„Én nem bírok meglenni anélkül, hogy ne hallgassak állandóan zenét. Egész nap szólnia kell valaminek a környezetemben. Ebből én már nem tudok kikecmeregni. A zenének olyan felszabadító ereje van, amely nélkül talán létezni sem lehet” – mesélt a zenéhez való bensőséges kapcsolatáról Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa. Cosmos Calling címmel, a napokban jelent meg hazánk legamerikaibb rockzenekarának legújabb albuma, Andris azonban nem csak a lemezkészítéssel kapcsolatos, háttérben zajló eseményekről, hanem a hét államon átívelő, road movie-szerű élményeiről is mesélt. Cherookee-föld, bible belt, deep south. Nagyinterjúnk.
Gábor Andris (Ozone Mama) – Fotó: Debreczi János Gergely
Az amerikai lemezszerződés
Ki talált meg kit?
A Ripple Music egyik A&R-ja [A&R: artist and repertoire, az a pozíció a lemezkiadóknál, aki a tehetségek felkutatásáért és azok képviseletéért felelős – PM], Bucky Brown találta meg az Ozone Mama Bandcamp-oldalán a Sonic Gloryt. Írt egy nagyon-nagyon szép hozzászólást az albumról. Persze akkor még nem tudtuk, hogy pontosan ki ő és mivel mi foglalkozik.
Hogy derült ki számotokra, hogy nem „csak” egy mezei rajongó lelkesedik a lemezetekért?
Borbola Kati, a zenekarunk menedzsere utánanézett, hogy ki lehet ez a pasas és kiderült, hogy ő valójában a Ripple egyik ügynöke. Kati megkért, hogy írjak rá a fickóra, én meg úgy voltam vele, hogy miért ne, nincs semmi veszteni valónk. Bucky szinte pedig azonnal válaszolt, hogy lát lehetőséget az együttműködésre, összeköt a kiadó vezetőjével, Todd Severinnel, aki egyébként civilben egy nagyon jól menő szemész orvos, egy glaucoma [zöldhályog – PM] specialista. Reggel felvág egy-két szemet, aztán megy a kiadóba, hogy azt csinálja délutántól, amit igazán szeret. Ezzel együtt egy rettenetesen elfoglalt ember, úgyhogy legyek türelmes. Ennek köszönhetően több, mint egy éven át ment a levelezés közöttünk, amíg végül meg nem állapodtunk. (nevet)
A Ripple Music egy jó nevű lemezkiadó, de inkább stoner körökben ismert, nem?
A Ripple Music egy családi vállalkozásnak indult, és mára az egyik legismertebb stoner/doom metal kiadóvá nőtte ki magát. Először mi is vakargattuk a fejünket, amikor végig lapoztuk a Ripple Music rosterjét [rosternek hívják az adott kiadónál lévő zenekarok listáját – PM]. Ott van náluk a Wo Fat, az Ape Machine, akiket nagyon szeretek én is, de ezek a bandák sokkal keményebb zenét játszanak, mint az Ozone Mama. Belehallgattunk a többi zenekar dalaiba is és azokat a tipikus, derékig érő haj/trapéz nadrág/tetkó/Orange-erősítők a háttérben kombinációkat találtuk. Irdatlan stoner-dolog volt mind, egytől egyig. Nyeltünk egyet, hogy hogy fog így a kiadónak a mi zenénk tetszeni? Aztán megjelent a lemez, és az egyik külföldi kritika azzal kezdődött, hogy a szerző már ősidők óta arra vár, hogy végre a Ripple is kijöjjön egy ilyen stílusú lemezzel.
Mennyire játszhatott közre a szerződtetésetekben, hogy az Ozone Mamával egy kicsit változatosabbá válhatott a Ripple portfóliója?
