A Derelicts legendás seattle-i hardcore punk banda. Még a pre-grunge korszakban indultak, de mire kitört volna a pre-előtag nélküli világjárvány, fel is oszlottak. A Duane Bodenheimer énekes és Neil Rogers gitáros vezette zenekar huszonnyolc év kihagyás után, 2019-ben jelentkezett új kiadvánnyal.
The Derelicts – Life of Strife (2019)
Sub Pop 30 nem-hivatalos after party
„Azóta vagyok rajongója a Derelicts-nek, amióta először láttam őket élőben játszani” – nyilatkozta az Inlandernek Mark Arm, a Mudhoney frontembere. Isten ments, hogy párhuzamot vonjak a saját első élményem és Marké között, de én pont ugyanígy jártam a seattle-i pre-grunge, hardcore punk bandával 2018-ban, mint Arm annak idején.
A Sub Pop Records harmincadik születésnapját ünneplő Sub Pop 30 fesztiválra három legendás helyi banda, a Derelicts, a Blood Circus és a Swallow nem kapott meghívást, ezért úgy döntöttek, hogy az Alki Beach-i össznépi ünneplés befejeztével egy West Seattle-i klubban, a Parliament Tavernben tartanak egy nem hivatalos after party-t. Az aprócska helyre mindössze 70-80 ember fért be, a nézők között pedig ott volt Jack Endino és Chris Hanzsek is.
A Derelicts nyitotta az estét. A hátralőtt hajú, bordázott, fehér atlétatrikót és szegecses bőrövet viselő Duane Bodenheimer énekes úgy négy másodperce lehetett színpadon, amikor beugrott a közönségbe, egészen konkrétan elém. A következő pillanatban a homlokával megtámasztotta a fejét a vállamon, és egy mikrofonnyi távolságról üvöltötte az arcomba a nyitó dal verzéjét. Aztán a mellettem álló Endinóéba, majd felugrott a színpadra, hogy pillanatokkal később megint lent legyen a nézők között. És ez így ment negyven percen leresztül. Olyan energia volt benne, hogy az valami elképesztő! Szóval azonnal beleszerettem az emberbe, meg ebbe az egész seattle-i hardcore punk dologba. Duane elsöprő volt és rettentően magabiztos. Pedig nem mindig mentek körülötte a dolgok jól.
Duane Bodenheimer és Jack Endino a Parliament Tavernben rendezett koncert közben (Endino jobb oldalán a fekete baseball sapkás a szerző)
The Derelicts gyorstalpaló
A Derelicts 1987 tavaszán alakult meg Seattle-ben. Két Denverben felnövő és már ott is együtt zenélő fiatal, Neil Rogers gitáros és Duane Bodenheimer énekes úgy döntött, hogy Seattle-be költözik és ott próbál szerencsét. A DIY (Do It Yourself) kiadó Penultimate Records 1988-ban először a Bullet For Fifi című kislemezüket adta ki, majd 1989-ben a Love Machine LP-t. A zenekar gyorsan népszerű lett a városban, a Mudhoney-val, a Nirvanával és még sok más bandával, többek között a Gits-cel is felléptek. Az első Sub Pop-kiadású kislemezük 1990-ben jelent meg a Misery Maker és a Wash című saját szerzeményekkel. A dalokat Jack Endinóval vették fel a Reciprocalban, a fotókat pedig Charles Peterson készített a borítóhoz. Legenda, legenda hátán.
A sikertörténet azonban nem tartott sokáig. Az egyre komolyabb italozások és a heroinnal való szorosabb kapcsolat tönkretette a zenekart. 1991-ben még egy ötdalos EP, a beszédes című Don’t Wanna Live kijött a Sub Popnál, majd a Derelicts feloszlott. A baj hatalmas volt: Duane heroinfüggő lett. „Mindent elvesztettem, hajléktalan lettem. Szó szerint majdnem elvesztettem a karomat és az egyik lábamat” – mesélte egy interjúban. Az énekes visszaköltözött Denverbe és idővel teljesen leszokott a kábítószerről.
A Derelicts háza táján 1991 és 2014 között – egy-két válogatáslemez kiadásán kívül – semmi sem történt. Aztán 2014-ben, a városba érkező Zeke tagjaival való találkozás és egy barát ötlete („megint össze kellene állnotok”) után a Derelicts, egy teljesen friss ritmusszekcióval újjáalakult. Amikor megkérdezték Duane-t arról, hogy mi a különbség a két felállás, a régi és a mostani között, azt válaszolta, hogy„már nem akarjuk egymást agyonütni többé”. A Zeke-motiváció 2019 nyarára ért be igazán. Life of Strife címmel, az utolsó album után 28 (!) évvel megjelent a zenekar régi és új dalokat egyaránt tartalmazó lemeze Bobby Gunstrom cégénél, a tacomai Digital Warfare kiadónál. Ők gondozzák a Zeke lemezeit is.
