Egy két és fél órás, felejthetetlen koncerttel ünnepelte a Yield megjelenésének huszadik évfordulóját hazánk Pearl Jam tribute-zenekara, a Pear Jam. A Trip hajó közönsége nem csupán a seattle-i együttes ötödik albumának dalait hallgathatta meg másodkézből, de a Ten/Vs./Vitalogy/No Code kvartett legjobbjai is elhangzottak a hatalmas havazást hozó, februári szombat estén. Beszámolónk egy nagyszerű koncertről.
Pear Jam (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
„And echoes nobody hears, it goes, it goes, it goes”
Egy tribute banda sikeressége talán abban mérhető a legjobban, hogy a koncertet követő hetekben, milyen gyakran veszik elő otthon az eredeti előadó albumait a bulin megjelent rajongók. Persze a dolog még így is lehet kontraproduktív: egy-egy rettenetesen rossz, élő performansz után, nem csak az eredetiért könyörögve menekül a lemezjátszóhoz a „tribute-élmények” elszenvedője, de onnantól kezdve egészen biztosan figyelmen kívül hagyja majd a silány másolatokat.
Ha a Pearl Jamről van szó, akkor fokozottan igaz a fenti eszmefuttatás, hiszen a zenekar dalait igazán jól eljátszani, csak egészen ritka esetben tudják a tribute-formációk. Így van egyébként ez a seattle-i bandák többségével is. Nem véletlen, hogy például annyira kevés Soundgarden-tribute van. Ez azonban a látszat ellenére nem kizárólag Chris Cornell utánozhatatlan hangjának köszönhető. Mi szerencsések vagyunk, mert ott van nekünk a Superunknowns: mindig nagyszerű koncertélményt kapunk tőlük, talán pont a tagok elkötelezettségének köszönhetően. A YouTube-on azonban hemzsegnek a a világ minden tájáról feltöltött, vállalhatatlan grunge-tribute produkciók, és sajnos itthon is belefuthattunk kínos és méltatlan próbálkozásokba az elmúlt években.
Pedig itt látszólag „csak” zenélni kellene tudniuk a jelölteknek, hiszen a külsőségek Seattle-ben senkit nem érdekelnek. Nem kell életnagyságú Eddie-t házilag összekalapálni vagy éppen tüzet lövellő gitár-applikációkat fejleszteni az eredetihez hasonló performansz mintájára. Nem kell a jelmezkölcsönző felé venni az irányt magassarkú csizmákért, fekete pumukli hajért és cilinderért, de még sminkest sem kell fogadni, hogy az előadók úgy nézzenek ki, mint valami zsé-kategóriás horror filmből szalajtott bohócok. (Legyen azért némi önkritikánk, mert mondjuk egy képzeletbeli Malfunkshun-tribute kapcsán azért szépen fogyna a fehér alapozó az öltözőkben.)
Sok zenész gondolja azt, hogy a Pearl Jam dalok „csupán” hangok egymásutániságából állnak, amiket – a többi zenei stílusban alkotók szerzeményeihez hasonlóan – „csak” el kell játszani. Nekik azonban sohasem fog működik a dolog. Meggyőződésem, hogy Pearl Jamet nem lehet anélkül jól játszani – ahogyan Nirvanát, Alice in Chainst és Soundgardent sem, Mark Lanegant meg pláne nem -, hogy ne értenék és éreznék azt egészen pontosan a tribute bandák azt, ami a kilencvenes évek elején Seattle-ben történt. Mert a grunge-nak nevezett valami, nagyon nem „csak” hangokról szólt. És talán pont ennek a felületes hozzáállásnak a hiánya miatt lehet annyira jó a Pear Jam itthon.
Ezt a formációt ugyanis olyan zenészek alkotják, akiknek a vérében van a seattle-i banda szellemisége (igen, Budapestről vagy éppen az Őrségből is megérthetőek ezek a dolgok), akik számára a zenei alázat magától értetődő kötelesség, valamint – főképpen Stumpf András és Töller Gábor gitárosok zenei világában – a maximalizmus létkérdés. Ezek a srácok – a két gitáros mellett Siklósi Richárd basszugitáros, Dombó Szabolcs dobos, valamint a Pearl Jam dalokat az elsőtől az utolsó hangig megélő énekes, Kövi Lóránt – nem csupán a Ten és a Vs. bűvöletében élnek (mint a legtöbben), hanem egyenrangú albumként kezelik a Vitalogyt, a No Code-ot, a Binauralt vagy éppen a Yieldet a két nagy, mainstream klasszikussal.