A sok stoner és doom metal banda mellé lehet, hogy tényleg jól jöttünk. A Ripple szellemiségéből nem lógunk ki, zenei szempontból mégis mások vagyunk a többiekhez képest. Azért is írtunk olyan, keményebb dalokat az új lemezre, mint az Alchemist vagy a Moon Pilot, hogy valamivel jobban a profilukba vágjunk.
Szerinted sikerült?
Amikor készen lett a lemez, írt nekünk a kiadó üzleti partnere, hogy iszonyatosan tetszik neki az anyag, majd a kiadó vezetője, Todd is küldött egy levelet, hogy neki is nagyon bejönnek az új számok. Be is linkelt az e-mailbe egy videót, ahol már forgott a Cosmos Calling tesztpéldánya a lemezjátszóján. A Straight On Till Morning Light szólt rajta. Érdeklődött, hogy Dél-Magyarországról származunk-e? Visszakérdeztem, hogy miért? Mire ő: mert rettenetesen southern lett! Ja – írtam neki vissza újra -, nálunk ez itt nem így megy, én például egy budapesti gyerek vagyok. (nevet)
Gábor Andris (Ozone Mama) – Fotó: Debreczi János Gergely
„Egy bizonyos halmazból sohasem fogok tudni kiszakadni”
A Sonic Gloryhoz képest hogyan álltatok neki a Cosmos Callingnak, volt egy határozott elképzelésed az irányról?
A Sonic Glorynál időhiányában nem tudtunk minden úgy megvalósítani, ahogyan szerettük volna. A vége kissé kapkodásba fulladt, de összességében nem sült el rosszul, nyert is egy Fonogram-díjat. Maximalistának kell lenni, de néha el kell fogadni azt, amit az élet dob, mert ha belehülyülsz, akkor sem lesz más. Ha elfogy a pénzed és az időd egy lemezkészítésnél, akkor két dolog lehetséges: vagy megcsinálod és olyan lesz, amilyen, vagy nem lesz belőle semmi. Amikor most megkaptuk a felvételekre a határidőt a kiadótól, még csak egy-két új dal volt a tarsolyunkban.
Ezek lemaradtak a Sonic Gloryról vagy már teljesen új ötletek voltak?
Az új daloknak semmi közük már a Sonic Gloryhoz. A Cosmos Callingnak teljesen más is lett a hangulata. Most volt időnk, ott állt mögöttünk a kiadónk, de ezzel együtt egy kis stressz megjelent is a megfelelési kényszer miatt. Bár az előző lemezt is sokan szerették, a dalíráshoz mégis úgy álltunk hozzá, hogy a korábbi anyagokhoz képest szintet kell lépnünk. A Feel So Alive, a Straight On Till Morning Light és a Freedom Fighter kivételével a szövegek is jóval elvontabbak lettek. Az elmúlt időszakban még mélyebbre ástam a ’70-es évek zenei világába, a kicsit kevésbé ismert bandák irányába mentem el és ez biztos, hogy hatással volt az új dalokra.
Milyen zenekarokról van szó?
Rengeteget fel tudnék sorolni, ilyen például a Three Dog Night, Leaf Hound, Rare Earth, Peter Green és a Fleetwood Mac, a Czar, az Affinity, a Grancious, a Kak, a Blackwater Park, a Toad vagy a Fresh Blueberry Pancake. Emellett pedig elkezdtem egy kicsit a korszak progresszívebb zenéi után kutatni. Talán emiatt is volt bennem egy késztetés, hogy az új anyag legyen előremutatóbb, sötétebb, ezzel együtt viszont picit komplikáltabb is, mint a Sonic Glory. Persze nem az volt a cél, hogy egy következő Primus vagy Rush legyünk! (nevet) A lemezfelvétel végén viszont úgy éreztem, hogy nem teljes a kép, úgyhogy az utolsó pillanatban összeraktunk még egy dalt.
Melyiket?