Life of Strife
A Life of Strife-hoz tíz régi és öt új dalt rögzített a Derelicts, Jack Endino Soundhouse nevű stúdiójában. A Dickless-feldolgozás (Mr. Fuckerman) kivételével mind saját szám. Azok kedvéért, akik kíváncsiak, hogy melyik, honnan származik, a cikk végén található tracklisten megtalálja az információkat. A tizenöt, tempós, kiabálós dalt Duane Bodenheimer és Neil Rogers mellett Jason Freeman basszusgitáros és Johnny Graziadei dobos játszotta fel. Graziadei csak beugrott, a zenekar állandó dobosa ugyanis Donny Peycheck, a Zeke-ből.
Úgy tűnik, Duane még mindig nagyon mérges mindenre és mindenkire, de azt hiszem ez egy teljesen normális hardcore-punk attitűd. Rettenetesen elege van („no more, no more” a végtelenségig), történeteket csak ritkán mesél. Ha igen, akkor azok így kezdődnek: „Jól van, figyelj ide te kurva, elmesélek neked egy történtet”, vagy: „Billy egy elbaszott srác volt, mindent, amit valaha is csinált azért volt, hogy a szülei kirúgják” és így tovább. A dac, a „csak azért is hozzáállás” szintén többször megjelenik, de Duane sztoriját ismerve, ez nem meglepő: „Ti emberek, mind, akik kinevettetek, emlékezzettek, milyenek voltatok, mer’ én ugyanaz vagyok, nem változom meg soha, hiába is bámultok, nem láttok át rajtam.”
A dalok általában 1-2 perc körüliek: a 14 másodperces Time to Fuck Up és a 22 másodperces Fuck You jelenti az egyik, a Save Your Lies (3:32) a másik végletet. A Life of Strife teljes hossza nem éri el a 27 percet sem, mégis, rövidsége ellenére változatos, sokszínű anyag született. Az alapvető műfaji homogenitás és az ebből adódó korlátok miatt ez természetesen nem az a fajta a sokszínűség, amit mondjuk egy progresszív előadónál annak neveznénk. Talán nem is színek ezek, jobb lenne árnyalatoknak hívni őket. De ott vannak, érezékelhetőek, hallhatóak.
A lemez dalai között kifejezetten slágeresnek számít (jó, ezen most én is röhögök és szerintem ők is röhögnének) a Fight és a középtempós I Walk Alone. De a legkirályabb a Fuck You, aminek pont ugyanaz a szövege, mint a címe. Egy kicsit kilóg a sorból a Makes Me Sick: az enyhén motörheades Why Does It Hurt és a Bleed Me Out mellett egyedül itt hallható még gitárszóló, de még milyen! Egyáltalán nem lett volna baj, ha Neil Rogers egy kicsit elnyújtja még azt a wah-pedálos, igazi hendrixes/grunge-os seattle-i témát!
Összefoglalás
Ha dallamokat keres valaki a zenében, nem jó helyen jár a Derelicts környékén, mert a Life of Strife-on biztosan nem fog egyet sem találni. A tempók, a mérhetetlen energia az, ami ezt a lemezt annyira jóvá teszi. Akik nyakig benne vannak a régi és mai hardcore punk szcénában, talán jobban el tudják helyezni a Derelicts-et a palettán, mint a későbbi seattle-i zenéken szocializálódott grunge-fejek. Egy biztos, élőben kevés pusztítóbb és magával ragadóbb produkciót láttam, mint azon az augusztusi estén a Parliament Tavernben. A Life of Strife jó szívvel ajánlott lemez mindazoknak, akik ki akarják engedni a gőzt és néha-néha szét akarják kapni a világot!
(A Derelicts tagjai az albumot a zenekar eredeti dobosának, az 1999-ben elhunyt Richard „Ric Deathchild’ Michael Bilottinak dedikálták.)
___
The Derelicts – Life of Strife (12”)
Megjelent: 2019. június 7.
Kiadja: Digital Warfare Records
Producer: Jack Endino
The Derelicts:
Duane Bodenheimer – ének
Neil Rogers – gitár
Jason Freeman – basszusgitár
Donny Peycheck – dob
Közreműködik:
Johnny Graziadei – dob (minden dal)
Jack Endino – tamburin (Save Your Lies)
Tracklist:
- Life of Strife*
- Wrong With This
- Fight***
- I Walk Alone*
- Boxed In**
- Makes Me Sick
- Mr. Fuckerman*** (Dickless cover)
- Save Your Lies
- You Loose
- I Don’t Wanna Live***
- Fuck You
- Why Does It Hurt***
- Bleed Me Out
- Final Fall*
- Time To Fuck
*Love Machine (LP, 1989)
**Time To Fuck Up (EP, 1990)
***Don’t Wanna Live (EP, 1991)
