„A szakmán belül ez egy nagyon pejoratív jelző, degradálónak tartják, ha valaki amellett, hogy újságíró, rajong is egyben valamiért. Szerintem ez egy baromság! Nyilván az elfogult rajongás sem feltétlenül jó, de én soha nem használom ezt lekicsinylő jelzőként. Ha nincs olyan szelete ennek a dolognak, amiért te rajongani tudsz, akkor az már régen rossz” – mondja Tresó T Tibor, a Lánchíd Rádió KultPresso című műsorának szerkesztő-műsorvezetője. Beszélgetés a Téglás Zolival való közös munkáról, rádióskarrierről, rengeteg személyes történettel Lemmytől Billy Gouldon át, Slashig és Duff McKaganig. Nagyinterjúnk.
Tresó T Tibor (Fotók: Fazekas Richie – Lumiograaf)
Lukács, a lelőtt őz – Saturnus Rádió és a kezdetek
A KultPressóban sokszor foglalkozol aktuális, grunge-hoz köthető témákkal. Milyen helyet foglal el Seattle a te zenei világodban?
Lehet, hogy a Twin Peaks miatt, de nekem a grunge-ról mindig a ködös-borongós Mátra jut eszembe, aminek ott nőttem fel a lábánál. Baromira elismerem a seattle-i zenekarokat, sokkal szegényebb lenne nélkülük a zenei világ. Nem vagyok fanatikus grunge-hívő, de imádom azt az egyedi világot, ami jellemzi az egész műfajt, így ha a hangulat úgy adja, bármikor előszedek egy-egy albumot. Amikor például a Cornell-emlékest után vezettem hazafelé az esőben, baromi jó volt a Bone Chinát hallgatni a párás, sötét utakon. Hátborzongató volt! Ott voltam a ’96-os Pearl Jam koncertjén a BS-ben, és a Soundgardent is láttam 1992-ben, a Guns N’ Roses előtt. Utóbbinál az első sorig verekedtem magam előre, és tisztán emlékszem, ahogyan a koncertjük után Ben Shepherd, a ’garden basszusgitárosa ott ült egy konténer tetején, nézte a Faith No More-t, és közben szendvicset majszolgatott. (nevet)
Kik egyébként a kedvenceid?
A zenehallgatás nálam hangulatfüggő, nem vagyok kizárólag egy stílushoz elköteleződve. A feleségem opera-énekesnő és hangképző énektanár, a komolyzenét például ő szerettette meg velem, egyébként pedig ő is nagy rockrajongó. A radiocafé zenei szerkesztőinek köszönhetően szintén rengeteg olyan zene jutott el hozzám, amiről addig azt sem tudtam hogy létezik. Vannak azért sztenderd kedvenceim, Slash dolgait nagyon bírom, amellett, hogy nekem a Guns N’ Rosesban annak idején nem ő volt a kedvencem, hanem Duff McKagan. A Motörhead is előkerül időnként, ahogyan a Pearl Jam vagy az Alice in Chains lemezei is. A Pearl Jam Tenje és a Mother Love Bone Apple-je például most is ott van a telefonomon.
Hogyan lettél rádiós?
Az egyik barátomnak, Varnyú Rollandnak – aki egyébként a thrash-legenda Beyond zenekar basszusgitárosa volt akkoriban -, volt egy lemezboltja Gyöngyösön, az Acoustic. Hozzá jártunk be zenét hallgatni, a hely pedig gyorsan egyfajta központtá vált a számunkra. De például a helyi kerrádió, a Saturnus zenei szerkesztői is gyakran keresték nála az újdonságokat. Sok időt töltöttünk együtt, rengeteget autóztunk, és közben a kereskedelmi adókat hallgattuk. Mondtuk, hogy hát ilyet mi is tudnánk csinálni, csak éppen olyan dalokkal, amiket valamiért nem játszanak, pedig simán beférnének adásba. Persze nem a skandináv, templomgyújtogatós black metal dolgokra gondoltunk, inkább olyan finomabb zenékre, mint Everlast vagy a Fun Lovin Criminals. (nevet) Aztán Rolli valahogy kibulizta, hogy vasárnaponként este nyolctól kapjunk egy óra műsoridőt a Saturnuson. Hallgatottság szempontjából a lehető legrosszabb időpont volt ez, de mi nagyon örültünk a lehetőségnek.
Emlékszel még az első adásra?
Persze, vért izzadtunk. Bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy majd mi megmutatjuk, hogyan kell ezt csinálni. Majd beültünk az élő adásba, és teljesen lebénultunk. (nevet) Egyikőnk sem látott még korábban rádióstúdiót belülről. A hangmérnök szólt hogy „ha intek, akkor adásban vagytok”. Teljesen kikészültünk az egy óra végére. Kell ez nekünk? Senki nem készített fel minket semmire, a kutya nem adott tanácsot, hogy merre induljunk el. Végül egy hónapot adtunk magunknak.