Az Alchemistet. A szövegét egy amerikai barátunk, Sam Presley III írta. Őt egyébként úgy ismertem meg, hogy ő a globális Rival Sons fanclub, a Rival Sons And Daughters egyik adminja. Sam már jóval korábban írt nekünk egy dalszöveget. Sokat gondolkoztam rajta, hogy hogyan lehetne megzenésíteni, de az istennek nem jött az ötlet. Most viszont ott voltunk a finisben a lemezzel, már mentünk volna a stúdióba és akkor újra elővettem a sorait. Ez egy elég sötét téma, egy fiktív sztori a középkorból, egy alkimistáról szól, aki a pestisjárvány idején próbál valami megoldást találni, hogy ne hulljanak el mindannyian. Aztán meghal a végén, szóval ilyen filmszerű az egész. Egy vasárnapon keresztül agyaltam rajta, amikor aztán felhívtam a ritmusszekciót, Gergőt és Mátét [Dobos Gergely basszusgitáros és Gulyás Máté dobos – PM], hogy le kellene rohanni a próbaterembe, van még egy dal. Ők meg mondták, hogy ne szúrjak már ki velük, az utolsó pillanatban vagyunk, nincs már erre időnk. Marcinak nem is említettem, ő csak később tudta meg. Valami mágikus folyamat indult el, mert nem telt el pár óra és készen lettünk vele. Ritka az ilyen dolog, szinte mindig csak a próbateremben derülnek ki, hogy működnek-e az otthon megálmodott dolgok.
A hangszerelést tekintve színesebb lett a Cosmos Calling, mint a korábbi lemezeitek. Min változtattatok a korábbiakhoz képest?
Sokkal több kiegészítő hangszert használtunk, perkákat, csörgőket, analóg szintetizátort, orgonát, különböző effekteket-zajokat, melyek nagyobb teret adtak a zenének. Kicsit atmoszférikusabbá akartuk tenni az albumot, elszállósabb is lett, mint a Sonic Glory. Az inkább egy sallangmentes, vegytiszta rocklemez volt, míg a Cosmos Callingot egy pszichedelikusabb anyaggá formáltuk, amiben a felsorolt hangszereknek is egészen biztosan szerepe volt.
Az analóg szintire visszatérve, amikor találkozunk, mindig előkerül, hogy szerintem milyen jól állna nektek a Monster Magnetes vonal. A Cosmosnál ott van keretként az intró Evil Ways és a záró Moon Pilot, amiknél érzékelhető is a wyndorfi pszichedelia, viszont a többi dalban nem annyira érzem annyira. Volt a keretben bármiféle tudatosság vagy ez most egyszerűen csak így alakult?
Nem volt, ez teljesen tudat alatt történt. Az Evil Ways összetartozik a második dallal, a Straight On Till Morning Lighttal. Amikor kitaláltam az abban található riffet, akkor már tudtam, hogy a dalt Gregg Allman emlékének fogom ajánlani, akinek az utolsó buliján volt szerencsénk ott lenni Atlantában, a Laid Back Festivalon, még 2016 novemberében. Ő volt a headliner. Már akkor is elég beteg volt, de nyilván senki sem tudhatta, hogy az lesz az utolsó fellépése. Már itthon voltunk, amikor hallottuk, hogy folyamatosan mondja le a koncerteket, végül 2017 tavaszán sajnos el is hunyt. Nagy rajongója vagyok én is, de érdekes módon nem úgy reagáltam ezt le, hogy „Úristen, kikészülök, hogy az egyik idolom meghalt”, hanem inkább megpróbáltam meghálálni neki a zenei munkásságát. Úgyhogy ezt a dalt, amit ő inspirált, az emlékének ajánlottuk. Ez egy személyes tribute Gregg Allmanhez.
Elég vakmerő dolog egyből emlékdallal indítani egy rocklemezt, nem?
