A Storm The Studio szinte derült égből villámcsapásként érkezett a magyar rockszíntérre, hiszen senki nem számított rá, hogy az egy évtizede Japánba költözött Fodor „Fodi” Zoltán énekes (ex-Bedlam/Nomad) újra mikrofont ragad, s teszi ezt ráadásul két ex-bedlamos társával, Hankó „Judy” Zoltán gitárossal és Újvári Péter dobossal. Basszusgitárosként a Fish!-ben játszó Binges Zsolt csatlakozott hozzájuk. A márciusban megjelent első albumról faggatta ki Uzseka Norbert Fodit, aki Fukuokában a webkamera előtt ülve válaszolt.
„Csendben, kívülállóként figyeltem, hogy mi megy otthon, zeneileg is, és úgy éreztem, hogy itt az idő, hogy hozzátegyek valamit ahhoz, ami most van”
Hogy lett ez a zenekar?
Átnéztem az egyik számítógépemen a fájlokat, hogy mi az, ami nem kell, és egyszer csak találtam egy Judy téma nevezetű fájlt, 2014-es dátummal. Ez volt úgy 2016 második felében. Belehallgattam, és nagyon jó kis zene volt. Küldözgettek a srácok nekem témákat otthonról néha, Cicó is mindig mutatta, hogy miket csinálnak, meg írtam szövegeket. De Judynak ez a témája nagyon megtetszett, és abból lett végül a lemez Hiénák című száma. Kerestem rá egy szöveget, megcsináltam a verzét meg a refrént, felvettem, és visszaküldtem Judynak.
Ő erre nem is számított, gondolom.
Annyira nem, hogy visszakérdezett, hogy ez mi?! (nevet) De aztán megcsináltuk így, a neten küldözgetve a számot. Aztán mondtam neki, hogy volnának még ötleteim, erre ő, hogy jó, de mi ezzel a célunk?! Hát mondom semmi, csak csináljunk valamit. Hiányzik az alkotás. Aztán majd fölrakjuk a netre. Másodikként a Szilícium készült el, és szép lassan belejöttünk, és elkezdtük élvezni. Úgyhogy felmerült, hogy ki legyen a dobos. Petya 2017 augusztusában kijött hozzám Japánba, és akkor már kikerült a Nomádból, úgyhogy nagyon örült neki, mikor megkérdeztem, hogy dobolna-e nálunk.
És hogy került a csapatba Binges Zsolt basszusgitáros?
Petya mondta, hogy őt hozná basszusgitározni, mert volt Kowalskyval meg Vidák Robival valami projektjük, amiből nem lett semmi, de ott már játszott Bingessel, és azóta nagyon szeretett volna vele zenélni. És nagyon jó választás volt, nem is számítottam rá, hogy ennyire. Zeneileg csak hagyján, de emberileg is annyira illik közénk. Meg olyan dolgokat hoz, ami bennünk nincs meg. Ő ugye egy aktív és menő zenekarnak a tagja, és úgy látja a zenét és zenélést, ahogy mi jelenleg nem. Nagyon sokat hozzáadott az egészhez. De Petya azt mondta, hogy ne mutassunk Zsoltnak félkész dolgokat, rakjunk előbb össze pár számot. Zsoltit én csak az internetről ismertem, és tudtam, hogy a Fish!-ben játszik. Akkor találkoztam vele először, amikor tavaly augusztusban otthon jártam, hogy felvegyük az éneket Petya házi stúdiójában.
Kiadótok hogy lett?
Petya hívta fel Pintér Mikit, hogy itthon van Fodi, szeretnénk valamit mutatni. Ahogy megjelent, interjúzni kezdtünk, és kérdezte, hogy ez most akkor Bedlam vagy mi? Mondtuk, hogy nem az, de írtunk tíz számot, és mielőtt bekapcsoltuk volna a zenét, már azt mondta, hogy ő ezt kiadja. Nagyon bejött neki, és onnantól kezdett igazán létezni a zenekar, a nevet is akkor fixáltuk le.
Az honnan jött?
