„Ha valaki a dalaimra kíváncsi, általában a Walking Papers utcáját találja meg először, hogy onnan eljusson a Staticlandhez vagy a Missionary Positionhöz. A zenekarnevek úgy funkcionálnak, mintha a dalok lakcímei lennének, így nézve pedig egyértelműen a Walking Paperst a legkönnyebb megtalálni. Valószínűleg az lenne a legokosabb dolog tehát, hogyha ezzel a zenekarral folytatnám tovább” – mondta Jeff Angell, a Walking Papers frontembere a közeli jövőjével kapcsolatban. Az énekes-gitárossal Seattle-ben beszélgettünk a zenekar második lemezéről, a WP2-ről, Duff McKagan és Barrett Martin múltbeli és jövőbeli szerepéről, a politika és zene kapcsolatáról, valamint a magyar kötődésekről. Nagyinterjúnk.
„Olyan, mintha egy gyerekkori képet néznél magadról”
Hogy vagy mostanság, Jeff?
Remekül, köszi. Épp a seattle-i melómmal vagyok elfoglalva. Most épp egy színházat építünk, úgyhogy játszhatom a főnököt egész nap. Én szerzem be ugyanis a buldózerekhez az alkatrészeket és hasonlók.
Tegnap egy jazzklubban jártunk, ahol te is felléptél. Játszottál egy John Lennon-dalt, és egy másikat.
Az egy Sam Cooke-dal volt.
Hogy kerültél abba a klubba? Meghívtak a helyi jazzarcok?
Együtt játszottunk a hétvégén Spokane-ben Allen Stone társaságában. Ismered őt?
Sajnos nem.
Ő is seattle-i arc, de inkább soulban utazik. Rendezett egy privát bulit Spokane-ben, ahova meghívott játszani minket is, meg a jazzista srácokat is, és ott találkoztam velük először. Említették, hogy van ez a koncert, és azzal a lendülettel meg is hívtak vendégszerepelni néhány dal erejéig. Amúgy tudtam, kik ők, mert Skerik játszogat velük néha.
Az a bizonyos Skerik?
Igen, aki szaxofonozott a Mad Season-lemezen. Seattle-ben elég komoly a jazzélet.
Jó sok kritikán átrágtam magam, és mindegyik oda meg vissza van a WP2-lemeztől, de érdekelne, hogy neked mi a véleményed róla.
Valóban nagyszerűek voltak a kritikák. Mindkét lemezt szénné dicsérték. Szerencsés vagyok, hiszen a karrierem során nem sok negatív kritikát kaptam, bár a jó kritikák nem feltétlenül járnak jó lemezeladásokkal. Számtalan remek lemez jelent meg, amiért az igazi zeneőrültek odavannak, de a nagy többség valamiért nem talál rá. Szóval a kritikák nagyon jók voltak, de amikor lemezt csinálok, az mindig egyfajta tapasztalatgyűjtés is, úgyhogy akárhányszor meghallgatom később egy-egy lemezemet, mindig az jut eszembe, hogy már jobb vagyok, mint amit azon a felvételen hallani lehet tőlem. Érted, mire gondolok?
Abszolút.
Maga a lemezkészítés tett jobbá. A lemez hallgatásakor azt hallom, milyen voltam akkor. Olyan, mintha egy gyerekkori képet néznél magadról. Nagyon büszke vagyok egyébként erre az anyagra is, de pontosan tudom, hogy az már a múlt lenyomata, illetve azt is, hogy néhány dolgot azért másképp csinálnék.
Szerintem a legtöbb zenész ugyanígy van ezzel.
Persze, mert az egész a kísérletezésről szól, érted? A zene és az elektronika tudósai vagyunk, és noha néhány kísérlet elsülhet rosszul, azért általában nem történik semmi komoly baj. Olyasmiről beszélek, mint például különféle gitárhangzások, aztán egy dalban mondjuk lejjebb viszem a hangnemet, esetleg egy más regiszterben éneklem, vagy épp gyorsabb vagy lassabb lesz. Mindössze ilyen apróságokról van szó. Arról nem is beszélve, hogy ha élőben játszunk egy-egy dalt, azok mindig alakulnak. Jó pár elsőlemezes dal sokkal jobban szól most, mint ahogy felvettük. Az I’ll Stick Around pont ilyen: van benne egy teljesen új rész a refrén után, ahol szinte teljesen elhalkul a zene, és ez nagyon sokat dobott rajta. Ráadásul ezen a turnén egy komplett fúvósszekció is velünk tart, ez pedig tovább turbózza a hangzásunkat. A dalok a felvétel után is tovább élik az életüket. A felvétel csak egy pillanatkép, ahol még mindig tejfogaik vannak, meg pattanásaik, olyan fiatalok. Később aztán igazi, felnőtt, érett dalok lesznek belőlük, és szerintem ez nagyszerű!
„A zene nem a hangokról szól, hanem a hangok közti csendről.”