Azért kezdtük ezzel, mert ez a leginkább southern rock dal. Úgy gondolkodtunk akkor, hogy a lemez fokozatosan építkezzen. Ha pedig a dalokat majd felosztjuk egy vinyl lemez A és B oldalára, akkor a két oldal között legyen egy kontraszt: az A oldalon szólaljanak meg a pozitívabb, pörgősebb dalok, a B oldalon pedig legyenek a sokkal keményebb, inkább már heavy rockba áthajló, pszichedelikus, stoneresebb dolgok. A keretre visszatérve, nem nagyon volt ez tudatos, viszont a Moon Pilotot azért hagytuk a végére, mert mindannyian úgy éreztük, hogy az a legerősebb, úgyhogy ne valahol középen vagy az album elején süssük el.
Az egyik amerikai oldal azt írta a Moon Pilotról, hogy egy kicsit benne van a Soundgarden is.
Ezt nem csodálom, hiszen Székely Marcinak hívják az Ozone Mama énekesét. (nevet)
Szerintem nem csak azért, nekem a Rusty Cage lendülete is eszembe jutott a Pt 2. The Voidról, azaz a dal második feléről.
Én inkább a Monster Magnetet érzem benne. Dave Wyndorfék korai anyagaira jellemző, hogy egy középtempós vagy lassabb számot a végére begyorsítanak. Mint például a Face Downt, a Superjudge-on. De ettől függetlenül, ha a Soundgarden rajongók felfedezik a dalban a seattle-i zenekar hatásait az csak jó, a nyersebb, kezdeti dolgaikat és a Badmotorfingert én is nagyon szeretem. Bár, ha már alternatív amerikai zene, akkor én inkább Stone Temple Pilots rajongó vagyok. Ha pedig grunge és Ozone Mama, akkor szerintem inkább a Sonic Gloryn hallható egy kis Screaming Trees-hangulat. Talán az első két kiadványunkon, a The Starship Has Landeden és a Freedom EP-n lehet inkább ezekből a hatásokból valamit fellelni, a Cosmos Calling inkább a ’70-es évek americana-southern rock-space rock irányába mutat. Szándékosan is lett a lemez vintage-hangzásra keverve és masterelve.
Az eddig megjelent kiadványaitok címeiben egyértelműen ott van az utalás a science fictionre. Mennyire tudatos ez a részetekről?
Ez egy koncepció. Nagyon régen nem szívok már füvet, de ettől függetlenül imádom az elszállós, space rock dolgokat. Én legálisan vagyok betépve az ilyen zenéktől! (nevet) Egyébként Marci és én is elég nagy sci-fi fogyasztók vagyunk. Mindketten olvasunk Philip K. Dicket, Isaac Asimovot, de most éppen az új Szárnyas Fejvadászért rajongunk. Épp a napokban beszélgettünk róla, hogy milyen jó lett a folytatás. Annak egyébként van egy jó sztorija. Hosszabb ideig itt tartózkodott Magyarországon Ed Mundell, a Monster Magnet korábbi gitárosa. Ed 1992 és 2010 között volt Dave Wyndorf hű társa, az ő szólói hallhatók a Superjudge és a Mastermind között megjelent összes Monster Magnet lemezen. Összebarátkoztunk vele és a feleségével, többször is elmentünk velük ebédelni és vacsorázni az egy év alatt, amíg Budapesten éltek. Ed felesége, Karen, komoly filmes karriert futott be, egy tündéri nő. Itt dolgozott az etyeki stúdióban, ő volt a Szárnyas Fejvadász visual effect felelőse. Úgyhogy emiatt nekem van egy személyes vonatkozása is a filmnek. Mostanában pedig egyre több prog rock lemezt kezdtem el hallgatni. Nekem kicsit ismeretlen terület volt ez, korábban nem pörgött nálam napi szinten a Yes vagy a Rush. Elkezdtem magamat beleásni ezekbe a bandákba, és baromi jó dolgokat találtam.
Miket?
