„Csak azok tudták, hogy ez lesz a finálé, akik az egész forgatókönyvet olvasták. Nekem ezért is külön izgalmas volt a sorozatot nézni. Minden héten figyeltem, hogy ‘na, vajon most jön?’ Közben persze egyszerre izgultam a történet alakulásán is. Aztán jött a 15-ös, a 16-os, a 17-es rész, majd rádöbbentem: Úristen, jön a finálé!” – meséli nevetve Mary Reber, aki csupán öt percet kapott a Twin Peaks harmadik évadában, mégis a sorozat legfontosabb pillanatainak egyik főszereplője volt. David Lynch zseniális húzásának köszönhetően ennél hitelesebb, testhez állóbb felkérést nem is kaphatott volna: a Palmer Ház tulajdonosát kellett alakítania. Annak a háznak a tulajdonosát, ami a valóságban is az övé. Helyszíni interjúnk a Seattle-től harminc mérföldre fekvő Everettből.
Mary Reber (Fotó: Pintér Miklós)
“Nem állt ott egy fa hátul, régen?”
Emlékszik még a napra, amikor valaki megállt az ajtó előtt, bekopogott, és azt mondta, “Helló Mary, szeretnénk itt valamit forgatni”?
2014-ben vettük ezt a házat. Épp nem voltunk itthon, és amikor hazaértünk, egy üzenet várt minket az ajtó előtt a földön. Abból tudtuk meg, hogy szeretnének itt valamit forgatni. Onnantól kezdve, az elejétől a végéig, egy nagy misztérium volt az egész. Senki sem tudta, hogy kik fognak benne szerepelni, mivel fog ez járni, ettől is volt olyan érdekes a dolog. Aztán megjelent a location menedzser [a produkció számára helyszíneket kereső és minden ezzel kapcsolatos dolgot intéző személy], de ő sem árulta el, hogy kinek a megbízásából jött. Hallottunk ugyan ezt-azt arról, hogy mi készül, de ő is csak annyit mondott: “Szeretnénk itt filmezni. Kaliforniából érkezik majd a rendező.”
Sejtette azért, hogy a Twin Peaksről van szó?
Nem. Sőt, azt gondoltam magamban, kizárt, hogy a Twin Peaksről és David Lynch-ről legyen szó, mert biztos voltam benne, hogy ő inkább olyan helyeket nézetne meg itt, mint a Twede’s [a sorozatbeli RR Café] vagy a Roadhouse. Erre 2015. január 1-jén (mikor máskor?) leparkolt az autójával David Lynch, és kiszállt az autójából Sabrinával, az executive producerével. Bejött, és azt mondta: “Nem építenek már manapság ilyeneket.” Aztán azt kérdezte: “Nem állt ott egy fa hátul, régen?” Emlékezett rá huszonhat évvel korábbról, hogy állt a sarkon egy nagy fa. De már nem volt ott, úgyhogy felhoztak Kaliforniából egy nagy, kivágott fát. Elképesztően ügyel a részletekre.
Óriási nyomás lehetett a stábon, hiszen szerte a világon mindenkit furdalt a kíváncsiság, hogyan fog folytatódni a történet negyedszázaddal később. Mikor kérte fel önt David Lynch, hogy szerepeljen a sorozatban, és alakítsa Alice Tremond-t, a ház tulajdonosát?
Nem történt ilyen. Mármint nem kért fel, és nem is lehetett tudni, hogy kiket kér fel szerepekre. Egyik nap a konyhában tettem-vettem, mindenki dolgozott a házban, egyszer csak odajön David, és azt kérdezi: “Maga színésznő?” “Nem”– válaszoltam. “És színészkedett valaha?” “Nem.” “És szeretne egy kis szerepet a sorozatban?” “Hogyne szeretnék!” – válaszoltam. “Csak legyen természetes” – mondta. Ez volt a fő szempont neki, hogy természetes legyek. “Még nem biztos a dolog – mondta –, de ha az lesz, akkor kap forgatókönyvet, fodrászt és sminkest. Majd szólunk, ha közeleg a jelenet ideje.” Elég idegtépő volt, csak belegondolni is, de elvállaltam. Aztán megkaptam a forgatókönyvet. Az egyik szereplőről tudtam, hogy ki, de a Carrie Page-et alakító színésznőt csak a forgatás napján ismertem meg. Bementem a sminkeshez a lakókocsiba, megláttam Kyle MacLachlant, utána pedig leültették mellém Sheryl Lee-t. Ő játszotta Carrie Page-et. El sem akartam hinni.
