„Sokan azt várták tőlünk az újjáalakulásnál, hogy az Újabb technológiák irányvonalát visszük tovább. Az annak idején látványos és populáris lépés is volt. De nem ezt, hanem a kilencvenes évek eleji hangulatot idézik az új dalaink. Most nem akarom mondani, hogy grunge, annál talán szélesebb paletta felé nyitunk, de ez lesz a központi vonulat, amiben mind a négyen találkozunk, mint közös nevezőben. Gondolom, most már senki sem fogja azt mondani, hogy divatból csináljuk” – mondja nevetve Demeter Zoltán. A Trident gitárosa és Papp Zsolt dobos múltról és jelenről mesélt Kiss Ákosnak. Nagyinterjúnk.
Trident
„Amikor megismertük az Alice in Chainst, akkor a fejünkhöz kaptunk, hogy te jó ég mi ez?”
Srácok, kezdjük onnan, hogy megalakult a Trident. Mennyit is kell visszamenni az időben, huszon-sok évet?
Papp Zsolt: Konkrétan harmincat. Ősszel leszünk harminc évesek.
Annak idején egyértelműen grunge zenekarnak tituláltak benneteket. De hogyan indul el egy grunge zenekar Berettyóújfaluban, harminc évvel ezelőtt?
P.Zs.: A legelején abszolút nem volt jellemző ez a grunge-vonal, még a kifejezést sem ismertük. Alapvetően amerikai ízű rockzenét nyomtunk, amit a kedvenceink inspiráltak.
Kik voltak ezek a kedvencek?
Demeter Zoltán: Mindig más. Amikor egy zenekar elindul, akkor keresi az utat, a saját hangot. A kezdetekben egy totálisan metal zenekar voltunk. Accept, Judas Priest, és hasonló hatások értek bennünket. Gyakorlatilag akkor ez a típusú muzsika uralta a rockzenét. Itt még 1989 környékén jártunk.
P.Zs.: Ez még a Trident előtti formációra, a New Village zenekarra volt jellemző. Mi éppen azért váltunk ki belőle 1989 nyarán, mert egy lazább rock n’ roll alapú rockzenét szerettünk volna játszani. Nagy hatással voltak ránk a hatvanas, hetvenes évek rockzenéi, de az aktuális zenekarok még inkább- A Mötley Crüe, a Ratt, a Four Horsemen, a Black Crowes. Akkor ősszel, már Trident néven koncerteztünk. Zoli a gitár mellett énekelt, nagyon vette a közönség.
D.Z.: Ahogy újabb hatások értek minket, úgy változtunk mi is. A kilencvenes évek elején kivirágzott a rockzene, milliónyi új előadó és stílus jelent meg. Mindent megnéztünk és kipróbáltunk; kerestük, hogy mi az, ami jól áll nekünk. Ezek az amerikai neo-Led Zeppelin zenekarok, mint a Great White, L.A. Guns vagy a Skid Row, nagy hatással voltak ránk. A másik nagy hatás az volt, hogy a dirty rock akkor indult hazánkban, a Sex Action és a Dance révén. Utóbbi bandával nagyon jóban voltunk, sokat segítettek nekünk, közös bulikat is toltunk.
Erről mesélnétek kicsit bővebben?
D.Z.: A Dance vendégeként játszottunk Debrecenben, itt helyben a Pokol Bárban, Pesten a Tüzes Vízben. Amikor indultak, akkor az volt a híresztelés, hogy lesz egy glam zenekar Magyarországon. Ez minket érdekelt. Aztán később kezdtek „bemocskosodni”, dögösödni. Vértes Attila énekelt, Révi Józsi gitározott és még Zana Zoli dobolt. Egyszer egy koncerten odamentünk, emberileg egymásra találtunk, mi is hívtuk ide őket játszani, ők is hívtak minket Pestre. Akkor, a rendszerváltás után egy-két évvel nagyon unikálisnak hatott ez a zene itthon. Igazi hőskorszak volt. (nevet) A kilencvenes években volt pár tehetségkutató, amire elmentünk. Révi Józsi kiemelt bennünket, hogy milyen jók vagyunk.
P.Zs.: Igen, ez a Rock Kristály nevű tehetségkutatón volt 1993-ban, a PeCsában.