Délelőtt Jack Endinóval találkoztam. Az interjú során szóba került a kettes Walking Papers-lemez, illetve személyesen te is. Ő azt mondta rólad, hogy „Jeff egy nagyszerű dalszerző, nagyon jó énekes, de tudnod kell, hogy remek gitáros is”.
Ó, tényleg?
A legutóbbi interjúnknál említettem neked, hogy szerintem szólózhatnál többet is, ezért is kaptam fel a fejem Jack mondataira. Ehhez képest nem hogy nem szólózol többet, de a Walking Papers turnéra hívtál egy gitárost, hogy kizárólag az énekre koncentrálhass.
Vicces, de az én önbizalmamat kizárólag a zenélés építette fel. Iskoláskoromban elég pici srác voltam, ráadásul a bátyám is rendszeresen elgyepált, és csak a zene maradt, ami végül felnevelt. Rengeteg időt töltöttem a zenével, és ez segített megszerezni az önbizalmam is. Akartam venni egy jobb gitárt, úgyhogy kocsikat mostam meg kerti munkát végeztem, így megtanultam takarékoskodni, és célokat állítani magam elé. Szembesültem azzal, hogy ha valamibe elég erőfeszítést és kemény munkát teszünk, az végül kifizetődik. Minden hasonló dolog nagyon sokat segít egy alacsony önbecsülésű srácnak. De igazából azért kezdtem gitározni és dalokat írni, hogy elrejtőzzek az emberek előtt, mert saját magamat sosem értékeltem valami nagyra.
Megteszi helyetted a közönség.
Büszke vagyok arra, amit a zenében elértem, de sose gondoltam, hogy valami óriási gitáros lennék. Később játszottam más gitárosokkal is, akiket nagyra tartottam, és azt láttam, hogy olyan dolgokkal küzdenek, amelyek nekem könnyedén mentek, és így lassan ráébredtem, hogy mi az, ami kivételes az én gitárjátékomban. Ez pedig nem feltétlenül a tökéletességről szól, hanem arról, hogy úgy használom a gitárt, mint a hangomat. Mindig arra törekszem, hogy a gitárom is énekeljen. Nem én vagyok a leggyorsabb fickó, nem is én tudom a legtöbb látványos trükköt, de a játékom intenzív és van benne lélek. Azt hiszem, az emberek ezt vették észre, és ez az, amit szeretnek. Ez pedig szerénységre inti az embert. Ha ki akarsz lőni egy nyilat, meg kell húznod az íj húrját. Minél keményebben húzod, annál messzebb száll a nyíl, és remélhetőleg el is találja valakinek a szívét.
Ez így van.
Szóval, előfordul, hogy egy gitáros azzal teszi a legjobbat a gitárjátékának, ha nem gitározik, mert ha aztán mégis a kezébe veszi a hangszert, jó keményen meg kell feszítenie annak a bizonyos íjnak a húrját. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy örökre letettem a hangszert, csak egyszerűen ki akarok próbálni új dolgokat, hogy életben tartsam az emberek érdeklődését. Ráadásul Duff és Barrett már nincs velünk, úgyhogy az egész történet teljesen máshogy fog kinézni. Olyasmi ez, mint az építkezés: néha le kell rombolnod komplett épületeket, hogy a helyükön valami új születhessen. Ha Ben és én egy ragtapaszt helyeztünk volna ezekre a bizonyos sebekre, azok valószínűleg elfertőződnek, úgyhogy ehelyett feltártuk a problémák gyökerét, és az alapoktól kezdve gondoltunk át mindent egy újrakezdéshez, és ez eddig abszolút helyes döntésnek bizonyult. Ettől eltekintve teljesen biztos vagyok abban, hogy fogok még gitározni, még az is lehet, hogy ezen a turnén. Amúgy nagyon jól esik, amit Jack mondott. Nagyon tisztelem őt, ráadásul ő egy igazán őszinte figura.
Arra nem gondoltál, hogy két gitárossal játsszatok?
Igazság szerint elég kevés zenekarban működik jól a kétgitáros felállás.
Miért?
A zene nem a hangokról szól, hanem a hangok közti csendről. Két gitárossal pedig nem sok csend marad. Még akkor sem nyúzom mindig a gitáromat, amikor csak Duff és Barrett van velem. Biztos, hogy fognak még az emberek gitározni látni, ugyanakkor nem érzem szükségét, hogy mindig ugyanazt csináljam. A közönség ugyanis nem nagyon láthatott engem frontemberi szerepben, és azt hiszem, hogy ezen jó páran meg fognak lepődni. Hoppá, figyeld csak! – kapják fel a fejüket. Sokan igénylik, hogy egy zenekarnak legyen igazi frontembere.
„Barrettnél nem nagyon találni jobb rockdobost”
Sokak számára még mindig nem világos, hogy a Walking Papers valójában a te bandád. Azt gondolják – talán a nevek miatt is -, hogy elsősorban Duff McKagan és Barett Martin zenekaráról van szó.