Addigra már volt nekem egy ötvenes listám. Amikor mentem Pestre, akkor ez a Storm The Studio tetszett a legjobban, és végül a többiek is elfogadták. Egy William S. Burroughs könyvből származik, a Nova trilógia egyik részéből (Nova Express, The Soft Machine, The Ticket That Exploded). A ’60-as években írta, és arról szól, hogy jönnek a világűrből a Nova bűnözők, hogy félrevezessék az emberiséget mindenféle módszerekkel. Az egyetlen módja a menekülésnek az, ha az emberek bemennek az ún. ‘Valóság Stúdióba’, és ott csinálnak dolgokat. És többször is elhangzik az, hogy ‘storm the studio’, vagyis, hogy rohanjátok le, ostromoljátok a stúdiót. Ahogy beszéltük ezt, Miki mondta, hogy úgyis Stormnak fogják mondani az emberek, leírva meg STS-nek. (nevet)
Mondtad, hogy az éneket Petyánál vettétek fel, de a zenei részeket a szegedi Miracle Soundban.
Ami nagyon tetszik ebben, amellett, hogy milyen jó érzés újra alkotni, zenét meg szövegeket írni, az, hogy olyan elkötelezett emberek jöttek össze és dolgoztak az anyagon. Négyünkön kívül Miki, Judynak a fia, Ádám, aki segédkezett az énekfelvételeknél, mert ő hangmérnöki suliba jár, plusz Vári Gábor a szegedi stúdióban, meg a végén Studt Bálint, akivel a borítót raktam össze. És annyira jó volt velük együtt dolgozni, örömmel, tisztelettel, szeretetben ment az egész, és ez nagyon sokat hozzátett az anyaghoz. Hogy milyen emberek, milyen motivációval dolgoztak rajta. Ez nagyon értékes, szép emlék lesz, bármi is történjen.
De azért vannak tervek, ugye?
„Hogyne, én amikor elkezdek zenélni, akkor egyből azt szeretném, hogy mittudomén, Sziget nagyszínpad (nevet). Amióta nem zenéltem aktívan, azóta rájöttem, hogy a felvett zene nagyon sokáig és nagyon messzire el tud jutni. Én Hendrixeket, Pink Floydokat hallgatok, tehát a legtöbb zenét, amit nagyon szeretek, nem tudnám élőben, eredetiben meghallgatni, mert vagy nem élnek, vagy nincsenek együtt. Arra gondoltam, hogy vegyük fel, és onnantól kezdve az már megvan, eljut az emberekhez, aki ezt szereti, annak adni fog valamit, és ez az, ami motivált. Hogy megint adni valamit az embereknek. Az eltelt időben én felnőttem. Egyrészt a családom miatt, másrészt a korom miatt máshogy látok már dolgokat. Régen tudtomon kívül is elvenni akartam, én magamat akartam építeni a zene által. Aztán ez az idők során megfordult, már én szeretnék adni az embereknek. Vannak ilyen nagy zenei élményeim, amikor otthon egyedül flashelek valamilyen zenére, és arra jöttem rá, hogy ezt szeretném én is, hogy másoknak ezt tudjam még most is nyújtani. Tök mindegy, hogy hol élek, hogy hány éves vagyok, ha ez jön, akkor szeretném ezt adni. Meg csendben, kívülállóként figyeltem, hogy mi megy otthon, zeneileg is, és úgy éreztem, hogy itt az idő, hogy hozzátegyek valamit ahhoz, ami most van, mert talán van értéke abban a mai világban, ami megy most otthon. Mert nagyon ritka, hogy olyat hallok, ami bejön. Meg rájöttem, hogy akik szerették a Bedlamet, azoknak a mai napig kedves, és úgy éreztem, hogy egy kicsit cserben hagytuk őket. Szerettem volna visszajönni és adni valamit ezeknek az embereknek, hogy újra együtt rezonáljunk, mert az egy csodálatos dolog. Ami a terveinket illeti, először is elvoltunk a CD gyártásával, csak odáig láttuk a dolgot. Szeretnénk élőben is bemutatni, de szeretném, ha megint valami nagyobb összejövetel lenne belőle, nem elaprózva, hogy itt egy koncert, ott egy koncert, hanem inkább összpontosítani egy jól megszervezett, nagyobb bulira. Most figyeljük, hogy milyenek a visszajelzések az albumra, milyen messzire tud elmenni. Tehát, hogy például mekkora termet béreljünk.
„Ha megfigyeled, az egyes Nomad lemezen az álom szó szerepelt majdnem minden számban, most viszont a gép”
A lemezről eddig megjelent kritikák kivétel nélkül nagyon pozitívak voltak.