Mi volt a fordulópont?
1999-2000 környékén minden vidéki rádió beszerzett magának egy sms-számot, és interaktívvá tették az adásokat. Mindenkinek, a hallgatóknak és nekünk is új volt ez a dolog. És akkor egyszer csak beírtak nekünk. Úristen, hallgatnak minket! (nevet) Akkor jöttem rá, hogy ez engem baromira érdekel, és elkezdtem sűrűbben bejárni, hogy elsajátítsam a szakma alapjait. Tudtam, hogy nagyon sokat kell még tanulnom, de baromi izgalmas volt, mert egy teljesen új világ nyílt meg előttem.
Emlékszel rá, hogy ki volt az első nagyobb kaliberű vendég a műsorotokban?
Nagy Feró. A Beatrice zenészei hatvani srácok voltak akkoriban, a basszer Laczik Fecó ráadásul jó barátunk. Nem is hittük volna, hogy Feró bevállal egy ilyet vasárnap este. De eljött, és hihetetlenül jó arc volt a sztorijaival, a közvetlenségével. Szintén emlékezetes történet, amikor a Tankcsapda 2001-ben, egy budapesti MCD-s Agyarország lemezdedikálás után, úton hazafelé Debrecenbe megállt, és bejött hozzánk interjúzni. Cseresznyével már a ’94-es Sziget óta jóban voltam, és megbeszéltem vele, hogy mivel a turné négy nap múlva úgyis Gyöngyösről indul, milyen jó lenne, ha el tudnának hozzánk jönni az adásba. Időre meg is érkeztek, csakhogy csatakrészegek voltak szinte mindannyian! (nevet)
Így élőztetek velük?
Így! Lukács a beszélgetés felénél elaludt élő adás közben, Cseresznye vállalhatatlanul trágár-ordenáré-barom volt, úgyhogy Fejes és Őri Feri, a turnémenedzser próbálta menteni a helyzetet. Kifelé már úgy vitték Lukácsot, mint a lelőtt őzet. (nevet) Agyrém volt az egész, mondtam, hogy most vége a műsornak, ennyi volt, ha most nem rúgnak ki, akkor soha! De nem, a vezetőség semmit nem szólt, Lukács pedig négy nap múlva a gyöngyösi koncerten, a második dal után azt mondta közönségnek, hogy mindenkivel történnek balesetek, és halál korrekten elnézést kért mindenkitől. Később kiderült, hogy a botrányos műsor magnókazin másolgatva – online rögzítés akkor még nem volt – kézről kézre járt a Tankcsapda-rajongók között.
Mi lett a Saturnus-történet vége?
Egyre több lehetőséget kaptam más műsorokban, a nappali időszakban is. A lemezkiadók akkoriban még médiaturnéra küldték a hazai popsztárokat, ezek az interjúidőpontok pedig pont az én idősávomra estek. Mondhatnám azt is, hogy az ezredforduló összes magyar popzenei előadója átvonult a stúdiónkon. Aztán a vidéki rádiók sorsa elérte a Saturnust is. Tulajdonosok jöttek-mentek, az utolsó fillérig kiszívták belőle a pénzt, végül a rádió a helyi főiskolánál landolt, mondván jó lesz az a médiaszakos hallgatóknak, hagy gyakoroljanak kicsit. Ennél a pontnál álltam fel.
„Agyrém volt az egész, mondtam, hogy ha most nem rúgnak ki, akkor soha!”
Radiocafé
Hogyan kerültél fel Pestre, a radiocafehoz?
2002-ben az egyik haverom szólt, hogy az Est FM-et eladták, és indul egy másik rádió, de akkor még nem tudta senki, hogy ez a café lesz. Volt egy casting vagy ötven emberrel, belőlük választottak ki tizenkettőt, akik közé bekerültem én is. Így indultunk el.
Melyik műsor lett a tiéd?
Összeraktak minket párba Szaszával [Szendrey Zsolt, Sex Action frontember – PM]. Két műsorunk volt, a Fakultatív Popnapközi nevű, popkultúrával foglalkozó műsor, illetve a Sportkombinát. Utóbbi szombat délelőttönként futott, úgyhogy szinte mindig halál másnaposak voltunk. (nevet)
Ha jól emlékszem, a Sportkombinátban egészen őrült dolgokat is csináltatok.