Az olyan korai dalok, mint az Already Dead, a The Butcher, a Leave Me in the Dark vagy a Place Like This, már megvoltak, mielőtt Barrett-tel találkoztam volna. Bennel már dolgozgattunk ezeken valamennyit, de úgy voltunk vele, hogy inkább hagyjuk őket. Aztán amikor Duff és Barrett megérkeztek, hirtelen sokan kezdtek érdeklődni irántunk kettejük múltja miatt, illetve azért, mert az emberek még mindig odavannak azért, ami annyira hatalmas volt egykor itt, Seattle-ben. Nagy idők jártak akkor nemcsak a zenében, de az emberek életében is.
Ha már szóba került Duff és Barrett: ők ketten mit tudtak hozzátenni a Walking Papershez?
Rengeteg olyan dalom van, amit ki akartam dobni, Barrett pedig lebeszélt róla. “Nehogy már! Ez egy remek dal!” Sokszor olyan volt, mintha a személyes producerem lenne. De ugyanez igaz Duffra is: ő is rengetegszer bátorít. Mindketten állandóan azzal biztatnak, hogy vessek egy második pillantást is az elkészült dolgaimra. Számomra a dalírás folyamata azt is jelenti egyben, hogy megszabadulok attól a hangulattól, amiben épp akkor voltam, amikor az adott dal készült. Sokszor megkérdezik, hogy miért olyan sötétek a dalaim, és erre csak azt a választ tudom adni, hogy pont így próbálok megszabadulni attól a tengernyi szomorúságtól, ami a lelkemet nyomja, méghozzá úgy, hogy átalakítom valami pozitívvá.
Jelentős stílusbeli különbségek lennének, ha nem ők jászották volna fel a lemezeket?
Alapvetően súlyosabban szólalnak meg a dalok a kezeik közt. Boldog vagyok, hogy együtt zenélhetek velük, mert az ő jelenlétük az én munkámnak is igazságot szolgáltat. Mindketten kivételes zenészek: akkora zsenik, amekkora egy zenész csak lehet. Barrettnél nem nagyon találni jobb rockdobost és Duff minden kétséget kizáróan a legjobb rockbasszusgitáros a Földön. Rengeteget dob a dalokon a játékuk.
Egyes dalokban benne van azért a kezük, nem?
Saját dalokat ugyan nem nagyon hoznak, de néhányhoz valóban hozzátettek. Barrett találta ki például a Hard to Look Away egyik gitárrészét. Az ott az ő riffje, és bár nem ő a világ legjobb gitárosa, mégiscsak hozott öt-hat ötletet hozzá. A legtöbbjük persze nem volt világmegváltó, de az, ami végül belekerült… azonnal tudtam, hogy az lesz az igazi. Aztán persze szórakozgattam kicsit vele, meg picit bele is nyúltam. Szóval neki ebben volt benne a keze, Duffnak pedig a Right in Front of Me-ben, ahova ő írta a basszustémákat. Egy másik dal pedig úgy született, hogy hallottam kettejüket csak úgy játszogatni, és annyira megtetszett, amit nyomnak, hogy gyorsan fel is vettem a telefonommal. Hazavittem a felvételt, elkezdtem rajta agyalni, majd visszatértem egy dallal. De a legtöbbet egyedül írtam a turnébuszon. Amikor Európában jártunk, mindenki szétszéledt várost nézni, én pedig ott ültem a buszban a kis felvevőkütyümmel, mert pontosan tudtam, hogy valakinek meg kell írnia a lemezt.
A Right in Front of Me dalról az összes magyar újságíró azt mondta, hogy van benne valami különleges. Szerinted is így van, vagy csak mi, az újságírók és a közönség gondoljuk így?
Fogalmam sincs. Tudod, mi a poén? Rengeteg arc tartja magát rockernek, mégis, ha az ideát zajló Pearl Jam-hét ürügyén megkérdezel engem, hogy számomra melyik a legnagyobb daluk, akkor a Blacket mondanám. A rockzenészeknek nem jön elő könnyen az érzékeny oldaluk, viszont ha mégis, akkor abból születnek a legnagyobb dalok. Imádom az olyan dalszerzőket, mint Tom Waits, Nick Cave vagy Bob Dylan: sok dalukban igazi erő feszül. A Right in Front of Me valami hasonló. Az, valamint a Red & White és a Don’t Owe Me Nothing, vagyis a szelídebb darabok, és úgy gondolom, hogy ezek maradnak meg leginkább majd a szívemben, ha eltelik némi idő.
Talán velük lesz meg az egyensúly.
A rockdalokat nagyon jó móka játszani, és igazából szerintem az a kulcsa az egésznek, hogy épp milyen hangulatban van az ember: hogy arra a dalra van-e szüksége épp, amit egy buliba menet hallgathat, vagy arra, amit akkor tesz fel, ha épp hazajött egy buliból, és egyedül ül otthon. Szóval a lényeg, hogy jó, ha nemcsak egyféle dalokat írunk. Különösen jól esik egyébként, ha valaki rákattan bármelyik témánkra.