D.Z.: Tudod, hogy van ez, felmész a színpadra, azt se tudtam hol vagyok. Az egyik erősítőbe bedugtam a hangszert, elkezdtem volna tekergetni a potikat, erre a technikus rám szólt, hogy ne nyúljak hozzá, jól van az úgy. Ugye én is vidéki parasztgyerekként felmentem, meg se mertem mukkanni, elkezdtem játszani úgy, ahogy volt. Amikor vége volt az egésznek, mindenki állt a színpadon, a zsűri értékelt. Révi Józsi azzal kezdte, hogy megszólított engem, és azt mondta, hogy a gitárosoknak üzenném, hogy egy gitárnak így kell szólnia. Nagyon nagy elismerés volt. Szóval a Dance sokat segített nekünk, és példaként is szolgáltak számunkra.
Nekem 1994-95 körül, gimiben lett meg a Trident, ami akkor már egyértelműen grunge, főleg Alice in Chains-hatásokkal operált. A közönség a mai napig így emlékszik rátok, ezzel azonosít benneteket. Hogy jutottatok a metáltól a dirty rockon át a grunge-ig?
P.Zs.: Amikor megismertük az Alice in Chainst, akkor a fejünkhöz kaptunk, hogy te jó ég mi ez? Hatalmas hatással volt ránk: olyan szinten megérintett, hogy nyugodtan nevezhetjük mérföldkőnek is. Abszolút közös kedvencünk lett. Egyszerre kemény és mégis dallamos; iszonyat különleges, egyedi hangulat áradt belőle.
D.Z.: Megtaláltuk magunkat ebben a zenében. Egy önazonosságot adott, azt éreztük, hogy ők ugyanolyan srácok, mint mi, ugyanazt gondolják a világról. Még most is kiráz a hideg, ha hallgatom. Az ő zenéjük ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, amiből mi is. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor Zsolti mondta, hogy látott egy nagyon jó zenekart a televízióban, aminek valami „Pördzsem” a neve. Ugye az Alive klipje ment akkoriban. Persze ne feledjük, hogy ez a kilencvenes évek eleje, vidéki Magyarország. Az akkori barátnőm a lakótelepen lakott, nekik volt kábeltévéjük. Ahhoz, hogy láthassam az MTV-t, oda kellett mennem. Napokig ültem nála és bámultam a tévét. Nem is tudom elmondani, milyen érzés volt, amikor láttam a Pearl Jamet és az Alice in Chainst. Nyilván ehhez kellett egy emberi azonosulás. Nem mondom, hogy bennem van egyfajta halálhordozás, de éreztem, hogy amikor ilyesmi témákat kezdtünk írni, akkor ez belülről jön, ez a miénk, és ebbe az irányba kell mennie a zenekarnak. Mi jelen voltunk a grunge születésénél. Természetesen a Nirvanát hallottuk először, azon is lemeredtem. Nekem a Nirvana nagyon Beatles-es volt. Azt azért tudni kell, hogy nekem a Beatles a zenei alapélményem. A Beatles nekem nem is zenekar, hanem az életem. Szóval meghallottam a Nirvanát, és azt mondtam, hogy ez tiszta Beatles, csak sokkal dögösebb. De elég megnézni egy Pearl Jam lemezborítót, vagy honlapot, ahol felsorolják, hogy ők kiknek tartoznak köszönettel, kik inspirálták a csapatot: Bruce Springsteen, The Who, The Rolling Stones, Beatles és így tovább. Ott, Seattle-ben kialakult ezekből a hatásokból valami egyedi dolog. Ez nyilván itt nem alakulhatott ki, más közeg, kulturálisan, politikailag, gazdaságilag, mindenhogy. Amikor elért ez hozzánk, éreztük, hogy ez nekünk szól, ezek mi vagyunk.
Tudjátok ezt évszámhoz kötni?
D.Z.: 1993
Oké, akkor 1993. Innentől azért beindult a zenekar, mondhatjuk, hogy országos szinten is szép sikereket értetek el. Ti hogyan éltétek meg az akkor éppen a bölcsőben ringó magyar grunge-közeget belülről?
P.Zs.: Igazából a Black-Out volt a headliner itthon, bár volt benne kétségkívül grunge-hatás, de én nem éreztem náluk ezt annyira erős irányvonalnak.
D.Z.: De nagyon egyre járt az agyunk, a Love/Hate zenekar Blackout in the Red Room című számát például mindketten feldolgoztuk.