Igen, hál’ istennek. De egyelőre azok hallották, akik ismernek minket. Hogy tudunk-e ezzel a zenével új hallgatókat szerezni, arra nagyon kíváncsi vagyok. Hogy meddig tud ez a kis hajó elmenni, most, hogy vízre löktük. Nem ismerem az otthoni dolgokat, a tíz évvel ezelőtti helyzetben gondolkodtam, de ahhoz képest szerintem most néhány téren jobb a helyzet. Lehet arra építeni, hogy a régi bedlamesek eljönnének.
Pláne, ha játszotok Bedlam számokat is.
Igen, tízszámos repertoárhoz kell majd hozzátenni, úgyhogy biztosan játszunk Bedlam számokat, sőt még talán az első Nomad lemezről is veszünk elő majd dalokat. De ez még nagyon korai, még nem beszéltük át négyesben. Én egy gimnáziumban tanítok, és márciusban, decemberben és július-augusztusban van szünet. Eddig mindig nyáron mentem haza, de az nem egy szerencsés koncertidőszak, tehát a másik kettőben gondolkodunk. Ha lenne valami hatalmas lehetőség máskor, akkor persze próbálnék hazamenni. Most, hogy a gyerekeim már viszonylag idősebbek, már több időm van. Régen teljesen rájuk koncentráltam, Facebookon sem voltam, kikötöttem magam ezekből a dolgokból. Be kellett indítani az itteni életünket.
Így a köztes években gondolom nem is volt időd írni.
Szövegeket írtam azért. Zenét nem tudok írni, bár ezen az albumon van három olyan gitárötlet, amit én mutattam Judynak, és ő dolgozta ki a számokat. A lányom elhangolódott gyerekgitárján vettem ezeket fel. (nevet)
Rengeteg irodalmi és filmes utalás van a lemezen. Mesélsz ezekről?
Ha úgy éreztem, hogy illene az adott szövegbe, támogatná azt, amiről a szöveg szól, akkor beletettem ilyeneket. Szerintem emel a szöveg minőségén, ha beleszövök utalásokat. Olyan dolgokat, amik bizonyos embereknek fognak mondani valamit, mások meg majd megtalálják, hogy ez a sor ebből vagy abból a könyvből van, el kéne olvasni. Én is úgy találtam rá sok könyvre vagy más zenekarra, hogy hallottam a kedvenceimtől, hogy ők ezt szeretik, vagy a szövegekben találtam utalásokat. Ezek apró dolgok, amiken el lehet gondolkodni, amik elindíthatnak valamit. Pl. az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal egy Philip K. Dick regény, és ez nagyon illett a Bolond leszek! című dalunk témájához: hogy mi az ember, meddig vagyunk emberek, és honnan gépek. Ezen az albumon sokszor használom a gép szót. Ha megfigyeled, az egyes Nomad lemezen az álom szó szerepelt majdnem minden számban, most viszont a gép. Foglalkoztatott ez a téma, és nagyon illett ehhez ez a könyv. Eljutottunk egy olyan időszakba, amikor már szinte minden az interneten, virtuálisan történik. El kell gondolkodnunk, hogy hova vezet ez az út. Hogy a gépek segítenek nekünk hosszú távon vagy nem?
És szerinted?
Amíg mi irányítjuk őket, addig OK. Ez is olyan, mint a pénz, hogy amíg nem a pénz irányít téged, hanem tudod kontrollálni, addig semmi gond azzal, ha van pénzed.
Nekem mondjuk az jön le, hogy kicsit már késő, úgyhogy érdekelne, szerinted mi lehet a megoldás vagy kiút, hogy megőrizzük magunkat.