„Ben nem nagyon keresi a reflektorfényt”
Ben Andersonnal már jó ideje dolgozol: ott volt veled a Missionary Position, a Staticland, most pedig a Walking Papers soraiban. Ez lehet a jövőd a karrieredben, hogy Bennel vállvetve folytatjátok a Walking Paperst vagy a Staticlandet? Mit gondolsz, mit hoz számodra a jövő?
Fogalmam sincs. Ha valaki a dalaimra kíváncsi, általában a Walking Papers utcáját találja meg először, hogy onnan eljusson a Staticlandhez vagy a Missionary Positionhöz. De lehet, hogy el sem jut odáig, mert ezen a bizonyos utcán épp feltörték az aszfaltot, vagy mondjuk valami eldugott sikátorba kell bemennie, hosszú lépcsőkön botladoznia, valami olyan házat keresve, amire nincs semmi kiírva, érted?
Aha.
Szóval én úgy vagyok vele, hogy a zenekarnevek úgy funkcionálnak, mintha a dalok lakcímei lennének, és így nézve pedig egyértelműen a Walking Paperst a legkönnyebb megtalálni. Valószínűleg az lenne a legokosabb dolog tehát, hogyha ezzel a zenekarral folytatnám tovább. Hallottam már innen-onnan, hogy “Jeff Angellt elég csak felhívni”, de úgy érzem, hogy nem fair a többi emberrel szemben, ha én csakis és kizárólag Bennel együtt vagyok hajlandó zenét írni. Ben vállalja rajtam kívül a legnagyobb részt a dalok végleges formába öntésében, és ezért minden elismerést megérdemel. Hihetetlen hatása van az én munkámra is. A Red & White zenéjét nagyrészt ő hozta. Ahhoz képest, hogy nem beszél sokat, talán az emberek nem is nagyon vesznek róla tudomást, nagyon komoly része van neki abban, hogy úgy szólunk, ahogy, és ez szerintem kulcsfontosságú.
Valahogy mindig úgy tűnt nekem, hogy Ben nem akar a középpontban lenni.
Ő egyszerűen ilyesfajta arc: nem nagyon keresi a reflektorfényt. Néha úgy kell őt kirángatnom a koporsójából. Állandóan ott alszik egy kis fülkében fejjel lefelé, mint egy vámpír, és úgy kell onnan kikanalazni. “Gyere már, haver, csináljunk valamit!” Még az eredeti Walking Papersnél is először úgy volt vele, hogy csak a lemezen játszik, de nem száll be a zenekarba. Elégedett volt azzal, amit a Missionary Positionnel művel.
„Sean Kinney, Ben és én sokszor lógunk együtt”
Nagyon kedvelem, hogy soha nem játszol feldolgozásokat a koncertjeiden. Néha könnyebb eljutni a nagyközönség szívéhez egy jól ismert slágerrel, mint megmutatni a saját dalaidat. Szerintem amit te választottál, az a nehezebb út.
Ahogy mondod. Amikor fiatal voltam, a feldolgozás jelentette a kikövezett utat a közönséghez, én pedig mindig úgy voltam vele, hogy saját dalokat kell írni. Ahogy aztán idősebb lettem, már kevésbé vagyok szigorú, hiszen ha a közönség élvezi a dolgot, akkor miért is ne lehetne ennek létjogosultsága? Nálam viszont az a helyzet, hogy sokszor arra sincs elég időm, hogy a saját dalaim közül eljátsszam azokat, amiket szeretnék, úgyhogy nincs kedvem elpazarolni a koncertből öt percet egy feldolgozásra. David Bowie úgy a halála tájékán mondta azt, ami engem nagyon szíven ütött. “Csak akkor tévedtem a karrierem során, amikor megpróbáltam kielégíteni a közönség igényeit”. Szóval, ha elővennék egy feldolgozást, azt csak azért tenném, hogy mindenkit boldoggá tegyek, én viszont nem azért zenélek, hogy boldoggá tegyem az embereket. Számomra arról szól a zene, hogy kiadom magamból a gondolataimat. Ha tehát az emberek eljönnek egy koncertemre, akkor azt a saját dalaim miatt teszik.
Az Alice in Chainsszel közös turné hogy sikerült?
Nagyszerű volt! Ők az egyik legkomolyabb hatásom, és ha tizenötévesen azt mondja valaki, hogy egy nap majd együtt turnézok velük, az több lett volna, mint vágyálom. Mostanra meg már több kört is tettünk együtt, és mindegyik közös turné csodálatos élmény volt. Nagyon szeretem azokat az arcokat, és most már annyira jó barátok vagyunk, hogy turnén kívül is tartjuk a kapcsolatot. Mint valami nagy család. Sean Kinney, Ben és én sokszor lógunk együtt, mert Sean még mindig Seattle-ben él, úgyhogy amikor épp turnén van, és történetesen nem velünk, mindig eszembe jut, hogy ilyenkor vajon kivel lébecol? A turnékon ugyanis jószerivel össze voltunk nőve, együtt jártunk motorozni is.