Mit gondolt abban a pillanatban?
Azt, hogy “hát, ez óriási lesz”. A legjobb az volt, hogy egy kicsit beszélhettem Kyle MacLachlannel. Már szerepben volt, tanulta a szövegét közben. Aztán beszélgettem Sheryl Lee-vel is, aki mesélt a fiáról, ami jó volt, mert így legalább megismerhettem őket egy kicsit a közös jelenetünk előtt. Aztán a sminkből visszahoztak minket kocsival a házhoz, ahol átvettük még egyszer a szöveget, és megjött David Lynch, aki mindannyiunkkal ugyanúgy bánt. Ugyanúgy üdvözölt, mint Kyle MacLachlant és Sheryl Lee-t. Még megkért minket, bizonyosodjunk meg róla, hogy tudjuk a szövegünket, aztán jött a jelenet. Az a legjobb Lynchben, mint rendezőben, hogy valóban megengedte, hogy önmagamat adhassam. Persze, ha felvétel közben kiderül, hogy valamit meg kell változtatni, akkor megváltoztatja. De megengedte, hogy a lámpaláz és az izgalom érződjön rajtam, sőt szerintem számított is rá, hogy ez így lesz, és így volt neki jó.
“Hát, ez óriási lesz, gondoltam magamban.” (Fotó: Pintér Miklós)
“Úristen, jön a finálé!”
Szerintem azért is működött olyan jól a jelenetben, mert így tényleg “valódi” volt a színészi játék. Úgy értem, hogy ön tényleg itt lakik.
Pontosan, ez valóban az otthonom. David ki is emelte, hogy ne felejtsem ezt el, mert attól egy kicsit meg fogok nyugodni. Remélem, át is jön a jelenetben, hogy ez az ember valóban abban a házban él.
A forgatás közben tisztában volt azzal, hogy ez lesz a sorozat legfontosabb jelenete?
Egyáltalán nem tudtam, mert mindent titokban tartottak. Nem tudtuk, hogy ez lesz a finálé. Részemről lehetett volna ez a jelenet a sorozat közepén, vagy akár a legelején is. Csak azok tudták, hogy ez lesz a finálé, akik az egész forgatókönyvet olvasták. Nekem emiatt különösen izgalmas volt a sorozatot nézni. Minden héten figyeltem, hogy “na, vajon most jön?” Közben persze egyszerre izgultam a történet alakulásán is. Nagyon érdekes volt az egészet hétről hétre nyomon követni. Aztán elérkeztünk a 15-ös, a 16-os, majd a 17-es részhez, amikor rádöbbentem: “Úristen, jön a finálé!” De még akkor sem tudtam, hogy a mi jelentünk lesz az utolsó öt perc. És szerintem nagyon jó, hogy Lynch így csinálja. Nem is akarnék mindent előre tudni!
És milyen érzés volt eljutni idáig?
Idegtépő. Izgultam, hogy végül mit hagytak benne és mit vágtak ki belőle, meg egyáltalán amiatt, hogy megy a tévében a jelenetem. Az azt megelőző képsorok, amikor mennek a sötét úton az autóval, a Lost Highwayre emlékeztetett. Izgultam közben, és vártam, hogy mi következzünk. Egyébként vicces, mert a való életben hosszú az út Odessától Twin Peaksig, a filmen viszont úgy tűnt, hogy a Palmer Ház közel van a Twede’s-hez, de ez nem így van. Nagyon élveztem az egészet, mert szeretem az összes színészt; nem is kívánhattam volna több kedvencemet a sorozatba.
Ekkor már leesett, hogy a tévésorozatok történetének egyik legfontosabb jelentében szerepel?
