GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Jeff Angell: Kicsit úgy tekintek magamra, mint Ian Astbury törvénytelen gyerekére

Jeff Angell, korunk egyik legnagyszerűbb és legizgalmasabb énekes/gitárosa. Sokan ismerik őt a Post Stardom Depressionből, a Walking Papersből vagy a Staticlandből, de a legtöbben talán mégis a Mad Season tavalyi januári, Benaroya Hallbeli koncertje kapcsán találkoztak a nevével. A Seattle melletti, katonai támaszpontokkal teletűzdelt városból, Tacomából (lásd még Jerry Cantrell) származó frontemberrel a novemberi, seattle-i Candlebox/Staticland koncert előtt beszélgettünk a kezdeti időkről, a Duff McKagannel, Mike McCreadyvel és Barrett Martinnal közös munkáról, a Mad Season fellépésről, valamint az Alice in Chains és a Candlebox turnék tapasztalatairól. Nagyinterjúnk.

jeff-angell-bw43 Jeff Angell a seattle-i Neptune Theatre-ben (Fotó: Pintér Miklós)

___

Próba, szerencse.

Nem volt veszteni valóm, úgyhogy elküldtem az e-mailt Jeffnek. Seattle-ben leszek, megyek a Neptune Theatre-be a Candlebox/Staticland koncertre, mi lenne, ha interjúznánk előtte egyet. Az esélyek? Szinte a nullához közelítenek. Aztán sokáig semmi. Már kint voltam pár napja Seattle-ben, amikor Jeff válaszolt. Benne van, fussunk össze! Mivel azonban nem írt vissza konkrét időpontot, így nem kockáztattam, időben odamentem az egykori filmszínházhoz. A Staticland éppen akkor állt be, viszont szerencsém volt, mert addig is tudtam pár szót váltani Adam Kuryvel, a Candlebox basszusgitárosával, illetve az élő legenda Dave Krusennel, a Pearl Jam egykori (Ten!), és a Candlebox jelenlegi dobosával.

A kezdés viszont vészesen közeledett, szinte már le is mondtam arról, hogy összejön a dolog. Aztán Jeff egyszer csak megjelent a főbejáratnál. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ott közlekedik. Persze a rajongók azonnal megrohanták, hosszú percekig ment az autogramosztás, a fotózkodás, aztán meglátott, odaintett, hogy „mindjárt”, majd megkérdezte, hogy velük tartanék-e. Van a közelben egy vegán étterem, ahol nyugodtan tudnánk beszélgetni. Azt hiszem, hogy még életemben nem vágtam rá olyan gyorsan semmire, hogy „persze”.

Így történt, hogy a zenekar mindhárom tagjával, Jeff-fel, Ben Anderson billentyűssel (lásd még Walking Papers, Ministry, de Pamela Moore-nak, a Queensryche: Operation Mindcrime Maryjének a szólóalbumát is ő írta), illetve Josh Fant dobossal (lásd még Post Stardom Depression), valamint Jeff lányával, Jeff menyasszonyának fiával, és két technikussal beültünk a Neptune-tól pár utcára található Chaco Canyon Caféba, hogy pár organikus cucc között elmerüljünk a közelmúlt eseményeiben.

img_7296 Jeff, Ben és a többiek (Fotó: Grungery.hu)

___

Az Alice in Chains turné után, a Candlebox turné közben

A Candlebox-szal közös turné vége felé jártok itt az Egyesült Államokban. Mik az eddigi tapasztalatitok?

Klasszul megy a turné, jól megvagyunk a többiekkel. A közönség nyitott, energikus, úgy tűnik, hogy tetszik nekik a zenénk. A legtöbb helyen klubokban játszunk, ami a kedvencem koncerthelyszínem, mert így vagyunk a legközelebb a rajongókhoz.

Sokan ismernek téged a Post Stardom Depression, a Missionary Position, a Walking Papers vagy a tavaly januári, Benaroya Hallban rendezett Mad Season koncert révén, ahol a Lifeless Dead mellett az I’m Above-ot énekelted, utóbbit Kim Viranttel duettben. Ilyen előzmények után hogyan fogadta a közönség élőben a Staticland album dalait?

Pozitívan, bár az ülőhelyes bulik kicsit furcsák voltak, mert ilyenkor kevésbé látványos a közönség reakciója. Nyilván tetszett nekik, mert a koncert után vették a CD-t és a pólókat, de ezek a fellépések mindig nehezebbek, mert sokkal kevesebb a visszajelzés, ezért nem tudsz feltöltődni a közönségből jövő energiával. Szóval, ez a felállás nem tesz jót egy rockkoncertnek szerintem, de ettől függetlenül király volt.

