„Ifjú titánként egy-két baromságba bizony beleszaladtam” – vall pályájának kezdeti szakaszáról Stumpf András, a Heti Válasz korábbi belpolitikai újságírója, a Mandiner főmunkatársa. A Minőségi Újságírásért és Junior Prima díjas publicistának – és nem mellesleg kiváló gitárosnak – már nagyon fiatalon el kellett döntenie, hogy a zenének vagy az írásnak szenteli-e az életét. Végül az utóbbit választotta. Történetek a kulisszák mögül: Slash ötperces, Hobo-biblia, Szörényi-könyv, Törőcsik visszhang, az utolsó beszélgetés Cseh Tamással, Schmitt-botrány, televíziós viták, Flop, grunge és rockzene minden mennyiségben. Nagyinterjúnk.
Slash és Stumpf András (fotó: Bődey János, Index)
Stones+Basszus
Nagyon stílszerű, hogy Rolling Stones pólóban jöttél az interjúra, sokat fogunk beszélgetni a zenéről.
Olvasd csak el jobban!
The Rolling… Stumpf?!
Az öcsém csináltatta a születésnapomra. Ennél jobb ajándékot még nem kaptam, valószínűleg már nem is fogok.
Ekkora rajongó vagy?
Ekkora. De miközben az vagyok, valójában azt is tudom, látom, hallom, hogy ma már általában a zene paródiája, amit művelnek: se groove, se time, se lélek, semmi. Mégis, valamiért hihetetlenül szerethető a számomra.
Emellett azért azt sem lehet mondani, hogy annyira a mi generációnk zenéje lenne. Hogyan kötöttél mégis életre szóló barátságot Jaggerék lemezeivel?
Gyerekkoromban néhány hónapig jártam egy gitártanárhoz, ő másolta le nekem az 1970-es koncertalbumot, a Get Yer Ya-Yas Outot. Én meg nem értettem, hogy ilyen rosszul, ilyen hamisan eljátszott dalokkal hogyan tudtak ezek híresek lenni. Aztán egyszer csak beütött a dolog. Hirtelen. Rádöbbenésszerű volt 13 évesen, hogy ez mennyire súlyos és emberi, amit hallok. A másik fontos hatásom Hobo Rolling Stones könyve volt, még a ’80-as évekből. Azon a szűrőn át ismertem meg a Stones-sztorit, és lehet, hogy azért is vált olyan fontossá, mert egyből értelmezéssel kaptam meg.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy ha lehetne, akkor Keith Richards-szal csinálnál a legszívesebben interjút. Még mindig így gondolod?
Már nem. Nem gondolom, hogy fontos találkoznunk a személyes kedvenceinkkel. Minek? Szíved szerint rengeteg olyan dolgot megkérdeznél tőle, ami nem az olvasót szolgálja. Ami inkább téged érdekelne. Legszívesebben meginnál vele egy sört és haverkodnál, miközben nyilván nem lesztek haverok: van húsz perced egy interjúra. Ha pedig újságíróként mész oda, viselkedj is úgy! Szóval a Keith-anyagot inkább csinálja meg olyasvalaki, akinek nem okoz plusz lelki feszültséget, hogy legyőzze az érzést: legszívesebben az interjúalany nyakába borulna.
Neked volt ilyen élményed?
Tavaly interjúztam Slash-sel. Volt összesen öt percem. Ennyi idő alatt kellett valami olyat kihozni a dologból, amit más még nem. Leültünk beszélgetni egy kis konténerben, három négyzetméteren bezárva. Rendesen, újságíróként viselkedtem, miközben legszívesebben leborultam és hajlongtam volna öt percen át. Persze cseppet sem bánom, hogy ott lehettem. A végén készítettünk pár fotót. A vállamon ott lógott az a kéz, amely a Sweet Child O’Mine szólóját feljátszotta.
Az első tévészerepléseid Lévai Balázs Dob+Basszus című, a magyar könnyűzene történetét feldolgozó, három évadod megélt sorozatához kötődnek, ahol állandó szakértő voltál. Hogyan talált meg a felkérés?
A kultúra rovat már akkor is erős volt a Heti Válaszban, de nem voltak még ott könnyűzenéhez értő emberek. 2005-ben odacsörgött a Balázs, hogy nincs-e véletlenül valaki náluk, aki egy induló sorozatba be tudna ülni könnyűzenét szakérteni. Mondták, hogy náluk épp nincsen, de a belpolosoknál van valaki. Én pedig természetesen elvállaltam a felkérést.
Bár akkor már elsősorban politikai újságíró voltál, úgy tűnt nekem, hogy az ottani szereplést is legalább annyira komolyan vetted.
Persze. A Dob+Basszus fontos volt. Lévai Balázsnak, meg a műsornak köszönhetem, hogy elvesztettem a kameraszüzességem. Teljesen új élmény volt, hozzá kellett szoknom a kamera jelenlétéhez.
Miért kellettél szerinted a producernek?
Balázs nagyon jól felmérte, hogy még egy ilyen visszaemlékezős, zenei sorozatban sem teheti meg, hogy csak az „egyik oldalról” hív meg újságírókat. Még annak ellenére sem, hogy a politikai szempont nyilván nem jött elő a műsorban. Elvileg persze nem nagy dicsőség féig-meddig politikai kvótaemberként bekerülni valahova, én viszont 24 évesen úgy voltam vele, hogy annál jobban felkészülök az adásokra és igyekszem hozzátenni a dologhoz. Utólag bizonyítani, hogy nem volt hülyeség felkérni. Innen is köszönöm, hogy Balázs akkor lehetőséget adott, máig hálás vagyok neki az ott szerzett tapasztalatokért.