Rengeteg ’70-es évekbeli progresszív zene van, amiben hallható mellotron, amit egyébként mi is nagyon szeretünk használni [a mellotron egy speciális billentyűs hangszer, amivel vonóshangszerek hangmintáit lehet a billentyűk lenyomásával megszólaltatni – PM]. Például igazi, horrorfilm-szerű dolgokat lehet vele belőle kivarázsolni.
Brendan O’Brien is használt mellotront a Vs-en a W.M.A-ben, a Vitalogyn pedig Stone Gossard a Bugsban. De Mark Lanegan, No Easy Actionében is mellotron hozza a vezérdallamot. Csak hogy legyen egy kis Seattle-vonatkozás is az interjúban.
Sőt, a Screaming Trees Dust albumán szereplő Travelerben is hallhatod a hangszert, azt például Benmont Tench kezelte, aki a Tom Petty And The Heartbreakers egyik alapítótagja volt. Szóval a mellotron nagyon sok sci-fi filmzenében hallható, a progresszív rock lemezeken is ott van, de még a Beatles Strawberry Fieldsében is. Úgyhogy mi is telepakoltuk vele a lemezt, nagyon sok helyen ott szól a háttérben. Alapból is több billentyű került a dalokba, mint bármikor eddig, annak ellenére, hogy elsőre az ötlet kicsit talán ilyesztőnek tűnt a ritmus-szekciónk számára. (nevet) Mivel a Cosmos Calling dalai a ’70-es évek zenei világát hozzák, még inkább megkívánják az általam egyébként nagyon kedvelt, visító Hammond-orgona hangzást, ezeket a hátborzongató wurlitzer-pianokat, mint ahogyan az az Evil Ways bridge részében is hallható. A Monster Magnet lemezeken is állandóan ott van. Sajátos atmoszférája lesz tőle a daloknak és végül nálunk is nagyon jól működtek.
Melyik a kedvenc dalod most a lemezről?
Nagyon szeretem a Straight On Till Morning Lightot, a Moon Pilotot és a Feel So Alive-ot. Nem akarom ismételni magamat soha, pedig tudom, hogy egy bizonyos halmazból sohasem fogok tudni kiszakadni. Ha most valaki felkérne, hogy írjak egy extrém metal lemezt vagy egy jazz albumot, fogalmam sincs, hogy hogyan kezdenék hozzá. Nem vagyok otthon ezekben a stílusokban. Én ezt a zenét tudom csinálni, mert ebben élek. Ha már nem is tudok kitörni ebből a dalok szintjén, legalább valami új mindig legyen a dalokban.
„Egyszer csak lövéseket hallottunk, nem sokkal rá pedig megjelent az égbolton egy rendőrhelikopter.”
Nem csak innen, Budapestről szerzed az inspirációkat, hanem te többször jártál az Egyesült Államokban, megszálltál azokban a motelekben, elmentél azokba a tipikus, déli kocsmákba, ahol a helyi öregek blues-dalokat játszottak, a saját bőrödön tapasztaltad meg azt, amik a zenén keresztül már eddig is a személyes hatásaid voltak. Lehetségesnek tartod, hogy ezek a tapasztalások közvetve vagy közvetlenül beépültek a Cosmos Calling dalaiba?
Biztos vagyok abban, hogy ez is ott van bennük. Ha kimész Amerikába, bérelsz egy autót és nagyon sokat kell vezetned, hogy egyik helyről a másikra eljuss. Főleg, ha össze tudod gyűjteni rá a keretet, van is három-négy heted rá és nagyon sokat akarsz látni, nem csak egy helyen nyaralgatsz. Az utóbbit megteheted a Balatonon vagy Horvátországban is. Amerikában van valami a levegőben, benne van ez a road movie flash. Beülsz egy kocsiba, odatekersz a rengeteg rockzenei rádió egyikére, mész azokon a gyönyörű tájakon, miközben Eagles, Bruce Springsteen, meg Lynyrd Skynyrd szól a hangfalakból. Southern rock, country rock, blues rock. Ezek ott a nép zenéi! Nashville-t belengi a country, New Orleanst a jazz, Clarksdale-t a blues, a közép- és dél-keleti államok hegyvidékének zenéje pedig főleg a gospel és a bluegrass. Rockzene szól még a legpuccosabb éttermekben is, ahol a homárt rendelik, mondjuk Maine-ben, fent, északon. Nem nagyon hallasz elektronikus zenét sehol. Amerika tényleg megérinti az embert, főleg hogyha van egy indíttatásod, ha tényleg ezt a zenét kedveled. Szereted a hozzákapcsolódó irodalmat, a filmeket, a tájakat és ezt a fajta szabad szemléletet. Nem ajnározni akarom Amerikát, de ha valakit érdekel a zene, és van rá lehetősége, oda el kell mennie!