Még a Candlebox kanyar előtt, hat koncerten nyitottatok az Alice in Chainsnek kora ősszel közvetlenül azután, hogy Jerry Cantrellék letudták a Guns N’ Roses előtti fellépéseket. Milyen volt a hangulat a folytatásban?

Nagyon jó. Bennel [Benjamin Anderson, billentyűs] sokat játszottunk az Alice in Chains-zel korábban is, még a Walking Papers időkben, úgyhogy nagyon jól megvagyunk a srácokkal. Baromi nagy dolog, hogy egy ilyen frissen alakult banda, mint a miénk, ilyen komoly lehetőséget kapott. És ugyanez a helyzet a Candlebox-szal is.

Milyen emlékeid vannak a turnéról?

Az Alice in Chains-zel közös turnén történt, hogy San Antoniót Austinnak neveztem, mert előző nap Austinban játszottunk. Szóval kiszóltam a közönségnek, hogy „Oké, Austin…”, erre rögtön óriási fújjolás volt a válasz. Jerry kérdezte később, miért csinálták, elmeséltem neki, ő meg „Hú, ez velem is már csomószor megesett, a közönség ezt nagyon mellre szívja”. Akkor már majdnem vége volt a koncertnek, nem tudom, mi történt, mert még soha nem csináltam ilyet korábban. Ciki az ilyen helyzet. A turné végén beöltöztünk kakasjelmezbe, és amikor a ráadásban a Roostert játszották, kimentünk utánuk a színpadra. Az nagyon vicces volt, bár a hülye jelmez miatt nem láttam a srácok reakcióját, de aztán jót röhögtünk velük a kis akciónkon.

A kezdetek

Jeff, te 1973-ban születtél, azaz csupán 17-18 éves voltál a seattle-i bandák berobbanásakor. Ennek ellenére mondhatjuk azt, hogy ezeknek a bandáknak a hatására kezdtél el komolyabban zenélni?

Nem, én már előttük tudtam, hogy zenész akarok lenni. Gyerekként, 6–7 éves koromban a Police-ért rajongtam, és állandóan zenét hallgattam a rádión. Azzal szórakoztam, hogy átírtam a számok szövegét. Pontosabban megírtam hozzájuk a sajátomat, általában valamilyen Star Wars vagy hadsereges témában, mert akkortájt ezek érdekeltek. (nevet) Nagyon sok időt töltöttem ezzel annyi idősen. Én ezzel engedtem szabad utat a fantáziámnak.

Gitárt is akkoriban fogtál először a kezedbe?

Elég szerény körülmények között éltünk, nem tanulhattam zenét, és csak jóval később vehettem meg az első gitáromat, de nagyon tudtam, hogy ezt akarom csinálni. A havonta megjelenő gitármagazinokból próbáltam tanulni, de nehéz volt, mert nem igazán tudtam, hogy hogyan hangzik az adott szám. Nem olyan volt, mint manapság, hogy csak felmész a YouTube-ra, és minden ott van, amire csak szükséged van. Emiatt sokszor előfordult, hogy amikor később eredetiben hallottam a rádióban egy-egy, például Carlos Santana számot, tudtam, hogy én ezt ismerem, pedig valójában akkor találkoztam a dallal először. Aztán próbáltam hallás alapján is megtanulni különböző dalokat, szóval próbálkoztam, ahogy csak tudtam. Azzal is tisztában voltam a kezdetektől fogva, hogy előbb-utóbb el kell költöznöm Kaliforniába vagy New Yorkba, ha sikeres akarok lenni. Akkor még Seattle neve nem csengett olyan jól, mint a ’90-es években.

Tacomában születtél, ott, ahol Jerry Cantrell és Dave Krusen (ex-Pearl Jam, Candlebox dobos) felnőtt. Mi lehet szerinted az oka annak, hogy a városból ennyi jó grunge zenész indulhatott el?

Tacomát Grit Cityként [kb. kemény, durva város] szokták emlegetni, bár most már kezd megváltozni. A hadseregnek, a tengerészetnek és a légierőnek is van a környéken bázisa, ahová az ország minden részéből érkeznek fiatal srácok, köztük sok semmirekellő, de közben ott vannak a helyi bajkeverők is, akik viszont tartanak a hadsereg közbelépésétől. Már az én gyerekkoromban is ilyen volt a légkör a városban. Tacoma olyan, mintha Seattle csúnyácska, nem sokra becsült mostohatestvére lenne. Mintha Seattle rejtegetni való része volna. A zene viszont mindig jelen volt a városban. A Nirvana tagjai is ott laktak. Aberdeenből jöttek, Seattle-ben zenéltek, de csak azután költöztek oda, hogy híres lett a banda. De addig Tacomában laktak. Neko Case, a Sonics, valamint a Seaweed is tacomai, nem is beszélve a nagy Bing Crosbyról. A Sonics például még a Stooges előtt alakult, garázsrockot vagy punkrockot játszottak, tehát mondhatjuk, hogy a punkrock szülőhelye valójában nem is Detroit, hanem Tacoma volt.

