A Pearl Jam kiállítás megnyitója, egy titkos Fastbacks koncert, vagy Mike McCready kiadója, a HockeyTalkter Records által támogatott zenekarok koncertje? Bár mindhárom eseményre volt jegyem, nem volt könnyű dönteni a két seattle-i Pearl Jam közötti pihenőnap programjai között. A voksom végül a Stereo Embers, Danny Newcomb & The Sugarmakers, Kim Virant trió koncertjére esett. A McCready-istálló zenekarait természetesen teltház fogadta a Tractor Tavernben.
Stereo Embers a Tractor Tavernben (Fotó: Pintér Miklós)
Régi csibészek
A történet valahol a hetvenes évek végén kezdődött, az iskolabuszon. Pár vagány, rockrajongó, hetedikes kölyök ott találkozott először. Közös kedvencükről, a Kissről és más bandákról álmodoztak. Danny, Chris és Rick viszonylag gyorsan egymásra talált és eldöntötték, hogy ha törik, ha szakad, ők zenélni fognak, és meg sem állnak a világhírnévig. Végül aztán 1982 környékén, pár évnyi, Warriorként futó, feldolgozásos bemelegítő kör után, Shadow néven megalapították a saját bandájukat. Akkor már velük volt egy szöszi kissrác is. Mike-nak hívták, és ez volt az első komoly zenekar, amiben játszhatott.
Teltek-múltak az évek, a fiatalok rengeteget próbáltak, folyamatosan jobbak és jobbak akartak lenni, míg végül úgy döntöttek, hogy eljött az idő, szerencsét próbálnak a zene- és filmipar Mekkájában, Los Angelesben. A kiruccanás azonban katasztrofálisan sikerült. A várva várt nagykiadós lemezszerződés helyett ürességtől kongó klubokban („a bártendereknek játszottunk”), és még annál is üresebb zsebekkel zárták a kaliforniai kalandot. 1988-at írt a naptár akkortájt. A rettenetes csalódás miatt Mike egy időre még a gitárját is letette, annyira megviselte őt a kudarc. Egyszerűen elege lett a szélmalomharcból.
Hogy nem sokkal később hogyan találta meg őt Stone Gossard, és hívta el a Temple Of The Dog nevű projektbe (majd a Pearl Jambe) gitározni, és hogy lett generációnk egyik legjobb gitárosa, az már egy másik történet. Ami azonban biztos, hogy Mike McCready (mert hogy természetesen róla van szó) és a Shadow többi tagja között a mai napig is megmaradt a barátság. Az énekes, Rob „Berko” Webber, ugyan egy punk/rock/metal művészeket képviselő menedzsment céget alapított Santa Monicában, viszont Rick Friel basszusgitáros, Chris Friel dobos, valamint Danny Newcomb gitáros ma is Seattle környékén él. És zenél, mert ahhoz van kedvük és egészen egyszerűen csak boldogok attól, hogy együtt lehetnek és alkothatnak.
Rick Friel (Fotó: Pintér Miklós)
HockeyTalkter Records, a McCready-istálló
Mike McCready kiadója, a főként speciális, vinyl kislemezeket fókuszba helyező HockeyTalkter Records, először egy Shadow EP-t adott ki 2013-ban, majd a régi, sulis haverok új zenekarainak segített be, kislemezek és nagylemezek formájában. A McCready-istálló bandáiból három is fellépett augusztus 9-én, Tractor Tavern nevű, alapból country- (vagy ahogy ők hívják: „diesel music”) fókuszú, ballardi klubban: Kim Virant, a Stereo Embers, valamint a Danny Newcomb & The Sugarmakers. A két seattle-i Pearl Jam koncert közé beszúrt időpont nem volt véletlen, a kitűnő időzítésnek köszönhetően az együtteseket teltház (és egy rakás Pearl Jam pólós néző) fogadta. Aki azonban abban reménykedett, hogy Mike is megjelenik egy-egy gitárszóló erejéig a színpadon, annak csalódnia kellett.
Kim Virant
Az estét Kim Virant nyitotta. A korán érkezők emlékezhetnek rá a Lazy Susan nevű formációból, még 1992-ből. Kim diszkográfiája nem túl hosszú: a Lazy Susannel kettő, szólóban pedig további négy lemezt jelentetett meg. Mostanában onnan lehet ismerős a neve, hogy Mike McCready 2015-ös, Bennaroya Hall-os, nagyzenekaros, Mad Season koncertjén ő énekelte a Wake Upot, Jeff Angellel pedig az I’m Above-ot. Új kiadvánnyal ugyan már régen jelentkezett (a negyedik, egyben az eddigi utolsó szólólemeze még 2007-ben jelent meg), Mike-kal azért 2016-ban kiadott egy kétdalos kislemezt, a Gleasont, rajta két csodaszép dallal, a Space in Betweennel és a Her Againnel. Előbbit el is játszották a kilencdalos szettben.
