Amerikai szerződés után, egy nagyszerűen sikerült anyaggal a tarsolyban került sor február 17-én, az Ozone Mama lemezbemutató koncertjére. A budapesti banda nem vacakolt sokat, ha már bemutatónak hirdették meg, akkor a teljes Cosmos Callingot eljátszották a srácok az elejétől a végéig. A nézőtér kétharmadát megtöltő A38 Hajó közönsége – köztük az Egyesült Államokból és Nagy-Britanniából érkező rajongókkal -, az új dalok mellett, egy ráadás meglepetést is kapott. Beszámolónk egy remek estéről.
Ozone Mama – The Highest Ride (Fotó: Debreczi János Gergely Photography)
Budapest Ride
Amikor a High Ride vége felé a nézőtérről teljesen spontán felmászott a színpadra négy-öt hölgyrajongó, és a zenekar jócskán meglepődött tagjaival végigtombolta a Cosmos Calling első kislemezdalának utolsó refrénjét, végleg eldőlt, hogy az Ozone Mama aznap este egy nagyon fontos csatát nyert meg. Kicsit féltettem a srácokat, mert hiába a külföldi és a hazai zenei sajtó lelkesedése a kiválóan sikerült harmadik lemez kapcsán, hiába az Index címlapján, a majd’ egy teljes napon keresztül elbújtatott Ozone Mama-utalások, egy A38-as lemezbemutató, sajnos még mindig kockázatot rejt magában egy angolul éneklő, a ’70-es évek pszichedelikus rockját, a déli rockerek zenéjével kombináló hazai zenekar számára.
Ráadásul a budapesti kluboknak és a hasonszőrű bandáknak sikerült a maroknyi hazai amerikai rock rajongót sikeresen megosztania a koncert napjára. Persze, egy kétmilliós városnak el kellene alapból bírnia azt, hogy ugyanazon időpontban, klasszik és southern rock bulik vannak a város különböző pontjain, de ismerve az itthoni zenehallgatási szokásokat, a metal és a pop közötti résre – hívjuk szimplán csak rocknak – meglehetősen kevés zeneszerető ember jut hazánkban (az Edda, a Lord, a Mobilmánia és társaik rajongóit most nem számolom ide). Még kevesebb azok száma, akik nem csupán a fotelből hallgatnak zenét hétvégenként, hanem a nyakukba veszik a várost, hogy élőben is megnézzék a kedvenceiket.
A helyzeten a váratlanul Budapestre zúduló, az Fővárosi Közterület Felügyelet megszokott reakciójának mértékegysége szerint számított, hatalmas havazás sem segített, mégis, az osztrák The Weight koncertjének első taktusainak idejére – a hóeséshez hasonlóan -, egyre nagyobb számban kezdtek el szállingózni az emberek az hajóra. Már akkor lehetett érezni, hogy felesleges volt aggódnom: egyértelműen nyerésre állt az Ozone Mama bulija. A fellépő zenekarok, az A38 stábja, valamint az Ozone Mama felettébb lelkes közönsége is kitűnőre vizsgázott az este folyamán!
The Weight
A Rival Sons-szal is turnézó szomszédok műsorát legalább kétszáz-kétszázötven ember figyelte. Az újkori Ozone Mama-hangzás gitár-basszus-billentyű-dob hangszerelési megoldásaival rokon The Weightet könnyű elhelyezni a zenei tárképen: bár kevésbé southern, mint a magyar banda, inkább a ’70-es évekbeli brit bandákat, főleg a Led Zeppelint idézték, a mai követők közül pedig valamiért a Scorpion Child jutott róluk az eszembe.
A srácok az albumaikon hallottakhoz képest sokkal koszosabb hangzással, keményebben, húzósabban szólaltak meg. Hiába, bármennyire közhelyes is a megállapítás, újra csak bebizonyosodott, hogy ez a zene tényleg élőben mutatja meg a valódi erejét! A zseniális albumborító – a The Weight logó alatt egy tollpihe látható – kiválóan szimbolizálta a hallottakat: szinte teljesen elhalkuló, majd az őrületig fokozódó, masszív zúzdává izmosodó, improvizatív, gyakran stoneresen daráló részek váltakoztak egymás után. Nem túlzás, ha azt írom, hogy a jobbnál jobb dalokkal, a rengeteg kiállással és tempóváltással az osztrák zenészek teljesen levették az Ozone Mama közönségét a lábáról (a masszív alapot adó, messziről Ben Shepherd-fizimiskájú, de közelebbről valójában csak Ben Shepherd-frizurás basszert különösen bírtam). Kitűnő választás volt a lemezbemutatóra a The Weight, ha valamikor a közeljövőben újra hazánkba látogatnának, egészen biztosan újra megnézném őket!