Heti Válasz – A kezdetek
„Az egyetemi gyakorlatot a Heti Válasz kultúra rovatánál töltöttem, aztán Osztovits Ágnes – aki akkoriban a Heti Válasz felelős szerkesztője, az egyetemen pedig tanárom volt – azt mondta, hogy „édes fiam ezek a cikkek jók voltak”. Marasztaltak. Először a leadott cikkek után fizettek „flekkdíjat”, majd volt egy nagyobb átalakítás a lapnál, és Bobrovniczky Kristóf lett a főszerkesztő. Felajánlotta, hogy felvesz engem főállásba, mivel hosszútávon gondolkodik bennem, és azt szeretné, ha a nemzedékemből később én lennék az egyik olyan „heavy weight” újságíró, aki majd tíz év múlva elmagyarázhatja a televízióban a dolgokat. Én meg néztem rá, hogy vajon ezt tényleg komolyan gondolja?”
Hobo és Presser
Ha már a zenei újságírás szóba került, azért te meglepően fiatalon készíthettél kétoldalas nagyinterjút Hobóval a Heti Válasz számára. 22 évesen egyből a magyar rock/blues megkerülhetetlen alakjával, kvázi egy „intézménnyel” kellett egyenrangú partnerként beszélgetned, és abból anyagot csinálnod. Nem aggódtál amiatt, hogy hogyan fog neked megnyílni? Vagy abszolút önbizalomból odaültél?
Á, a fenét! Soha nem volt önbizalmam. Rettenetesen tartottam a találkozástól és az interjú elkészítésétől is. Ráadásul számomra is ikon volt Hobo. Előbb említettem a Stones-könyvet, a Kopasz kutya pedig már-már bibliaszerűen meghatározó volt kamaszkoromban. Tehát igen, féltem nagyon. Ott ültem egyetemistaként, de megpróbáltam belehelyezkedni az újságírói szerepbe. Vagy legalábbis abba, ahogyan elképzeltem, hogy milyen lehet az. Aztán hazamentem, és 16 órán keresztül írtam a cikket úgy, hogy szinte fel sem álltam az íróasztalom mellől. Úgy éreztem, semmi íve nincs az egésznek, ezért kinyomtattam, szétszabdaltam az egyes részeket, kiterítettem a padlóra, és úgy rakosgattam össze őket. Vért izzadtam vele. (nevet)
Mai szemmel visszaolvasva milyen lett?
Tisztességgel megírt cucc, amelyben nincsenek igazán nagy felvillanások sem az én részemről, sem Hobóéról. Aztán később sajnos meg is romlott vele a kapcsolatom.
Miért?
Nézd, nem olyan jó, ha az ember sokat kritizálja magát, de persze az sem, ha nem ismeri el, hogy valamit elrontott. Készítettem vele később is interjút. Akkor teljesen félreértettem az újságírói szerepet. A legnagyobb hiba, amit egy újságíró elkövethet, ha beleviszi az egóját az anyagba és nem az olvasónak ír, nem is valódi érdeklődésből, hanem a saját image-éből, a saját szerepéből. Kemény, bekérdezős interjút akartam készíteni, mert akkorra ilyen kép alakult ki rólam, hogy az én interjúim védjegye ez a keménykedés. Ezzel nincs is semmi baj, ha politikussal csinálod. Ha nem öncélú, hanem az olvasói érdeklődés fenntartását és az információ megszerzését célozza a dolog. A végeredményt Hobo ennek ellenére jóváhagyta, meg is jelent, viszont rohadtul megsértődött miatta.
Jóváhagyta, és azután sértődött meg?
Igen. Épp mentem ki Horvátországba, amikor hívott és mondta, hogy lehet engem csesztetni, de azért… Szerintem egyébként ez teljesen korrekt volt a részéről. Hozzájárul ugyan, hogy nyomtatásba menjen az anyag, de különben meg azt mondja, hogy menjek a fenébe, és többet nem ad nekem interjút.
Kerültél hasonló helyzetbe máskor is?
Csattogtassam még az ostort a hátamon? Rendben. Igen, volt még egy ilyen. Érdekes, az is zenei téma. Presser Gábor. Írtam egy nagyon-nagyon rossz kritikát a szólókoncertjéről. Csakhogy elfelejtettem hozzátenni, hogy egyébként Presser egy elképesztően jó dalszerző, az meg, hogy nem tetszik nekem az énekhangja, meg maga az előadás, az ízlés dolga. A vele készült interjúm is feleslegesen kardozós lett, pedig vannak helyzetek, amikor egyáltalán nem kell kardozni. Van, hogy egyszerűen csak meg kell hallgatni, amit mondanak. Ifjú titánként egy-két ilyen baromságba bizony beleszaladtam. Ezt a kettőt bánom. A Hobót meg a Pressert.
A Schmitt-botrány
A Schmitt Pál egykori köztársasági elnök doktorija körül kialakult plágiumbotrány idején már régóta meghatározó publicistája voltál a jobboldali sajtónak. Amikor a Heti Válasz online felületén leírtad a véleményedet, akkor azonban elszabadult a pokol, hatalmas botrány kerekedett belőle. Hogyan élted meg azokat a heteket, hónapokat?
