„Nem tudunk, és nem is akarunk bizonyos szinten beilleszkedni. Inkább azokat a lehetőségeket, azokat a művészi megfogalmazásokat keressük, amin keresztül meg tudjuk mutatni ennek az egésznek a visszásságát, a lehető legszélesebb rétegek számára. Nagyon nem komfort számunkra a hétköznapok ostobasága, a lefokozott lélektelensége, a valódi közösségtelensége” – mondta Valachi Attila, a Slogan dobosa. A legendás avantgard/art-rock zenekar tavaly novemberben megjelentett „Előbújhat minden állat” című albumával új korszakot nyitott a zenekar életében. A ’90-es évekről, a korszellemről, a művészetről, valamint a Sloganben történt változásokról beszélgettünk.
Valachi Attila, a Slogan dobosa
A Slogan indulása óta egy teljesen egyedi irányt képviseltek a hazai színtéren, és ez az új lemezzel sem változott. Mi a különbség az akkori, és a mostani viszonyok között?
A zenélés lényege számomra a kommunikáció. Hogyha alkotunk valamit – ami egy a korszellemnek megfelelő, valamilyen mértékű tehetséggel megtámogatott üzenet -, akkor erre milyen szinten van befogadó készség? A ’90-es években ez egészen más módon működött. Mi már akkor is egy perifériás dolgot csináltunk az átlagos rock és metal bandákhoz képest.
Kerestétek egyáltalán a helyeteket?
Bennünk mindig ott volt a „hova tartozunk” kérdés. Nem tartozunk a metálba, de akkor hova? Ezt nagyon nehéz úgy definiálni, hogy annak értelme legyen. A metálban nincsenek ilyen jellegű megfejtések, nem jellemző a filozófiai, spirituális összefüggések tárgyalása, pedig az eszközrendszer, ez a súlyos, erőteljes hangzás, nagyon jól alá tudja támasztani ezeket a betegebb hangulatokat.
Mennyire változott meg szerinted a színtér azóta?
Én úgy látom, hogy ma már nincsenek olyan új, meghatározó együttesek, mint amilyenek akkoriban voltak. Még most is ugyanazok a viszonyítási pontok a rockzenében, mint akkor. És ez a perifériás megfejtőkre is igaz. A ’90-es évek kezdetén sokan ráéreztek valamire, ami az évtized második felétől, elkezdett kiüresedni.
A ’90-es évek elején a seattle-i bandák teljesen átformálták a zenei világot. Rátok is hatott valamilyen formában a grunge?
A Seattle-feeling az anyagozásból és a tehetségből kifolyólag egy olyan dimenziót nyitott meg a hétköznapi kommunikáció számára, ami addig nem létezett. A Slogan azonban nem nagyon volt grunge soha. A dolog pszichedelikus része megvolt nálunk is, de mi más eszközrendszerrel dolgoztunk.
Milyen eszközrendszerrel?
Nekem mindig is fontos volt, hogy a zene és a szöveg szempontjából is minél súlyosabb, minél pszichedelikusabb legyen a végeredmény, nem öncélúan, hanem pontosan a valóság megmutatása érdekében. Érdekes újdonság, és nem tudom, hogy mennyire furcsa azok számára, akik a régi Slogant szerették, hogy most nem angol, hanem magyar szöveggel dolgoztunk, és hogy egészen más stílusú az ének, mint amilyen a korábbiakban volt. Nekem először nagyon furcsa volt.
Nekem is.
Szerintem ez egy természetes dolog. Mindig nehéz, amikor valakinek a múltból van egy megszokott képe, és az egyszer csak megváltozik. A kérdés valójában az, hogy vajon mennyire feldolgozható ez így hirtelen?
Nekem, mint hallgatónak, vagy neked, mint zenésznek? Ezt azért kérdezem, mert az 1992 novemberi Metal Hammerben volt egy interjútok, amiben az volt a kérdés, hogy ha idejönne egy milliomos, hogy kezdjetek el magyarul énekelni, akkor megtennétek-e dolgot? Erre az volt a válaszotok, hogy magyar szöveget semmiképpen. Hogyan jött, hogy mégis?
Ha egy magyar ember angolul énekel, akkor egy magyar anyanyelvű hallgató részére, egészen biztosan a zenei részek teszik az első benyomást. Amikor viszont magyar nyelvű szöveggel szólal meg egy dal, akkor azonnal más a helyzet. Azt már akkoriban is érezte az ember – most meg már sokkal inkább tudatos -, hogy ha valaki nem az anyanyelvén kommunikál, akkor rengeteg metakommunikációs csatorna nem működik, sokkal szűkebbek a lehetőségek az üzenetek átadására. Az anyanyelvi kommunikáció sokkal nagyobb játéktérrel rendelkezik, de ezzel együtt sokkal több a buktatója is. Például sokkal magasabb színvonalon kell ahhoz fogalmazni, hogy ne üssön ki bizonyos befogadói csatornákat. Viszont nagyon kevés olyan magyar szöveget tudok mondani, ami nem közhelyes, és teljes mértékben passzol a zenéhez. Nagyon könnyen kizökkenti az embert a hangulatból, ha a magyar szöveg nem ér el egy minimális „irodalmi” minőséget. Az alacsonyabb színvonal angolul nem szúr szemet egyből.