P.Zs.: Ott voltak Cicóék, a Bedlammel. Volt velük néhány közös bulink, jó volt a viszony, nem volt rivalizálás, vagy ilyesmi. Igazából mi mindenkivel jól kijöttünk. Így visszagondolva, a Black-Outtal több közös bulit nyomtunk, mint a Bedlamékkel, felejthetetlen emlékek!
D.Z.: Így vidékről azért nehezebb volt benne lenni az országos körforgásban. A kapcsolatokat kialakítani, fenntartani, az szintén nehéz volt. A postára kellett menni egy telefont elintézni, még vezetékes telefonunk sem volt. Koncertszervezés ügyében szó szerint levelet írni.
Újabb technológiák
Itt álljunk meg egy kicsit, ez érdekes történeti visszatekintés lehet. Egy vidéki zenekar, aki felfedezte az épp aktuális zenei vonalat, rátalál a saját hangjára, és közönségsikereket is el tud érni, az milyen háttér- és menedzsment munkát végzett?
P.Zs.: Mindent saját kezűleg csináltunk, a koncertszervezéstől, a támogatás ügyintézésén át, a plakátozásig. Egyébként kaptunk támogatást helyi vállalkozóktól és az önkormányzattól, amiből például a stúdiózás költségeit tudtuk fedezni. Alapvetően mindent magunknak intéztünk, nekünk nem volt egy Kémeri Petink. Ha lett volna egy ilyen jó menedzser, lehet, hogy másként alakul, de ez már csak elmélet.
Kiadói háttér?
P.Zs.: Az LMS kiadó vett minket a szárnyai alá, már a Marlboro tehetségkutató után figyelt fel ránk a vezető, Vida Feri. Majd az LMS tehetségkutató fesztivál eredményeként a lemezszerződést is megkötöttük. Enyhén szólva kalandos és körülményes stúdiófelvételek után meg is jelent a kazetta, de CD-n már nem, és a beígért videóklip sem készült el, ugyanis menet közben a kiadó földbe állt. Se előtte, se utána nem volt hasonló támogatásunk. Egyszerűen túl messze voltunk a tűztől. Ezt nem panaszkodásképpen mondom, egyszerűen ez a tény. 1996-ban az Újabb technológiák című lemezünk bemutatója kapcsán játszottunk a Szigeten. 27.000 forint volt a gázsink, az nagyon kiemelkedőnek számított akkor, de nem volt buszunk, bérelni kellett, az meg 30.000 forint volt. (nevet) Szóval ilyen szinten nem mentek jól az anyagi dolgaink. Még ma is azt mondom, az ötlet remek volt, de a továbblépéshez, az elvárt minőségi fejlődéshez nagyon sok pénz kellett volna és ezzel együtt egy jó technikai stáb is. Erre sajnos azonban esélyünk sem volt – még ma sincsen -, és ezzel már akkor szembesülnünk kellett.
1997-ben feloszlottatok, erre hogyan emlékeztek vissza?
P.Zs.: Én a magam részéről reménytelennek éreztem a dolgot, és nagyon kifáradtam ebben az egészben. Voltak eredmények, de hosszú éveken át nem volt arányban a beletolt energia és az elvárható siker. A minőségi ugráshoz a már említetteken kívül egy komoly menedzsment sem állt rendelkezésre. És persze, ha a kiadónk CD-n is megjelentetett volna minket, ha elkészült volna a videóklip és azt elkezdte volna játszani a Z+, és ha nem törték volna fel a próbatermünket, de ez mind csak „ha”. Akkor azt éreztük, hogy reménytelen és lassan ki is égtünk. Végül egyöntetűen kimondtuk, hogy most, ami nekünk a „csúcs”, ott abbahagyjuk.
D.Z. Én is hasonlóan emlékszem. Mindenben van egy természetes folyamat, születés, létezés, elmúlás. Ez nekünk akkor múlt el, sok negatív tényező találkozott akkor. Egzisztenciális, emberi okok miatt mindenki egyetértett a feloszlással.
Talán éppen Cicó mondta egy interjúban, hogy mire a grunge hatásai ideértek Magyarországra, és bármi is elkezdett volna ezen a vonalon itthon is kialakulni, már 1995 után jártunk. A mainstream érdeklődése nemzetközi szinten addigra elfordult a seattle-i bandákról. Aztán 1995-1996 környékén már más hatások jöttek, olyanok, mint a Deftones, a Korn és hasonlók. Ti éreztetek ilyesmit?