A Let’s Play Two-mozi hazai bemutatója kapcsán, hirtelen összerántott zenekar hatalmas bulit adott tavaly novemberben, az akkor még Kassa Hajó néven futó, pontosabban a Duna budai oldalán parkoló Tripen, és az akkori közönség-szondáztatás, az „Eljönnétek, ha eljátszanánk februárban a huszadik születésnapja alkalmából a Yieldet?” kérdésre kapott pozitív visszacsatolások eredményeképpen, újra összegyűlt nagyjából kétszáz-kétszázötven hazai Pearl Jam-rajongó, hogy kiadja magából a tavaly év vége, vagy éppen az 1996 novembere óta felgyülemlett feszültséget és együtt ünnepeljen a fiúkkal.
Pear Jam frontline (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
„A wave came crashing like a fist to the jaw
Delivered him wings, Hey, look at me now”
Rohantunk az Ozone Mama lemezbemutatóról, ahogyan csak tudtunk, hogy odaérjünk a kezdésre és aggódtunk egy kicsit, hogy Székely Marciék brutálisan jó koncertje után, a záró Monster Magnet klasszikus Space Lord elsöprő élményével a fülünkben, hogyan fogunk áthangolódni a Yield, többségében visszafogottabb dalaira.
A Pear Jam nagyszerűségét jelzi, hogy a válasz a „sehogy” volt. Mert egyszerűen nem kellett semmire sem áthangolódni, az érkezésünk első pillanatától kezdve ott voltunk a bulin. Mire átértünk a Tripre, lement a Once, a State of Love and Trust, a Corduroy és a Habit, így sajnos csak az ötödikként elővezetett Go hangjaira estünk be a hajóra. Yield-szempontból ennél pontosabbak nem is lehettünk volna, mert a brutálisan induló setlist következő tétele már a Brain of J volt.
A lemez, ami a Ten és a Vs-t követő irányváltás után újra visszaadta a mindent elsöprő lelkesedésemet Pearl Jam-ügyben. Nem mintha a Vitalogyba és a No Code-ba szép lassan ne öregedtem volna bele, de míg azok kapcsán idő kellett, hogy megértsem a zenei változásokat és a bennük rejlő zsenialitást, addig a Yield – a lemez mellé kiadott Single Video Theory DVD-vel kiegészülve – azonnal működött nálam. Azok a dalok pillanatok alatt elvarázsoltak.
Ezt a varázslatot hozta vissza számomra a Pear Jam a Faithfullal, a No Wayjel, az In Hidinggal és az All Those Yesterdays-zel. Az album nyilvánvaló slágerei közül meglepően messzire repített a Given To Fly (pedig nem a legnagyobb kedvencem) és a Do The Evolution is. A Led Zeppelintől kölcsönvett dallamokat szinte egy emberként énekelte a közönség nagy része, de az intenzitása és a nézőtéren felszabaduló energiák miatt az Evolution is kivételes volt.
A legnagyobb ováció mégis, a Stumpf Andrással készített, friss interjúban beharangozott, majd ráadásként közkívánatra megismételt, a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magik-korszakát idéző, dallá formált „piros pont”, valamint a lemez másik, szabadjára engedett, az elvárásokra magasról tévő dal, a Push Me Pull Me kapcsán hangzott fel. Utóbbira – a totál alternatívra vett forma ellenére – minimum akkora bemozdulás volt, mint bármelyik nyilvánvaló alapkedvencre. A Yield-záró All Those Yesterdays után aztán berobbant az Animal, majd következett a Daughter, és innentől kezdve tényleg nem volt megállás.
A Stumpf-Kövi-Siklósi-Töller tengely (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
„I swallowed my breath and went deep, I was diving, diving
I surfaced when all of my being was enlightened”
A Daughter-végi, percekig tartó improvizáció során a zenekar az addigiaknál is jobban együtt lélegzett, Lóri a dal lecsengése közben, pedig még a W.M.A-t és az Another Brick In The Wallt verzéit is behozta (viszont a novemberben megidézett, csodaszép Kert-dal sorai most sajnos kimaradtak). Tudjuk, hogy Eddie Veddert lehetetlen elénekelni, Kövi Lóri mégis képes arra, hogy teljes szívéből, Vedder minden egyes gondolatát a magáénak érezve idézze meg őt.