Rosszul.
Az történt ugye, hogy a jobboldali sajtóban elsőként lemondásra szólítottad fel Schmitt Pált, majd ez az írás eltűnt a lap online felületéről.
No igen. Online felületről tartalmat eltávolítani – nem szerencsés kezelése semmilyen helyzetnek. Gáborra [Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője – PM] rá is égett akkor, hogy egy rohadt cenzor, egy seggnyaló orbánista, miközben a valóságban egyik sem volt igaz rá. Akkor sem volt igaz és ma sem az. A történet ártott neki, ártott a lapnak és ártott nekem is.
Neked? Schmitt néhány nap múlva lemondott, neked lett „igazad”.
Kifelé lejöhetett ez akár így is, de lelkileg rohadtul megviselt a sztori. Egy sor félreértésből jött össze, tipikusan olyan volt, mint a tömegszerencsétlenségek általában, több apró hiba, mulasztás, rossz pillanatnyi döntés kell, hogy igazán nagy krach legyen. Lett.
Milyen félreértésekből?
Részleteiben így utólag sem boncolgatnám, a lényeg annyi, hogy Gábor úgy érezte, hogy szándékosan megkerülöm őt. Közben ez egyáltalán nem volt igaz. Schmitt Pálhoz nyilván nem voltam lojális – miért is lettem volna -, de a Heti Válaszhoz mindig az voltam. Nyilván megviselt az abszurd helyzet, amikor a főszerkesztőm néhány olyan kollégám együttműködésével, akikért korábban tűzbe mentem volna, nyilatkozatokat fogalmazott a sajtónak, amelyekben én voltam a fekete bárány… Ahelyett, hogy kirúgtak volna. Tök igazságtalan ugyan, de az legalább tiszta helyzet. Ez meg így beteg helyzet volt. Az lett volna az optimális megoldás, ha együtt leülünk és kezeljük a kezelendőt. Úgy mindannyian jól kijöhettünk volna belőle. A win-win szitu lehetőségéből így lett egy nagy lose-lose. Mindegy. Rég volt.
Miért nem mondtál fel akkor?
Volt egy válságértekezlet, azon mondtam, hogy akkor én megyek. A kollégák viszont győzködtek, hogy ne tegyem. Nem is vágytam egyébként a szabadsághős szerepére, aki elviharzik, aztán végigturnézza a balos sajtót, közüggyé maszkírozva a – nagyrészt – magánbaját. Felzaklatott állapotban amúgy sem jó fontos szakmai döntéseket hozni. Úgy voltam vele: hagyom, hogy lecsengjen a dolog, s ha majd már nincs bennem düh, harag, elgondolkodom a folytatásról. Addig is: dolgozom.
Nincs már benned harag?
Nincs. Így utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy nem rohantam el akkor. Abban az esetben egészen biztos, hogy több kollégával is életre szóló haragban válunk el egymástól. Kár lett volna, mert sokat köszönhetünk egymásnak és amúgy is: rettentő értékes emberek vannak ám a Válasznál. Több mint egy éve eljöttem onnan, s mára teljesen vissza is állt a kölcsönös tisztelet, a szeretet, a bizalom – részemről mindenképp és gyakorlatilag mindenkivel. Tartjuk a kapcsolatot, úgyhogy tudom, hogy ez kölcsönös is. A sztori tehát nekem erősen happy endes.
A grunge és én
Amikor a 2014-es bécsi Pearl Jam koncertre mentem, örömmel láttam, hogy az egyik közös ismerősünk erről szóló Facebook posztja alá te is a zenekar iránti tiszteletedről kommenteltél. Korábban kizárólag politikai újságíróként ismertem a nevedet, aztán gyorsan kiderült, hogy nem csak zeneszerető ember, hanem kiváló gitáros is vagy. Hogyan kezdődött a rockzene iránti rajongásod?
Először a szüleim próbáltak meg rávenni, hogy tanuljak meg hangszeren játszani, de ők a klasszikus gitározásra gondoltak. Lábtartó, egyenes hát, kézzel pengetés… Mekkora bénaság már, gondoltam akkor, 11 évesen. Szerencsére a felmérőn mondták is, hogy nem vagyok a dologra alkalmas, mert kicsik az ujjaim. A gitár nekem mást jelentett. Dalokat, rock and rollt. Úgyhogy nálam is a Muszty-Dobay gitáriskola lett az alap.
Gyerekként kiket hallgattál?
Tina Turner volt az első, akinek hatalmas rajongója voltam, még úgy 8-9 évesen. Kivágtam cikkeket a Népszabiból és felragasztottam a beépített szekrény ajtajára. Pillanatragasztóval. Anyám nagyon örült… Tina előtt ma is leborulok egyébként. Később volt egy gigantikus Michael Jackson-korszakom, aztán 1991-ben megérkezett hozzám a Queen és a Guns N’ Roses, majd 1993-ban az Aerosmith Get A Grip lemeze. Visszafelé haladtam. A Guns miatt elkezdett érdekelni az Aeromsmith, aztán amiatt a Stones. Úgy ’93-ban kaphattam meg a már említett gitártanártól a Ya Ya-s lemezt. Akkor már nagyon éreztem a rakendrollt. 1994-ben aztán megjelent Jaggerék Voodoo Lounge című albuma – azt már vártam. Néztem a premiert az MTV-n. Abban az évben viszont Kurt Cobain elővette a shotgunt, és emiatt minden a Nirvanáról szólt.