Ez nagyon nehéz, én sem tudom. Én is annyira benne vagyok, hogy szinte észre sem veszem. Nem papolni akarok, hanem csak felhívni a figyelmet. Szerintem a közösség nagyon fontos, hogy azt ne veszítsük el. A személyes kapcsolatok. Egy kicsit szabjunk határt. Például a fiam, ha nem venném el tőle, az iPaden játszana egész nap. Van egy app, a Screen Time, amin a szülő beállíthatja, hogy mondjuk a gyerek három órát játszik, utána lekapcsol, és csak kóddal lehet újraindítani. Szerintem ezek a megoldások. Ha azt észben tartjuk, hogy ezek a dolgok nagyon jók és hasznosak, de ne legyenek a kárára olyan fontos dolgoknak, amiket ha elveszítünk, azt már nem tudjuk visszacsinálni. Tehát, hogy ne úgy nőjön fel az új nemzedék, hogy nem képesek egymással kommunikálni, mert azt sem tudják, hogyan kell valakivel beszélgetni. Észrevettem, hogy egyre több dologra nem lesz szükségünk, pl. fejben már szinte senki nem számol, kézzel írni lassan már senki nem fog. Levelek, fényképek, ezek eltűntek, a nyomtatott újság is eltűnik lassan. A könyvek. Szeretném felhívni az emberek figyelmét, hogy ezek olyan fontos dolgok, hogy nehogy már odaadjuk egy-egy ilyen értéktelen dologért. Őrizzük meg ezeket, hogy emberek tudjunk maradni. És ha én a szövegeimmel akár csak egy vagy két embert is elgondolkodtatok, az már jó. Az már megérte. Itt jön be a felvett zene értéke, ereje. Pl. a Red Hot Chili Peppers-t eddig kétszer vagy háromszor láttam, de élőben sosem fogott meg annyira, valahogy nem hozták azt. A Mad Seasont soha nem fogom látni. De itt felrakom a lemezt, és elsírom magam rajta. Olyan dolgokat tud felhozni egy-egy zeneszám, amikről nem is tudtam, hogy ott vannak bennem. Nem is tudom, mi az, amit bekapcsol. Ezt szeretném megőrizni. Az emberiségünket, a szívünket, azt, hogy gondoljunk egymásra. Itt Japánban olyan jó látni, hogy az emberek egymásnak, egymás számára próbálják könnyebbé tenni az életet. Gondolok itt olyanokra, hogy pl. ha használtál egy helyet, kitakarítva, rendben adod vissza. Ilyen kis gesztusok, amik nagyon messze tudnak menni.
Fura, hogy mondod ezt, hogy közösség, és teljesen egyértelmű a lemez alapján, hogy tök mindegy, hány év telt el közös zenélés nélkül, megvan hármótok, illetve négyőtök között a közös hang, mégis úgy készült a lemez, hogy jószerével tán nem is zenéltetek együtt, nem?
De, ez benne a durva, hogy létezik valami, amit mindannyian lehozunk magunkhoz, és azt meg tudjuk osztani. Ezen gondolkodtam én is, hogy hogy lehet az, hogy 15 ezer kilométerre vagyunk egymástól, és ugyanazt akarjuk hallani… Szerintem a zene ott van az éterben, és vannak olyan emberek, akik képesek ráhangolódni, lehozzák, eljátsszák, és akkor már fizikálisan lehet hallani. Frusciante mond olyan dolgokat, amikkel teljesen egyetértek, hogy például ő ugyanazt az erőt használja a számok írásakor, mint ami a fákat növeszti. Ilyen energiák meg lelki dolgok. Azt is mondta, hogy nem lehet árcédulát tenni a zenére, hogy ennyibe meg annyiba kerül, mert azt valaki átadja a másiknak. Szerintem azért is lépett ki ő abból a világból, ahol teljesen az anyagiakról szól minden. Szerintem nem bírta. Én az ilyen zenészeket bírom nagyon, mint ő meg Les Claypool. Tudom, hogy nem fognak kompromisszumot hozni egy-két dollárért, hanem olyan zene lesz, ami jön nekik. És ők úgy tudják átadni, hogy szinte elállnak a zene útjából, és úgy jön át az a feeling, az a zene. Nekem ők a példaképek, s ezt próbálom a magam módján csinálni én is.
Szerinted milyen zenék hatottak az STS-re?