Láttam a fotókat rólatok.
Seannak nincs családja, úgyhogy olyan érzés a társaságában lenni, mintha a tinikoromat élném újra. “Nézzünk el erre az autókiállításra? Vagy ez és ez épp ebben a klubban játszik, nem ugrunk le?” Mindannyian rendes arcok, és nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy csak olyan emberekkel turnézzanak együtt, akikkel jól kijönnek. Akik nem járatosak a zenei bizniszben, talán nincsenek is tisztában azzal, hogy az előzenekaroknak sokszor komoly pénzekkel kell beszállniuk egy-egy turnéba: vagy a fuvarozást kell kifizetniük, vagy a hirdetéseket, vagy nekik, vagy a kiadójuknak, úgyhogy, amikor ezek a srácok minket visznek turnézni, az komoly anyagi áldozatot is jelent nekik, ezért pedig nem lehetünk elég hálásak nekik. Mi ugyanis nem vagyunk abban a helyzetben, hogy fizessünk nekik, hiszen független zenekar vagyunk, úgyhogy egy ilyen lehetőség óriási dolognak számít. Csodálatos ajándék, hogy engedik, hadd játsszunk a közönségüknek. Egyben óriási elismerés is.
Valóban az.
Ráadásul mi egyfajta ütközőként is szolgálunk, ha velük megyünk turnézni. Ők ugyanis elég maguknak való arcok, miközben számtalan fanatikus rajongójuk van, és mivel az Alice-es srácok olyanok, mintha a testvéreink lennének, igyekszünk megvédeni őket, és ha látunk valakit, aki nagyon agyahagyottan viselkedik, igyekszünk, hogy ne zavarja meg a srácok köreit.
Amikor az Alice in Chains átjött Európába sokan azt remélték, hogy veletek jöttök ti is, a Walking Papers-zel, de ebből aztán nem lett semmi. Talán végül jobb is így, mert az őszi turnétokon teljes programot tudtok majd játszani. Ráadásul megjelent egy új videótok is, amiben megint csak felbukkan egy magyar kapcsolat.
Ó, igen, Mester Csaba, aki azt a képregényt rajzolta! Akkor találkoztam vele, amikor Magyarországon játszottunk legutóbb. Rajzolt néhány képet a Walking Papersről, és átadta nekünk. Később találkoztam az író Matt Haywarddel is, aki szintén ismerte Csabát valahonnan, és valamin épp együtt dolgoztak. Matt hozta össze az egészet. Elég sok időbe telt, de végül először egy képregény formájában jelent meg, most pedig videóklip is lett belőle, és ez nagyon király. Korábban a Fantagraphicról volt szó, akik a Sub Poppal voltak kapcsolatban, meg azzal a Charles Burnsszel, aki a Black Hole-t csinálta, illetve a Hate Comics révén ismert Pete Bagge-dzsel. Aztán képbe került Mike Groening (Simpson-család), aki előtte a Life is Hellen dolgozott. Igazi szubkulturális őrület volt! Ott van ugye a Marvel, amit mindenki ismer, de azon kívül nagyon komoly szubkultúrája van az igazi képregénybolondoknak, én pedig kimondottan örülök annak, hogy van valaki, aki fogta az egyik dalunkat, újraértelmezte és látványvilágot készített hozzá. Ez csodálatos.
Tudtad, hogy Csaba tagja volt az egyik legzseniálisabb magyar bandának?
Lövésem sem volt róla.
Ő volt a basszusgitáros, a zenekar pedig a Bedlam volt.
Azt tudtam, hogy zenélt is, de a zenekar nem volt meg. Nem nagyon beszélt ilyesmiről. Néha így barátkozik az ember olyanokkal, akiről igazából nem tud semmit.
„Nem hinném, hogy Duff ráér!”
Most jön egy Európa-turné, utána mi a terv?
Nyomunk még néhány koncertet Amerika nyugati partján, aztán ideje lesz egy új lemezt csinálnom. Valószínűleg Walking Papers-lemez lesz belőle.
Valószínűleg?
Valószínűleg! De abban is biztos vagyok, hogy sok különféle arccal szeretnék zenélni, mindenféle vendégekkel, és ugyan van már jó pár dalom, még nem tudom pontosan, milyen lemezt is szeretnék csinálni. Lehet, hogy egy szelídebb anyag lesz, de az is előfordulhat, hogy igazi rockzene lesz, vagy épp valami pszichedelikus ügy. Most úgy érzem magam, mintha egy töltött fegyvert lóbálnék, és csak keresném a célpontom.
Meglátjuk.
Így van! Szóval ilyesmivel töltöm mostanság az időmet, amikor történetesen otthon vagyok. Azon melózom, hogy a dalok végre összeálljanak, de másokkal még nem nagyon dolgoztam együtt rajtuk. A múltkor, néhány koncerttel ezelőtt eljutottam odáig, hogy megmutattam pár dalt Bennek. Pont utaztunk valahova, és ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán megengedtem neki, hogy belefüleljen abba, amivel mostanában szüttyögök.