Hol találkoztál először a ma már grunge kategóriába sorolt zenekarokkal?

A gimiben a nővérem járt egy sráccal, aki játszott egy zenekarban, és egyszer felajánlotta, hogy menjek el velük egy koncertre Seattle-be, így jutottam el az Alice in Chains és a Mother Love Bone bulijára. Az Alice in Chainst akkor még Diamond Lie-nak hívták, és azt hiszem, az még csak a második koncertjük volt. Akkoriban még csak pár saját számuk volt, más bandák dalait adták elő, de én nem is sejtettem, hogy ezek cover változatok. Játszottak David Bowie-t és másokat, de én ezeket a számokat nem ismertem. Nálunk nem volt lemezbolt, örültünk, hogyha rádióadás volt. Voltak kazettáim a Ramonestól, meg a Sex Pistolstól, és én azt hittem, hogy ezek aktív bandák. Szóval, hallgattam ezeket a másolt kazettákat ’86 körül, és azt gondoltam, na igen, a Sex Pistols, ez egy menő banda, pedig már vagy tíz éve feloszlottak. Manapság az internet miatt egészen más a helyzet.

Érdekes, hogy ezeket a bandákat említed, mert amikor a zenéidet hallgatom, nekem nem feltétlenül ezek a zenekarok jutnak eszembe. Kik voltak még rád meghatározó hatással?

Nagyon tetszett a Rolling Stones, és a Black Sabbath is nagy kedvencem volt. Más srácok bejártak a városba, vették a lemezeket, ismerték a zenéket. Én viszont nem, mert amikor egészen kicsi voltam, még csak nem is Tacomában, hanem Lakewoodban, meg más, kisebb településeken laktunk. És amikor láttam ezeket a srácokat a Diamond Lie-ban – akik első ránézésre olyannak tűntek, mint azok, akik a hátsó kerti bulikon szokták játszani mások számait, de aztán kiderült, hogy vannak saját szerzeményeik is -, nekem az olyan volt, mintha megvilágosodtam volna. Mintha megmutatták volna a világegyetemhez vezető utat. Előtte olyan volt, mintha lett volna már egy térképem, de néhány részlet még hiányzott volna, amit ők pótoltak, és így lett teljes a kép. Megmutatták, hogy mit kell tennem, hogy számokat kell írnom, aztán bandatagokat kell keresnem.

Innentől kezdtél el saját zenekarban gondolkodni?

Igen. Addigra a gitározás már elég jól ment, és kezdtek beindulni a dolgok. Miután felfedeztem ezt a zenei világot, eljártam az összes koncertre, ahol megismerkedtem sok mindenkivel, aztán megalapítottam a saját kis zenekaromat, amivel talán összesen 2 koncertet játszhattunk, mert aztán megkeresett egy menedzser, és „kiemelt” onnan, hogy betegyen egy másik bandába, amiben csupa öregebb fószer játszott. Így három héttel a 15. születésnapom előtt elköltöztem otthonról, és összeköltöztem néhány öregebb taggal, akik a fiatal korom miatt csak Juniornak szólítottak. Fiatal voltam, de jó magas, és ha a hajamat az arcomba fésültem, simán pár évvel öregebbnek néztem ki. Az is segített persze, hogy jobban gitároztam, mint sok más öregebb zenész, így évekig csak gitáron játszottam több különböző bandában. És hát végül is addig jutottunk, hogy előzenekara lehettünk az Alice in Chainsnek és a Soundgardennek, ami nekem az álmaim netovábbja volt.

Akkoriban volt a csúcson mind a két zenekar. Hogyan tudtatok bekerülni eléjük?

Úgy, hogy az a menedzser szervezte le a koncerteket, akit én is ismertem, és ezért neki volt joga kiválasztani az előzenekart. Így kerültem be ezekbe a bulikba, és így ismertem meg ezeket a srácokat, akik akkoriban kb. 25 évesen másra sem tudtak gondolni, csak a csajozásra, és én, a magam 15 évével úgy hiányoztam nekik a nyálas rajongásommal, mint púp a hátukra. (nevet)  Úgyhogy inkább visszafogtam magam, és nem szóltam egy szót sem. Sokkal később Sean [Kinney, az Alice in Chains dobosa] mondta nekem, hogy emlékszik rám abból az időkből, ahogy mindig ott lebzseltem a közelükben. Tudták mind, hogy ki vagyok, de aztán híresek lettek, én viszont nem. Én csak gyűrtem tovább az ipart, és most itt vagyunk. Az a legjobb dolog ebben az egészben, hogy sokat játszhattam, sokat turnézhattam, és olyan sikeres előadókkal és bandákkal léphettem fel, mint Dee Dee Ramone, a Jane’s Addiction, vagy a Queens of the Stone Age.

