„Ismervén Ed sztoriját, és tudván, hogy mit jelent ez a dal neki, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy megszólít, hogy beszél nekem erről, és hogy utána elénekli a dalt. Tudom, hogy mindenki másnak is énekelt ott Wrigley Fielden, ugyanakkor úgy éreztem, mintha valójában nekem énekelte volna. És amikor a közönség is énekelni kezdett, az már tényleg elképesztő volt. Elszorul a torkom, csak ha rágondolok. Olyan volt, mintha a közönségből mindenki meg akart volna ölelni a hangjával” – mesélte John Evans, a Pearl Jam chicagói koncertjéről. A Let’s Play Two mozifilmben látható megható történetről beszélgettem a hihetetlenül szimpatikus michigani rajongóval.
John Evans, a Wrigley Field előtt
___
A Pearl Jam Let’s Play Two című koncertfilmjét néhány európai országban, köztük Magyarországon is bemutatták idén novemberben. A film emocionális krónikája a Pearl Jam 2016. augusztus 20-án és 22-én adott két chicagói koncertjének, melyeket az énekes, Eddie Vedder baseball-szentélyében, a Chicago Cubs otthonában, a Wrigley Fielden forgattak. A dokumentumfilm tele van érzelmektől túlfűtött és megható jelentekkel, sőt, valójában a film elejétől a végéig a rajongás, az elhivatottság, a szenvedély és a hősiesség mozgó emlékműve. És persze a remek, időtlen zenéé. A film egyik legmeghatóbb jelenete az, amikor Eddie Vedder a színpadról megszólít egy rajongót, és egy kicsit beszél hozzá. Csak hozzá, a negyvenezres tömegben.
A rajongót John Evansnek hívják, aki úgy került a képbe – szó szerint –, hogy az első koncert előtt négy napig kint táborozott a stadion előtt, ahol a koncert kezdetére kisebb urbánus szenzáció lett belőle. A filmet forgató stáb is kiszúrta magának, és interjút készítettek vele, amiben beszélt arról, hogy édesapja pár évvel korábban hunyt el, és halála után nem sokkal pont egy Pearl Jam koncertre ment, ahol a Release című amúgy is megrázó daluk nagyon megrázta őt. Eddie Vedder aztán gondolt egyet, de hogy mit, azt hadd mondja el John maga, akivel Skype-on beszélgettünk a chicagói emlékeiről.
___
2016 augusztusában négy nappal az első koncert előtt érkeztél Chicagóba, a Let’s Play Two című Pearl Jam filmben megörökített fellépések helyszínére, a Wrigley Fieldhez. Milyen érzések, gondolatok munkálkodtak akkor benned? Mesélj nekünk arról a négy napról.
A Pearl Jam ugyan Seattle-ben alakult, de mivel Ed (Eddie Vedder) Chicagóban született, tudni lehetett, hogy különleges koncertre számíthatunk, és mivel nem messze onnan, Michiganben élek, mindenképpen ott akartam lenni. A lehető legmélyebben szerettem volna megélni az eseményt, a lehető legmélyebben szerettem volna elveszni az élményben, így korábban mentem oda. Érdekes volt. Ahogy sokan mások, én is táboroztam már koncertek előtt, de csak egy-két napig, ilyen hosszan még sohasem. Az első két nap gyakorlatilag egyedül voltam. Egy tűzoltóság előtt táboroztam le, gondolván, hogy ott biztonságban leszek, de végül semmilyen problémám nem akadt, és egy pillanatra sem féltem. Szerettem volna Chicagót és Wrigley Fieldet figyelni, és ez sikerült is: három meccs is volt akkor, kettő este és egy nappal. És miközben üldögéltem, és figyeltem a várost, volt időm azon elmélkedni, hogy miért is vagyok ott, és mit jelentett, illetve jelent nekem a mai napig a Pearl Jam. Volt nálam egy Pearl Jam feliratú tábla, amit én csináltam. A chicagóiak, és főként a Chicago Cubs rajongói nagyon szeretik a Pearl Jamet, ami még közelebb hozott a zenekarhoz. Már nem személyesen, hisz sosem találkoztam velük, csak az az érzés lett még erősebb bennem, ami a zenekarhoz és a zenéjükhöz köt. Dúdolgattam, illetve hallgattam ott a dalaikat, és egyre inkább azt éreztem: nagyon örülök, hogy eljöttem. Akkoriban érzelmileg nehéz időket éltem, és úgy éreztem, hogy muszáj ezt véghezvinnem. Elmenni erre az útra. És megtettem.
