„Gyerünk baby, fogd a kabátod, menjünk, nézzük meg a Ramonest” – kezdi a 2020. február 7-én megjelent Play That Rock ‘N’ Roll című albumának címadóját Eddie Spaghetti, a 31 éve Seattle-ben élő és alkotó Supersuckers énekes-basszusgitárosa. A gégerákból 2015-ben felgyógyuló frontember és együttese most sem változtatott a jól bevált recepten: Motörheadet, AC/DC-t, ZZ Topot és egy kis punkot pakolt a zenekari turmixgépbe. Lemezkritikánk a tizenkettedik Supersuckers sorlemezről.
RIP Ron „Rontrose” Heathman
Nem halogathattuk tovább a Supersuckers új lemezének a bemutatását és ennek szomorú apropója van. 2020. augusztus 18-án elhunyt a zenekar eredeti, legendás gitárosa, Ron „Rontrose” Heathman. A hír megrázta a seattle-i undergroud színteret. A halál okát nem közölték, de helyi forrásaink szerint a közelmúltban történt válása miatt Ron nem volt jó passzban az utóbbi időben. Nyugodj békében, Rontrose!
The Supersuckers gyorstalpaló
A zenekart 1988-ban alapította meg néhány sulis haver az arizónai Tusconban, még The Black Supersuckers néven. A sokat sejtető szókapcsolatba az egyik próba utáni felnőttmagazin lapozgatása közben futottak bele a fiúk: a Black Supersuckers egy pornófilm címe volt. Némi meglepetésre a név miatt sohasem találták meg őket a különböző jogvédők, ha valaki akadékoskodott is, az mindig fehér volt.
Az eredeti felállás basszusgitárosa Eddie Spaghetti (eredeti nevén Edward Daly), gitárosai Dan „Thunder” Bolton és Ron „Rontrose” Heathman, dobosa Dan Siegal (később Dancing Eagle-ként lett ismert), énekese pedig Eric Martin (de nem az az Eric Martin) volt.
Az alapvetően punk dalokban gondolkodó ötös gyorsan rájött, hogy Tucsonból nem fognak tudni kitörni és országos ismertségre szert tenni, ezért 1989-ban úgy döntöttek, hogy Seattle-be teszik át a székhelyüket. A srácoknak fogalma sem volt arról, hogy mi történik a Pacific Northwesten, az volt az elképzelésük, hogy odautaznak és ők lesznek majd a város legnagyobb bandája. Amikor megérkeztek, akkor szembesültek vele, hogy meglehetősen intenzív a zenei élet arrafelé, többek között olyan bandákkal a reflektorfényben, mint a Mudhoney, a Soundgarden vagy a Nirvana.
Szerencséjükre a környék bandái nagyon segítőkészek voltak, és azonnal befogadták Eddie Spaghettiéket. Ahogy a helyiek, úgy az arizónai srácok sem vetették meg a drogokat, de a dolog minden egyes tagnál máshogy és máshogy csapódott le. Egy idő után Eddie legjobb gyerekkori barátja, az énekes Eric Martin úgy döntött, hogy inkább visszaköltözik Tucsonba.
A Supersuckers kvartettként folytatta tovább és mivel a dalok többségét Eddie Spaghetti írta, így kézenfekvő volt, hogy ő lesz a zenekar frontembere. 1992-ben The Songs All The Same címmel jelentették meg az addigi dalaikat, és innentől kezdve egyenes út vezetett a Sub Pop karjaiba: a kiadó még ugyanebben az évben piacra dobta a banda hivatalos debütalbumát, a Smoke of Hellt. Szomorú melléktörténet szál, hogy Eric Martin otthon sem hagyott fel a kábítószer használattal: 1994-ben, azaz nem sokkal a kiválása után, túladagolásban életét vesztette.
A punkot ZZ Top, AC/DC és Motörhead-hatásokkal keverő, de country-vonalon is alkotó formáció számos tagcserén esett át az évek során, ez azonban nem vetette vissza Eddie kreativitását és az alkotókedvét, a Supersuckers viszonylagos rendszerességgel adott ki újjabb és újabb nagylemezeket az elmúlt két évtizedben.
A cowboy-kalapos frotnember az elmúlt években legyőzte a rákot, a Seattle-ben élő zenésztársak – köztük Eddie Vedder – anyagi támogatásának köszönhetően pedig megfelelő utógondozást kapott. A zenekar a frontember felépülését követően sem vett vissza a tempóból, először egy nagyszerű country-lemezzel (Holdin’ the Bag, 2015), majd egy keményebb hangvételű albummal jelentkezett (Stuck It, 2018).
Így érkezünk meg a jelenbe a tizenkettedik sorlemezhez, a beszédes című Play That Rock N’ Rollhoz.