Hát ott csináltunk. A slipknotos Sportszigeten például leugrottam a száz méteres bungee jumpingról úgy, hogy az ugrást leközvetítettük élőben. Feljött velem egy gyakornok, ő tartotta a telefont, amiről bejelentkeztem. Korábban ugrottam már egyszer-kétszer ötven méterről – az sem piskóta –, de a száz méter az valami brutális. Ott vagy fönt, lenézel, a fesztivál zajából egy halk zsivajt hallasz, a Népstadion akkora, mint ez a pohár, a Keleti Pályaudvar pedig, mint egy terepasztal. Ott vagy fönt, és le kell ugranod, a hallgatók pedig ott ülnek és várnak. Annál cikibb nincsen, ha nem vállalod be. Szóval leugrottam, a gyakornokgyereket meg kérdezgették, hogy élek-e még? A hátamat mindenesetre kellemesen kihúzta az ugrás. (nevet)
Mesélted nekem, hogy akkoriban sokat buliztatok Szaszával, adáson kívül is.
2004-ben lementünk a Vekeri-tavi Fesztiválra, Motörheadre, ahol egyébként Sixx [Varga Attila, Index.hu – PM] volt Lemmy babysittere. Az öreg már napokkal ezelőtt lent volt, egy lepukkant talponállóban bulizgatott, a rekesz sör oda volt készítve a flipperhez, éjjel-nappal ott nyomta. Tudtuk, hogy a tó melletti kemping kőépületében lesz sajtótájékoztató, és mondtam Szendreynek, hogy gyere, menjünk el, nézzük már meg. Ahogy elhaladunk a kemping faházai mellett, látjuk az egyiknél ott áll a komplett Motörhead. Várták a sofőrt a kisbusszal, hogy elvigyék őket a sajtótájékoztatóra. Lemmy meg egy rózsaszín, női borotvával húzta le a szőrt a viaszfehér alkarjáról, hogy a tetoválásai rendesen látszódjanak. Nem volt illúzióromboló, mert Lemmy, az Lemmy, ha rúzsozta volna a száját, azt is elfogadtuk volna tőle. Ezt a viszonylag ciki szituációt is pont leszarta. Odaadtam neki egy Motörhead koncert CD-t, hogy írja alá, erre azt mondja, „mutasd már, ezt még nem is láttam”! (nevet)
Tibilove egy ikonikus figurája volt a radiocafénak, talán kevesebben tudják, hogy Tibilove igazából te voltál. Hogyan kaptad meg ezt a szerepet?
A radicafé az indulásakor összebútorozott az Il Treno pizzériával és egy virágküldővel. Volt egy brainstorming, amin az egyik szerkesztő kitalálta, hogy legyek „Tibilove”, és élő adásban adjam át ezeket a dolgokat. Nagy röhögések közepette mondtam hogy oké, de ezt én nem vállalom. Majd Szaszus rám nézett, és azt mondta: „Ugye tudod, hogy ez innentől kezdve rajtad ragadt, ezt már nem vakarod le magadról?” (nevet)
A Sziget és a Volt Fesztivál rádiója is ti voltatok. Erre az időszakra tehető, amikor Billy Goulddal, a Faith No More basszusgitárosával végigkocsmáztátok Sopront?
Nem az már jóval később volt, a radiocafé akkor már nem működött sajnos. A Gould-sztori úgy jött, hogy az a haverom, aki még az Est FM/Radió Café váltáskor szólt nekem, és aki most egyébként a Hír TV külügyi szakértője, összehaverkodott még korábban Billyvel a Facebookon. Nem tudom egyébként, hogy tudtad-e, de a basszusgitárosnak békéscsabai gyökerei vannak. 2012-ben a Faith No More itt játszott a Volton. Bécsben szálltak meg előző nap. Tamás barátommal Billy megbeszélte, hogy ő egy nappal korábban átjön a városba, hogy egy kicsit dumálgassunk. Este hat körül begördült a Railjet Sopronba, leszállt róla három-négy ingázó nyugdíjas, meg Billy Gould, rövidnadrág-póló-papucs-gurulós bőrönd szettben. Tele volt az állomás környéke fesztiválozókkal, de senki sem ismerte őt fel. Leraktuk a szállodában, majd nyolckor felvettük újra, ettünk egy lecsót a belvárosban. Tizenegyre viszont minden hely bezárt Sopron belvárosában, így kénytelenek voltunk keresni valami helyet. Így jutottunk el egy vasúti átjáró melletti kiskocsmába, egy ilyen tipikus, sörpados flipperes helyre, ahol aztán hajnal négyig borozgattunk tovább. Az ottani pultos lány volt az egyetlen, aki odajött hozzánk, hogy olyan ismerős neki ez a pali, mondjuk már meg ki is ő. (nevet) Másnap a koncert után aztán újra találkoztunk, és lejattoltunk a teljes zenekarral.