Hogy reagáltak a chicagóiak, amikor megtudták, hogy már napok óta ott táborozol?
Fantasztikusak voltak, nagyon barátságosak. Voltak, akik átkiabálták az út másik oldaláról, hogy „Pearl Jam!”, voltak, akik vizet hoztak, de még a tűzoltóságtól is ki-kijöttek, hogy megnézzék, hogy jól vagyok-e. Még a kapitány is meglátogatott, bemutatkozott, és mondta: „Csak szerettem volna megismerkedni veled, mert halottam, hogy már három napja itt táborozol.” Nagyon jó volt. Emberek jöttek a baseball meccs után, ácsorogtak ott, lepacsiztunk, kezet ráztunk, és amint egyre inkább híre ment, hogy ott kempingezem, egyre többen jöttek, hogy megnézzék, minden oké-e. Egy Daniel nevű srác (akivel akkor találkoztam először, később pedig barátok lettünk) még hamburgert és sült krumplit is hozott nekem, mert túl sokat nem ettem – tonhalkonzerven és sós kekszen éltem. Csodálatos volt az a bajtársiasság és lelkesedés, amivel az emberek közeledtek felém, ami egyre csak fokozódott, ahogy közelgett a koncert, és mindenki egyre izgatottabban várta a show-t. Nem biztos, hogy újra megtenném, de ettől függetlenül nagyon jó volt.
Ez volt John „lakása” négy napon keresztül
Aztán elkezdődött a koncert, te az első sorokban álltál, Eddie pedig egyszer csak megszólított, és beszélni kezdett hozzád. Hihetetlenül nagy pillanat volt ez a filmben. Milyen érzés volt?
Az volt: hihetetlen. Hihetetlenül mélyre ható élmény – igazából csak így tudom leírni. Először nem is fogtam fel, mi történik. A koncertet megelőző napokban a stáb, amelyik a dokumentumfilmet készítette, meginterjúvolt engem is. Eredetileg hosszabb lett volna az interjú rész a filmben, de ahogy a film készült, és ahogy a Cubs egyre másra nyerte a meccseit, le kellett rövidíteniük, de nem is baj, szerintem nagyon jó és szép lett a film. Azért beszéltem a stábnak a Release című dalról, mert két évvel a chicagói koncert előtt meghalt az édesapám, és nem sokkal azután láttam a Pearl Jamet Detroitban, a Joe Louis Arenában. A Release-zel nyitottak, és hirtelen minden felkavarodott bennem. Nagyon nehéz pillanatok voltak. Így, amikor a Wrigley Fielden megszólalt a Release intrója, megint kezdtek feltolulni a fojtogató érzések, amikor Ed erre még meg is szólított. Először azt hittem, hogy valaki máshoz beszél.
Nem fogtad fel, hogy hozzád beszél?
A film egyik producere, aki az interjút készítette velem, ott állt előttem, nézett Eddie-re, és közben rám mutogatott, de biztos te is tudod, milyen az, amikor az agyad nem tudja feldolgozni a körülötted történő eseményeket… Az én agyam is azt mondta: „Jó, oké, biztos valaki máshoz beszél”, annak ellenére, hogy a producer épp rám mutogatott. És akkor Eddie közelebb jött, beszélt még egy kicsit hozzám, és akkor fogtam fel, hogy mi történik. El se hittem. Főleg, hogy tudod, neki is megvan a saját személyes története az apjával, akit nem ismert, aztán később megtudta, hogy ki ő… nem tudom… nyilván mindenkit megérint a Release, még akkor is, ha nem vesztette el a szüleit, de ismervén Ed sztoriját, és tudván, hogy mit jelent ez a dal neki, egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy megszólít, hogy beszél nekem erről, és hogy utána elénekli a dalt. Tudom, hogy mindenki másnak is énekelt ott Wrigley Fielden, ugyanakkor úgy éreztem, mintha valójában nekem énekelte volna. És amikor a közönség is énekelni kezdett, az már tényleg elképesztő volt. Elszorul a torkom, csak ha rágondolok. Olyan volt, mintha a közönségből mindenki meg akart volna ölelni a hangjával. Mintha azt mondták volna: „Veled vagyunk, mindannyian ugyanazt éljük.” És ott volt Ed, Stone, Mike, Jeff, Matt, Boom és a közönség… ahogy mondtam az előbb: mélyre ható élmény volt.