P.Zs.: Mi megelőztük a korunkat és feloszlottunk. (nevet) A Bedlam is feloszlott és a Black-Out is kifulladni látszott.
D.Z.: Egyébként mi próbáltunk haladni a korral, a második lemezünk, az Újabb technológiák, már mutatta ezeknek a zenekaroknak a hatásait. Abban már kevesebb grunge, és több nu/techno-metálos hatás volt. Próbáltunk ebbe a kicsit modernebb irányba menni, a Korn, a Nine Inch Nails és a Clawfinger szintén erős hatásunk volt. Utóbbit annyira szerettük, hogy a szigetes koncertjükön oda is akartunk menni hozzájuk. Végül Zsoltinak sikerült is valahogy odakeverednie, és adott is nekik egy demót, de azóta sem érkezett tőlük visszajelzés. (nevet) Ahhoz a vonalhoz annyi pénz kellett volna -hangszerpark fejlesztésben például -, hogy nem is nagyon volt olyan zenekar itthon, aki ezzel próbálkozott volna.
Talán a Strong Deformity.
D.Z.: Ja, tényleg, a szombathelyi srácok, velük is jóban voltunk, volt pár iszonyat buli együtt! De ők voltak az egyetlenek, meg talán a FreshFabrik. Amikor a Nine Inch Nailst is először meghallottam, teljesen lemerevedtem. Egyébként ezekre a gépesebb modern témákra és megoldásra a mai napig idegenkedve néznek itthon. Egy magyar hangmérnök nem tud ezzel mit kezdeni. Az ország zenei infrastruktúrája a mai napig nincs kialakulva úgy, hogy ezt be tudja fogadni. De végül is mindegy, mert nekünk sincs meg rá az infrastruktúránk. Ide komoly milliók kellenének.
P.Zs.: Igazából még korábban a Prong és a White Zombie volt még nagy hatással ránk, és már ott is hallottunk „pity-puttyokat”, elektronikát, a samplereket, ami még érdekesebbé tette a helyenként iparinak mondható zenét. Ez nekünk nagyon bejött és éppen azért vettem akkor egy Roland cuccot, amivel próbáltuk az új hatásokat beemelni a zenénkbe.
D.Z.: Próbáltuk, de fizikailag nem volt több lehetőségünk. Többet akartunk, de ennyire jutottunk. És mivel mindketten maximalisták vagyunk, láttuk, hogy sokkal több lehetne benne. Egyébként ezért vagyunk mi ketten alapító tagok, a többiek lemorzsolódtak, cserélődtek mellettünk. Mi mindig csináltuk, hajtottuk, fejleszteni akartuk a zenekart.
„Apa, ez mi? Ez egy gitár.”
Mi történt a feloszlás után? Zsolti, tudom, hogy te a Szegben zenéltél egy ideig. Te, Zoli?
D.Z.: Én 1997-ben letettem a gitárt, és 2015-ben vettem fel legközelebb. Teljesen más irányba vittem az életemet. Addig egyfajta életművészként éltem, zenélgettem, elvoltam, de ezek után egy olyan útra léptem, amiben semmi helye nem volt a zenének. De ezt úgy értsd, hogy ahogy Ozzynak a nyolcvanas, nekem a kézezres évek estek ki. 2000 és 2010 közt fogalmam sem volt, hogy milyen zenék, vagy zenekarok léteznek. Azt tudtam, hogy az Illés/Metro/Omega szentháromság az örök. (nevet)
Karriert építettél?
Valami olyasmi. Megteremtettem az életfeltételeim alapjait.
Zsolti, te viszont elmentél az alakuló, modern rockzenét játszó Szeg zenekarba énekesnek.
P.Zs.: Igen, ez egy spontán ötlet volt. Szilágyi Pistit korábbról ismertük, még a Necropsiából. Turnéztunk velük is anno. 1999-ben megkérdezte, hogy nem akarok e énekelni az új zenekarában. Én mondtam, hogy dobos vagyok, de megpróbálhatjuk, viszont nem vállalok felelősséget semmiért. (nevet) Sejtettem, hogy nem Frank Sinatra lesz, ezért belementem. Egy meglehetősen egyedi dolgot hoztunk étre, amiben elég erős hardcore-hatás volt. Én egyébként magát ezt a stílust is nagyon szerettem, a Life of Agony, a Biohazard, vagy a Necropsia a mai napig is nagy kedvenceim.