Érdekes, hogy a Palmer Ház szerepelt a pilotban, és szerepelt a fináléban is. Olyan, mint ha a Palmer Ház egy külön, önálló karakter lenne a sorozatban. Nem olyan?
De.
Emiatt talán számomra még izgalmasabb volt az egész. Szinte nem is volt lehetőségem a jelenetemre gondolni. Aztán amikor eljött a forgatás pillanata, nagyon jól éreztem magam a szituációban. Mindössze kétszer vették fel. Nem kellett újra és újra megismételni. Visszatérve a kérdésre, nem, azt hiszem, nem vagyok ennek tudatában, de az emberek mondogatják nekem, sok visszaigazolást kapok tőlük, és ez számomra jobb érzés is, mint azt tudni, hogy “Hú, ez volt az utolsó jelenet!”
A forgatások alatt maradhattak vagy el kellett ideiglenesen költözniük?
Itt maradhattunk, pedig elmehettünk volna máshová lakni. Nagyon érdekes volt látni, ahogy egy profi stáb dolgozik: milyen módon készítik elő a jeleneteket, vagy mondjuk milyen aprólékos és precíz az a valaki, aki a bokrokat festi, hogy élettelennek tűnjenek. Minden olyan gördülékenyen ment. A forgatás kezdete előtt pár nappal már itt voltak, berendezték a lakást. Vicces volt elvegyülni köztük úgy, mintha közéjük tartoznék, de vicces volt belegondolni abba is, hogy benne lesz a házam a TV-ben. Sőt, még a saját tévénk is szerepelni fog a TV-ben. Ez is valami hirtelen ötlet volt, nem is tudom az okát, de megkérdezték, hogy: “Kihozhatjuk a tévéjét? Odatennénk a nappaliba, a gyönyörű kandallója elé.” “Persze” – mondtam, és használták is.
A Laura Palmer édesanyját alakító Grace Zabriskie-nek volt pár súlyos jelenete itt, a tévéje előtt.
Vártam már, hogy mikor következik ő. Érdekes találkozás volt, hihetetlen, hogy mennyi félsz tud szorulni egy emberbe. Grace Zabriskie már a szerepében volt, és csak elment mellettem, de érezni lehetett a levegőben a feszültségét, meg sem kellett szólalnia! Kiment, hogy elszívjon egy cigit David Lynch-csel. Szent ég! Annyira jó színésznő!
A sorozatbeli Palmer Ház, azaz Mary Reber háza (Fotó: Pintér Miklós)
„Szerintem Sheryl része volt a legnehezebb”
Milyenek voltak a benyomásai David Lynch-ről?
Közvetlen és nagyon kedves, készségesen válaszol az ember kérdéseire, de közben végig látszik, hogy gondolkodik, egyfolytában jár az agya, szinte hallani, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében. Tényleg emlékszik mindenre. Érdekes fickó. Amúgy az egész stáb nagyon figyelmes volt, ami azért meglepő, mert mégis csak 30-40-50 ember rohangált fel-alá egy-egy jelenet felvételekor. Kedvesek voltak mindannyian. Főleg, amikor kaptak kávét meg fánkot. (nevet)
Milyen volt Kyle MacLachlannel dolgozni?
Fantasztikusan kedves ember. Volt, hogy a forgatás alatt 200-250 rajongó is összegyűlt odakint. Kiment hozzájuk, és beszélgetett velük mindenféléről, a Seahawksról [Seattle Seahawks – a város amerikai foci csapata], a kávéról, meg olyan tipikus dolgokról, amikről Cooper beszélgetne.
Az egyik újságíró barátom készített vele egy nagyon-nagyon jó interjút Monte Carlóban…
…ó, Kyle nagyon jó interjúkat ad!
Szóval Kyle MacLachlan azt mondta neki, hogy amikor David Lynch instruálja őt, azt egészen másképpen teszi, mint a többi rendező. Egészen mélyen, az érzékelés szintjén képes elmerülni a részletekben. Ön milyen utasításokat kapott tőle?