A keményebb zenék felé soha nem nyitottál?
Még tizenéves koromba bele-belekóstolgattam a Panterába, meg Henry Rollins dolgaiba. De a ’90-es évek popzenében is nagyon erős volt. Akkor jött ki több fontos R.E.M. album, vagy például Sting Ten Summoner’s Tales című lemeze is, rajta a Seven Days-zel. Jaj, ahogy Vinnie Colaiuta üti az öt negyedet! Csoda. Aztán persze jött a grunge. A Pearl Jam. A Red Hot Chili Peppers-től sem az egyébként zseniális Blood Sugar Sex Magic-et, hanem a grunge-os, ’95-ös One Hot Minute-et szerettem igazán. Talán pont Dave Navarro miatt, akinek Trust No One című szólólemeze szintén hatalmas kedvencem.
A középiskolában már zenekarban játszottál?
Igen, akkor már muzsikáltunk. Arra tisztán emlékszem, hogy 1995 tavaszán például a Nirvana Rape Me-jével léptünk fel a Budapesti Német Iskolában. Akkor már nem oda jártam, hanem az AKG-ba: ott ismertem meg Enyedi Danit (Flop), aki felettem járt sokkal, és hihetetlenül jól játszotta ezeket a blues-os, hendrixes témákat. Nagyon felnéztem rá, és jó barátságba is kerültünk, ami azért volt számomra nagy dolog, mert ő már 18 éves volt, én meg még csak 14 lehettem. Aztán egyszer az Enyedit elhívták a Full Circle nevű zenekarba. Valamiért nem ment, viszont mondta, hogy van itt egy gitáros kissrác, van benne spiritusz. Elmentem egy meghallgatásra, bevettek. Nálam négy-öt évvel idősebb srácok, saját dalokkal, cuccal… Hatalmas dolog volt. Töller Gábor gitáros, Dömötör Balázs énekes, Siklósi Ricsi basszusgitáros, Székely Dani dobos, és jómagam. Ez volt akkor a Full Circle legénysége. Ebből a formációból lett később a Flop.
Akkor már grunge-ot játszottatok?
Még nem annyira, bár ők abszolút a Pearl Jam-vonalat preferálták. A Töcének (Töller Gábor) a Ten meg a Vs. volt az abszolút a biblia, ha jól emlékszem, de Ricsi is imádta Vedderéket, bár ő inkább az Alice in Chains, meg Soundgarden-vonalat szerette. Ez azonban az akkori zenéiken még nem hallatszott annyira, mint később a Flopon. Kicsit inkább a Pink Floyd Meddle című lemezéhez hasonlítanám azoknak a daloknak a hangulatát, esetleg a No Code világához, ha már Pearl Jam.
Koncertezéssel hogyan álltatok?
Én még játszottam az eredeti Fekete Lyukban úgy, hogy az öltözőben sminkeltük magunkat és fekete bőrkabátot vettünk fel, nehogy összeverjenek minket a kopaszok, meg a darkerek. Legalább nézzünk ki úgy, ha már a zenénk nem éppen Cure. Egyébként sem volt egyszerű a hely. Az öltöző falán például egy vérrel felrajzolt fordított kereszt fogadott minket, meg ilyenek. És akkor voltam 16 éves. De például még csak egy hete zenéltünk együtt, amikor a Műegyetem aulájában egy rendezvényen 800 ember előtt kellett fellépnünk. Abszolút mélyvíz. Kezdett elég jól beindulni a dolog, játszottunk vidéken is, meg a Barbaro előtt a Benczúr Klubban. Akkoriban amolyan testvérzenekarnak számítottunk a Nulladik Változattal meg a Kerttel. Sokat koncerteztünk együtt velük.
Ha ennyire jól alakultak a dolgok, akkor miért szálltál ki?
Az egyik félévben megbuktam matekból, ami után a jóapám azt mondta: jó, akkor itt van a vége. Ki kellett lépnem a zenekarból.
„Mindig bírtam ezt a lábfelrakásos szólózást” (SA)
Hogyan találtál aztán vissza a srácokhoz?
A Full Circle feloszlott, én pedig közben egyetemre mentem, aztán egyszer csak kaptam a Siklósi Ricsitől egy telefont, hogy a Töcével úgy gondolják, kellene csinálni egy Pearl Jam estet, és hogy benne lennék-e a dologban. Persze, hogy a fenébe ne. Ez úgy 2000 környékén lehetett. De csináltunk Alice in Chains esteket is. Akkor jött a Kövi Lóri énekelni, mert abba ugye kellett a vokál. A névről viszont azt mondták, hogy mivel a Full Circle nem jött be, legyen Flop. Nagyon sajnálom, hogy nincsenek meg az akkori koncertfelvételek, mert tényleg CD-minőségben, hangról hangra hoztuk a Pearl Jamet. Még egy teljes Pearl Jam-Alice in Chains unplugged szettet is rögzítettünk. Fene tudja, hol lehet.
A Flop aztán elkezdett saját dalokat is írni.
Először tényleg csak a tribute-ről volt szó, aztán valahogy elkezdtük játszani a régebbi Töce-számokat is, meg írt újakat… Fene tudja már, hogy volt. Az biztos, hogy 2001-ben egy amerikai fickó – aki például Michael Kamennel is dolgozott együtt – egy iskolai szimfonikus zenekart utaztatott végig Európában, és ő keresett meg minket, hogy áthangszerelné pár dalunkat, és hogy egy Budapest-Prága-Brassó turnét csináljunk meg együtt.