Ozone Mama
Az Ozone Mama nagyon odatette magát az album-premierre, megkockáztatom, hogy az általam látott, nem kevés koncertjük közül, hangulatát tekintve, ez volt eddig a legjobb. Nem volt ez egy átlagos este, hiszen Gábor Andriséknak nem csak a The Weight kiváló műsorát kellett valahogy felülmúlniuk, de az addigra legalább négyszáz fősre duzzadt OM-tábort, az Egyesült Államokból (!) és Nagy-Britanniából (!) érkező rajongókat, valamint a Sonic Glory és a Cosmos Calling lemez keverését végző, Michael Rich-et (lásd még Anthrax) is le kellett hengerelniük a rendelkezésükre álló, nagyjából hetven-hetvenöt perc alatt. A látványt, a show-t tekintve a gitáros Gábor Andris és Székely Marci énekes vitte a hátán a bulit: a két alapítótag nem csupán zenei szempontból nyújtott maximumot, de régen látott színpadi aktivitást is mutattak: Andristól talán jobban megszoktuk, hogy végig headbangeli a bulikat, de Marcit nem is tudom mikor láttam ennyire együtt élni a produkcióval. És persze, elsősorban a zene számít (ugyan, mi más számítana?), de mindig jó látni ezeket a hosszú hajú, szakállas fazonokat megőrülni a színpadon!
Muszáj kiemelnem még Gulyás Máté dobost és a mostanság egyre többet kisegítő billentyűst, Lukács Lászlót is. Mátéra külön is érdemes volt figyelni, elképesztő, hogy miket dobol össze ez az ember! Laza, technikás, még a rövid dobszólóját is elnéztem neki! Lukács úr ilyen mértékben történő alkalmazása – a dalok közben, az átkötések alatt (a Cold Lights of Dayt megelőző Mekk Elek poénért külön pont jár) –, pedig hatalmas pluszt adott hozzá az Ozone Mama hangzásához: sokkal jobban, teltebben szólalnak meg az új dalok az analóg billentyűkkel, valamint az okosan használt space rock-hatású zajokkal. Dobos Gergő, a csapat basszusgitárosa, széles mosollyal az arcán pengette végig az új album dalait. Ő a többieknél talán egy kicsit visszafogottabb volt: úgy tűnt, hogy aznap este inkább a játékára figyel (nagyot is dörrent a cucca, főleg az előbb említett Cold Light of Day alatt), mint hogy óriási bulizásba kezdjen a színpadon.
Gábor Andris, Dobos Gergő (Fotó: Debreczi János Gergely Photography)
A koncerten a Cosmos Calling összes felvétele elhangzott. A sorrendben ugyan volt változtatás, de a kereten nem: a hangulatos Evil Ways/Straight On Till Morning Light kettős (előbbi felvételről bejátszva) és a Moon Pilot között, minden új Ozone Mama dal terítékre került. Az este fénypontjai számomra a Led Zeppelin-hangulatú, gyönyörű Shout At The Sky (Marci csodaszépen énekelte a refrént, még most is beleborzongok az „Oh, tell me how many miles left to sail ‘cross the ocean/Oh, let me swim from the moon to the sun” – sorokba), a lemezverziónál élőben valahogy lendületesebbnek és slágeresebbnek tűnő, kiváló szólóval megtámogatott Cold Light Of Day, a Black Crowes legszebb pillanataira hajazó, hatalmas vokálokkal felturbózott Cosmos Calling, a brutál-Skynyrd feeling, a Still Unbroken egyes hangulatait idéző, egyszerűen zseniális The Alchemist, valamint a lemez legjobbja, a Moon Pilot voltak.