„Begördült a Railjet Sopronba, leszállt róla három-négy ingázó nyugdíjas, meg Billy Gould.”
Milyenek a tapasztalataid egyébként ezekkel a világ minden táján ismert, első vonalbeli rockzenészekkel?
Legtöbbjük halál normális, tisztában vannak azzal, hogy mit tettek le asztalra és abszolút tudják, hogyan kell ezeket a helyzeteket kezelniük. A szolnoki Tiszavirág Fesztiválon három évadot dolgoztam sajtósként, és mikor a második évadot rakták össze, ment a körlevelezés, hogy kit kellene meghívni. Beugrott Gilby Clarke, a Kills For Thrills énekes-gitárosa. Ő egy nagyon jó dalszerző, és nem mellesleg ő váltotta annak idején Izzy Stradlint a Guns N’ Rosesban. Mivel a főszervező is nagy GNR-fan volt, így nem volt kérdés hogy elhozzuk. Gilby nagyon jó fej volt egyébként, mert bár időközben a teljes Európa-turnéját lemondta, a szolnoki fellépést mégis bevállalta. Látta, hogy ez egy kis független fesztivál, tudta, hogy mennyit melóztunk rajta, és hogy milyen fontos nekünk ez az egész. Egy nappal korábban érkeztek meg, aznap este már kint lógtak a rendezvényen, tolták a pálinkát, meg a kolbászt. Másnap kora délután Szolnok főterén egy kávézóban ugyanúgy ücsörögtünk, meg beszélgettünk, mint mi most itt. Este meg odajött háromezer ember, akik nagy része a koránál fogva nem láthatta élőben zenélni őt.
A radiocafe mellett dolgoztál a Sanománál, majd a Bors és a Magyar Nemzet Online szerkesztőségében is. Utóbbi számára készítettél egy interjút Duff McKagannel Debrecenben, amit aztán a mai napig sem publikáltál. Azzal az anyaggal mi a helyzet?
Igen, ez akkor volt, amikor a Walking Papers megállt a Roncsbárban egy koncert erejéig. Mindössze két interjút vállaltak el a srácok: csupán a helyi tévével, valamint velünk ültek le beszélgetni. Duff jó fej volt, az egész zenekart odahívta az interjúra, így a basszusgitáros mellett ott ült velünk szemben Jeff Angell, Ben Anderson, illetve Barrett Martin, a Mad Season és a Screaming Trees korábbi dobosa is. A gyerekneveléstől kezdve, Seattle-ön át, rengeteg dologról dumáltunk. Amikor felhoztam nekik, hogy ma pihenőnapjuk lett volna, mégis bevállaltak egy koncertet, ráadásul nem is fognak sokat keresni, tudod mit válaszoltak? Azt, hogy „Figyelj, nekünk ez az életünk, mi szeretünk játszani.”
Az igaz, hogy az volt nekik az egyik legfontosabb, hogy tudjanak valahol edzeni egyet?
Igen, Duff levitte őket egy konditerembe, és edzettek egyet csapatösszetartó jelleggel, bár Barrett Martin nem ment, de neki meg minek. (nevet) Nem hotelben szálltak meg, hanem mondták, hogy a busz nekik bőven elég. Duff rakott krumplit, meg rengeteg édességet kért a cateringbe. Az egyik exe egy magyar csaj volt, aki két dolgot tudott nagyon jól csinálni: elhajtani a dealereket az apartman környékéről és rakott krumplit csinálni. Úgy néz ki ez utóbbi igencsak megmaradt benne. Zenei szempontból pedig az volt a fantasztikus, hogy bár Duffnak van ez a nagyon erőteljes, rá jellemző basszusgitár-hangzása és játékstílusa, mégis úgy tudott illeszkedni a többiek zenéjéhez, hogy egyáltalán nem nyomta el őket. Nem tolta magát előtérbe semmilyen szempontból sem, ő csupán egy zenekar egyik tagjaként zenélt ott. Mintha teleportáltad volna a Doorst Seattle-be, és úgy játszottak volna blues-rockot.
Milyenek voltak a bulvárban töltött évek?
Először nagyon nem akartam a Bors online divíziójánál dolgozni, de végül elvállaltam, és olyan tapasztalataim lettek arról, hogy hogyan reagál a bulvár a dolgokra, hogyan működik ez az egész, amit iskolában nem lehet megszerezni. Például, hogy hogyan alakítja át a leadás előtt álló lapot egy breaking news, mondjuk egy ismert ember halála, de a lapindító értekezletek is tanulságosak voltak.
Az MNO viszont megint egy teljesen más műfaj volt.