Készültek a saját dalokról felvételek?
Akkoriban készült el a Flop demója, rajta a Welcome Morning című dallal, amit a napokban hallgattam meg, és szerintem a ma is megállja a helyét. A dalban hallható szólókat én játszom, a végén lévőre még büszke is vagyok. Közben viszont, még abban az évben megszületett a kislányom. Nappali tagozatos egyetemista voltam, közben dolgoztam, este meg fürdettem a gyereket… Nem fért bele a koncertezés. Meg aztán Töcével sem jöttünk ki jól, franc tudja már, hogy miért, mindenesetre megint kiléptem a zenekarból.
Akkor már grunge fanatikus voltál?
Sosem voltam akkora grunger. A világon semmi értelme ennek a címkének. Azért, mert egyszer leírta valaki egy hirdetésben, hogy grunge?!
Az első Green River albumot reklámozta így a Sub Pop Records.
Igen. Ezt egyébként a Grungery-ről tudtam meg, azért vagyok ilyen okos. Úgyhogy köszi. Grunge vagy nem grunge: nem érdekel. Vagy megérint egy zene, vagy nem. A Vitalogy a Pearl Jamtől például megfog. Annak a Stones-hatásai tagadhatatlanok, de nem csak azért. A Tremor Christot például mindig imádtam. Vagy a Corduroy-t. Stone Gossard nyilván zseni, ahogy a széthangolt gitárjaival olyanokat tudott írni, mint például a Daughter. De hogy a Pearl Jam grunge?
Kellett a marketingeseknek egy kategória, de szerintem ez nem baj.
Mike McCready tipikus Hendrix-gitáros, a Yellow Ledbetter meg pont olyan, mintha a Jimi írta volna. Aztán idesorolni a Nirvanát? Az meg egy punkba oltott Beatles, csak volt egy zseniális dobosuk. Az Alice in Chains? Metalbanda, király vokálokkal. Hol van bármilyen összefüggés a három banda zenéje között? Nyilván tónusban, tartalomban van, ami összefűzi őket: Seattle-ben és környékén ugye szar az idő, jó táptalaja a depressziónak. Közös talán az attitűd, hogy társadalmi szempontból punkosan prolik vagyunk, nem veszünk fel fellépőruhát, utcaiban megyünk színpadra, egyébként viszont nagyon okosak, őszinték, entellektüelek, érzékenyek vagyunk. És nagyon fáj. Ez viszont nem zenei kategória.
A Flop után aztán beszálltál a Roosterbe, amiben Gábor Andrissal, az Ozone Mama gitárosával játszottatok déli rockzenét.
Andrissal a Pázmányon ismerkedtünk meg, aztán 2003 környékén megkérdezte, hogy nincs-e kedvem beszállni hozzájuk. Volt. Hiányzott már addigra a színpad, a rockandroll nagyon. Volt úgy tíz saját nótánk az abszolút a dirty rock & roll irányban, a Lynyrd Skynyrd, a Black Crowes, meg a Rolling Stones stílusában. Andris már akkoriban is nagyon jó volt ebben, a bordó Les Pauljával, meg a Marshall-hegyekkel a háta mögött. Ő erre született.
Merrefelé játszottatok?
A Rézmálban volt állandó klub, meg a Csiliben, Erzsébeten. Olyan koncerteket csináltunk, hogy a plafon leszakadt, de ez persze nagyrészt annak is volt köszönhető, hogy az énekesesünk, Tóth Zsombor tanított egy gimnáziumban, és nagyon bírták a tanítványai, ezért mindig eljöttek a fellépésekre. 16-17 éves csajok és srácok… Robbant a hormonbomba.
Akkor ott teljes megőrülés lehetett.
Volt olyan, hogy kivetítőt kellett kitenni a Rézmálban, mert annyian voltak, hogy nem fértek be. Jó, nem volt nagy a hely, de ez nem volt egy agyonreklámozott banda. 2005-ben csináltunk egy lemezt, aztán megfáradt a dolog. Andris kiszállt és megalapította az Ozone Mamát. És hál’ istennek végre úgy néz ki, hogy azt az utat kezdik bejárni a zenekarral, amit már réges-régen megérdemeltek volna.
Zenélsz egyébként még most is?
Ahogy vesszük. Dalokat írok továbbra is, az egyiket talán fel is stúdiózom a közeljövőben – Both Miki mondta, hogy nagyon jó a riffje, vegyem fel nála. Csak szöveg kellene még rá. Ez pedig bökkenő, merthogy dalszöveget nem tudok írni.
Miközben írásból élsz, pont dalszöveget nem?
Hát, ez van. A dalszöveg nagyon intim dolog. Nagyon ijesztő. Ki kell adnod magad, mégpedig érzelmileg, hangulatilag. Nehéz úgy, hogy ne legyen nyálas, giccses, vagy jópofizós. Mármint magyarul nehéz. Angolul viszont megúszósnak érezném.
A színpad, a zenekarozás nem hiányzik?