Ez egyébként meglehetősen sikeres formáció volt, a Slayer előzenekara is voltatok egyszer a Pecsában.
P.Zs.: Igen, 2002-ben a Summer Rocks fesztiválon, a Pecsa szabadtéri színpadán. Óriási élmény volt a buli is, de még inkább a Slayerék közvetlen közelében lenni. A Szegben egyébként 1999-2004-ig, majd 2010-2015-ig voltam, bár a Szeg végét sosem mondtuk ki. Máig nagyon jó barátok vagyunk, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Közben volt a Szélső Érték is, ahol szintén énekesként, alternatív vizeken önkifejeztem. (nevet) Velük és több zenésztársammal, képzőművészekkel egy egyesületet is létrehoztunk, most éppen itt az egyesület által biztosított próbateremben vagyunk. A zenekar és a civil szervezetünk lett a névadója a későbbi Szélső Érték Fesztiváloknak is, ami egy zenei, kulturális, természetbarát kezdeményezés.
Így eljutunk lassan 2017-be, amikor is jött a Trident-reunion. Mi vezettet ide?
P.Zs.: Igazából ezt nem mi akartuk. (nevet) Rásó Peti barátunk, a Phaidon nevű, szintén grunge-hatásokkal operáló banda tartott jubileumi reunion bulikat. Ugye itt a közös pont Paszti, aki a Phaidonban és a Tridentben is énekelt. Petiék a Trident megalakulásának huszonötödik évfordulója alkalmából emlékkoncertet szerveztek, ennek apropóján keresett meg, hogy nem szállnánk-e be? Én akkor megkerestem Zolit, bár tudtam, hogy hosszú évek óta nem gitározik, nem aktív zenész. Akkor elbeszélgettünk. Zoli kérdezte, hogy „jó, jó, de mi lesz a koncert után?”.
D.Z.: Én úgy voltam vele, hogy egyetlen koncertre nem érdemes beletenni a pénzt, az időt és az energiát. Leszámoltam a zenével, ez a vonat már elment. A Beatles-szel, a Led Zeppelinnel, a Rolling Stones-szal, a Pearl Jammel, meg persze az Alice in Chains-szel elvagyok. Ha minden kipusztul és csak ezek maradnak, én akkor nagyon boldog leszek. (nevet) Zsolti viszont nagyon rámenős, sokat győzködött. Végül csak vettem egy gitárt.
P.Zs.: Á, én csak próbáltam kitörölni a szemedből a csipát. (nevet)
Nem is volt hangszered otthon?
D.Z.: Nem. Ilyen pali nincs még egy a rockzene történetében, mint én. Nekem felnőtt úgy a gyerekem, hogy fogalma sem volt róla, hogy az apja zenélt. Hazamentem a megvásárolt gitárral, a gyerek meg csak nézte, hogy „Apa, ez mi”? Ez egy gitár. És mit kell vele csinálni? És te honnan tudod, hogy így kell gitározni? Ez így ment. Úgy kellett elővenni a régi a témákat. De benne van a zene a génjeimben, jön belőlem, tudok érzéseket közvetíteni. A saját, régi számaimat viszont le kellett újra szedni. De a mi régi számaink nincsenek fent a YouTube-on guitar lessonként. Hónapokig tartott míg megtanultam a saját régi dolgaimat. (nevet) Volt olyan szám, aminek másfél év után jöttem rá az eredeti témájára egy próbán. Nagy felismerés volt, hogy basszus, hát ezt játszottam!
P.Zs.: Ja, igen volt egy kísérőszólam, amit nem tudtunk megfejteni az istennek se. (nevet)
D.Z.: Szóval akkor megkérdeztem, hogy ennyi szenvedés után mit akarunk mi, egy darab koncertet? Nagyon nehezen adtam be a derekam. Paszti volt az eredeti énekesünk, ő benne is volt, vele alakultunk újjá, és vele is nyomtuk az első bemelegítő bulikat. A basszusgitáros posztra egy olyan srác került, aki Tridenten nőtt fel, fiatalabb nálunk, de jól illik közénk zeneileg, emberileg. Zsolti a Trident után közös projektekben zenélt vele.