Kik azok szerinted, akik nagyon jók ebben?
Lukács Laci, Kiss Tibi, Kowalsky. Ők a zsenik szintjén művelik ezt.
Egyáltalán nem is írtál szöveget az albumra?
Tevőlegesen most csak zenei szinten tudtam belefolyni a munkába. Endrével készítettük el az alapokat, és együtt határoztuk meg, hogy milyen struktúrában legyen felépítve a koncepció. Míg korábban Lacival, az öcsémmel ketten írtuk a szövegeket, most Rüjön [Rüjön Hönt, a Slogan új énekese – PM] hozta az összeset. Amikor elkezdődött a közös munka, úgy éreztem, hogy bizonyos megfogalmazásai a komfortzónámon kívül vannak, de ő nem nagyon foglalkozott a dologgal. Egy idő után feladtam a próbálkozást, hogy összehangoljuk a stílusunkat, de így legalább egy teljesen új szín adódott hozzá a Slogan palettához. Endre hangulatvilága pedig nagyon jól átjön. Ő brutálisan punk! Folyamatosan vissza kell fognia magát például, hogy ne üsse le azt, aki suttyóként viselkedik. Nagyon nehezen viseljük a hétköznapi butaságot, és azt, ami ilyen szempontból körülöttünk zajlik.
Milyen különbséget érzel a korábbi és a mostani szövegek között?
A ’90-es években az akkori világképünknek megfelelően, egy spirituális jellegű, pszichedelikus, agresszív elemekkel is operáló keretre húztuk rá a szövegeket. Hamvas Béla mondta, hogy „nehéz nem szatírát írni”, hogyha az ember korszerű akar lenni. Rüjön itt megnyilvánuló világa és az általa használt nyelvi, technikai eszközök is szokatlanok voltak először. Az ő sajátja a tagadó, brutális punk, társadalomellenes alapattitűd. Gyakran úgy dumálunk egymással, ahogyan az igazi szociopaták szoktak. (nevet)
Kívülállók vagytok?
Nem tudunk, és nem is akarunk bizonyos szinten beilleszkedni. Inkább azokat a lehetőségeket, azokat a művészi megfogalmazásokat keressük, amin keresztül meg tudjuk mutatni ennek az egésznek a visszásságát, a lehető legszélesebb rétegek számára. Nagyon nem komfort számunkra a hétköznapok ostobasága, a lefokozott lélektelensége, a valódi közösségtelensége.
Ez elég súlyosan hangzik.
Egész életünkben egy határesetet játszunk. Megpróbáljuk felfogni, hogy hogyan működik a világ. Az a világ, ami attól függően, hogy mennyire spirituális vagy hétköznapi szinten próbálja megfogni az ember, mindig valamilyen más aspektusból mutatja magát, mégis minden szinten ugyanaz látszik, hogy hosszú idő óta kizökkent, deszinkronizálódik, és egy teljesen beteg irányba halad. Rengeteg ponton ütközünk bele ebbe szellemi és lelki szinten is a mindennapok során. Egy brutálisan diszkomfortos dolog ez, főleg ha úgy tekintünk rá, hogy másképp is lehetne.
Ha egészében nézzük, akkor van egy olyan, jól meghatározható üzenete a lemeznek, amit el akartok juttatni a hallgató számára?
Az adott kornak mindig van egy rezgése, egy hangulata. Vannak olyanok, akiknek van érzékenysége erre, illetve rendelkeznek azzal a motivációval, hogy ezt ki is nyilvánítsák. Ilyenkor születik mondjuk egy Slogan-szerű produkció, amiben az olyan típusú emberek, mint mi, kifejezetten arra törekszenek, hogy az adott kornak megfelelő hangulatot zenei és verbális szinten is megfogalmazzák. Mindig az volt a célunk, hogy olyan súlyú dolgot hozzunk létre, ami szinkronban áll azzal, ami mostanában körülöttünk történik. Szerintem tényleg nagyon súlyos a helyzet egyébként. Ahhoz képest, amennyire érzi az ember ezt, nehéz beszélni róla. Hogy a mátrixos hasonlattal éljek, semmi más nem érdekel, mint hogy a Mátrix hogyan épül fel, és hogyan lehet valamilyen megoldást találni arra, hogy a Mátrixon kívül is létezhessünk. Zenei hangzatokkal olyan kommunikációs szintre lehet eljutni, amivel nagyon könnyen lehet hangulatokat megidézni. Ezt próbáljuk átadni egy csomagban.