Szeretnéd, hogy Duff és Barrett ezúttal is veled zenéljen?
Természetesen, bár nem hinném, hogy Duff ráér. Majd ha összefutunk, rákérdezek. Barrett szerintem benne lenne a dologban, bár mostanáig egy hangot se hallott az új dalokból. Szóval meglátjuk. Barrett mondjuk bátorít. Úgy voltam vele, hogy csak megturnéztatjuk a lemezt, ő viszont azt mondta, hogy nem biztos abban, hogy képes lesz a végtelenségig turnézni, úgyhogy formálisan a kezembe adta a kormányrudat azzal, hogy szerinte nekem kéne tovább vinnem a zenekart, arra, amerre én szeretném. Eléggé meg is lepődtem ezen.
Sean Kinney-re nem gondoltál helyette, ha már olyan jóban vagytok?
Dehogynem!
Szerintem nagyon jó dolog sülhetne ki abból, ha együtt zenélnétek.
Játszogattunk már párszor, amikor átugrottam hozzá, és nagyon szeretnék legalább egy dalban közösen dolgozni vele, de nem tudom… nem tűnt túl lelkesnek. Pedig csodálatos dobos, és rengeteg különböző műfajban otthon érzi magát: érti a countryt, a shuffle-szerű bluest, a jazzben is otthon van, pedig a zenekarát azért eléggé behatárolja a rockzene. Fenomenális dobos, ő a legjobb az Alice-es srácoknak. Szóval jammeltünk párszor, de sose került szóba, hogy készíthetnénk is akár közös felvételt. Ha megkérdezném, valószínűleg azt mondaná, hogy “rendben, csak légyszi, ne legyen rajta a borítón a nevem.”
Vajon miért?
Igazából eléggé magának való fickó. Szerintem amúgy benne lenne egy közös felvételben, már csak a poén kedvéért, de biztos előjönne valami hülye művésznévvel. Gondolom, úgy van vele, hogy szívesen játszana velem, de nem akarja, hogy az emberek erről kérdezgessék.
Talán nem is fontos neki ebből a szempontból.
Sose lehet tudni nála. Kiszámíthatatlan figura. Amúgy persze kézenfekvő ötlet lenne, hiszen annyit lógtunk együtt vele és Bennel. Lehet, hogy csak annyit kéne mondani neki, hogy hé, apafej, épp a stúdióban vagyunk, nem jössz le egy kicsit lógni velünk, meg dobolgatni?
Szerintem simán menne.
Na, akkor ezt megjátsszuk. Kösz a tippet!
„A közösségi médiát lehet arra is használni, hogy gondolkodásra késztessük az embereket”
Emlékszem, volt egy Facebook-posztod, ahol felsoroltál egy csomó olyan dalcímet, aminek politikai töltete is volt. Magyarországon is ment hasonló vita, úgyhogy téged is meg kell kérdezzelek: szerinted mennyire kell egy zenésznek politizálnia?
Szerintem az emberek nagy része nem elég okos, és sokszor gondolkodás nélkül kimondanak dolgokat, utána pedig képtelenek elismerni, hogy tévedtek. Számomra az, hogy valaki elismeri, hogy tévedett, az intelligencia jele. Olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy új információkhoz jutottam, úgyhogy át kell gondolnom a véleményem.
Ez így van.
Szóval jó páran azt írják a neten, hogy a zenészek csak játsszanak, és húzzanak el a politika közeléből. Én pedig igazából nem akarom ilyen-olyan politikai okok miatt elidegeníteni magamtól az embereket, viszont azt gondolom, hogy a kellően visszafogott hangnemben igenis beszélhetek ilyesmiről, anélkül, hogy ujjal mutogatva hőzöngenék. Sokkal könnyebb valakit rávenni a más gondolkodásra, ha nem vágom rögtön az arcába, hogy mennyire tévúton jár. A falra mászok attól a hozzáállástól, hogy a zenészek csak zenéljenek, és egyáltalán, a művészek maradjanak csak ki a politikából. Úgy gondoltam, ezzel a poszttal megmutatom azoknak, akik ilyen véleményen vannak, hogy milyen zenekarokat is kéne mellőzniük, ha egyáltalán nem hallgatnának olyan zenét, amit a politika inspirált. Ott van például a Metallica vagy a Black Sabbath, amelyek nagyon is politikusak. A Ministry folyamatosan George Bushról énekelt, Roger Waters pedig közismerten Trump-ellenes. Ha a zenészeknek nem szabadna politizálniuk, nem lenne Metallica, sem Rage Against The Machine, és most csak a rockzenekarokról beszélünk. Aztán ot van Bob Dylan, Nina Simone, szóval úgy voltam vele, hogy görgessük csak szépen tovább ezt a lavinát, és felsoroltam húsz politika-inspirálta dalt, amire aztán a kommentekben még vagy négyszáz érkezett.