Mintha egy csodát éltél volna meg, nem?
Abszolút. A producerek utána megkérdezték, hogy el akarok-e menni a második koncertre is. Mondtam nekik, hogy sajnos nem tudok, mert dolgom van, de valójában az volt az oka, hogy ez az élmény annyi mindent a felszínre hozott bennem, hogy úgy éreztem: nem tudok ott maradni, muszáj hazamennem. Hazafelé végig bőgtem. Sok minden történt apám halála előtt, és felelősnek is éreztem magam dolgokért, és mivel ez megint mind visszajött, csak sírtam és magamat okoltam. De az a pillanat, ott a stadionban, Eddel és azzal a negyvenezer emberrel elindított bennem egy gyógyulási folyamatot, és ugyan a mai napig van olyan, hogy hirtelen rám törnek érzések, úgy érzem, hogy sokat gyógyultam azóta, amire már nagy szükség volt. És mindezt az a pillanat indította el.
Emlékszel arra, mikor hallottál először Pearl Jamet, és hogy szeretted meg a zenekart?
Tökéletesen jól emlékszem rá. Akkoriban, amikor a Ten megjelent, Los Angelesben éltem.
Milyen zenéket hallgattál korábban, melyek voltak a kedvenc zenekaraid?
Nem igazán volt kedvenc zenekarom a Pearl Jam előtt; és mindenfélét hallgattam. Michiganből származom, ahol népszerű a Motown, úgyhogy hallgattam azt, meg jazzt, blues-t és hard rockot: Led Zeppelint, Stonest meg U2-t, ilyesmit. Aztán meghallottam az első Pearl Jam dalokat, és megfogott az a hangzás. Még életemben nem hallottam olyat. A rádiók akkoriban sokat játszották az Alive-ot és a Jeremyt, és már maga a zene egészen különleges volt, de Eddie hangja meg még inkább. Senki másnak nem volt olyan hangja. És a hangja minőségén felül az volt az érzésem, hogy ő meg is éli is azt, amiről énekel. És ezt szerettem mindig is a Pearl Jamben. Emlékszem, egyszer hallottam egy interjút Eddie-vel, amiben azt mondta: „Nem könnyű színpadra állni és ezeket a dalokat előadni, mert nem csak arról van szó, hogy felmegyünk, és egyszerűen előadjuk a dalokat, hanem meg is éljük azokat. Ezek a dalok érzelmileg mélyen érintenek minket.” És ezt én a legelső alkalommal kihallottam a zenéjükből, amikor meghallottam az első Pearl Jam számot. De egy ideig nem foglalkoztatott különösebben a zenekar, csak a rádióban hallgattam a számaikat. Aztán egyszer egy volt munkatársamtól megkaptam a Tent kazettán (igen, akkoriban még csak kazetták voltak). Épp Michiganbe költöztem vissza, és egész úton hazafelé, a kábé kétezer mérföldes, négy napos úton azt hallgattam. Emlékszem, valahol félúton jártam Los Angeles és Las Vegas között, és már kb. másodszor hallgattam a lemezt, amikor egyszer csak beütött. Nem egy tudatos döntés volt, hogy „jó, akkor mostantól szeretni fogom ezt a zenekart”, hanem azáltal, hogy akkoriban épp miken mentem keresztül, és azáltal, hogy miket hallottam a dalokban, mi áradt a zenéből és Eddie hangjából, egyszerűen úgy éreztem, mintha közös DNS-ünk lenne, vagy valami ilyesmi. Onnantól fogva ez az érzés egyre csak mélyült, mígnem eljutottam arra pontra, hogy a dalok szinte már nem is dalok voltak, hanem olyan volt, mintha az én történtemet mesélnék el. Olyan kapcsolat alakult ki köztem és a zenekar közt, amilyet soha nem éreztem más együttesekkel. Vannak a világban fantasztikus, világklasszis, örökérvényű zenekarok, de olyan, mint a Pearl Jam, számomra nincs még egy.