Mindig van azért valami. A Rooster után csináltam népzenés ihletésű projektet Dédlány néven (híresen rossz vagyok zenekarnév-adásban), aztán volt egy Longstep nevű formációm is. Amikor az kettévált, lett belőle a Loyal egyrészt, hozzánk meg csatlakozott Baricz Gergő a torkával, az lett a Longerstep. Tavalyelőtti nyáron játszottunk Erdélyben, a Felvidéken, itthon… 2014 késő őszén elkezdtem írni a Szörényi-könyvet, közben a főállású újságíróskodás, tévéjárás… Rájöttem, hogy jól nem tudok megülni ennyi lovat egyszerre, szóval elengedtem a zenekarozást. Most mindenesetre a Loyal vendégeként játszom egy feldolgozásszettet március 17-én, az Old Man’s-ben, szóval akit érdekel, hogy szól a sztratóm, jöjjön! Ingyen van. A sör persze nem.
Ügyek, viták, médiaszereplések
Politikai újságíróként elég keményen beleállsz olyan ügyekbe, amivel kapcsolatban erőteljesen megoszlanak a vélemények. Írtál mostanában a Kovács Ákos/Telekom szerződésbontásról, a migránskérdésről általában és a Bataclan borzalom nyomán is, de például a Hóman szobor állításával kapcsolatosan is elmondtad a véleményedet. Bemész élő vitaműsorokba a Hír TV-be, az ATV-be, de nem utasítasz vissza különböző rádiós megjelenéseket akkor sem, ha nem túl barátságos a környezet. Azon a YouTube videón viszont teljesen ledöbbentem, ami egy ATV-s beszélgetést őrzött meg az utókornak. Tudod, melyikre gondolok?
Persze. Az a Papp Réka Kingás, Esti Start-os beszélgetés nagyon bántott. Mindkettőnk számára nagyon kínos az az adás. Én is bitang rossz voltam. Nem tudtam érzelmi szempontból függetleníteni magam, Rékának sikerült belevinnie abba, hogy a személyeskedéseit magamra vegyem, hogy felháborodjak rajtuk. Éreztem, ahogy lebénít a dühöm. Ahelyett, hogy mosolyogtam volna, elengedtem volna a fülem mellett a hebehurgyáskodást és beszéltem volna a témáról, amiért behívtak.
Nehezen kezeled ezeket a helyzeteket?
Amikor címkéznek, amikor nem a véleményeddel vitatkoznak, hanem a személyedet próbálják becsmérelni, az tud zavarni. Beraknak egy skatulyába, hogy „ti ezt gondoljátok, mocskok, de nincs is igazatok”. Miközben pont nem azt gondolom. És nincs „mi”. Amikor valamit mondok, azt én mondom. Persze ha ezt valaki elolvassa, lehet, hogy azt mondja: de hát hányszor csinálta a Stumpf is ugyanezt, bagoly mondja verébnek. Igen, én is belefutottam ilyesmibe, főleg régen, de évek óta figyelek arra, hogy keményen, egyenesen, erősen minősítsek, ha publicisztikát írok: de ne személyekkel, hanem személyek véleményével, cselekedeteivel tegyem ezt. Amikor pont azt akarja bárki elvenni sunyi gyanúsítgatásokkal – a hitelességemet – aminek megőrzéséért sokat tettem és áldoztam fel dolgokat, lehetőségeket, az le tud fagyasztani sajnos. A karaktergyilkosság elég zavaró. Ott ülsz mondjuk élő adásban, hazudnak rólad valamit, de nem tudsz mit csinálni, maximum azt mondod, hogy de hát ez nem így van! Egy állítás, egy tagadás, a néző szempontjából meg az jön le, hogy lehet benne valami, mert ugye nem zörög a haraszt. Miközben orbitális nagy hazugságot nyomtak be rólad a nyilvánosság elé. Ez méltánytalan, és aki ilyet tesz, azzal nem nagyon kell többet egy asztalhoz ülni.
Mégis elmentél az ominózus adás után egy újabb vitára Papp Réka Kingával a Csatt nevű, másik ATV-s műsorba. Miért?
Réka mondjuk nem hazudott személyesen rólam, „csak” a Mandinerről, de épp azért mentem, hogy rendbe rakjam magamban azt a rosszul sikerült adást. Sikerült. Végig tudtam mosolyogni a Csattot, elengedtem a fülem mellett, amit el kellett, majd amikor Réka észrevette egy idő után, hogy nem vagyok rá vevő, nekiesett a szintén ott ülő Stefka Istvánnak. Úgy torokra ment, hogy az valami egészen félelmetes volt, meg persze mulatságos is, úgyhogy mosolyogtam tovább.
A színfalak mögött: a Szörényi, Törőcsik, Nagy Feró és Cseh Tamás interjúk
Tavaly jelent meg Szörényi Levente önéletrajzi kötete, amit te jegyeztél. Hogyan jött a lehetőség?
Levente keresett meg. Interjúztunk korábban többször is. Az első tíz évvel korábban történt, amikor hatvan éves lett. Az még egy fura beszélgetés volt, fura hangulatban. Aztán 2014 májusa tájékán szólt, hogy bár a hatvanadik születésnapjára megjelent már egy könyv az addigi interjúiból, írásaiból, mivel hetven éves lesz, kellene neki egy második kötet az azóta összegyűltekből.
Szörényi Levente gyűjti a róla megjelent írásokat? Ezt nem hittem volna.
