Nem örültünk, hogy a tavalyi, fantasztikus Club 202-es koncert után idén Bécsig kell utaznunk, hogy újra láthassuk a Monster Magnet-et. Az a koncert váratlanul rendbe tett minket szörnymágnes ügyileg, és végérvényesen az örök kedvenceink közé sorolta a New Jersey-i bandát. A zsebkendőnyi méretű Szene-ben pedig rátettünk egy lapáttal. Ami ott volt, azt még az unokáinknak is mesélni fogjuk. Extrém hosszú beszámoló következik.
Chili con Maze
Biztonsági okokból egy közeli hotelben foglaltunk szállást Fazekas Richie barátommal, a Rock and Chili gasztrock bloggerével. Prevenció volt ez a javából: a koncert után várható, totális megsemmisülésből logikusan következő hazavezetési túlélőshow-t akartuk megelőzni. Nagyon rövid check in a szállodában, majd bevágtunk egy csodás chili con carne vacsorát a helyi kocsmában, néhány szomorú osztrák sí rajongó között (sí vb, lesiklás, kedvencünk a szlovén Tina Maze, meg az aznapi kétszázad-másodperces győzelme Anna Fenninger előtt ugyebár). Háromszázötven méter séta – immáron a megfelelő irányba -, és nyitás után pár perccel meg is érkezünk a helyszínre.
Retina scan
Sold out! – olvassuk a bejárati ajtón, hurrá ezek szerint valamivel többen leszünk, mint ahányan a Facebook-on becsekkoltak a koncertre. Ott pont harminchatan voltunk. A valóságban meg lehettünk úgy háromszázan. Az ott a teltház. Nagyjából, mint az aszódi Tisztiklubban.
Az első meglepetés az volt, hogy egyáltalán nem érdekelte a jegyünk a pénztáros nénit. Rá se nézett, csupán egy laza mozdulattal kettétépte a home printed A4-est. Ennyi. Ez volt az egyedi jegyazonosítás. Semmi vénaszkenner vagy ilyesmi. A vonalkód ezek szerint csak álca volt a papíron vagy tudom is én, talán a retinájával mégis scannelt Frau Kontroll.
Aztán intett, hogy mehetünk.
Magyar, magyar két jóbarát
Semmi motozás, viszont újabb gyors sörök, kígyózó, de jól haladó, ruhatárba tartó sor. Egy pillantás jobbra, ez a koncertterem tényleg akkora, mint egy vidéki bábszínház. Jöhet megint egy sör, majd megcsapják a fülünket az első magyar szavak. A hang gazdája egy valahonnan nagyon ismerős, szimpatikus srác, egy csinos hölgy társaságában. Örömködés, sziasztok, honnan jöttetek, útbaigazítás a ruhatárhoz, később biztosan találkozni fogunk még.
Bombus, a svéd acél
Az előzenekar – a svéd Bombus – elsőre megfelelő választásnak tűnt: egyáltalán nem volt egy ligában a Monster Magnet-tel, viszont nagyon lelkesen zajongtak. A banda nem a Grungery profilja, inkább valamiféle kevéshangos, minimál old school metal (szerintük The Melvins/Black Sabbath/The Jesus Lizard, a német Metal Hammer szerint meg Motörhead/Venom/Entombed). Mindezek ellenére az utolsó számban kétmilliószor elismételt „Into the Fire” refrént már mi is hevesen bólogatva üvöltöttük a nyolcvanas évek James Hetfield-jére emlékeztető, Bundesliga frizurás énekessel. Kösz Feffe, de mi egyelőre maradunk a Jump in the Fire-nél, és bár a koncert alatt többször említetted, cd-t azért még nem vennénk.
Ördögtestvér
Rövid átszerelés, a második sor a miénk, az elsőben enervált osztrákok sörözgettek. Előttünk Garett Sweeny kisvasútja a kontroll ládák mögött megbújva. Húúú, jó lesz ez! Mivel a Monster Magnet eddig minden idei európai koncertjén ugyanazt a setlist-et tolta (legalábbis a zenekari tagok többsége szerint), ezért felkészült jedi-ként pontosan tudtuk, hogy el fog szabadulni a pokol a The Right Stuff/Dopes To Infinity/Look To Your Orb for Warning kezdőtrióra. Utóbbit talán még az is ismeri, aki amúgy a Monster Magnet-et annyira nem, de a Matrix című filmet legalább egyszer már látta.
Így lehetett ezzel az a kopasz, bomberdzsekis faszfej enyhén agresszív fickó is, aki a harmadik dal kezdőtaktusait követően egyszer csak ott termett mellettem, majd nagyjából a teljes első öt-hat sort pillanatok alatt szétcsapkodta és agyonrugdosta. Ennek következtében a dal alatti feelingből csak annyi jött át, hogy ha ez így megy tovább, akkor valószínűleg az éjszakát a hotel helyett a rendőrségen fogom tölteni, mert tuti, hogy kinyírom az embert. Vagy ő engem. Szerencsére a színpad túloldalán állók pár percen belül igazságot szolgáltattak, így nem volt több gond a paraszttal a kevésbé szimpatikus rocker testvérünkkel.