Én inkább a régi zenéket szeretem, Hendrix, Pink Floyd, ezek a gyökerek. Meg rájöttem, hogy jók azok a blues-os sémák. (nevet) De Judy teljesen mást tud hozni, ő nagyon sok Pearl Jamet hallgatott, meg Toolt. Én a Toolt soha nem tudtam megszeretni, hiába próbálkoztam többször is, és hiába tetszik a körítés. Úgyhogy a közös pont Petya, Judy és én köztem, a Scars On Broadway első lemeze, a System Of A Down gitáros Daron Malakian anyaga. Azt szoktuk együtt hallgatni. Meg még talán a Red Hot, de azon túl szerteágaznak a vélemények meg ízlések. És zavar, ha az újságírók címkézik a zenéket. Értem, miért csinálják, hogy szeretnék, hogy valami kép kialakuljon az olvasóban, de én mint alkotó vagy zenész, nem nagyon szeretem az ilyesmit. Én vagyok a készítő, a beszállító, ők meg a marketing osztály. A készítő nyilván azt gondolja, hogy az én árum teljesen egyedi, ilyen nincs máshol. (nevet)
Az nem hiányzott, hogy közösen is eljátsszátok ezeket a számokat?
Amikor otthon voltam felvenni az éneket, volt olyan, hogy néhány részt eljátszottunk így élőben. Volt egy olyan rész, az egyetlen a lemezen, ami élő jammelés következménye, a Szavak hullanak című szám refrénje. Abban nem volt refrén, és mondták a többiek, hogy kellene, én meg, hogy szerintem így jó. Aztán megjött Zsolti, és ő is kérdezte, hogy hol a refrén. Másnap ment vissza a repülőm. A stúdióban Judy elkezdett játszani valamit, én gyorsan írtam szöveget az új részre, és fel is énekeltem. Két hétig voltunk Petya pincéjében, szinte ki sem jöttünk addig, reggeltől estig nyomtuk.
„Japán azért elég jó piac, az emberek még mindig vesznek CD-t, DVD-t, nem másolnak, nincsenek torrent oldalak, azt mondják, az bűnözés”
A feleséged és a gyerekeid hogy vannak azzal, hogy megint zenélsz, és mit szólnak a lemezhez?
A gyerekeim nem igazán tudtak róla, csak elmondások alapján, néha mutattam nekik képeket, videókat régi számokból. Nagyon élvezik, ők maguk is szeretik a zenét, mindenfélét. És már éneklik az összes számot. A lányom az egyik legnagyobb kritikusom. A fiam a Pixelt szereti, a lányomnak a Ha kérdeznék a kedvence. A feleségem más kérdés, mert amikor megismert, én a Nomádban énekeltem. Eleinte nem figyelt oda a demókra, azt mondta, hogy ‘á, a Nomad jobb volt’. Mondom, de hát ez még nincs kész, nem tudod, mi lesz belőle. Szerintem most kezd neki leesni az anyag. Hallom, ahogy teregeti a ruhákat, és énekli a Ha kérdeznék refrénjét, de ő azt mondja, hogy jó-jó, de ez csak egy hobby, ugye? (nevet) Szeretne a földön tartani, hogy ne szálljak ettől, hogy na majd ebből leszünk milliomosok. Hogy azért ne menjen el olyan irányba, hogy anyagilag hátrányos legyen a családnak. De hát annak idején azért is hagytam abba, mert megszülettek a gyerekeim, és láttam, hogy zenélésből nem tudom eltartani a családot. Nem tudok, nem is akarok éjszakázni. Inkább elköltöztünk Japánba, kialakítottuk itt az egzisztenciánkat, neveljük a gyerekeinket. De most eljutottam odáig, hogy belefér a zenélés, és majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. De most nagyon hiányoznak a fiúk. Azért összeszorul a szívem, ahogy látom, hogy ott vannak hárman, beszélnek a nyulas CD-ről, amit még nem is vettem a kezembe, mert nem jutott ide, ettől azért úgy érzem, hogy hú, basszus, kimaradok dolgokból. Megpróbálom úgy felfogni, hogy így is részese vagyok, ők is próbálnak engem bevonni, ahogy csak tudnak, aztán majd eljön a pillanat, amikor együtt lehetünk, és annál szebb lesz.
Azt elképzelhetőnek tartod, hogy Fukuokában csináljatok koncertet, úgy, hogy akár magyarul, akár angolul énekelsz?
Nem igen vannak itt ilyen kapcsolataim, és nem is nagyon van ebben a városban olyan zene, amit én szeretek, legfeljebb jazz vagy blues kocsmák. Éjszakázni sem járok ki. Lehet, hogy bejönnének páran, csak mert látják, hogy külföldi zenészek, de ha nem ismerik a zenét, úgy nehéz lenne. Japán azért elég jó piac, az emberek még mindig vesznek CD-t, DVD-t, nem másolnak, nincsenek torrent oldalak, azt mondják, az bűnözés. Jó lenne, de szerintem az igazi érték Magyarországon, a szövegek miatt fog kijönni. El tudom képzelni, hogy Japánban is lenne esélyünk, de ahhoz hirdetni kéne, hogy megismerjék a zenekart.