Egyrészről ő az egyik legtüchtigebb sváb kispolgár, akit valaha ismertem. Ezt pedig az anyukájától örökölte, aki tényleg muzeológusi rendszerezettséggel rakott el mindent. Elkezdtem tehát átnyálazni az átvett anyagokat, és arra jöttem rá, hogy én nem olvasnék el egy ilyen, már megjelent interjúkat tartalmazó, de csak tíz év anyagát megmutató kötetet. Márpedig olyan könyvet még szerkeszteni sem szeretnék, amelyet én magam sem olvasnék el. Mondtam Leventének, hogy ez rossz ötlet, viszont hetven éves lesz és még nem volt önéletrajzi kötete. Mi lenne, ha megcsinálnánk inkább azt? „Hm, igazad van, jó, legyen”. Oké, mondom, de sokat kell találkoznunk, hónapokig tart, fel kell járnom hozzád, napokat kell majd együtt töltenünk. „Csináljuk, ahogy gondolod, te írod a könyvet.” Ennyivel le is zárta a dolgot.
Másra számítottál?
Meglepő volt. Szörényi Levente egyébként is tud meglepetést okozni. Egyik oldalról tényleg nagyon precíz. Kiveszi az aktív elektronikás gitárjából a koncert után az elemet, külön elcsomagolja, mindent szépen a helyére tesz a gitáros szekrényébe. Másfelől meg a könyvbemutatón játszottunk pár dalt, és előtte mondtam neki, hogy össze kellene próbálnunk őket. „Kinéztem a dalokat, figyelj, nézzük már össze a gitártémákat, hogy melyiket játszod te, és melyiket játszom én.” Erre azt mondja, hogy jó, de úgyis tudod őket, nem kell ezt elpróbálni. Nem tudom, honnan gondolta, hogy tudom a dalokat – én ugyebár sosem játszottam az Illésben. (nevet) Azt mondja aztán, hogy ez egy könyvbemutató, erre nem kell próbálni. Ha elrontjuk, annál cukibbak vagyunk. Én meg azt hittem, hogy majd minden az utolsó hangig meg lesz tervezve egy ilyen precíz embernél, főleg, ha zenéről van szó. Hát, nem. Úgy játszottunk, hogy egy darab próba sem volt előtte. Hihetetlenül laza volt a Levente, nálam sokkal lazább. És sokkal fiatalabb.
Stumpf András és Szörényi Levente a könyvvel
A belpolitika mellett mostanában kulturális témában is újra sokat írsz. Az egyik legérdekesebb, legatipikusabb interjút Törőcsik Mari színművésszel készítetted.
Közben meg egy kicsit bele is szerettem. Még mindig annyi nőies rezdülése, meg mozdulata van, hogy hihetetlen. Mindenféle módon tud nőies lenni. Ahogy például beszél… A dívaság az ő esetében valódi, nem az operett verzió, amitől minden jóérzésű ember kirohan a világból. Nagyon, nagyon művész – a szó legszebb értelmében.
Milyen reakciók jöttek az interjúra?
Jó kattintásokat hozott, azt tudom. Ja, meg Csáki Judit, az ismert színikritikus bevitte az egyetemre, órára. Mint a példát arra, hogyan nem szabad interjút írni. Ezen jót nevettem.
Miért?
Mert nem értette a lényeget. Valami olyasmi baja volt, hogy miért hozom bele a migránskérdést, miközben a művésznővel beszélgetek, stb. Na most: amikor interjút írsz, nem magadnak írogatsz. Az olvasónak. Az újságírásban ráadásul van egy fő szempont: az aktualitás. Ez persze nem jelenti, hogy mindenkinél kultúrák együttéléséről, migránsokról kell érdeklődni, csak mert éppen az a kurrens téma. Azt viszont jelenti, hogy ha az illető életútjában a felkészülés alatt találsz valami nagyon kemény kapcsolódási pontot, akkor arra rákérdezel. Amikor az interjúra készültem, akkor láttam, hogy a művésznőnek van egy örökbefogadott vietnámi fia. Hát hogyne kérdeznék rá erre, a kultúrák együttélésének lehetőségeire, a magyar közállapotokra, a rasszizmus létére vagy nemlétére, ha egyszer ilyen személyes tapasztalata lehet!
Szívesen beszélt a Művésznő ezekről a témákról?
Szívesen, a migránsválság kezeléséről pedig okosabbat mondott, mint amire az európai politikai elit együttesen képes volt. Még valami: atipikus helyzet volt, mert fél órát kapott mindenki, sorra interjúvolta aznap Törőcsiket az egész magyar sajtó. Pontosan tudtam, hogy akit kulturális újságíróként az érdekel, hogy 1972-ben az akármilyen rendezővel milyen volt dolgozni, az majd megkérdezi ezt, lesz tehát tipikus, színházszakmai interjú is a piacon. Nyilván nem akartam olyat, meg azt tudják nálam jobban mások, akik színházi szakemberek. Mint például Csáki Judit. Nem is mondom, hogy az ő megközelítésének nincs létjogosultsága. Hogyne lenne. Kár, hogy szerinte az enyémnek nincs. Van.
Interjú közben Bob Geldoffal, 2012-ben
A Nagy Ferós interjúd meglehetősen odamondogatós lett. Maradt abban még valami?
Volt olyan, ami kikerült belőle, igen, de erről természetesen nem mesélhetek. Feró egyébként nagyon jó fej volt, a legtöbb kérdéses mondatról meggyőzte a menedzsmentjét. Ő sem akart pihe-puha szöveget. Kikerült mondjuk két mondat, de cserébe maradt benne száz másik jó. Ez így teljesen rendben van.