Elenyészőek voltak ezek Kyle instrukcióihoz képest. Ő értelemszerűen dolgozott más rendezőkkel is, és van összehasonlítási alapja, én viszont előtte soha senkivel nem dolgoztam. Azt hiszem, a leginkább az nyűgözött le, hogy Davidnek egészen konkrét elképzelése van arról, hogy mit szeretne viszontlátni, de közben teret adott annak, hogy belevigyük a játékba a saját érzéseinket is. Amúgy pedig nyers, természetes az egész. Annyit mondott, hogy a párbeszéd alatt tartsunk némi szünetet a kérdések és a válaszok közt. Ha Cooper mondott valamit, 8-10 másodpercet várnom kellett a válasszal. Ez feszültséget ad a jelenetnek, plusz lehetőséget biztosít arra a feleknek, hogy méregessék egymást. Nagyjából ennyi instrukciót adott. Sheryl és Kyle tapasztalt színészek. Túl sok utasítást nem kaptak a jelenetünk előtt szerintem. Engem pedig hagyott, hogy előadjam, amit kell. Ennyi volt.
Már önmagában csak az arcok, Kyle MacLachlan, Sheryl Lee és az ön arca… szavak nélkül is bámulatosak voltak.
Tudták, hogy új vagyok, és tudták, hogy hozzák ki belőlem, amit kell. Egyszer gyakoroltuk végig, és mindketten megdicsértek, hogy jól csinálom. Ettől megnyugodtam. Mindketten nagyon nagy színészek. Szerintem Sheryl része volt a legnehezebb, mert neki csak állnia kellett ott szótlanul, és azt kellett előadnia, hogy nem érti, mi történik. Ha szöveg nélkül kell valakinek színészkednie, nagyon kell tudnia játszani az arcmimikájával. És ehhez olyan tapasztalt színész kell, mint amilyen Sheryl is. Lynch még annyit mondott, hogy a dialógus alatt egyszer nézzek rá Sherylre, és látszódjon, hogy nyugtázom, hogy ő is ott áll. Én ezt meg úgy oldottam meg, ahogy a lányok szokták: nem a szemébe néztem, hanem végigmértem őt.
“Mary, kösz, hogy kinyitottad nekem az ajtót!”
Mennyire változtatta meg az életét az, hogy szerepelt a Twin Peaksben?
Azt hiszem, nem voltam tisztában azzal, hogy a Twin Peaks iránti rajongás ennyire intenzív. Lényegében nem változott semmi, élem tovább az életem; családom van, unokáim, akikkel foglalkozom, de az azért előfordul, hogy emberek csak úgy erre kanyarodnak autóval, néhányan fel is sétálnak a bejáratig, vadidegenek fotózzák a házamat. Ezzel nekem nincs is semmi bajom, de nem gondolom, hogy ez az életemre kihatással lenne, vagy megváltoztatna engem. Én csak egy átlagember vagyok, aki jókor volt jó helyen. Az életem ugyanúgy zajlik, mint előtte, nem úgy élek mint egy színésznő.
Az előző tulajdonossal ellentétben, ön kifejezetten barátságos az idelátogató rajongókkal.
Tudom élvezni az emberek társaságát. Ilyenkor felmerül bennem: hogy máshogy adatott volna meg ennyi érdekes emberrel találkoznom, ha ez nem történik velem? Sokan jönnek külföldről is, és az érdeklődők között sok a művész. Akad köztük fotós, festő, grafikus – határozottan elmondható, hogy mindannyian művész emberek. És mivel én egyáltalán nem vagyok az, ezért a velük való érintkezés változtatott meg leginkább. És megtanultam kijelölni a határokat is. Vannak olyanok, akik mindent elkövetnek azért, hogy idejöhessenek, de meg kell húzni a vonalat.
Találkozott azóta valamelyik színésszel?
A múlt héten összefutottam Kyle-lal egy borkóstolón a Salish Lodge-ban [a Snoqualmie vízesés mellett található szálloda, ahol a sorozatbeli Great Northern Hotel külső jeleneteit forgatták]. Ötven ember volt ott, amiből nyolc-tíz fő lehetett családtag. Minden egyes ember, aki bejött, hozta az üveg borát, amit ő aláírt, és utána készítettek egy közös fotót. Elbeszélgetett mindenkivel, de úgy, mintha egyedül csak ők lennének a helyiségben. Elővette a telefonját, és szelfizett velünk egyet, aztán elvette az üveg boromat, és kérdezi: “Mit írjak rá?” Erre én: “Legyél kreatív! Csak írd, amit gondolsz!” Erre ráírta, hogy: “Mary, kösz, hogy kinyitottad nekem az ajtót!” Édes volt.