A Magyar Nemzet Online-nál gazdasági és tudományos anyagokkal foglalkoztam. Egyik sem volt az én világom, mert nyilván a zene áll hozzám a legközelebb, de a kultrovatban teltház volt, így maradt ez. Később összeraktam egy szinopszist nekik, de amikor átmehettem volna hozzájuk, megtörtént a ma már csak G-Dayként emlegetett médiarobbanás, és két héttel később kirúgott az új vezető. És ahogyan az MNO-tól, úgy a Lánchíd Rádiótól is mozdultak el emberek, így újra képbe jött a rádiózás. Tudták, hogy rádióztam korábban, de mivel ez egy hírrádió, nem nagyon tudtam magamat elképzelni abban a környezetben. Ez megint csak egy másik szintje a rádiózásnak.
Mitől más?
Mivel itt félóránként hírek vannak, nagyon képben kell lenni az aktuális eseményekkel kapcsolatban. Itt nem olvashatsz be hírt úgy, hogy nem tudod a hátterét. Egyből kiderül. Egy évvel később pedig lehetőségem lett arra, hogy saját műsort csináljak, a korábban már kidolgozott, MNO-s szinopszis alapján. Ez lett a KultPresso.
„Szóval leugrottam, a gyakornokgyereket meg kérdezgették, hogy élek-e még?”
KultPresso
Ahol nem akárkikkel készítesz azért interjúkat. Azért a Lánchíd Rádió presztízsét jelentős mértékben emeli, hogy egy Cult-gitáros, egy Guns N’ Roses-menedzser vagy egy Faith No More-basszusgitáros nyilatkozik az egyik műsorában. Korábban a Lánchídon ilyen nem volt, ugye?
A hazai mezőny eddig is jelen volt, de a nemzetközi vonal a KultPressóban kapott teret először. A rádiózás nem az a műfaj, ahol bejönnek hozzád a kollégáid és a főnökeid, és megszorongatják a kezedet, hogy mondjuk „hallgattam a Motörhead-interjúdat, nagyon tetszett”. Ettől függetlenül én a médián belül csak ilyen főnököket és kollégákat kívánok mindenkinek. Szakmailag hagynak érvényesülni, megadnak minden hátteret, biztosítják számomra az alkotói szabadságot. Amellett, hogy a KultPresso egy egyszemélyes történet, azért mögöttem állnak emberek: a rádió hangmérnökei mellett Tompos Ádám barátomat, a Nemzet Hétvége munkatársát mindenképpen meg kell említenem, vele szoktuk a külföldi interjúkat csinálni.
Hétről hétre aktuális témákkal készülsz, viszont a fix időpont nagyon komolyan befolyásolhatja az adás tartalmát. Volt ebből nehézséged már?
A Page Hamilton-interjú pont ilyen volt. Az adás mindig péntek este hétkor kezdődik, Hamiltont pedig szintén egy pénteki napon délután, öt órakor lehetett hívni. A problémát az okozta, hogy mivel a Helmet a következő csütörtökön lépett fel a Dürer Kertben, a beszélgetésnek pedig mindenképpen adásba kellett kerülnie még aznap, hogy aktuális legyen. Két óránk volt tehát arra, hogy felvegyük, megvágjuk, lefordítsuk, szinkronizáljuk, azaz adás készre rakjuk az interjút. A zenekar éppen Szardínián koncertezett aznap egy klubban, és hogy még keményebb legyen a történet, alig volt térerő a szigeten, a hang végig szaggatott, alig hallottunk Page-ből valamit, úgyhogy vért izzadtunk, mire összehoztuk a dolgot. Ilyen körülmények között, rohamtempóban kellett összekalapálnunk az anyagot, hogy az este hétkor adásba tudjon menni. Hazafelé a kocsiban úgy hallgattam magamat, hogy negyedórával még a vágóasztalon volt a felvétel. (nevet) Nem szeretek kapkodni, de ez egy ilyen helyzet volt, akkor lehetett csak megcsinálni. Egyébként hatalmas forma az ember! Zenei zseni, egyedi hangzással, a Bartók-rajongása külön szimpatikus. A koncert végén elrakta a gitárját, összetekerte a kábeleit, megtörölközött, majd leült a színpad szélére, és elkezdett dedikálni. Amikor lement a sor, odamentem hozzá, hogy köszi az interjút, mondta, hogy „Te voltál az? Ne haragudj már a térerő miatt!”
A kultpressósok közül melyik interjúdat szeretted egyébként a legjobban?