Phil, Dave, Bob, Chris, Garrett
Isten gerince
Némi belégzés és kilégzés után jött a Twin Earth katarzisa, aztán a nagy kedvenc I Live Behind the Clouds és Last Patrol, amik mára jogosan kerültek egyenrangú státuszba a régi klasszikusokkal. Némi belassulás Milking the Stars verzióban, ez a The Duke, majd a koncert totális csúcspontja, a Spine of God.
Tudtam, hogy jó lesz.
A dal eredeti hangzása nekem egy kicsit vékony, kevés méllyel, néha fülsértő magasakkal. Itt meg úgy szólt a cucc, hogy arra még Lemmy bá’ is elismerően bólogatott volna. Jöttek is a lebegő verzék, hogy aztán a refrén lerobbantsa a fejünket. Üvöltök Dave-vel, néha a szöveg mentén, néha artikulálatlanul, és azt kívánom, hogy soha ne legyen vége.
Überslágerek
Az End of Time, és a Stay Tuned (az Even Sadder verzió) zárása után a háromszámos ráadás szintén meglepetést okozott.
Én nem emlékszem, hogy a budapesti koncerten ennyire ütött volna a Three Kingfishers. Előzetesen nem is nagyon örültem, hogy emiatt a feldolgozás miatt kimarad valami régi ász, erre valami olyan hihetetlen kontraszttal tolták a dalt, hogy az első refrén után végérvényesen beindult a kollektív nézőtéri őrület. Sőt, erre már az előttünk álló osztrák sörarcok is bemozdultak. A hatás extrém módon fokozódott az übersláger Tractor-ral, és totális csúcspontra ért a Space Lord Motherfucker-rel. Itt már vadidegen emberek is összeborulva ugráltak, hangszálgyulladásig üvöltötte a refrént mindenki, még a biztonsági őrök (!) is.
Totális K.O. a második menetben!
Zenekari meghajlás, bruttó kettő-három pengető a mögöttünk álló soroknak, taps, taps, taps, levonulás, villany fel.
Shiva és a setlist
Ekkor még nem tudtuk, de a valódi ráadás csak innentől kezdődött el. Hiába néztem ki Garrett Sweeny setlist-jét, valaki gyorsabb volt nálam. Ne már! Amikor láttam, hogy ezt elbuktam, szóltam az egyik biztonságinak, hogy ugyan már adja ide akkor Dave Wyndorf dallistáját. Mondta, hogy oké, de várjak egy kicsit. A másik oldalon álló biztonsági eközben húsz-harminc hasonló típusú igénylést kezelt, és már éppen nyújtotta volna vélhetően Bécs legtöbb és leghosszabb karú MM rajongója felé az ereklyét, amikor az emberem kivette a kezéből a dallistát. „Már odaígértem neki” – mutatott rám, így most boldogan oszthatom meg veletek a zsákmányt.
Nagyon jó fej vagy öregem, köszönöm ezúton is!
Dave Wyndorf setlistje és Phil Caivano pengetője
A magyar név mindig szép lesz
Míg Richie megszerezte Phil Caivano egyik pengetőjét (majd nekem adta, köszi neked is Richie!), a színpad előtt újra összefutottam a „valahonnan ismerős, de honnan” magyar sráccal. És akkor beugrott: persze, ő a Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa. Gyorsan összeverődtünk magyar rajongók mind a hatan, akik ott voltunk: Kati, Richie, Andris, Laci, Tibi, és jómagam, Miki. A nevek alapján olyanok voltunk, mintha a nyolcvanas évek gyerekfilmjeinek szereplői lennénk, mondjuk az Utánam srácokból vagy a Lakótelepi gyerekekből.
Laci, Phil Caivano, PM, Andris
DJam
Andrisék amúgy nagyon jó arcok, hatalmasat beszélgettünk olyan zenékről, mint a Green River, a Tad vagy a Mother Love Bone, és természetesen Andris első számú kedvence a The Black Crowes sem maradhatott ki a diskurzusból. A konyhanagyságú kocsmarészen egy kempingasztal méretű „állványról” nyomta a helyi DJ a Pearl Jam-től a Do The Evolution-t. Természetesen szóba elegyedtünk vele is, további grunge dalok reményében, de sajnos nem volt több opciója a szerveren. Eközben kiderült, hogy az egyik pultos lány magyar, így VIP kiszolgálást kaptunk, szóval kezdtük belakni a helyet.