Laura Palmer még mindig ott van a nappaliban (Fotó: Pintér Miklós)
Eltöltöttem egy éjszakát a Salish Lodge-ban vasárnap. Másnap kiderült, hogy Kyle MacLachlan is ott volt, de nem tudtam róla, így nem találkoztam vele. Van egy nagyon sajátságos hangulata a sorozat miatt a helynek, de azon azért eléggé meglepődtem volna, ha mondjuk benyitok a gőzbe, és ott ül Dale Cooper.
(nevet) Kyle mindenkivel nagyon kedves, de ez igaz Sheryl Lee-re, aki szintén egy édes lélek. Hirtelen eszembe jut, hogy felvittem az emeletre, amikor még ment a forgatás, hogy megmutassam a szobáját, amit egyébként hollywoodi stílusban rendeztek be. Kérdeztem tőle, hogy akarja-e látni. “Oké” – mondta. Mögöttem jött, és mondtam valamit neki, amire Laura Palmer hangján válaszolt. Rettentő menő volt. (nevet) Kérdeztem tőle, hogy: “hogy tetszik minden?”, erre ő : “teljesen meg vagyok zavarodva”… és mindezt azon a hangon! Fú, nagy élmény volt!
Nemrég megnéztem még egyszer az utolsó jelenetet, és amikor Cooper kopog az ajtón…
…hétszer. Ja, és utólag vettem észre, hogy egy kicsi szög kilóg az ajtón, amit ki kellett volna húzni onnan, de most már a jelenet része az is, úgyhogy marad ott ahol van. Lehet, hogy el kellene adnom az eBay-en…
Miután Cooper bekopog, az első kérdése, hogy “Sarah Palmer itt van?” Azt gondoltam, ezzel kezdem majd az interjút, de túl közhelyesnek tartottam. Gyakran fel szokták tenni önnek ezt a kérdést az ismerősök vagy az idelátogató rajongók?
Ezt nem, de azt szokták kérni, hogy nyissam ki nekik az ajtót, és nézzek rájuk úgy, ahogy a sorozatban tettem. Sokszor jönnek ide emberek az eredetihez nagyon hasonló ruhákba öltözve, és leülnek a kanapéra, vagy eljátszanak egy jelenetet, mintha ők lennének Bob. Múlt héten is jött két fiú, megfogták egymás kezét, és eljátszották hogy ők Laura és Cooper, amint jönnek a lépcsőn. Nézem, ahogy emberek furcsa dolgokat művelnek odakint. Nagyon szórakoztató.
Előzetesen azt kérte, hogy ne faggassam a sorozat megfejtéséről. Őszintén szólva ez nem is jutott eszembe, de ha már felhozta a dolgot, az érdekel, hogy mi áll a kérése hátterében?
David Lynch azt mondta, “ha egy halott írótól olvasol könyvet, akkor őt már nem kérheted meg, hogy magyarázza el: itt vagy ott mire gondolt”. A Twin Peakset mindenki a saját módján értelmezi, és ez tartja életben. Nézze meg, hányféle teória létezik, milyen sok ember jön össze és beszél róla; mint egy igazi nagy család. Nem tudom, hogy lesz-e folytatása a dolognak, de ha nem lesz, akkor is kerek a történet.
___
A valódi Twin Peaks címmel egy harminc részes, exkluzív sorozatot indítunk, amelyben a Tűz, jöjj velem és a három Twin Peaks évad forgatási helyszíneit mutatjuk be mai valójában. A nyáron készített fotósorozat mellé sok-sok érdekes, helyi történetet fogunk elmesélni. Twin Peaks rajongóknak és a Washington állam jelene és múltja iránt érdeklődőknek kifejezetten ajánlott olvasmány!