P.Zs.: Az első próbáktól kezdve jól működött a dolog, ráadásul Zoliból elkezdtek ömleni az új témák és ez a mai napig tart. Gyakorlatilag mostanra legalább három lemeznyi nyersanyagunk van.
D.Z.: Már félek felvenni a gitárt, ha kezembe veszem, egyből írok egy dalt. (nevet)
P.Zs.: Egyébként hosszú kihagyás volt ez számomra is, gyakorlatilag majdnemhogy újra meg kellett tanulnom a hangszeren. Utoljára 1995-ben, az E-Klubos Marlboro döntőn doboltam a Tridentben. De most rettentően élvezem!
Végülis 2017 és 2018-ban nyomtatok néhány koncertet. Ezt, hogy húsz év után megjelenik a Trident zenekar, hogy veszi a koncertszervezői közeg?
P.Zs.: Mi is szervezünk koncerteket, de meghívásoknak is szívesen tettünk eleget. Az első, a visszatérő bulik Berettyóújfaluban és Hajdúszoboszlón saját szervezésűek voltak, de a többi helyre hívtak minket: Debrecenbe, a Roncsba a Frogshow, Budapestre a Dürerbe pedig a Clue-ék. Itt jegyezném meg, hogy szerintünk mindkét zenekar stílusában kiemelkedően a legjobbak közé tartozik Magyarországon, velük bármikor szívesen bulizunk.
D.Z.: A Clue gitárosa, Peti írta is, hogy neki a Metal Hammer Demonstráció válogatásán lévő, megöl a Hideg című számunk volt az első ilyen jellegű dal, amit annak idején hallott. Furcsa volt ezt megélni. Jancsi a basszusgitárosunk pedig még most is őriz egy pengetőt, amit egy koncerten még én dobtam a közönség közzé úgy 1996 táján. (nevet)
P.Zs.: Őt egyébként a Szélső Értékből „hoztam magammal”. Napnál világosabb volt, hogy ő a mi emberünk.
D.Z.: A Tridentben a basszusgitárosok igazából mindig session zenészek voltak annak idején. Például Hevesi Norbi, aki vitán felül egy magasan képzett, kiváló zenész. Tulajdonképpen neki is köszönhetjük, hogy a Marlboro tehetségkutatón annak idején előkelő helyezést értünk el. Érdekes párosítás volt: kőkemény rockzene, az ő jazzes basszus témáival. Nekünk akkor nagy siker volt, hogy a kazettánk révén bekerültünk, de az akkori basszusgitárosunkkal pont akkor lett baj, kilépett a bandából. Norbit ajánlották, hogy profi, nekünk gyorsan kellett valaki. Megcsináltuk, formabontó megoldást hozott be zeneileg, de utána még nyomtunk pár bulit, és vége lett.
P.Zs.: De visszatérve az eredeti kérdésre, Pasztival képzeltük el a folytatást. Lenyomtuk ezt a pár bulit, nagyon jól is sikerültek, Paszti azonban az új dalokat már nem igazán érezte magáénak. Mi meg úgy véljük, hogy az új dalok nagyon előremutatóak, nem csak nosztalgia zenekar lehetünk. Két évig próbálkoztunk, de végül be kellett látnunk, hogy minden és mindenki változik. Ez az egész egyfajta önkifejezési forma, amihez elengedhetetlen az indíttatás, ez vagy jön ösztönösen, vagy nem. Végül lett egy új énekesünk, Papp Norbi, a Kabinláz énekese. Ő egy másik generáció, mégis „ugyanazt a filmet nézzük”. Sok a közös nevező emberileg és zeneileg is.
D.Z.: Neki onnan kezdődik az alap, 1989-1990-től. Nekem mondjuk 1959-től, Elvis Presleytől. (nevet) De mivel ő most harminc éves, neki ott kezdődik, ahol elindult a grunge. Neki az a klasszikus. Én emlékszem, még, hogy otthon ültem egyszer a hetvenes években gyerekként, és bemondták a rádióban, hogy megjelent a Led Zeppelin zenekar új lemeze. Ő már erre nem emlékezhet. Zsolti mondta, hogy Attila után csak benne lát fantáziát. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk. Lejött a próbára, eljátszottuk neki a számokat és azt mondta: „Megrészegít ez a zene”. Olyan mintha velünk nőtt volna fel, nem is kell neki semmit mondani, jönnek belőle az énektémák. Mi ott voltunk a grunge születésénél, láttuk, ahogy kicsírázik. Ő nyilván nem, de mégis olyan, mintha akkor élt volna. A szövegeket is ő írja.