Azért is kérdeztem, mert például a Dalriada nevű magyar folk metal csapat játszott Japánban, és ők is nyilván magyarul énekeltek, te meg gondolom, tudnál japánul is szólni a közönséghez.
Tudnék, de itt annyira máshogy adják elő, hogy picit furcsa lenne. (nevet)
És az, hogy angolra fordítsd a szövegeket?
Gondoltam rá. Nagy meló lenne, és biztos, hogy nem jönne ki minden ugyanúgy, de van rá lehetőség.
Túl a maguktól értetődő dolgokon, hogy nyilván más ott az élet, szerinted miben hatott rád vagy változtatott meg Japán?
Mindenképpen alázatosabb lettem. Az az igazság, hogy lelkileg én itthon vagyok itt. Magyarországon vagyok fizikailag otthon, itt egyből mindenki levágja, hogy külföldi vagyok. (nevet) De a japán értékek, ahogy az emberek itt élnek, sokkal közelebb áll hozzám, mint amit otthon látok, tapasztalok. Hogy mennyire figyelnek egymásra, mennyire segítőkészek, milyen keményen dolgoznak.
Van is ez a sztereotípia Japánnal kapcsolatban, hogy az emberek olyan keményen dolgoznak, hogy bele is betegszenek akár. Ez valóságos?
Persze, és Japán mindenhol ugyanolyan. Bárhova mész, és én ezen akadtam ki először, hogy jártam itt, ami nagyon délen van, de jártam nagyon északon is, a feleségem apjáéknál Hokkaidóban, és ugyanazokat a szavakat mondják, ugyanazt csinálja mindenki. Nagyon egységes, betanult dolgokat nyomnak mindenütt. Nekem elsőre úgy tűnt, hogy ez művi dolog, de idővel rájöttem, hogy mindannak, amit mondanak és csinálnak, az eredete tiszta forrás. Van rá egy szavuk, hogy ‘Wa’, ami annyit jelent, hogy harmónia. Arra épül itt minden. Nem szeretnek kitűnni dolgokkal, nem verik a mellüket, hogy én ez vagy az vagyok. Ha leülsz egy magyar közösségben, ahol még nem ismersz senkit, mindenki próbálja előadni magát, hogy ki vagyok, mi vagyok. Ez nem csak ránk jellemző, sőt, a legdurvábban az amerikaiak nyomják. Nekem ez mindig kényelmetlen dolog volt. Itt ez nincs meg, nem kell előadni magad, mert mindenki csak azt nézi, hogy mennyire vagy együttműködő és kedves. Az a legfontosabb. És évek múlva derülhet ki valakiről, hogy akár iszonyú nagy dolgokat is csinált. Például az egyik barátomról két-három év múltán derült ki, hogy akkora művész, hogy kiállítása volt Tokióban. Vagy van olyan, aki két évig nem szólt hozzám angolul. Mondom, eddig miért nem szóltál, hogy ne beszéljek veled japánul, ő meg, hogy á, nem akarta, nem tud ő annyira angolul… Persze vannak olyan dolgok is, amik nem jobbak, mint otthon.
Mondj egyet!
Nem annyira nyitottak a barátkozás szintjén, zárkózottak. De meg is értem. Félnek az újdonságoktól, de ugyanakkor nagyon szeretik az új dolgokat, csak időbe telik, míg elfogadják. Érdekes társadalom, mindenképpen követendő sok mindenben, szeretném, ha néhány dolgot át tudnék adni a magyaroknak.
Például?
Amiket eddig mondtam, meg a tanulás, az oktatás.
Te mit tanítasz?
Angolt tanítok.
Akkor viszont iszonyú perfektnek kell lenned japánból.
