Megjelent a legújabb Jerry Cantrell szólólemez, immáron a negyedik a sorban, ezzel pedig a gitáros-dalszerző papíron beelőzte saját magát, az Alice in Chains életművet tekintve (három régi és három új érás LP). És hogy miért csak papíron? Mert a kilencdalos I Want Blood pontosan olyan lett, mintha Cantrell William DuVall nélkül énekelte volna fel a soron kövekező Alice in Chains lemezt. Íme egy pazar album, ami rengeteg kérdést vet fel a jelennel és a jövővel kapcsolatban.
Szerettem a régi világot, a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét, a nagykiadók korát. Jó volt zeneszerető embernek lenni, mert a jól bevált rendszernek és a jól kitalált folyamatoknak köszönhetően kiszámíthatóan működött az iparág. Volt a megjelenésekhez normális felvezető kampány, jöttek a kislemezek és a klipek a megfelelő sorrendben, megjelentek az első interjúk, indult a turné, tökéletesen ki volt dolgozva minden apró részlet.
Bár nem mindig szerették a művészek, de a befektetett pénzért és iszonyú hosszú stúdióidőkért cserébe határidőket, valamint minőségi kontrollt kaptak a nyakukba a hozzáértő, sokat látott szakemberektől. A legtöbb esetben mindenki jól járt a végeredménnyel, a kiadó, a közönség és így a zenekarok is. Abban a világban még az is jól sült el, amikor Layne Staley a Sludge Factory szövegében egy telefonbeszélgetés után beleállt a kiadó emberébe, egészen pontosabban a határidős ultimátumába: „Call me up congratulations ain’t the real why. There’s no pressures besides brilliance, let’s say by day nine. Corporate ignorance lets me control time. By the way, by the way.”
Nem lehetett csak úgy projektezgetni sem, a fő produkció mindent vitt, ha volt is lehetőség további önmegvalósításra, az csak utána következhetett a sorrendben. Most pedig itt van az új Jerry Cantrell szólólemez és ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy ez így, ebben a formában, a fent említett korszakban soha nem jelenhetett volna meg.
Az I Want Blood ugyanis nem szólólemez, hanem egy soron következő Alice in Chains album.
Hogy miért csupán Jerry Cantrell neve olvasható a borító gerincén, arra mindeddig nem kaptunk a gitárostól egyértelmű választ, csupán elnagyolt, elmaszatolt, izzadságszagú magyarázkodásra futotta tőle. Ha kizárólag gazdasági szempontokat nézünk, akkor persze (a gitáros nézőpontjából) érthető a dolog, hiszen ezek az ő dalai, az ő szövegei, miért kellene bárkivel is osztozkodnia a jogdíjakon? Különböző jó nevű haverok vendégeskedésével Sean Kinney, Mike Inez és William DuVall nélkül is simán össze lehet pakolni egy remek albumot (bár nekem szilárd meggyőződésem, hogyha velük csinálja, még erősebb lett volna a végeredmény)!
Szóval itt van ez a lemez, ami a saláta Brightennel szemben sokkal homogénebb, egységesebb, kérdések és kétségek nélküli egyenes folytatása a Rainier Fognak. Pár dal kifejezetten erős, a DuVall-éra képzeletbeli best of albumán sem vallana szégyent. Tényleg hatalmasak a kérdőjelek, ugyanis Cantrell eddigi szólómunkái telis tele vannak bődületesen nagy slágerekkel, mégis csak nagyon kevésre lehetett ráfogni, hogy zenei szempontból nyugodtan elférnének az anyazenekar valamelyik sorlemezén. My Song? Cut You In? Anger Rising? Angel Eyes? Nem. Nagyon nem. De még az Atone sem. (Csak hogy legyen abból a rengeteg dalból ellenpélda is: Breaks My Back, Jesus Hands, Psychotic Break, Bargain Basement Howard Hughes, Hellbound, Chemical Tribe – ezek felkerülhettek volna a Dirt után bármelyik Alice in Chains albumra.)