Walking Papers: a színfalak mögött

A Post Stardom Depression második, Ordinary Miracles című lemezén együtt dolgoztál Jack Endinóval, a legendás seattle-i zenésszel és producerrel. Milyen volt vele a munka?

Annál a lemeznél nem volt pénzünk arra, hogy stúdióba vonuljunk. Volt egy Pro Tools rig a próbatermünkben, és mondtuk Jacknek, hogy nagyon szeretnénk vele dolgozni, csak ő már nem fér bele a keretünkbe. Erre Jack megcsinálta velünk a lemezt a próbateremben, annak ellenére, hogy akkoriban már komoly stúdiókban, komoly anyagokon dolgozott. Szerintem tetszett neki az ötletünk, és aztán meg is tanított, hogy ezt hogyan csináljuk, úgyhogy a Post Stardom Depression következő albumát, illetve a Missionary Position mindkét lemezét magunk vettük fel a próbateremben. A dobos részt három Missionary Position számban a Robert Lang Studiosban rögzítettük, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen ott dolgozni.

Mi a különbség szerinted a stúdió és az otthoni barkácsolás között?

Kétségtelen, hogy vannak előnyei a stúdióknak. Ma már úgy gondolom, hogy a felvételt nyugodtan mindenki összerakhatja maga, de a keverést muszáj valamilyen profi stúdióban, komoly producerrel csinálni. A Staticland albumot Vance Powellel [Dead Weather, White Stripes, Wolfmother, stb. albumok producere] készítettük el Nashville-ben. Ez volt az első alkalom, hogy egy lemez teljes anyagát stúdióban rögzítettem. A Walking Papersnél a dobos részeket vettük fel hasonló körülmények között, utána én otthon énekeltem és gitároztam fel a saját részeimet. A nashville-i munkánál is az volt, hogy a lemez három dalát a próbatermünkben vettük fel, a többit pedig a stúdióban, és az az igazság, hogy a profi keverés után lehetetlen megmondani, hogy melyik hol készült. Ez is azt bizonyítja, hogy az otthoni felvétel abszolút működő dolog, csak a keverést fontos profival megcsináltatni.

A ’90-es évek elején ez még elképzelhetetlen lett volna.

A stúdió, ahol a Bleach készült, nem számított menő helynek, jártam ott, aprócska hely. Manapság profibb felszerelést tud bárki a hálószobájába berakni, úgyhogy nincs akadálya annak, hogy bárki zenét vegyen fel.

Valahol azt olvastam a Walking Papers-zel kapcsolatban, hogy van néhány új dalod, csak várjátok, hogy Duff befejezze a Guns N’ Roses turnét.

Van egy teljesen befejezett albumunk, 17 számmal. Szeretném, ha megjelenne valamikor, de az nem mostanában lesz. Nem adhatok ki olyan lemezt, ami konkurenciát jelent a Staticlandnek, pedig tök jó számok vannak rajta. Egyébként valószínűleg az összes munkám közül a Walking Papers lemeze állt legközelebb egy szólóalbumhoz, mert az főként a saját szerzeményeimet tartalmazta. A dalok közül már sokat megírtam még azelőtt, hogy Barrettet [Barrett Martin, a WP másik alapítója, a Mad Season és a Screaming Trees korábbi dobosa] megismertem volna, Duff pedig csak később jött be a képbe. Azt az anyagot úgy vettük fel, hogy előtte összesen hatszor próbáltunk. Sok olyan szám volt rajta, amit nem használtunk fel a Missionary Position lemezhez. A második Walking Papers viszont a közös munkánk eredménye, azon hallatszik majd Barrett, Ben és Duff hatása is, mivel ott már sok számot együtt írtunk.  Az egy igazi Walking Papers lemez lesz. Barrett és Duff fantasztikus ritmusokat hoztak a számok alá. A lemezt egyébként Josh Homme [Queens of the Stone Age] stúdiójában rögzítettük, de az éneket és a gitárokat most is otthon vettem fel. Történnek úgy dolgok, hogy a többség nem is tud róluk. Ott van például a Jane’s Addiction. Rengetegen nem tudják a Ritual de Lo Habitual album számairól, hogy már akkor is megvoltak, amikor a Nothing’s Shocking lemezt készítették, tehát tulajdonképpen olyanok, mintha a Nothing’s Shocking B oldalának dalai lennének.

Egy Guns N’ Roses nevű is csinált ilyesmit.