Doug Goldstein [korábbi, legendás Guns N’ Roses menedzser – PM] mindenképpen említésre méltó, de onnantól kezdve, hogy kicseng a telefon, beleszól a túloldalon valaki, és megismered a hangját, akkor azért azonnal bejön a szakma iránti rajongás és alázat. Ilyenkor egy másodperc tört része alatt átvillan egy csomó minden, és ezt nem lehet megszokni. Nyilván rengetegen vannak olyanok, akik már hatmillió interjút csináltak. Olvastam Pritz Peti élményeit a Grugneryn, aki már akkor a Faith No More-ral interjúzott, amikor én még azon a koncerten az első sorban tomboltam. Bennem még a mai napig is ott van az a jóleső izgalom ilyenkor. Lehet ezt rutinból is csinálni, csak minek. De visszatérve e kérdésedre a Doug Goldstein beszélgetést nagyon bírtam, és nem csak azért, mert hatalmas Guns-fanatikus vagyok. Ez az interjú is húzódott két-három hónapot. Úgy, hogy a Douggal leveleztünk, chateltünk, telefonon beszéltünk, volt, hogy eltűnt két—három hetekre például Hawaii-ra. Aztán az egyik hétfő reggel mentem be dolgozni a rádióba, épp a Ferihegyi gyorsforgalmin jártam, amikor csörgött a telefon, a vonal túlsó végén Doug Goldstein hogy „Szevasz Tibor, most jöttem ki a kórházból, kicsit bekómáltam, volt egy kis problémám a cukrommal, de már minden oké, figyelj már, nem interjúzunk mondjuk ma?” (nevet) Egy baromi vidám, optimista fickó, aki tisztában volt azzal, hogy a magyar Guns-rajongóknak sokat jelent ez a beszélgetés, emiatt sok olyan dolgot is elárult, amit korábban még nem.
Miket?
Például, hogy honnan indultak. Voltak olyan infóim, hogy ők azért elég kemény palik voltak, ha valami nem tetszett bementek a Geffen kiadóba, és a nyakánál fogva felkenték a promótersrácot a falra, hogy ez a Guns N’ Roses, te ne szarakodjál velünk. Állítólag Doug iratta alá a kilépőnyilatkozatokat akkor, amikor Axl megpuccsolta a teljes zenekart. Erre azért rákérdeztem, de azt mondta, hogy az nem ő volt, mert akkoriban pár héten keresztül egy Los Angeles-i kórházban feküdt, így nem is lehetett ott. Utólag viszont látta a papírokat, ami egy olyan hevenyészett firkálmány volt, ami jogilag nem is állja meg a helyét, úgyhogy az ő álláspontja szerint az a mai napig nem is érvényes. Tele volt sztorikkal a turnékról, és arról, hogy a legnagyobb történések mögött is a legegyszerübb prózai okok állnak. Nagyon kedves volt egyébként, minden kérdésre hosszú válaszokat adott, úgyhogy volt vele meló, mire leszinkronizáltuk. Egy egész adást kitett az anyag, olyan jól sikerült.
Ha már Guns N’ Roses, van egy közös fotód Slash-sel és Duff-fal, annak mi a sztorija?
Az 2005-ös Velvet Revolver-koncerten készült, még a cafés időszakomban. Tudtam, hogy a Fókusz készít vele interjút, és bemehettem a stábbal. Egy órája vártunk rájuk a Petőfi Csarnok recepcióján, amikor begördült a busz, a srácok pedig Weiland kivételével leszálltak mindannyian, és teljesen természetesen bevonultak a PeCsa főbejáratán, mint akik edzésre jönnek, sporttáska, ilyenek. Duff, Matt Sorum, Slash, Dave Kushner. Az RTL stábja megkapta Slash-t és Duffot. A riporter nagyon nyomatta a Guns-vonalat, ami viszont nekik nagyon nem tetszett. Népstadion, ettek-e gulyást, stb. de hát eltelt 14 év is eltelt akkor már, és a Duff-könyvben is benne van, hogy nagyjából semmire sem emlékeznek abból a korszakból. Viszont Duff bedobta, hogy volt egy magyar barátnője, csak nem emlékszik a nevére. Nekem meg beugrott, hogy az Appetite For Destruction borítóján a köszönetnyilvánítások között rengeteg apró betűs név között ott van, hogy Katarina Kerékgyártó. Azt azért csak kiszúrod a hatmillió névből. (nevet) És akkor bemondtam, Duff meg: „Baszki, te ezt meg honnan tudod?” Mondom ott van a coveren, belül. Azt mondja „Bazmeeeg, ilyet!” És összeröhögtek Slash-sel. Az interjú után pedig lefotózkodtunk.
Billy Duffy?