Nincs más lehetőségünk, naivan higgyük el, hogy kizárólag művészeti megfontolásból lett az I Want Blood szólólemez, a bevételi és kiadási oldal (turné, ugyebár) egyáltalán nem játszott szerepet a dologban.
Miközben ezeket a sorokat írom és hallgatom az LP-t, végig az jár a fejemben, hogy Jerry Cantrell – miután dalszerzőként viszonylag hamar eljutott egy bizonyos, nagyon magas szintre -, tulajdonképpen bármikor képes kigitározni magából egy sztenderd minőségű Alice in Chains dalt. Kifejezetten úgy tűnik számomra, mintha most is kisujjból rázta volna ki ezeket az ötleteket, a rutinját pozitív értelemben használva, mert most éppen pont volt ehhez az egészhez (értsd: a dalíráshoz) kedve. Mintha mindez egyáltalán semmilyen erőfeszítésébe sem került volna.
Minden tempó és hang logikus, a maga módján lazán Cantrell, mintha dalokat írni és lemezt készíteni a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még az olyan, nagyüzemi riff-gyárosoknál, mint James Hetfield vagy Dave Mustaine sem érzem minden esetben ugyanazt a görcsöktől való mentességet, mint nála.
Én ugyan teljesen más dalokat választottam volna az első kislemezekre, mert a Vilifiedon, az Afterglow-n és a címadón túl szinte minden jobb az albumon. A második Off the Rails-et például olyan szemérmetlenül ugrották át a kiválasztás során, mintha csak leragasztott fülekkel és becsukott szemekkel akartak volna döntést hozni kislemez ügyben. Semmilyen más észszerű (még mindig milyen nehéz nem ésszerűnek írni) magyarázatot nem találok ugyanis erre (az All I Am rokon Echoes of Laughterről és a Black Sabbath-os Let It Lie-ról nem is beszélve).
Ezek a dalok Cantrell legszebb éveit idézik, annyira belőle jönnek és róla szólnak, hogy teljesen mindegy, hogy éppen Mike Bordin (Faith No More) dobol vagy Robert Trujillo (Metallica) esetleg Duff McKagan basszusgitározik-e bennük. Persze jó, hogy ezek az első vonalas zenész haverok itt vannak, emelik a lemez fényét, de ez a történet nélkülük is működne. Nem fontos, részletkérdés.
Üres pillanatok nélkül robog végig az album valamivel több mint 46 percen keresztül, miközben Jerry Cantrell egy alig látható, halovány félmosollyal árazza be (akaratlanul) egykori és jelenlegi kollégáit, meg úgy az egész színteret. Az I Want Blood – a Brightennel szemben – óriási lemez lett, méltó folytatása egy olyan életműnek, amelyhez hasonló csak nagyon kevés született a történelemben.
Azért remélem, az Alice in Chains körüli dolgok hamarosan rendeződni fognak!
Pontszám: 10/10
__
_
Jerry Cantrell – I Want Blood (LP, 2024)
Megjelent: 2024. október 18.
Kiadja: Double J Music
Közreműködik:
Jerry Cantrell – ének, gitár, basszusgitár
Greg Puciato – vokál (Echoes of Laughter)
Duff McKagan – basszsugitár (Afterglow, I Want Blood, Echoes of Laughter)
Gil Sharone – dob (Vilified, Off the Rails, Afterglow, Echoes of Laughter, Throw Me a Line, Held Your Tongue, It Comes, Let It Lie)
Mike Bordin – dob (I Want Blood, Let It Lie)
Robert Trujillo – basszusgitár (Vilified, Off the Rails, It Comes)
Vincent Jones – billentyűk (Afterglow) I Want Blood, Echoes of Laughter, Held Your Tongue)
Lola Colette – vokál
Dallista:
- Vilified
- Off the Rails
- Afterglow
- I Want Blood
- Echoes of Laughter
- Throw Me a Line
- Let It Lie
- Held Your Tongue
- It Comes
__
__
__