Kim Virant a Tractor Tavernben (Fotó: Pintér Miklós)
Az alap ének-gitár-basszusgitár-billentyű-dob felálláshoz egy szaxofonos is csatlakozott. Nagyon szépen, kristálytisztán szóltak a hangszerek, emiatt talán a dalok is jobban tudtak működni első-második hallásra is. Úgy értem, Kim szólólemezeiből azért nem mindenki volt naprakész a teremben, ennek ellenére végig együtt lélegzett a csapattal a közönség. Egyszerűen jó volt nézni-hallgatni Kimet: csinos volt, sokat mosolygott és nagyon jól énekelte a középtempós rockdalokat. A tapasztalt zenészek között, a színpad bal szélén ücsörgött a banda legmenőbb tagja, egy Slayer-pólós billentyűslány. Valahogy elhittem neki, hogy nem a Walmartban vagy a Costcóban vette a ruhadarabot, vagy ha igen, egészen biztosan tudja, hogy ki az a Tom Araya. Ennél jobban nem mennék bele a vizuális részletekbe, csak még annyit, hogy a basszusgitáros úgy nézett ki, mintha Dave Navarro lopakodott volna fel a színpadra inkognitóban. Hallgattam volna még a koncertet, nagyon sajnáltam, hogy olyan gyorsan vége lett. Ja, majd elfelejtettem: Kim dobosát és férjét bizonyos Chris Frielnek hívják. Minden út Rómába vezet, kivéve Seattle-t, mert ott úgy tűnik, hogy Mike McCreadyhez!
Kim Virant (Fotó: Pintér Miklós)
Danny Newcomb & the Sugarmakers
Annyira jó, hogy vannak még olyan bandák, mint a Danny Newcomb & The Sugarmakers! Amerikai rockzene ez a kilencvenes évek elejéről, nagyon klassz, énekelhető dallamokkal, autóban utazós tempókkal, nagyszerű gitárszólókkal. Nem bánt, nem akar forradalmat, nem akar világot váltani. Viszont egy olyan pozitív töltés van benne, hogy az valami hihetetlen. Egyszerűen visszarepülsz az MTV elé kilencvenháromba, abba az időszakba, amikor az akkordokra épülő gitárhangzás kötelező volt minden valamire való alternatív rockbanda megszólalásában. Amikor az R.E.M. irányt mutatott mindenkinek, amikor olyan zenekarok felvételei lepték el a képernyőket és a rádióadókat, mint a Crowded House vagy a Live. Persze, ha őket kérdeznénk, előbb említenék hatásaikként a Van Halent, a Kisst vagy az Aerosmith-t, mint a pályatársaikat.
Danny Newcomb (Fotó: Pintér Miklós)
Danny Newcomb, a banda énekes-gitárosa tökéletesen illett volna az akkori mainstreambe a farmer-pólós, kalapos kinézetével és a kevébé rockos hangjával. A zenekar basszusgitárosa, a hatalmas Kiss-rajongó Rick Friel hatalmas vigyorral az arcán, abszolút rocksztár-attitűddel, maszk nélküli Gene Simmonsként lakta be a színpadot (de szerencsére a nyelvnyújtogatástól megkímélt minket). Itt volt tehát a Shadow kétötöde, a hozzájuk idén csatlakozó Joel Trueblood dobossal kiegészülve. Néha a billentyűk mögött termett Ryan Burns, aki hivatalosan a Sugarmakers tagja, és egy egészen jó hangulatú, mosolygós, végigugrálós estét varázsolt a színpadra. Az gyorsan kiderült, hogy óriási zenészek ők egytől egyig, számomra az este legjobb koncertjét adták!
Danny Newcomb & The Sugarmakers (Fotó: Pintér Miklós)
A program főképpen a Masterwish (2015) album dalaira épült, ami csak azért volt meglepő, mert a 2017-ben megjelent All The Way LP egészen jól sikerült, a frissességük miatt inkább azokra a felvételekre számítottam. Mike McCready egyébként mind a két lemezen játszik egy-egy szólót: a Sunday nem került be a műsorba, viszont a komoly slágerpotenciállal bíró King Of Nothing igen, ami a Nightmare-rel együtt Dannyék koncertjének legjobb tíz percét hozta: ha ez a két dal mondjuk 1994-ben jelenik meg, akkor ezek srácok ma már nyugodtan eléldegélnének a jogdíjaikból. Bár ha így is alakult volna, szerintem akkor sem csinálnának mást, mint most. Zenélnének együtt, mert így jó nekik!
(Ideteszek egy régebbi, KEXP-s felvételt a Nightmare-ről, csak hogy tényleg milyen jó a dal. Az itt látható felvételhez képest a zenekarban volt a már említett doboscsere, és a Tractor Tavernben a vokálos hölgy sem tartott a srácokkal. Meg Rick Frielnek is szépen megnőtt a haja.)