Billy Duffy nagyon jó fej volt. Az a jó, amikor két-három kérdés után lepereg az interjúalanyról a máz, és akkor kicsit jobban ki tudod őt bontani. Emiatt is próbálom kerülni mindig a standard kérdéseket. Ő például abszolút ilyen volt. Az elején úgy nyitott, hogy bocs srácok, húsz percem van, és lett belőle harminc-negyven úgy, hogy egyetlen sablonválasza sem volt. Ez egyébként nem mindenkinél működik, Myles Kennedynél például tizenöt percet kaptunk, és bár irtó kedves volt végig a fickó, a tizenharmadik percnél szólt, hogy „bocs fiúk, az utolsó kérdést, please”. A hazai zenészek közül pedig egy Kiss Tibi-interjút emelnék ki. Már nagyon régóta ismerjük egymást, ő azon kevés olyan hazai zenészek egyike, aki a café megszűnése sem felejt el köszönni, ha találkozunk. Pont a tavalyi nagykoncertjük előtt beszéltünk. Tudtam, hogy rohan, de adott egy tízperces interjút nekem, egy taxiból. Felhívtam őt, és a zenéből kiindulva végül valahogy kilyukadtunk oda, hogy most amúgy teherautó felnikből készít csillárt. Na, akkor azért Tim Burton szelleme egy pillanatra átfutott a stúdión. (nevet)
Volt olyan interjúd, ami nem sikerült olyan jól szerinted?
Elkezdtem DVD-n újranézni a Csengetett, Mylord? című angol sorozat részeit, és eszembe jutott, hogy itthon még senki sem csinált interjút a szerepelőkkel, pedig talán még Angliában nincs akkora a kultusza a sorozatnak, mint itthon, Magyarországon. Ez nem zenei történet, de úgy gondolom, hogy ugyanúgy a popkultúra része. Írtam a menedzsmentnek, félórán pedig belül jött is a válasz, hogy mehet a beszélgetés Jeffrey Hollanddal. Ő játssza James Twelvetreest, aki az inast a sitcomban. Az interjút bepromóztunk a legnagyobb magyar Csengetett, Mylord? rajongói klubban is, ahol viszont volt egy-két fekete öves, brutál fanatikus, aki irgalmatlanul lehúzta az egészet. Műsorvezetőként nyilván nem állsz oda egy Facebook-poszt alá szkanderezni, hogy figyelj, X-mennyiségű munkaórám volt benne, meg hogy lehet, hogy te mindent tudsz, de X-milliónyi ember meg semmit. De ezen túl kell lépni.
Azt hogyan éled meg, hogy hosszú órákon, de akár napokon keresztül is dolgozol egy interjúval, aztán bekerül adásba, öt-tíz perc, és kész, ennyi volt? Aki hallgatta, hallgatta, aki nem az nem. Nem tudod azt csinálni, mint egy online interjúnál, hogy belájkolom, aztán később, amikor lesz időm elolvasom.
(nevet) A feedbackek kilencven százaléka arról szól, hogy „nem tudtam hallgatni az adást, hol lehet visszahallgatni?”. A Lánchíd Rádiónak van egy Hangtár nevű aloldala, ahova fel lehet tölteni az adásokat. Irgalmatlan méretű restanciám van egyébként ezzel kapcsolatban, amit folyamatosan próbálok pótolni, több kevesebb sikerrel.
„Na, akkor azért Tim Burton szelleme egy pillanatra átfutott a stúdión!”
Téglás Zolival
A műsorvezetés mellett te vagy Téglás Zoli médiamenedzsere. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
Még a Saturnus Rádióban találkoztunk először, ahol volt egy metal műsor, amit a Lángoló Gitárok főszerkesztője, Dankó Gabi csinált. Vörös András, aki akkor még a Superbuttban énekelt, lehozta nekik interjúra Zoli. Én akkor még azt sem tudtam, hogy ki ez a fickó, de nagyon jókat dumáltunk az adás előtt. Aztán két évvel később összefutottunk a Szigeten. Rám köszönt, de úgy, hogy tudta, hogy kivagyok. Magyarországon ez nem annyira jellemző, még az interjú másnapján sem, nem hogy két évvel később. Aztán pár évvel ezelőtt megint összefutottunk az Andrássy úton, a Párizsi Áruházban. Beszélgettünk megint egy jót, majd odaadta a számát, mondta, hogy beszéljünk valamikor, mert kellene neki valaki aki a magyar dolgait intézi. Majd eltelt két év, és semmi nem történt. Aztán éppen autóban ültem, amikor csörgött a telefon. Azt mondja: „Szia, Zoli vagyok. Beszéltünk a múltkor erről a dologról”. Mondom igen, úgy két éve. (nevet) Ez 2014-ben volt, azóta együtt dolgozunk.
Milyen a munka vele?