Persze, a Guns N’ Rosesnál is ugyanez volt a helyzet. Amikor az Appetite for Destructiont készítették, már megvolt a November Rain, a Civil War, a You Could Be Mine, a Don’t Cry, amik később a Use Your Illusion albumokra kerültek fel. Vagy ott van a Led Zeppelin. A Physical Graffiti számainak kb. felét még az előző album készítésekor felvették. Voltak persze olyanok is, pl. az In the Light vagy a Kashmir, amik akkor készültek, de sok olyan is, ami előbb. Az embereknek sokszor téves elképzelésük van arról, hogy a zenekarok mikor vesznek fel és mikor adnak ki dalokat. De hát nem szabad a varázslatról lerántani a leplet, mert minek. Lehet, hogy a Walking Papers lemezről is azt képzelték, hogy Duff meg én együtt lógunk a stúdióban, holott már az egész fel volt véve, amikor ő belépett a képbe. A lemez első kiadásán Duff összesen három számban basszusgitározott, a második kiadáson pedig már az egész albumon.

Hogyan került egyébként Duff a bandába?

Megkértük őt, hogy jöjjön le, és játsszon pár számunkban. Ő meg kérdezte, hogy akarunk-e koncertezni, és hogy beszállhat-e hozzánk, amire persze igent mondtunk. A lemez elkészült, Barrettel csináltunk két bulit, Duff csatlakozott a harmadiknál, majd Ben, aki a lemez pár dalában is szerepelt – pl. az I’ll Stick Around-ban vagy a Capital T-ben -, csak utána lépett be. De Mike McCready is jöhetett volna velünk koncertezni!

Tartod a kapcsolatot Mike-kal, Duffal és Barrettel?

Régebben sokat dumáltunk Duffal, de ő mostanság nagyon elfoglalt. Meg egyébként is, vele inkább csak akkor beszélünk, ha találkozunk, egyébként csak ritkán hívjuk fel egymást: apák napján, ha valakinek születésnapja van, vagy ha valaki meghalt. Barrettel viszont soha nem beszélünk. Amikor együtt vagyunk, ő dobol, én meg gitározom. És igazság szerint ő túl komoly nekem, túl kritikus személyiség, akivel alapvetően eltér a véleményünk. Meg aztán történtek fura dolgok, amikor még létezett a banda. Több interjúban azt mondta, hogy ő írja a dalokat, és ez nekem kicsit sem tetszett. És általában nem egy kellemes személyiség, én nem szívesen lógnék vele együtt, de inkább nem is beszélnék erről. Az viszont tagadhatatlan, hogy zseniális dobos, aki ráadásul más hangszereken is kiválóan játszik, de semmiképp nem dalszerző. Az egészen más tészta. El tudom képzelni, hogy azért neheztelt rám, mert ezt a részét én csináltam, ebben nem ő volt a főnök, holott mindenben szeretett volna ő irányítani. Ezzel eléggé megnehezítette a dolgunkat, pedig igazán élvezhettük volna, amit csinálunk, úgyhogy összességében nem sok mondanivalóm van neki.

A Mad Season koncert

Sokan felkapták a fejüket, hogy a tavaly januári Sonic Evolution koncerten Chris Cornell mellett két dalt is te énekelhettél el a Mad Season hagyatékból. Milyen volt a Benaroya Hall színpadán állni?

Óriási! Nagyon örültem, hogy meghívtak, és hogy énekelhettem ezekben a számokban. Nagy rajongója vagyok Layne-nek. Én annak idején gitárosként kezdtem, és úgy tanultam meg énekelni, hogy az ő lemezeiket hallgattam, és ráénekeltem a dalokra. Persze nem akartam teljesen hasonulni vele, mindig önmagam akartam lenni. Layne hangja tökéletes a magamfajta srácok számára. Egyszerűen elhiszed neki, amit énekel. És én mindig fontosabbnak tartottam a hitelességet a tökéletességnél. A fellépésre egyébként Mike és Barrett hívott meg engem.

Ez a Walking Papers projekt után volt?

Igen. Megcsináltuk a Walking Papers lemezt, de akkor még nem jött be a képbe Duffnak a Guns N’ Roses újjáalakulás. Szóval, meghívtak, de szerintem akkor még nem tudhatták, hogy elvállalja-e Chris Cornell a felkérésüket, vagy sem. Ezért úgy volt, hogy több számot is én fogok énekelni. Aztán Chris igent mondott, és hát ki vagyok én, hogy az útjába álljak egy ilyen elképesztően jó énekesnek. Az volt különösen jó ebben, hogy én nem igazán ismerem Stone-t és Chris Cornellt, de miután lementek a számaim, mindketten gratuláltak, a nevemen szólítottak, ami meglepett. Szóval, klassz volt, hogy része lehettem ennek, sőt megerősítést, elismerést kaptam ezektől a srácoktól, hogy amit csinálok, az jó. És ennél jobb dolog nem is történhet szerintem egy seattle-i énekessel, hiszen Stone, Chris Cornell és Sean Kinney is látott engem, és olyan érzés volt, mintha sportolóként egy jól sikerült meccs után jöttem volna le a pályáról, és ők mind hátba veregettek volna, és azt mondták volna: „Király vagy, ember!”