Ha jól tudom, ez a harmadik utatok volt, de most merültetek el a legjobban a déli államok mindennapjaiban. Merre jártatok pontosan?
Informálisan a déli államokat „bible belt” néven emlegetik, kulturális és földrajzi szempontból pedig ez az úgynevezett „deep south”. Ezek azok a déli államok, ahol még ősszel is meleg van, amiket ezek a zenék a mai napig is átjárják. Hét államban jártunk: Floridából indultunk, aztán jött Alabama, Észak-Karolina, Dél-Karolina, Tennessee, Georgia és végül Mississippi. Utóbbi egy különösen nyugodt hely. A deltavidéknek köszönhetően sokkal zöldebb a fű, mint máshol, máshogy kék az ég, szóval gyönyörű az egész! Mélyen vallásos részek ezek, például Alabamában a benzinkúton is vehetsz Bibliát. A vallás, meg a zeneiség benne van a levegőben, de benne van a redneck kultúra is természetesen. Az olyan fazonok, amilyeneket a filmekben látsz: szakállas, kamionsofőr-sapkás fickók, akiket sehogyan sem értesz meg, mert olyan akcentusuk van. (nevet)
Nekem a déli államokról nem feltétlenül a nyugodtság jut eszembe, sokkal inkább a XXI. századi cowboyok, meg a tradicionálisan gyorsan elcsattanó pofonok.
Amerika ezen részének van egy bája, de ezzel együtt veszélyes is. Tényleg olyan az egész, mintha egy filmben lennél. Elmentünk például egy koncertre Memphisben. Egyszer csak lövéseket hallottunk, nem sokkal rá pedig megjelent az égbolton egy rendőrhelikopter. Pár száz méterre tőlünk lelőttek valakit. De például Észak-Karolinában jártunk Cherokee-vidéken, egy rezervátumban is, az azért tényleg nagyon durva volt. Bemész a hegyek közé, majd leereszkedsz egy ködös völgybe. Mindenhol ezekkel az őszi színekkel borított leveleket látod, iszonyatos sűrű az erdő. Aztán beérsz Cherokee-földre, és mi vár ott rád? Egy rohadt kaszinó! Na, azt nem tudtam hova tenni. Mész bele a vadregényes tájba, de ott is jelen van az amerikai álom. Amikor egy indián vidéken jársz, mindenre számítasz, csak erre nem! (nevet)
„Ez a kép Clarksdale-ben készült. A gyapotföld mellett, a rabszolgák kunyhóit átalakították szálláshellyé.” (Fotó: Borbola Katalin)
Biztos vagyok benne, hogy ezek nélkül az élmények nélkül soha nem írtál volna meg egy olyan dalt, mint mondjuk az Evil Ways.
Ráadásul az úgy született meg, hogy a stúdióban egyedül voltam a hangmérnökkel, volt valami a fejemben, de nem nagyon tudtam, hogy mi fog kisülni belőle. Az egész egy improvizáció eredménye, nem volt előre megírva, lényegében ott vált dallá az ötlet. Van benne egy improvizatív gitártéma, amit nagyon nehéz eljátszani, de addig gyötörtem magam, amíg nem lett olyan, amilyennek hallani szerettem volna. A lábdobon kívül mindent én játszottam fel a dalhoz, én is énekeltem fel ugyanazt a kántálós, gospeles részt, mely később egy kicsit más formában megismétlődik a Straight On Till Morning Lightban is Marci előadásában.