Te készítetted Cseh Tamás utolsó interjúját is. Az nagyon kemény lehetett.
Egyfelől az volt, másfelől viszont vannak olyan emberek, akiknek még akkor is olyan erős a személyes jelenlétük, olyan tartásuk van, akkora a lelkük, hogy… szóval, picit sem volt összetört ember. Testileg már igen. Úgy nagyon rossz állapotban volt. Ő nyitott ajtót, de aztán vissza is kellett feküdnie az ágyába. Leültem egy székre mellé, úgy beszélgettünk. Addigra már megírta a búcsúleveleket. És erő áradt belőle mégis. Úgy gondolta, hogy szerencsés, hiszen sokan vannak, akiknek nincs idejük elbúcsúzni, neki meg van. Ezt valódi, őszinte, emberi méltósággal mondta, nem önmaga nyugtatásaként. 2009 májusában interjúztam vele, három hónapja volt már csak hátra akkor.
Találkoztál vele az alatt a három hónap alatt is?
Egyszer. Épp csak megjelent az interjú, a Tamás-címlappal volt teleplakátolva a város, ő meg kért, hogy vigyek már egyet abból a plakátból. Akkor már kórházban feküdt. Bementünk a kislányommal. Biztos adtak már Tamásnak egy csomó morfiumot, mert amikor beléptünk, indiánul kezdett beszélni, csak utána váltott magyarra. De akkor azt mondta: „Tündikém, pattanj csak fel az ágy végébe, indulunk kocsikázni!” Nyomógombos ágyban feküdt, és azzal szórakoztatta a lányomat, hogy fel-alá lifteztette őt, közben meg versenyautóhangot produkált mellé.
Miért alakult úgy szerinted, hogy te kaptad meg a lehetőséget az utolsó interjúra?
Akkoriban jelent meg az Ad Libitumnak, az első formációjuknak a korábban soha ki nem adott, nagyon kalóz minőségű anyaga. Tamás ismerte az írásaimat, ő keresett meg, hogy vezessem a beszélgetést a Bárka Színházban, a megjelenés sajtótájékoztatóján, de előbb ugorjak fel hozzá, beszélgessünk egy kicsit. Csak úgy. Mondtam, rendben, de azért viszek diktafont. Viszont a Bárkában sajnos nem tudott ott lenni. Rájött valamilyen roham, akkor került be a kórházba. Már onnan hívott, hogy jól sikerült-e a dolog. Aztán meg nekem akarta adni a gitárját. Jesszus! Alig bírtam szóhoz jutni, amikor meg már igen, mondtam neki, hogy az a fiadé, nekem már az is megtiszteltetés, hogy ez az eszedbe jutott. Tényleg megtsizteltetésnek éreztem még akkor is, ha esetleg csak a morfium beszélt belőle.
Hallgattad egyébként korábban is a lemezeit?
Persze, ő nagyon fontos volt nekem. 1997-ben jelent meg A telihold dalai című albumuk, amely minden hangzásbeli hiányossága ellenére is hatalmas hatással volt rám. Azon van egyébként a világ legszebb szerelmes dala. Nem nehéz megtalálni a lemezen. Találó módon az a címe, hogy Szerelmes dal.
Visszatekintve az elmúlt évtizedre, hogy érzed, jó, hogy végül nem zenész, hanem újságíró lettél?
Az újságíró szakmának sok árnyoldala van, én viszont olyan dolgokat kaptam tőle, ami másnak nem biztos, hogy megadatott. Lehet, hogy ezzel csak magamat nyugtatgatom, de így azért beszélgethettem például a Slash-sel. Nem biztos, hogy zenészként ez ugyanígy lett volna. Nagyon valószínű, hogy Szörényi Leventével sem kerülök ilyen kapcsolatba. Nagyon úgy fest, hogy nem fogok a lányomra vagyonokat hagyni, viszont őt meg Cseh Tamás kocsikáztatta kórházi ágyon. Ez azért kevesebbeknek adatik meg, mint a vagyon. Panaszra tehát semmi ok.
Szubjektív válogatás és ajánló Stumpf András írásaiból
- A csorda után mindig szaros a fű – Both Miklós a Dalról, és a magyar kultúra kisugárzásáról | Mandiner, 2016. március 1.
- Köpni kell | Mandiner, 2016. február 23.
- „Merkel olyan isten, aki nem tud magyarul”– Nagy Feró 70 | Mandiner, 2016. január 14.
- Csak űr – David Bowie halálára | Mandiner, 2016. január 11.
- Elpusztíthatatlan vagyok – Ganxsta Zolee a Mandinernek | Mandiner, 2016. január 8.
- Ákos-ügy: Álljon meg a banzáj! | Mandiner, 2015. december 18
- Na, ugye | Mandiner, 2015. november 25.
- Rettenetesen fáj – Törőcsik Mari a Mandinernek | Mandiner, 2015. november 2.
- Lopott áru – Keith Richards új lemezéről | Mandiner, 2015. szeptember 18.
- Nem vagyok én olyan nagy libsi! – Lovasi András a Mandinernek | Mandiner, 2015. augusztus 11.
- Istenünk és császárunk Szörényi Levente – Rosta Mária a Mandinernek | Mandiner, 2015. július 15.
- Nem képviselem az Egyesült Államokat – Slash a Mandinernek | Mandiner, 2015. július 2.
- Dal nélkül – Cseh Tamás utolsó interjúja | Heti Válasz, 2009.05.27