Okos döntés volt az új lemez tömény pszichedeliájának lezárása végén a Juggernautot választani átkötésnek. A lebegős verzék után berobbanó, elszállós, középtempós refrénnél, ennek ellenére is meglepő volt, hogy az egyébként is aktív publikum, mennyire bemozdult az ismerős dallamkora (a Juggernautnál korábban inkább csak átszellemült arcokat lehetett látni a koncerteken). Jött a laza, tempós Kings And Rulers… és ennyi. Az alap-setlist itt véget is ért. A Freedom EP-ről és a Sonic Gloryról is csupán egy-egy dal hangzott el, míg a The Starship Has Landedről semmi. Amíg a ráadásra várva azon tanakodtunk, hogy vajon mi következik majd, a Go vagy a Red Hot Lovin’, a szépen építkező billentyűszőnyegre Andris egy ismerős akkordmenetet kezdett el felfűzni. „És a végére tartogattunk számotokra egy meglepetést” – mondta be Marci, és tényleg: a legnépszerűbb saját dalok helyett az Ozone Mama, a Monster Magnet Space Lordjával búcsúzott el a közönségtől.
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én ritkán örülök, ha egy zenekar feldolgozást játszik a saját dalai helyett, de ez most olyan elementáris erejű volt, akkora volt a közös Monster Magnet-rajongás, hogy nehéz lett volna kimaradni a Space Lord Motherfucker kórusból és az össznépi ugrálásból (mondjuk, ha valakinek van bármilyen létjogosultsága is Dave Wyndorf dalait színpadra vinni, akkor pont az Ozone Mama az). Pusztító zárás volt!
Hogyan tovább?
Lassan február vége van, de egyetlen kiadványt sem hallgattam meg idén annyiszor, mint az Ozone Mama harmadik lemezét. Miután kézhez kaptam a vinylt, végigpörgött párszor a lemezjátszómon, mire igazán megszerettem, de mint minden igazán jó anyagnál, a Cosmos Callingnál is bizonyosságot nyert, hogy az örök érvényű lemezeket sokszor kell meghallgatni, mert azokon minden egyes alkalommal találni lehet újabb felfedezni való finomságokat.
Hogy most jobban kedvelem a bandát, mint valaha, ahhoz az A38-on tapasztaltak nagyon sokat adtak hozzá. Hogy csak két példát említsek: a Cold Light Of Dayt és a Feel So Alive-ot eddig is szerettem ugyan, de a buli hatására lettek igazán nagy kedvenceim. Továbbra is tartom, hogy kell rockzenét otthon, jó minőségű felszerelésen, eredeti kiadványokon hallgatni, de a valódi élményt akkor is az élő koncertek adják! A zenekar feladta a leckét magának: a setlist összeállítása komoly kihívás lesz így, nehéz lesz bármit is kihagyni az életműből. Vagy esetleg jöhetnek a Pearl Jam-szintű, háromórás bulik.
A lemezbemutató után azon gondolkodtam, hogy van-e vajon egy ilyen színvonalú produkciónak, egy ennél kevésbé felszerelt és igényes helyen fellépnie a jövőben. Lehet, hogy az irányt inkább végérvényesen a külföld felé kellene venni? Az évi egy-két hazai buli meg legyen egy valódi esemény egy ilyen, vagy egy hasonló minőségű helyen, hasonlóan jó hangzással, hatásos világítással, a megfelelő kiszolgálóhelységekkel. Meggyőződésem, hogy az Ozone Mama és a zenekar közönsége sem érdemel ennél rosszabbat. Mint zenehallgató és -rajongó ember, büszke vagyok rá, hogy hazánknak van egy olyan kiváló zenekara, mint az Ozone Mama. Vigyétek a hírüket messzire! Nagyszerű este volt ez, a Cosmos Calling színvonalához méltó koncerttel! Ma újra csak kiderült, hogy a valódi tehetségnek nem kell kutató.
Ozone Mama – Cosmos Calling (Fotó: Debreczi János Gergely Photography)
___
Ozone Mama – Cosmos Calling lemezbemutató koncert
Vendég: The Weight (AT)
Időpont: 2018. február 17., szombat
Helyszín: Budapest, A38 Hajó
Setlist:
01. Intro – Evil Ways
02. Straight On Till Morning Light
03. High Ride
04. Doppelganger
05. Freedom Fighters
06. Shout At The Sky
07. Cosmos Calling
08. Cold Light Of Day
09. The Alchemist
10. Feel So Alive
11. Moon Pilot
12. The Juggernaut
13. Kings And Rulers
14. Space Lord (Monster Magnet cover)
(A beágyazott YouTube videók Michael Rich mobiltelefonnal rögzített felvételei, míg a Space Lordot Borbola Kati vette fel az első sorokból. Köszönet érte nekik!)