Mit gondolsz, a Cosmos Calling választóvonal lehet a zenekar életében?
Szerintem igen, bár nehéz előre megjósolni, hogy mit hozhat a kiadó, már van eredménye, hiszen sokkal több emberhez jut így el az új album, rengeteg pozitív véleményt és szeretetet kapott mióta megjelent. Eddig készítettünk a lemezeket, úgy voltunk, hogy hallgatja, aki hallgatja. Itthon kicsit kevésbé, külföldön jobban. Már csak azért is, mert a határon túl jóval többen vannak, akik ezt a fajta zenét kedvelik. De hát ezt mindenki tudja, ebben semmi rossz sincs, talán egy földrajzi dolog, amiről jelen esetben beszélünk. Mi erre tennénk fel az életünket. A Nemzeti Kulturális Alap már másodszor támogatta a lemezünket, ahogyan a 2017-es külföldi turnénkat is. Nekik is hálásak vagyunk. Olyan dolgok sikerültek, amik eddig még nem.
Rengeteg zenét hallgatsz, mindig meg tudsz lepni egy-egy számomra ismeretlen, régi bandával. Mi hajt előre, hogy folyamatosan keresd az eddig még fel nem fedezett előadók munkáit?
Én nem bírok meglenni anélkül, hogy ne hallgassak állandóan zenét. Mindig belefuthatsz valami olyan számodra új zenébe, amire nem azt mondod, hogy ilyet már hallottam ezerszer, hanem hogy „Jézus Mária, hát én ezt miért nem ismertem eddig”. Most is túrom a ’70-es évek kevésbé ismert bandáit és mindig találok újakat. Talán nem is tudnék gitározni, dalokat írni, hogyha nem lenne folyamatosan jelen a zene az életemben, nem érnének inspirációk. Egész nap szólnia kell valaminek a környezetemben. Ez már rég nem hobby számomra, az életem részévé vált. Még ha nem is vagyok „professzionális” zenész jelenleg – bár nyilván törekszem rá, hogy az legyek -, még ha jelen pillanatban nem is a zenélésből élek meg, ebből én már nem tudok kikecmeregni. A zenének olyan felszabadító ereje van, ezt te is tudod, amely nélkül talán létezni sem lehet.
Ozone Mama – Cosmos Calling lemezbemutató koncert
Vendég: The Weigth (AT)
Helyszín: A38 Hajó, Budapest
Dátum: 2018. február 17. szombat, 20:00
Jegyek ide kattintva vásárolhatók a koncertet megelőző napig kedvezményes, 1800 forintos áron!
Facebook event itt! Check in!
___
FONTOS INFORMÁCIÓ!
Az Ozone Mama lemezbemutatójának estéjén, február 17-én, szombaton, a Pearl Jam – Let’s Play Two mozifilmje után a rajongókat elsöprő Pearl Jam-programmal megörvendeztető, a Flop alapítóiból alakult, a magának a hihetetlen, Pear Jam nevet választó zenekar idézi meg a huszadik születésnapját ünneplő Yieldet a TRIPen (korábbi nevén, Kassa Hajón).
A PJ és az OM példás együttműködésének köszönhetően, azonban senki nem marad le semmiről: a Pear Jam nem csupán megvárja az OM koncertről érkezőket a kezdéssel, de az A38-as Ozone Mama jegyek felmutatói, féláron mehetnek be a Yield-bulira!
Így kell ezt, csillagos ötös, köszönjük mindkét bandának és a menedzsmenteknek!
Február 17-én tehát kezdés az A38-on, az Ozone Mamával, folytatás a TRIPEN, a Pear Jammel.
Két hajó, két koncert!
