnak induló, majd egy gigatonnás riffel középrészező Looking for Fight (igen, Audioslave-rajongók, Tom Morello is írhatta volna), de mindenekelőtt a záró, nevében is (Delta) blues Mortality Blues, az akár generációs gyomrossal is felérő, de nyilvánvalóan személyes vonatkozású – ‘Cause I can’t see how some folks set their mind on dying, when I’m doing my best just to stay alive – sorával.
Miért kockáztatnak mások, miközben én meg mindent beleadok, hogy életben maradjak?
Vagy ott van a Level Floor Blues, ami bármelyik Mark Lanegan lemezre felfért volna, a (megint csak) Audioslave-rokon Seven Ways to Sundown, de az az igazság, hogy Chris Tapp hangjával ez a zene nekem – már csak az eredeténél fogva is – sokkal jobban működik, mint Chris Cornellével (a Soundgarden már másik ügy, az nem vitakérdés).
2024-ben ez a lemez nálam egyértelmű esélyes lesz az év legjobbja címre. Régen volt összhangban ennyire minden: szöveg, zene, hangzás (de még a képi világ is). Pontszámot sem kellene írni, annyira egyértelmű!
Pontszám: 10/10
___
The Cold Stares – The Southern (LP, 2024)
Megjelent: 2024. szeptember 6.
Kiadja: Mascot Records
The Cold Stares:
Chris Tapp – ének, gitár
Brian Mullins – dob
Bryce Klueh – basszusgitár
Dallista:
- Horse to Water
- Coming Home
- Looking for a Fight
- Blow Wind Blow
- Confession
- Level Floor Blues
- Seven Ways to Sundown
- No Love in City Anymore
- Giving It Up
- Woman
- Mortality Blues
___
___