Ahogyan sétáltunk ide az étterembe, említetted, hogy az utolsó pillanatban változott valami az I’m Above című dal énekszólamaival. Mi történt valójában?

Én nem szoktam a második szólamot énekelni, viszont az Alice in Chainsben a vezérdallamot gyakran nem Layne énekli, hanem Jerry Cantrell. Nálunk ez általában Benre marad, ő hozza a vokált. Itt az utolsó pillanatban szóltak, hogy rendben, akkor az I’m Above-ban te a második, azaz Layne magasabb szólamát énekled, és Kimé lesz Mark Lanegan mélyebb fődallama, amit addig én gyakoroltam. Úgyhogy az időzítés miatt kellemetlen volt a dolog, de úgy gondolom, hogy a körülményekhez képest egész jól megoldottam a feladatot [ide kattintva lehet meghallgatni a végeredményt]. Eléggé perfekcionista vagyok, én akarok a legjobb lenni, ami Chris Cornell mellett persze lehetetlen, de akkor is igyekezni kell. Mindent összevetve nagyon jó érzés, hogy én is szerepelhettem a lemezen. Ilyen lehetőséget csak nagyon ritkán kap az ember.

A Jeff Angell’s Staticland

Írtam egy lemezajánlót a Staticland albumhoz, és három dal sztorijára kíváncsi vagyok. Az utolsó, a Let the Healing Begin, akár egy Mark Lanegan dal is lehetne.

Markot imádom.

Ő is adta a zenei ihletet ehhez a dalhoz?

Mark Lanegannal kapcsolatban az az érdekes, hogy az ő első szólóalbuma, a Winding Sheet számomra csupa nagybetűvel a seattle-i lemez. Még a Sub Popnál jött ki, a Screaming Trees pedig csak pár évvel korábban alakult meg, ráadásul még az Alice in Chains Faceliftje előtt jelent meg. Aztán ugye ott volt a Nirvanától a Bleach. Óriási dolognak számított errefelé, hogy ezeknek a bandáknak tényleg kiadták a lemezét, és a Sub Pop nagyon komolyan vette a dolgát. A zenészek is mind meg akarták hallgatni ezeket az albumokat, és azon agyaltak, hogy mit kell tenniük, hogy nekik is megjelenhessenek a dalaik. Ahogy mondtam, Mark Lanegan első lemezét két évig megállás nélkül hallgattam, annyira tetszett. Ez még az MTV Unplugged műsora előtt jelent meg, és Mark szerintem megelőzte a korát. Azok a dalok egyszerűek, azért is, mert Mark nem gitáros, ugyanakkor vannak emberek, akik mindenáron igyekeznek valamilyen különleges riffel feldobni a számokat, holott ez nagyban megnehezíti a zene és az énekdallamok összehangolását. Ebben az évben legalább három barátomat vesztettem el a kábítószer miatt, és a Let the Healing Begin ebben a hangulatban született, csak úgy összeállt, gyakorolgattunk a bandával, aztán mondtam, hogy ötletelek egy kicsit, és egyszer csak „megérkezett” ez a dal, ami nagyon ritka igazából. Tudom, hogy ez egy különleges nóta. Élőben is nagyon jól működik, kicsiben indul, de aztán berobban, kicsit olyan Pink Floyd-os. A lemezen pedig csak a gitár van, meg a zongora. Egyben is vettük fel az éneket, a gitárt és a zongorát, nem voltak külön sávok.

A másik személyes kedvencem a The Cure or the Curse, ami már-már a Led Zeppelin és a Black Sabbath súlyosabb szerzeményeinek a mélységét súrolja. Nem tudom, hogy van-e ennek a dalnak valamilyen személyesebb története, háttere, de számomra ez is egy különleges szám.

Az előadás, a szöveg vagy a zene szintjén?

Minden szinten.