Nekem úgy tűnik, hogy most sem a könnyebb utat választottátok.
Iszonyú sokat dumáltunk arról, hogy lenne egy produktumunk, lenne egy üzenetünk, a cél pedig az, hogy ez valamilyen módon minél több embert megérintsen. Tudjuk, hogy nagyon szűk a közös metszete azoknak a halmazoknak, amelyeket a különböző világképű emberek alkotnak, kevés a kommunikációs lehetőség a különböző világképek között, de valamennyi mégis csak van, és mi ezt a keveset próbáljuk meg valahogyan megtalálni. Ne csináljuk már azt, hogy van valamink, amit bele akarunk tuszkolni egy csatornába, de mivel egy kis rész kilóg belőle, kurvára nem megy bele.
Nem megy ez szerinted a művészet rovására?
Lehet, hogy a művészi üzenet kettő százalékot elveszítene az egzaktságából, de mondjuk beleférne egy olyan kommunikációs profilba, ahol mondjuk ötven százalékkal több ember azt gondolná, hogy ezt valamiért végighallgatja, és megpróbál odafigyelni rá. Vannak azonban olyan dolgok a szövegekben, amin Rüjön nem volt hajlandó változtatni, mert így érezte kereknek a dolgokat.
Mire gondolsz konkrétan?
A trágárságra, bizonyos fordulatokra, vagy kellemetlen, nem a komfortzónába eső hangulatokra. Viszont, ha a hallgató hajlandó átlépni ezeken vagy alkalmazkodni hozzájuk, akkor egy olyan hyperrealitást tud megfigyelni amelynek a megmutatására, én egészen biztosan nem lettem volna képes. Egészen más emberek vagyunk, egy csomó dologban pedig egészen hasonlóak, és emiatt bizonyos szinten ugyanazt akarjuk kihozni az egészből. Az a gondolat, hogy beteg a világ, és hogy ezzel mit lehet kezdeni, régen is megvolt. Akkor egy filozofikusabb jellegű mélázás volt, most ez sokkal durvább a szöveg szempontjából.
„Az őszinteség érdekli az embereket.”
Fellapoztam a régi Metal Hammereket, és elképesztő mennyiségű cikket, interjút és koncertbeszámolót találtam rólatok. Volt egy olyan érzésem, hogy a hammeres újságírók nem csak szerettek benneteket, de talán egy kicsit kiemelten is kezeltek. Megnéztem a szerzőket is és kiderült, hogy a koncertjeitekről nagyjából mindenki írt, pedig a Bedlammel együtt nagyon kilógtatok a hagyományos metal bandák közül. Miből fakadt ez a szimpátia szerinted?
Cselő, Lénárd Laci, Szarka Joseph és Uzseka Norbi kultúrszinten is megpróbálták értelmezni azt, hogy mi történik körülöttünk. Az őszinteség pedig – tudatosan vagy tudat alatt -, érdekli az embereket. Fodi szövegei is ezért működtek. Az Inside Ash-en ma is sírni szoktam, amikor időnként előveszem. Voltak zenekarok, akik ugyanezzel a bizonyos eszköztárral dolgoztak mint mi, – két gitár, basszusgitár, dob -, de teljesen különböző motivációval működtek. Hozzájuk képest mi az intellektuális/spirituális rész felől közelítettük meg a dolgokat. Mert azt azért tegyük hozzá, hogy nálunk rengeteg sokkal jobb zenész van most is. Egyszer a Hammerben azt írták, hogy én voltam a legjobb dobos valamelyik fesztiválon, de azért azt tudni kell, hogy hol vannak ezek a határok. Endrénél is vannak jobb gitárosok, de ő amiatt érdekes, hogy olyan hangzatokat fog, és úgy építkezik, ahogyan más nem. Szerintem az őszinteséget, és a nem szokásos motivációt vélték felfedezni a Sloganben és a Bedlamben is.
Ennek ellenére mégsem a Hammer Records jelentette meg az új lemezeteket. Miért alakult így?
Iszonyú nagy dolog volt az, hogy a Hammer pár éve kiadta a 3 CD-s antológiánkat. Valójában Bese Joze járta ki náluk, hogy ez a három anyag megjelenjen. Ezek után persze volt egyfajta jogos elvárás is a részükről, hogyha megjelenik az új lemez, akkor azt ők adják ki. Endre meg Rüjön azonban azt gondolta, hogy jelentessük meg mi magunk, egy saját kiadón keresztül.
Mást nem is kerestetek meg?