Az a jó Zoliban, hogy a magyar és az amerikai mentalitásból a jó dolgok keveredtek benne. Az nem nagyon jellemző a zeneiparra, hogy a szóbeli megegyezés az szent. Hihetetlenül korrekt, jószívű ember. Amit a szövegeiben hallasz az tényleg úgy van, nézd csak meg például a Falu sorait. Nyilván ő sem egy Teréz anya, de amiben tud, abban segít mindenkinek. Teljesen más mentalitás, mint ami itthon van. Maximalista. Van az a vicc, hogy a CIA szól az amerikai elnöknek, hogy baj van Elnök úr, az oroszok elkezdték pirosra festeni a Holdat. Azt mondja nem baj, várjátok meg míg befejezik, aztán írjátok rá, hogy „Always Coca-Cola”. (nevet) Na, ez a fajta hozzáállás teljesen illik a Zolira. Nem az van, hogy mit nem tudsz, hanem hogy mit, hogyan lehet megoldani, megcsinálni. És baromi hálás mindenért. Például amikor az Ignite a Volt Fesztiválon játszott a Rise Against előtt, a negyven fokos melegben odarángatta hozzám a fél Rise Against, bemutatott nekik, majd közölte velük, hogy „ő a press agentem, egy szemét állat, mert a belemet is kihajtja”. (nevet)
Tudsz profitálni Zoli hihetetlen zenészkapcsolataiból?
Persze, a Dave Kushner és a Billy Duffy interjú megszervezésében például ő segített. Rengeteg története van, és ezek tényleg megtörtént sztorik. Ugyanaz megvan Los Angelesben, mint itthon, csak kicsiben: lemész egy klubba, és ott iszogatnak a zenészek.
Amikor tavaly kiderült, hogy a Guns N’ Roses újra turnézni fog, és pár koncerten az Alice in Chains lesz az előzenekar, az a fura helyzet állt elő, hogy a Grungeryn két-három nappal korábban jött le a hír, mint bárhol a világon. El lehet mondani, hogy ez hogyan történhetett ez meg?
Persze, ez is Zolin keresztül jött. Szólt, hogy tudnék interjúzni Mike Inezzel, az Alice in Chains basszusgitárosával. Volt egy e-mail váltás ezzel kapcsolatban. Innen jött az infó, hogy most éppen stúdióban van a zenekar, veszik fel a dalokat az új lemezhez, illetve jön ez a turné, és ha ezek lemennek, akkor mehet az interjú. Én meg úgy voltam vele, hogy ez egy adásban egy félsoros mondat, de a te felületeden, a te olvasóidnak ez egy aranyat érő információ, úgyhogy miért ne osztanám meg? Nincs hírverseny ebből a szempontból, lehet összedolgozni, bennem nincs semmilyen rivalizálás más felületekkel szemben, a magam dolgával törődöm.
A KultPresso adásait nem a napi nyolc órában hozod össze, ezen felül, ha Téglás Zolival is dolgozol, az további plusz munkaórákat kíván tőled. Hogyan bírja a család, hogy több fronton is helyt kell állnod?
Nagyon sokat segít, hogy elfogadják azt, hogy sokat jelent nekem ez a heti ötven perc. Két kislányunkat neveljük a feleségemmel, és a rengeteg meló mellett próbálom úgy rendezni, hogy minél többet legyek együtt velük. A feleségem partner ebben, amiért nagyon hálás vagyok neki!
Mindig nagy tisztelettel beszélsz az interjúalanyaiddal és az interjúalanyaidról. A hosszú, zenei médiában eltöltött évek után mennyire maradt meg benned a rajongó?
A szakmán belül ez egy nagyon pejoratív jelző, degradálónak tartják, ha valaki amellett, hogy újságíró, rajong is egyben valamiért. Szerintem ez egy baromság! Nyilván az elfogult rajongás sem feltétlenül jó, de én soha nem használom ezt lekicsinylő jelzőként. A rajongónak az a dolga, hogy ízekre szedje a kritikust azért, ha lehúzza a kedvencét. Ha nincs olyan szelete ennek a dolognak, amiért te rajongani tudsz, akkor az már régen rossz.
KultPresso, a Lánchíd Rádió Törzsasztala
Minden pénteken, 19:05-től, a Lánchíd Rádión!
A műsor Facebook oldala, itt érhető el.
Online itt tudod hallgatni:
Klikk a jobb felső sarok, „Élő adás” bannerjére
Offline pedig itt:
Budapest 100.3 MHz
Székesfehérvár 106.6 MHz
Balatonfüred 96.2 MHz
Győr 88.1 MHz
Keszthely 93.4 MHz
Zalaegerszeg 88.3 MHz
Dunaújváros 99.1 MHz
Tatabánya 107.0 MHz
Pécs 94.6 MHz
Szombathely 97.1 MHz
Kaposvár 97.5 MHz
Szigetvár 98.9 MHz
Siklós 88.6 MHz
Szeged 100.2 MHz