Arra emlékszem, hogy amikor felvettük a gitárszólót, komoly problémák voltak a családban, amikben nem nagyon tudtam segíteni, de állandóan a telefonon lógtam, és próbáltam megoldást találni a helyzetre. Nem tudtam ott lenni velük, tehetetlennek éreztem magam, és pont akkor volt a felvétel. Szerintem az akkori lelkiállapotom leképeződése az a szám. A barátnőm nem rajong a gitárszólókért, ő igazi punkcsaj, aki mindig a rockosabb részeket várja, de mondtam neki, hogy ezt feltétlen hallgassa meg, mert sokkal többet tudhat meg rólam annál, mint amennyit szavakkal el lehet mondani. Ő meg azt mondta, hogy biztos David Gilmourt próbálom utánozni, és nem is tévedett nagyot, mert imádom David Gilmourt, és rengeteg szólóját eljátszottam, amikor gitározni tanultam.

Sajnálom, hogy lemaradt a CD-ről.

A CD-re is fel kellett volna tenni ezt a nótát, mert csak a bakeliten van rajta, de persze a Spotifyról le lehet tölteni. Egyébként a koncerteken láthatólag ez a közönség kedvence. Nem egyszer tapasztaltam már azt, hogy a koncert elején a közönség nem igazán tudja, hogy hova tegyen minket, de mire ennek a számnak a végére érünk, látszik, hogy sikerült a magunk oldalára állítani őket. Vicces, mert mondjuk az Alice in Chains előzenekaraként kapunk 30 vagy 45 percet, amiben két olyan dalunkat is eljátsszuk, ami nincs is rajta a lemezen.

Ha már a gitárszólókról beszélgetünk, szerintem a Band-Aid on a Bullet Hole-ban és a High Score-ban is kiemelkedőek, de szerintem egy kicsit tovább is játszhattad volna őket.

Ha rajtam múlna, én is több gitárszólót tennék a számokba. Gondolod, hogy a Walking Papers és a Missionary Position dalaiban sok gitárszóló volt?

Igen, több.

Pontosan, de az az igazság, hogy néha unom már csak magamat hallgatni. Ezen a lemezen is vannak számok, pl. a Phantom Limb vagy a The Edge, amikben nincs gitárszóló. A bandák sokszor dobják be a gitárszólót, ha nem tudnak két részt átkötni, szinte ez az automatikus megoldás. Szerintem a következő lemeznél igyekeznünk kell majd jobb átkötéseket kitalálni, és elég gitárszólót betenni a dalokba. És a többieket majd a The Cure or the Curse sikerére hivatkozva próbálom meggyőzni. Vagy elkezdek aláírást gyűjteni, és ha összegyűlik kb. 4000, az már elég nyomós érv. (nevet)

Olvastam egy cikket arról, hogy bár a lemez címében az szerepel, hogy Jeff Angell’s Staticland, ez mégsem egy szólóalbum, merthogy Bennel már hosszú évek óta óta együtt dolgoztok, és ősidők óta barátok vagytok.

Fiatalabb korunkban Ben egy rivális bandában játszott, egy darabig mind a ketten indusztriális rockzenekarban zenéltünk. Ismertük és tiszteltük egymást, de mindketten a saját dolgunkat csináltuk. Aztán az első Missionary Position albumnál történt, hogy az ő házában lévő stúdióban vettem fel számokat, Ben meg valahogy belefolyt a dologba. Elkezdődött a közös munka, együtt írtuk a számokat a lemezre, és ez tart azóta is. Ugyanez volt a Walking Papers-zel, amit Barrettel alapítottunk, de persze el nem tudtam képzelni, hogy Bent kihagyjuk belőle. Aztán a kiadónk meg akarta jelentetni a Walking Papers második albumát, de akkor jött be a képbe Duff számára a Guns N’ Roses-os dolog, így a második lemez parkolópályára került. Azt javasolták, hogy dolgozzak újra szólóban. Szerintem azért akarták, hogy az én nevem alatt fusson ez a dolog, hogy a Walking Papers rajongói rögtön rátaláljanak. Vannak persze olyanok, akik szeretnek egy adott bandát, de nem ismerik névről az énekest. Nekem nem igazán tetszett az ötlet, értettem a logikáját, de akkor sem. Több név is volt a kalapban, de végül is a Jeff Angell’s Staticland lett a kompromisszumos megoldás, mert ha rákeresel a neten, akkor egyértelmű, hogy mi is ez a dolog. Nem kevés nehézséget okoz ez nekünk, de ezt el kellett fogadnunk, hogy azt csinálhassuk, amit akarunk. Ezzel együtt ez nem az én stílusom. Lehet, hogy egy nap, ha majd olyan zenét írok, akkor akarok majd szólózenész lenni, hozzátéve, hogy szerintem nem létezik olyan, hogy szólóalbum. Valaki felveszi azt a lemezt, valaki játszik a dobokon. Ez inkább marketingfogás, de nekem mindenképp furcsa.

Szimpatikus megközelítés.