Stumpf András nagyszerűen hozta Mike McCreadyt, szinte végig csukott szemmel, hatalmas átéléssel játszott az esete folyamán. Andrásra a legtöbb ember újságíróként tekint elsősorban, de az a technikai tudás, aminek a birtokában van, az az alázat, ahogyan a gitározáshoz és a zenéhez viszonyul, teljesen jogosan helyezi őt egy teljesen másik kategória felső polcaira. A Stone Gossardhoz hasonlóan, a közönség felé szinte végig az oldalát mutató Töce (Töller Gábor, gitáros), mint mindig, most is mindent a dalok tökéletes előadásának rendelt alá, ahogyan a Dave Krusen-Dave Abbruzzese-Jack Irons trió, teljesen különböző stílusú, komplex dobtémáit hűségesen és percízen elővezető Dombó Szabolcs is. Siklósi Ricsi pedig mintha tényleg maga a magyar Jeff Ament lenne: puhán, pengető nélkül hozza a klasszikus témákat, de a basszusgitárjának hangzása is közel áll a Pearl Jam-basszer soundjához.
Egyébként pedig amellett, hogy nagyszerű zenészek ők mindannyian, nagyon-nagyon szerethető, szimpatikus fickók is egyben. Mosolyogva, teljes összhangban adták elő a dalokat: mintha lenne közöttük egy megfoghatatlan kapocs, mert bár nem biztos, hogy a világ dolgaival kapcsolatban mindenben egyetértenek, mégis érződik, hogy a Pearl Jam szeretete, egy megingathatatlan, közös nevező az életükben.
A Pear Jam huszonkilenc (!) dalt játszott el az este folyamán, a Yield után viszont már csak a három, talán legnépszerűbb lemezről, a Tenről, a Vs-ről és a Vitalogyról csendültek fel dalok. És hogy ne csak lelkendezzek, a Spin The Black Circle vége felé volt egy kis erdő, kicsit aggódtam is a srácokért, mert bár egyre múltak a másodpercek, de csak nem akartak találkozni a hangszeresek egymással. Aztán, ahogyan a srácok később nevetve mesélték, számukra is nagy meglepetés volt, hogy valahogyan mégis egyszerre fejezték be a Vitalogy második tételét.
Kövi Lóránt (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
„Let it wash away
All those yesterdays”
Mindenkinek vannak meghatározó, az életét végigkísérő lemezei, mégis furcsa volt így negyven felett szembesülni azzal, hogy a Jeremy vagy az Even Flow kapcsán ugyanazok az érzések kerítenek hatalmukba, mint annak idején, a kilencvenes évek elején. Azok a megfoghatatlan, semmihez sem hasonlítható érzések, amik azokat az időket hozzák vissza, amikor még a világot az MTV-t keresztül szemléltük, amikor erősnek és sebezhetetlennek gondoltuk magunkat, amikor még hittünk abban, hogy bármit elérhetünk, csak nagyon akarnunk kell. Ha elbuktunk, ott volt a Black, a Jeremy és a Garden. Ha dühöngtünk, már pörgött is a Why Go és a Porch. Ha pedig egyszerűen csak levegőért kapkodtunk a mindennapok zavarában, segített az Oceans, a Deep és az Even Flow.
És biztos vagyok benne, hogy ugyanezt érezték a Tripen megjelent rajongók, köztük az első sorban, Sex Pistols-pólóban tomboló ex-miniszter úr, a már legalább húsz Pearl Jam koncertet maga mögött tudó Ten Club-tag, a mögöttem teli torokból üvöltő zenész-hangmérnök és mindenki más, aki a szakadó hóesés ellenére tiszteletét tette ezen az egyszeri alkalomra tervezett Yield-ünnepen.
A Pear Jam február 17-én képes volt arra, hogy visszarepítsen az időben és két és fél órán keresztül, megállás nélkül szórakoztasson. Nem maradt más opciónk: ha már az eredetit csak külföldön nézhetjük meg élőben, akkor legyen, játsszon valaki itthon Pearl Jam dalokat, de csak így. Novemberben 25 éves lesz a Vs. Srácok, állítsátok színpadra azt is! Nagy szükség lenne rá. Mindannyiunknak. Kivétel nélkül.
„We’re all crazy
We’re all crazy and we’re”
___
Pear Jam – Yield20 koncert
Dátum: 2017. február 17.
Helyszín: Budapest, Trip
Setlist:
01. Once
02. State Of Love And Trust
03. Corduroy
04. Habit
05. Go
06. Brain Of J
07. Faithful
08. No Way
09. Given To Fly
10. Wishlist
11. Pilate
12. Do The Evolution
13. .
14. MFC
15. Low Light
16. In Hiding
17. Push Me Pull Me
18. All Those Yesterdays
19. Animal
20. Daughter (w/ W.M.A., Another Brick In The Wall – Pink Floyd cover)
21. Tremor Christ
22. Satan’s Bed
23. Even Flow
24. Not For You
25. Spin The Black Circle
26. Jeremy
27. Alive
28. Better Man
29. Indifference
30. .