De. Még akkoriban beszélgettünk Szarka Joseph-fel, amikor a Hammertől átvette a Nomádot. Azt szerettem volna, ha a Slogannel is ő foglalkozott volna, a saját kiadójában. Olyan küldetéstudattal rendelkező arcokat akartam keresni, mint ő. Próbálta ő is megfejteni ezt a Slogan dolgot. Úgy tűnik azonban, hogy a Nomad és a Cicó-vonal lelkileg sokkal erőteljesebben tudott kötődni hozzá, a Sloganhez pedig inkább egyfajta intellektuális viszonya volt. Valami olyasmit mondott, hogy neki ez olyan, mintha egy használati utasítást forgatna.
Annak idején mindig azt kerestem az Élő Fémben, hogy milyen feldolgozásokat játszottatok a Sun Clubban. A sok előadó között ott volt a Voivod is, az új lemez kapcsán pedig megint elkezdték veletek kapcsolatban emlegetni a kanadai zenekart. Ezek a hatások megjelennek még ma is a zenétekben, vagy csak a rajongók próbálják valamihez viszonyítani az ilyen hasonlatokkal a Slogant?
Jó esetben bizonyos koroknak azért hasonlóak a trendjei, és most nem arra gondolok, amikor már egy egészen más motivációval elkezdenek másolni dolgokat, hanem amikor a korra reagáló művészeknek ugyanaz a reakciója. A nyúlást úgy szokták magyarázni, hogy a két zseninek ugyanaz jutott eszébe a világ két különböző pontján. Ami szerintem biztosan így is van. Ebből a szempontból rokon a két dolog egymással.
A grunge dobosok teljesen új színt hoztak a ’90-es évekbeli rockzenei palettára. Ha mondjuk visszagondolunk a Pearl Jam MTV Unpluggedjára, ott talán Dave Abbruzzese teljesítménye volt legemlékezetesebb, de Matt Cameron, Dave Grohl vagy Sean Kinney is teljesen egyedi módon állt hozzá a ritmusokhoz. Mit gondolsz erről dobosként?
A grunge dobosok sokkal szélesebb dinamikakészlettel dolgoztak. Nem is metal, de nem is jazz ütősök ők, inkább valahol a kettő között mozognak. Minőségibb zenésznek kell lenni ahhoz, hogy ne csapkodja szét azt az érzést, hogy pontosan azt a dinamikát támassza alá a játékával, amit az adott dal igényel. Ez egy speciálisabb képességet igényel szerintem. Egy egészen más embertípus, aki abban a feelingben jól dobol. Ők viszont nem tudnának Rammsteint dobolni.
Szerintem te – de ide vehetjük Újvári Petyát is – úgy tesztek hozzá dobosként nagyon sokat az összképhez, hogy közben nem akartok mindenáron az előtérbe kerülni. Te is így érzed a dolgot?
A metalszíntéren nagyon könnyű öncélúan játszani. Amikor a Sloganben dalokat írunk, akkor azok többnyire egy konkrét hangulatból kialakuló gitártémán alapulnak, aminek van egy ritmusa is. Alapvetően az a lényeg, hogy én azt azzal a dinamikával kövessem le, ahogyan azt Robi vagy Endre elkezdte kialakítani. Peti meg Cicó ugyanezt csinálja. Egy zenészi kvalitás, hogy együtt tudjunk működni a cél érdekében, és ne váljon öncélúvá a dolog. Dave Lombardo a Slayerben vagy Nick Menza a Rust in Peace-en kiváló példa erre. Nálam például gyakran megjegyzik, hogy nem kellene annyit a kétlábdobot használnom. Endre sokszor ki van akadva miatta, az ő világa szerint az már túl sok. (nevet)
Merre vihet a jövőben a Slogan útja?
Nagyon erős szándékunk lenne arra, hogy színházasdit játsszunk. Performansz jelleggel, élő szereplőkkel, videókkal, erős vizuális megjelenéssel, nagyon súlyosan. Remélem egyszer biztosan csinálunk ilyet. Jó esetben egy pszichedelikus álom színház lenne ez a valami. Egy igazi Dream Theater. (nevet)
Nomad | Slogan | Karmapirin koncert
Időpont: 2017. április 29., szombat
Helyszín: ShowBarlang, Budapest
Kapunyitás: 19:00
Belépő: 1500 Ft/2000 Ft
Jegyek online itt.
Jegyek a helyszínen: 2000 Ft
————————–————————– ————
A Showbarlang megközelítése
Cím: 1095 Budapest, Soroksári út 58.
Villamos: 1, 2, 24, 51
Busz: 23, 54, 55, 103, 179
Éjszakai: 901, 937, 918, 979, 923 (ez a telep előtt áll meg, keresztülmegy a belvároson: körút stb.)
Hév: H6, H7 (csepeli és ráckevei)
A Művészetek Palotájával szembeni park mögött van a Vágóhíd főbejárata, azon belül egyenesen a nagy toronyig kell menni és már látod is az aljában a ShowBarlangot!