Mi nagyon jól kiegészítjük egymást a munkában, mert Ben szeret a legapróbb részletekkel is foglakozni, én meg mindig egészben nézem a dolgokat. Én szeretem a bluest, ő meg tesz róla, hogy ne valami fehér srác által játszott bluesnak hangozzon a zene, kicsit sötétebbé teszi, szóval, jól működünk együtt.

A hangodat Magyarországon sokan Ian Astburyéhez és Jim Morrisonéhoz hasonlítjuk. Mit gondolsz erről?

Tényleg? Az biztos, hogy Ian Astbury olyan akar lenni, mint Jim Morrison. Az iskolában kötelező volt olvasnunk, de engem nem érdekelt különösebben a dolog, így a könyvtáros megengedte, hogy szabadon válasszak könyvet. Én a No One Here Gets Out Alive mellett döntöttem, és ahogy olvastam, tudtam, hogy pont ez kell nekem. Ebből a könyvből ismertem meg a beatnemzedék íróit, William S. Burroughst, Jack Kerouacot, olvastam Norman Mailerről, a jazzről, John Coltrane-ről, a blues-ról, egyszóval mindenféléről, amitől egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Aztán visszamentem a könyvtárba, és megkérdeztem, hogy megvan-e a Naked Lunch, amin enyhén szólva kiakadtak, mivel még csak hetedikes voltam akkor. (nevet) És ahogy említettem, pár srácnak voltak The Doors kazettái, azokat hallgattam, és teljesen rá voltam kattanva. A 12–14 éves, kiskamasz srácok számára Jim Morrison volt az idegenvezető, aki megmutatta a férfivá válás felé vezető utat, és ő volt a rock and roll nagykönyve azoknak, akik rockbandában akartak énekelni. Később a Cultért kezdtem el rajongani, és az ő számaik egyszerűbbek voltak, könnyebben el tudtam őket játszani gitáron. A Wildflowert, a Lil’ Devilt… és azokból tanultam meg énekelni. És rájöttem, hogy ugyanaz a hangtartományom, mint Iannak. Teljesen egybevág a hangunk, ugyanolyan mélyre és ugyanolyan magasra tudok menni, mint ő. Szóval, picit úgy tekintek magamra, mint a törvénytelen gyerekére. (nevet) Óriási hatással volt rám, az biztos. Billy Duffy egyszer eljött egy koncertünkre, és az baromi jó volt, hogy az egyik hősöm előtt játszhattam. Az egyik kedvenc fotómon ül előttem, és engem néz, ahogyan gitározom.

Tudom, hogy januárban jöttök Európába, de mi következik azután?

Már elkezdtünk új dalokat írni. Van pár szám, ami lemaradt az előző albumról, és nem azért, mert nem találtuk őket elég jónak, hanem mert nem akartuk, hogy ugyanolyan típusú dalból több is felkerüljön ugyanarra a lemezre. Úgy hat jó dalunk maradt az előző lemez után, ezek teljesen készek vannak, felvétel és a keverés is be van fejezve. Az új számok miatt pedig kifejezetten izgatott vagyok. Mindig igyekszem kicsit magasabbra tenni a lécet, kipróbálni olyasmit, amit még nem csináltam. Az első lemeznél próbálgattuk a közös munkát Josh-sal, és közben kiderültek az erős és a gyenge pontjaink. Ezeknek köszönhetően igazi Staticland lemez lesz a második.

Elégedett vagy azzal, amit zenészként az eddigi pályafutásod alatt elértél?

Összességében elégedett vagyok azzal, ahogy a zenei karrierem alakult. Mi soha nem értünk fel a legmagasabb csúcsra, nem mehettünk közös turnéra, mondjuk az Aerosmith-szel. Viszont ennek a szintnek az elérése is nagyon hosszú idő és kemény munka volt. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember nem tudja kivárni a szentestét, már előbb kibontja az ajándékát, és ezzel elszúrja az egész Karácsonyt. A várakozástól lett ez a dolog szép és értékes. Már túl vagyunk az aranykoron, amikor a zenészek még kőgazdagra kereshették magukat. Manapság nincs sok pénz ebben az iparban, de én soha nem is a pénzért csináltam. Soha nem is így álltam hozzá a zenéhez. Ha pénzt akartam volna keresni, lettek volna más lehetőségek, de az engem nem érdekelt.

img_7297 Jeff Angell, Pintér Miklós, Ben Anderson, Josh Fant (Fotó: Grungery.hu)

___

További Jeff Angell vonatkozású cikkek a Grungeryn:

A megmaradottak – Mad Season feat. Seattle Symphony: Sonic Evolution (2015) lemezajánló

Ne siess vissza, Duff! – Jeff Angell’s Staticland (2016) lemezajánló

 

 

Bővebben