Emlékszem rá, őrületes volt.
Az emberek arra használják a Facebookot, hogy megmutassák, mit kajálnak éppen, amivel nincs is semmi baj. Lehet, hogy megkívánok valami olyasmit, amit korábban nem kóstoltam. De a közösségi médiát lehet arra is használni, hogy gondolkodásra késztessük az embereket, úgy, hogy beszélünk bizonyos dolgokról, mindenféle trollkodás nélkül. Szóval, noha pontosan tudom, ki miatt született az a poszt, mégsem azzal jöttem, hogy az illető mennyire idióta, ehelyett kerestem egy olyan módot, amivel kifejthetem a véleményem anélkül, hogy belemásznék az arcába. Nem állítottam senkit pellengérre, mégis elmondtam, amit szerettem volna, vagyis azt, hogy az embereknek el kéne gondolkodnia arról, hány olyan csodálatos zene született, amit a politika inspirált, és hogy formálták ezek a dalok aztán a világot.
Más műfajból is vannak példák?
A jazz például rengeteget tett a későbbi polgárjogi mozgalmakért: egyszerűen utat törtek előttük, méghozzá jóval a hatvanas évek előtt. Sokan azt hiszik, hogy az egész a Beatlesszel és az All You Need is Love-val indult, pedigt a francokat: nézd csak meg Duke Ellingtont a negyvenes években, amikor John Lennon talán még meg se született. Igazából ezen húztam fel magam igazán. Amúgy azok az emberek mondogatják leginkább azt, hogy a zenészeknek nem kéne politikával foglalkozniuk, akik azon is háborognak, hogy néhányan térdelve hallgatják végig az amerikai himnuszt. Valószínűleg már a második versszakát sem tudják, ami igazából egyértelmű pálcatörés a rabszolgaság mellett. Te ismered a szövegét?
Nem.
Szóval a himnusz második versszaka, amit azt hiszem, a háború alatt, 1812-ben írtak és arról szól, hogy a rabszolgák Kanadába szöktek, mert ugye Kanada brit tartomány.
Persze.
Szóval a lényeg az, hogy a Kanadába menekülő rabszolgákat kivégezték. Ők viszont nem voltak szabadok Amerikában. Miért is akarnának itt maradni és harcolni a szabadságért? Az amerikai himnusz tehát vegytisztán a rabszolgatartás mellett emel szót, és természetesen a himnusz is egyfajta politikai állásfoglalás.
Erről nem tudtam, de mentségemül szolgáljon, hogy magyar vagyok.
Az a baj, hogy az amerikaiak sem nagyon tudják, mert senki sem képes az értő olvasásra. Mindig megkérdezem, hogy megvan-e a második verze, de nem vágják. Csak a refrént. A verzét mindenki leszarja. Rengetegen énekelnek olyan dalokat lelkesen, amelyekről azt se tudják, miről szólnak. Érted, elmész egy amerikaifoci-meccsre, ahol az emberek dagadó pofával fújják a We Are The Championst, és azt sem tudják, hogy Freddie Mercury meleg volt, csak azt, hogy ők márpedig ki nem állhatják a melegeket! Érted, mire gondolok? Fogalmuk sincs róla. Teljesen ostobák. Boldogan énekelnek együtt, de fogalmuk sincs arról, hogy igazából mi mellett áll ki az adott dal szövege. Na, ugyanez van, amikor elmennek szavazni. Olyan dolgok mellett teszik le a voksukat, amelyek igazából totálisan szembe mennek azzal, amit ők akarnak, de arra sem veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek dolgoknak. De ez mindig is így volt. Szóval nekem ez az álláspontom ebben az egészben. Én is írtam már jó pár politikai dalt, de mindig megpróbálom egyfajta ők és mi-kontextusba helyezni őket, mert meggyőződésem, hogy a kormány túlságosan a különféle nagy cégek befolyása alatt áll.
Ahogy mindenhol máshol a világon.
Persze, és nem is tudom, hogy volt ez valamikor másképp, ugyanakkor nem hiszem, hogy az emberek készen állnak arra, hogy erre bízzák az életüket, de aztán a végén mindig úgy alakul, hogy rábízzák az életüket valami másra, és még azzal sincsenek képben, hogy mi ez pontosan. Van úgy, hogy elmegyek ilyen-olyan országokba, és szembesülök az ottani politikai folyamatokkal és azzal, hogy az emberek azt se tudják, mi történik éppen.
„Magyarország tökéletes hely volna számomra”
Azt hiszem, hogy a budapesti koncert igazán különleges lesz majd, hiszen rengeteg magyar rajongód van. Azt tudtad, hogy egy hajón lesz a buli?
Nem. Közlekedik is a vízen?
Nem, ez egy állóhajó. Mark Lanegan is játszott itt, meg a Mudhoney is.
Igen? Egy okkal több, hogy várjam azt a koncertet!