Trident
„Gondolom, most már senki nem fogja azt mondani, hogy divatból csináljuk!”
Hogy látjátok a jövőt? Van egy termékeny dalszerző, egy menedzser-vénájú dobos, egy új énekes, aki lendületet adott?
P.Zs.: Menedzser-vénájú dobos? Meg még hangfelvétel-készítő és producer. (nevet) Egyébként mindenkinek megvan a maga feladata a zenekarban, így egészen jól működünk. Szóval az első videóklip, az Esni fog, a mostani Mindenen kívül című korszaknyitó EP beharangozója. Az új EP-vel együtt korszak lezáróként megjelenik a tizenegy régi klasszikust és egy bónusz dalt tartalmazó Best of Trident album. Mindkét anyag nagyjából kétszáz online streaming helyről lesz letölthető, de a digitális áruházakon kívül rendelhető CD formájában is. Március 22-én itthon, Berettyóújfaluban lesz az új énekesünk bemutatkozó koncertje, ahol az régi számok mellett 6-7 új dalt is hallhat majd a közönség! Turnéban egyelőre nem gondolkodunk, de koncertek lesznek vidéken és Budapesten is. A legfontosabbnak az első lemez elkészítését tartjuk, igazából szinte meg is van az anyag, csak fel kell venni. Ami még lényeges, hogy a zenekar egyedi hangzásra törekedett, amit meg is talált! Több sajátos videóklip is készül, van ötletünk bőven. Szeretnénk, ha mielőbb meg tudná ismerni a közönség az új Tridentet. Igazán változatos dalok születtek, néhol a dalok „nemes egyszerűsége”, másutt a részletes kidolgozottsága a jellemző. Sosem szabtunk határokat a fantáziánknak és ez ma is így van. Bőven lesz meglepetés!
D.Z.: Sokan azt várták tőlünk az újjáalakulásnál, hogy az Újabb technológiák irányvonalát visszük tovább. Az annak idején látványos és populáris lépés is volt. De nem ezt, hanem a kilencvenes évek eleji hangulatot idézik az új dalaink. Most nem akarom mondani, hogy grunge, annál talán szélesebb paletta felé nyitunk, de ez lesz a központi vonulat, amiben mind a négyen találkozunk, mint közös nevezőben. Gondolom, most már senki nem fogja azt mondani, hogy divatból csináljuk. (nevet) Azért csináljuk, mert ezt érezzük, ez jön belőlünk. Még az lehet, hogy a végeredmény grunge-osabb lesz, mint annak idején.
A jó grunge olyan, mint a jó bor, meg kell érnie?
D.Z.: Igen, tényleg, én néha már félek, hogy túl grunge-os, de most ez a négyes ebben találkozik. Amikor a kilencvenes évek elején amerikai fiatalok jöttek ide nyelvet tanítani, akkor Seattle-ből is érkezett egy srác, David. Ez 1992-ben volt. Pont akkor ütött be a grunge. És ők ennek a bölcsőjéből jöttek. A srácok lenéztek a koncertünkre, akkor, amikor jelenkor volt a grunge, nem múzeum. Mondjuk most sem az, a blues sem, az is egy folyamatosan élő életérzés. És ezek az amerikai srácok azt mondták, hogy nagyon királyul nyomjuk, jobb, mint a Nirvana, menjünk Seattle-be fellépni, meg ilyenek. Játszottuk a koncerteken a Come As You Are-t a Nirvanától, azt én énekeltem. Annyira be voltam tojva, hogy amerikaiak vannak itt, hogy ki akartam hagyni a nótát a műsorból, de a többiek nem engedték, el kellett nyomni. De azt mondták, szuper volt. (nevet)
___
TRIDENT
Itt kövesd a bandát:
Facebook link itt!
__
Koncertek a „Tiszta Biharért!” – Trident koncert
Időpont: március 22. péntek
Helyszín: Berettyóújfalu, Toldi utca 3.
Koncert Facebook event link: itt