Play That Rock ‘N’ Roll
Szóval itt van ez a három ötvenes arc, akik olyan lazán és intenzíven tolják az arcbamászós rock ‘n’ rollt, mintha még mindig meg akarnák ööö… hódítani a világ összes nőjét. Gyorsan tegyük is rendbe a dolgot: ennek a muzsikának semmi köze sincs a Pacific Northwesthez, pláne nincs a nyolcvanas és kilencvenes évek seattle-i gyökerű bandáihoz. Persze ez egyáltalán nem baj, a Supersuckers minidig is üde színfolt volt a PNW zenei palettáján.
Rögtön az első dalban (Ain’t Gonna Stop) hangsúlyos szerepet kap a csörgő és a kolomp, a következőben (Getting into Each Other’s Pants) meg az ütemes taps. Majd megint a csörgő. Néhol sokkal inkább americana zene ez, mint bármi más. A Deceptive Expectations eleje például olyan, mintha a Black Crowes írt volna egy dalt az AC/DC-nek, de Angusék ellenkeztek, és nem hagyták magukat elszadörnesíteni (egyébként meg dehogynem, lásd a Rock ‘N’ Roll Dreamet a Black Ice-on).
Ebbe a körbe pedig még egy Michael Monroe-klasszikus, a Dead, Jail and Rock ‘N’ Roll feldolgozása is belefér. A Hanoi Rocks énekesének dalát amúgy a Warrant is magáévá tette 2001-ben, szóval ennyire furán dobog a Supersuckers Seattle szívében. Újragondolásból egyébként van még egy, Allen Toussaint A Certain Girl című felvételének rockosított verziója is felcsendül a lemez vége felé. Bármibe lefogadnám, hogy ha lenne rá alkalom, Eddie Vedder ebben fog vendégszerepelne majd.
A lemez Motörhead-szerű vágtái közül kicsit kilóg a középtempós Die Alone, a lemez egyértelműen legjobb tétele. A kezdés megint enyhén AC/DC-s, „Metal” Marty Chandler pedig hatalmasat gitározik a dalban (meg úgy általában az egész albumon is). Az anyagot a Pendernales Studióban rögzítették a texasi Austinban, szóval zenei szempontból nem változtattak a jól bevált recepten. És a mondanivalót tekintve sem: ahogy a dalcímekből is látszik, mély filozófiai tartalmat kár lenne keresni a Supersuckers szerzeményei mögött.
De amíg az ember azon morfondírozik, hogy a Seattle-ben töltött évek alatt hogyan nem vált a vér vízzé, vagyis hogyan maradhatott meg ennyire autentikusnak a csapat, a tizenkét dalos lemez véget is ér. És ez jó, mert nem lett feleslegesen telepakolva töltelékkel a lemez, 37 és fél perc után is hallgatná még az ember ezt a totális ösztönzenét.
Összefoglaló
A Play That Rock ‘N’ Roll az általa definiált műfaji keretek között majdnem teljesen hibátlan lett. A dalok kivétel nélkül nagyszerűek, az anyag baromi erőteljesen szól, aminek készült, annak telitalálat. Nekem egy-két váratlan húzás, némi kísérletezés, meg egy mindent vivő brutál nagy Supersuckers-himnusz azért hiányzik róla. A homogenitás nem biztos, hogy hosszú távon mindig kifizetődő.
Ha valaki vonzódik ehhez a tökös, „Motörhead találkozik a ZZ Toppal és isznak egyet az AC/DC egészségére” dologgal, akkor nem nagyon tud fogást találni a lemezen. Ha valakit a rock ‘n’ roll igazít az útra, imádni fogja. Ezzel együtt az is biztos, hogy akit soha nem kapott el ez a fajta muzsika, annak ez a lemez sem fogja elhozni a megvilágosodást.
A Supersuckers nem akarja megváltani a világot és nem is fogja már, Lemmy szavaival azonban nem lehet vitatkozni: „Ha nem szereted a Supersuckerst, nem szereted a Rock ‘N’ Rollt sem!”
Ő pedig csak nem tévedhet.
__
Pontszám: 7/10
___
The Supersuckers – Play That Rock ‘N’ Roll (LP)
Megjelent: 2020. február 7.
Kiadja: Acetate Records
The Supersuckers:
Eddie Spaghetti – ének, basszusgitár
„Metal” Marty Chandler – gitár, vokál
„Captain” Chris von Streicher – dob, vokál
Dallista:
- Ain’t Gonna Stop (Until I Stop It)
- Getting Into Each Other’s Pants
- Deceptive Expectation
- You Ain’t the Boss of Me
- Bringing It Back
- Play That Rock ’N’ Roll
- That’s a Thing
- Last Time Again
- Die Alone
- Dead. Jail or Rock ’N’Roll”
- Ain’t No Day