Valószínűleg teltház lesz, már majdnem minden jegy elkelt.
Tényleg? Hát ez elég óriási dolog azért. Amikor először Magyarországon játszottunk, az csodálatos volt. Mindenki mellé beosztottak egy saját testőrt. Őrület, nem? Szóval én császkáltam össze-vissza, ahogy szoktam, az a nagydarab melák pedig mindenhova követett, és amikor aztán lementem egy edzőterembe, akkor is ott ült velem. Ráadásul azt is megkérdezték, hogy van-e szükségem személyi edzőre! A koncert előtt meg annyi kaját hordtak oda elénk, hogy meg se tudtuk enni mindent, meg ott volt az a srác, aki egy kézzel készített ostort adott ajándékba. Az arc fia pedig szintén gitáros, nekem meg volt pár ajándék pedálom, amit a TC Electronictől kaptam, úgyhogy én pedig adtam neki egy-két pedált cserébe. Apám amúgy farmer, és az ostor hozzá került, ő pedig imádja. Egy kézzel készült, valódi bőr ostor, gondolhatod! A kelet-európai országokban, nem csak Magyarországon, de Lengyelországban és Csehországban is, mások az emberek.
Miben mások?
A többiekre leginkább az jellemző, hogy majdhogynem az önteltségig elégedettek magukkal. Szerintem a magyarok talán a történelmük, illetve már megint a politika miatt, nem veszik maguktól értetődőnek, hogy jelen van az életükben a zene, meg úgy egyáltalán a művészetek, mert voltak olyan időszakok, amikor bizony el voltak tőle tiltva. Nem is túl rég: nagyjából egy generációval ezelőtt. Fura, de úgy érzem, hogy itt nálatok olyasfajta energiák áramlanak, amit sehol máshol a világon nem tapasztaltam. Ott van például Berlin, amit korábban egy fal választott el keleti és nyugati részre, és ugyan a fal már rég nincs ott, de pontosan lehet érezni a megosztottságot, el tudod ezt képzelni?
Pár hónapja jártam ott, rettenetes lehetett.
Minél keletebbre mész, a megosztottság annál inkább feltűnő. Az ilyen helyeken pedig tényleg azt érzem, hogy micsoda ajándék is zenélni, és eljuttatni a dalaimat az emberekhez. Van amúgy egy könyvem otthon, amit úgy rendeltem, az a címe, hogy Vinyl. Csodálatos könyv.
Nem hallottam még róla.
Kelet-Európában, mielőtt a falat ledöntötték volna, a hidegháború kellős közepén ezek a fickók bármilyen vinylre rá tudták tenni a kezüket, azonnal kalózkiadású lemezeket fabrikáltak belőle. Például a régi, vinylre készült röntgenfelvételekből, és hasonlókból. Ez a könyv meg tele van a hasonló kalózlemezek fotóival. Ha például valakinek megvolt egy ilyesfajta bootlegen a Beatles Sgt. Peppere, azt akár le is ültethették. Egy konkrét különítmény foglalkozott azzal, hogy ezekre a lemezekre vadásszon. Na jó, talán egyszerű birtoklásért még nem kapott börtönt az illető, de ha már árulta illetve sokszorosította őket, akkor már jó esélye volt rá. Az a rendszer úgy tekintett ugyanis erre a lemezkalózkodásra, mint ellenséges propagandára. A rendszer kiszolgálói attól féltek, hogy a rock’n’roll majd lázadásra készteti a fiatalokat, ami egyébként valahol igaz is.
Erről szerintem Magyarországon is sokat tudnának mesélni.
Muszáj volt megvennem ezt a könyvet, és hát mindegyik ilyen lemez csodálatos. Egy hatalmas, keményfedeles könyvről beszélünk, száz meg száz képpel ezekről a lemezekről. Egyszerűen elképesztő az egész, és nem is feltétlenül azért, mert valaki odáig merészkedett, hogy egy röntgenfelvételből készítsen hanglemezt, hanem inkább azért, mert tudod, hogy ezt a lemezt olyasvalaki készítette, aki képes volt kockázatot vállalni, számolva azzal, hogy a tettének akár súlyos következményei is lehetnek. Az az energia pedig, ami ebből áradt, még mindig itt van Magyarországon, Lengyelországban vagy Csehországban. Olyan ez, mint a szabadság ünnepe, a rock’n’rollnak pedig pontosan annak kell lennie. Ennek azért nem kis mélysége van. Szóval Magyarország tökéletes hely volna számomra. Ha nem lenne a családom, biztos, hogy áthurcolkodnék valahova hozzátok, és azt hiszem, ennél jobbat nem is mondhatnék az országotokról.
___
Walking Papers koncert
Időpont: 2018. október 1. 20:30
Helyszín: A38 Hajó, Budapest
Jegyárak:
– elővételben szeptember 30. éjfélig: 3900 Ft
– a koncert napján és a helyszínen: 4900 Ft
További infók az A38 Hajó oldalán!