Stereo Embers
Az est főbandája, a Stereo Embers volt. Ahogyan a Danny Newcomb & The Sugarmakerst, úgy a Stereo Emberst is seattle-i veteránok alkotják. A banda neve onnan lehet ismerős, hogy Mike McCready előszeretettel viseli a zenekar logójával ellátott pólókat, az európai Pearl Jam koncerteken is többször láthattuk rajta. A zenekar tagjai egészen egyszerűen csak „undeground rock n’ roll” zenekarként definiálják magukat, én ehhez még annyit tennék hozzá, hogy azért a város hatása is ott van a dalokban, nem mindig a felhőtlen jókedv a jellemző rájuk. A dalok változatosak, a The Who és a Cheap Trick-féle vonalról, de egy jókora, kilencvenes évekbeli energialökettel.
Ahogyan mondjuk a Wagon című dalukkal berobbantak a színpadra, az tényleg elsöprő volt. Az addig szép lassan csordogáló este, hirtelen megélénkült, a közönséget mintha kicserélték volna: az addigi udvarias tapsokat, komoly beindulás váltotta fel. Danny Newcombékat és a Stereo Emberst már az első sorból sikerült végignézni, úgyhogy nem nagyon tudom, hogy mi történt mögöttem, de körülöttem mindenki nagyon élte a bulit!
Robb Benson, Stereo Embers (Fotó: Pintér Miklós)
A 2014-ben alakult zenekar zseniális gitárosa, a kalapos Tim DiJulio, kis túlzással belehalt a dalokba, úgy tombolt a színpadon: a fején lévő, védjegyszerű kalap például nagyjából a tizedik másodpercben lerepült a fejéről és soha nem is került vissza. Az egyik ilyen zúzdánál többször is leakadt a pánt a gitárjáról, míg végül megunta a dolgot, és szám közben (!) kicserélte a hangszerét egy másikra. Szereti a reflektorfényt, az első Pearl Jam koncert előtt is fel-feltűnt a színpad szélén, de tényleg óriási, ahogyan azokat a „füstös” (copyright Mike McCready) szólókat kihozta a Telecasterjéből. Tim a hátán viszi a zenekart, messze a zenekar legaktívabb tagja (vagy legalábbis annak tűnik).
Tim DiJulio, Stereo Embers (Fotó: Pintér Miklós)
A friss basszusgitáros, Gwon Chang szintén végigheadbangelte a bulit, de számomra a legjobb teljesítményt a Pearl Jam-pólós dobos, Cassady Laton nyújtotta. Fura volt látni, hogy a bandában a legkevésbé rocksztár fazon, pont az énekes-gitáros Robb Benson. A koncerten két új dal is elhangzott, de főképpen az eddig megjelent három EP-ről (Stereo Embers, Code of the Sound, Astronaut Handshake Vol 1.) játszottak. Felcsendült még egy Cheap Trick feldolgozás is az este folyamán, de az már sem elvenni, sem hozzátenni nem tudott a nagyszerű este lezárásához.
A jó döntés
Nagyon jó zenészek álltak ma a színpadon mindhárom produkció esetén, de hogy mi lesz az este folyamán látott zenekarok sorsa, nem tudom. Helyi szinten mindig képesek lesznek öt-hatszáz fős klubokat megtölteni alanyi jogon is. Hogy akarnak-e többet elérni? Nem vagyok benne biztos. Hozzám a Danny Newcomb & The Sugarmakers dalai áltak a legközelebb, de a zenei potenciált tekintve talán a Stereo Embers közülük az, ami nagyobb sikert érhet el.
És hogy mi lett az este másik két programjával? A Fastbackset sikerült megnéznem két nappal később a Sub Pop 30 fesztiválon, és a hazaindulás napján a Pearl Jam kiállításra is el tudtam végül látogatni. Akárhogy is nézem, jó volt egy kicsit a seattle-i emberek átlagos csütörtök esti életét élni, jó döntés volt a Tractor Tavernt, és a McCready-istálló zenekarait választani! Jöhetnek a Danny Newcomb & The Sugarmakers és a Stereo Embers lemezkritikák a Grungery-re!
___
Stereo Embers, Danny Newcomb & The Sugarmakers, Kim Virant koncert
Időpont: 2018. augusztus 9.
Helyszín: Tractor Tavern, Ballard, Seattle
Kim Virant setlist:
- Genius Morning
- Pilots
- Navigate
- Love Ain’t For The Weak
- You’re The Song
- Adrift
- Letting Go
- Space in Between
- Chain Of Floods
Danny Newcomb & The Sugarmakers setlist:
- Known World
- Summer Sky
- All Is Lost
- Yesterday
- Master Wish
- One Wish
- Believe It
- Complications
- Nightmare
- King Of Nothing
Stereo Embers setlist:
- Wagon
- The Pull
- Not Tom
- Heavy
- Tom The Longboarder
- It
- Wrong Way
- Sideline
- Chimp
- Break This Down
- Downed
- Bring It