Nem, mert egy japán angol tanár segít nekem. Egy gimnáziumban tanítok, ahol elvárják a tanulóktól, hogy angolul folyjon mindenféle kommunikáció. Ez persze nem mindig tud létrejönni, ezért van hozzám kirendelve egy-egy japán angol tanár, és ha komplikáció van, ők elmagyarázzák japánul. Az a baj, hogy mivel olyan környezetben mozgok, ahol az angolt várják el tőlem, a japán tudásom nem fejlődött annyira jól. Meg én is inkább otthon töltöttem a szabadidőmet a gyerekeimmel, nem mentem ki beszélgetni meg tanulni. Tanultam japánul, de nem vagyok olyan szinten, mint ahol már lehetnék.
„Az is csodálatos dolog, hogy már 30 évvel ezelőtt ugyanezekkel az emberekkel voltunk a zenében: Metallica Hungarica, Bedlam demók”
A gyerekeid tudnak magyarul?
Az ő magyar tudásuk megszenvedte, hogy Japánba költöztünk. Minden vasárnap beszélünk anyukámékkal webkamerán keresztül, így tartjuk a kapcsolatot a nagyszülőkkel, a testvéremmel. Nem az van, hogy hazamegyünk, és a gyerekeim néznek, hogy ki ez a néni meg bácsi… Ennek ellenére a fiam magyar tudása majdnem egyelő a nullával, de a lányom ügyesebb valamiért. Sajnos annak idején elhanyagoltam a magyart, mert féltem, hogy ha bekavarok még egy harmadik nyelvvel, akkor összekavarodnának, de lehet, hogy simán ment volna nekik.
Amúgy az elképzelhető, hogy visszaköltöznétek, vagy az a fix, hogy ott vagytok?
Fix nincsen szerintem soha. Én olyan vagyok, hogy megyek, ahova úgy gondolom, hogy kellene. Go with the flow! (nevet) Nem zárok ki soha semmit, mert nem lehet tudni. Kb. három éve volt a közelben, 160 km-re egy hatalmas földrengés, és annyira betojtam, hogy mondtam, hogy megyek haza, én nem akarok egy olyan országban élni, ahol ekkora földmozgások vannak. (nevet) Az volt az első ilyen élményem, és nagyon kicsinek éreztem magam a természet kezében. De hál’ Istennek annyira megvan itt mindenünk, meg annyira beleszoktunk az itteni dolgokba, hogy nehéz lenne itt hagyni. Szóval a családom az első. Azért vagyunk és maradtunk itt, mert négyünknek, ennek az egységnek ez a legjobb most. Ha lesz olyan idő, amikor valami másik hely lesz a legjobb nekünk, akkor hajlandó leszek váltani. Az az egyik legnagyobb probléma, hogy túl drága innen hazajutni Magyarországra, túl messze van. De valahol ez volt az előnye is, hogy mivel nem tudtam hazajárkálni, itt kellett mielőbb megteremtenem mindent. Meg itt nincs híre a magyaroknak, se rossz, se jó. (nevet) Itt Fukuokában talán összesen öt magyarral találkoztam. Volt egy nagyon jó barátom, egy pécsi srác, de elköltözött Jokohamába, mert a felesége onnan való volt, így már ő sincs itt.
De ott van a tengerpart…
Az nagyon jó, sokszor járunk oda, és hegyek is vannak. Ez a város nagyon jó hely.
És Magyarország nem hiányzik?
De, nagyon is. Nyilván most már szeretnék közelebb lenni a szüleimhez, ahogy telik az idő. És Petyáékhoz is. Jó lenne velük megöregedni, basszus. (nevet) Nekem sokat jelentenek ők személyesen, meg még néhány ember ott. Hiányzik leülni együtt meginni egy bort, megnézni egy naplementét… Az is csodálatos dolog, hogy már 30 évvel ezelőtt ugyanezekkel az emberekkel voltunk a zenében: Metallica Hungarica, Bedlam demók… Jó visszakapcsolódni, és ez megint a közösség. Ez egy nagyon erős dolog. És hogy a zene szeretete örökre összetart minket, úgy tűnik. Nem csak, hogy nem lehet kiszállni, hanem gondoskodik rólad, vagy hogy mondjam, ez az egész kör. Ez jó, ez így kell, hogy legyen. Ez az értéke az emberi kapcsolatoknak. Hogy ilyet tudunk csinálni együtt, szerintem ez benne a csoda.
__
(Az interjú rövidített változata a májusi HammerWorld mellékleteként megjelent Grungery magazinban olvasható.)