Jager Mama
Aztán némileg váratlanul megjelentek a Monster Magnet gitárosai. Ozone Mamáék játszottak előttük, a már említett Club 202-es koncerten tavaly. Volt közös élmény, és jó volt látni, hogy milyen barátsággal és örömmel fogadták a srácok Andrist. Közös sörözés, „Jagertiiime!”, nagy sztorizások és temérdek összeborulós fotó. Csak azért nem lepődtünk meg a fejleményeken, mert Budapesten is beszélgettünk meg fotózkodtunk tavaly Garrett-ékkel, akkor is nagyon barátságosak voltak. Bár legnagyobb bánatunkra otthon a nagy találkozás Dave Wyndorf-fal elmaradt. De legalább megtudtam Andristól, hogy Garrett Sweeny nagymamája magyar, konkrétan ‘Tóth’, amibe ha jobban belegondolok semmi meglepő sincs, hiszen Garrett nem csak kiváló gitáros, de nagyon jól tud ha kell, akár sörözni is.
Andris, PM, Garrett Sweeny, Richie
A Space Lord személyesen
Miután elbúcsúztunk magyar barátainktól, a ruhatár felé vettük az irányt. Egészen valószerűtlen volt, ami ezután következett. Egy nagyon jó kedélyű beszélgetés Chris Kosnik basszusgitárossal, majd Richie mondja, hogy figyelj már, nyitva van a backstage ajtaja, és Dave ott pakolászik. Teljesen tanácstalannak tűnik, nem nagyon vágja, hogy mi hol lehet. Bőrönd, ruhák, ilyesmi. Biztonsági őr zéró. De miért nem csukja be az ajtót? Hajnali fél kettő körül jártunk, totálisan szürreális volt az egész. Ezek szerint lehet, hogy Mr. Wyndorf mégis csak ember? Nem, ő biztosan nem, ő ott van csak Jacko-val meg Sylvester Stallone-val azon a bizonyos monitoron. Lásd még Men In Black.
God Doesn’t Say No
Egy perc múlva Dave elindult a turnébusz felé, olyan turistásan maga után húzva a kisméretű, kerekes kézipoggyászát. Amikor mellénk ért megszólítottam.
– Hi Dave, lehetséges lenne, hogy készítsünk veled egy közös fotót? Nagy megtiszteltetés lenne nekünk.
– Persze – válaszolta, és félretolta a bőröndöt – gyertek!
Mindezt bármiféle nyűg vagy kényszeredettség nélkül, halál kedvesen. Pedig honnan is tudhatta volna, hogy a közös kép magával a Space Lord-dal tavaly óta bakancslistás tétel lett nálunk. Ruhatáros nő pasija fotóz, mi vigyorgunk, Dave vicsorog, meg metálvillát mutat.
– Szóval az van, hogy Magyarországról jöttünk, tavaly felléptetek nálunk, sajnáljuk, hogy idén nem érinti a turné Budapestet.
– Én is sajnálom, majd talán legközelebb. Jól éreztétek magatokat?
– A koncert állat volt, a Spine of God, az meg valami embertelen jó volt (erre elmosolyodik), szóval köszönjük Dave még egyszer, nem akarunk feltartani, ez a közös fotó nekünk nagyon sokat jelent – dadogtuk megszeppenve. Azért az ember nem mindennap parolázik az egyik legnagyobb kedvencével.
– Örülök, hogy jól éreztétek magatokat srácok, találkozunk legközelebb!
PM, Dave Wyndorf, Richie
Rockisten
Dave Wyndorf, a rockisten végig mosolyog, majd kezet nyújt, és megölel minket (!). Bazdmeg, ez hihetetlen. Kb. ennyit tudtunk mondani. Ugrálunk – én konkrétan az alkalmi fotós srác nyakában csüngök, mintha legalábbis győztes gólt rúgott volna magyar színekben a vébédöntőn -, a fickó ruhatáros barátnője féltékeny, én megnyugtatom, hogy ne aggódjon, nem azon az oldalon állok. A képet közben Richie megnézi, király, valahogy éles lett (azoknál a fényviszonyoknál), úgyhogy ő is ujjong. Pedig ő aztán tényleg csak akkor ujjong, ha van valami.
Gods And Punks
Tíz perc múlva kezdjük összeszedni magunkat, némi viccelődés még a ruhatáros team-mel, integetés a magyar pultos lánynak, majd öt perccel zárás előtt elhagyjuk az objektumot. Irány a szálloda, útközben valamiért a Gods And Punks refrénjét dúdolgatom, pedig azt nem is játszották. Sietünk, fáradtak vagyunk, fázunk, de vigyorgunk, és alig várjuk, hogy a hotelben megnézzük még párszor a Dave-vel készült közös fotót.
A kocsmarészen kialakulóban lévő verekedésben pedig egyáltalán nem akarunk részt venni.
Short Report
Monster Magnet, Milking The Stars Tour
Helyszín: Bécs, Szene
Időpont: 2015. február 6.
Monster Magnet: Dave Wyndorf | Phil Caivano | Garrett Sweeny | Chris Kosnik | Bob Pantella
Setlist: The Right Stuff | Dopes To Infinity | Look To Your Orb For Warning | Twin Earth | I Live Behind The Clouds | Last Patrol | The Duke (Full On Drums N’ Wah) | Spine Of God | End Of Time | Stay Tuned (Even Sadder) | Encore Break | Three Kingfishers | Tractor | Space Lord