Értem, ezzel én is vagyok. Melyik a másik kedvenc Pearl Jam lemezed?
Nem vagyok benne biztos, hogy a Ten a kedvencem, csak az volt az első, amit megismertem tőlük – a belépőm a Pearl Jamhez. Természetesen imádom a Tent, de gondolom, egyetértesz azzal, ha azt mondom, hogy minden egyes lemezüknek külön világa, külön „személyisége” van. A kedvencem pedig mindig az, amelyikhez az adott pillanatban éppen kapcsolódni tudok, attól függően, hogy éppen mi zajlik az életemben. Mindegyiket más okból szeretem, és bármelyiket meg tudom hallgatni, és totál el tudok veszni benne. És szól a Pearl Jam rádió is a kocsimban, és tulajdonképpen semmi mást nem hallgatok, csak Pearl Jamet. Csak akkor hallgatok mást, ha ők épp a kedvenc zenéiket játsszák a rádióban, de őszintén mondom, hogy ez nálam nem valamiféle megszállottság vagy kényszer, csak úgy vagyok vele, hogy ha más dalait hallgatom, akkor nem a Pearl Jamet hallom, márpedig én inkább Pearl Jamet szeretnék hallgatni. Számomra nincs annál jobb dolog, mint Pearl Jamet hallgatni.
John az első sorban
Egyetértek. Mielőtt befejeznénk, még áruld el, hogy a családod és a barátaid mit szóltak, amikor megtudták, hogy szerepelni fogsz a filmben?
Körülbelül egy hónappal a koncert után az egyik unokahúgomnak születésnapja volt, és összegyűlt a család. Elmondtam, hogy mi történt, és mindenki sírt, beleértve engem is; a végét már alig bírtam elmesélni. Mindenki nagyon örült az örömömnek. Ha ritkábban is, de ők is hallgatnak Pearl Jamet, ismerik a zenéjüket, és mivel tudják, hogy én mekkora Pearl Jam rajongó vagyok, így a szívükben ők is azok. Főleg a húgom volt nagyon boldog, mert ő tisztában volt vele, hogy apánk miatt mennyit jelent ez számomra. Természetesen a barátaim is örültek. Az az élmény ott Wrigley Fielden: az a mindent jelentette számomra. Minden más csak hab a tortán. Csodás volt minden azóta, de a szívemben az egyetlen fontos momentum az egész ügyben az a pillanat ott Eddel. Sokat jelent nekem, hogy szerepelhettem a Let’s Play Two-ban, de nem akarok ebből semmilyen hírnevet kovácsolni. Nekem csak egy dolog számít: az a összekapcsolódás, amit aznap Eddie-vel, a zenekarral és a közönséggel megélhettem. Nekem ez a legfontosabb. Rengeteg szívhez szóló és lélegzetelállító üzenetet kaptam olyanoktól, akik elvesztették édesapjukat (vagy anyukájukat, testvérüket), és akiket ugyanolyan mélyen megérint a Release, mint engem. Nagyon jó érzés, hogy ennyi emberre ilyen hatással van az a dal. És azzal együtt, hogy én ott mit éltem át a koncerten a Release alatt, boldogsággal tölti el a szívem az, hogy tudom, milyen sok ember élt át hasonló élményt a maga módján ott a stadionban, vagy a film nézése közben.
Az első és utolsó Pearl Jam koncert 21 évvel ezelőtt, 1996-ban volt Budapesten, ami nagyon hosszú idő. Van valami üzeneted esetleg a magyar Pearl Jam rajongók számára?
Együttérzek veletek, mert tudom, milyen érzés lehet ilyen hosszú ideje nem látni a Pearl Jamet. Ha csak egy év eltelik úgy, hogy nem láthatom őket, már alig várom a következő alkalmat. De ti és mi, mindannyian a Pearl Jam család, vagyis, ahogy mi hívjuk, a „Jamily” tagjai vagytok, vagyunk, így nem vagytok egyedül, és biztos vagyok benne, hogy nem feledkeztek el rólatok – bár a zenekar nevében természetesen nem beszélhetek. De ha jól tudom, jövőre mennek Európába, és szívből remélem, hogy eljutnak Budapestre is, ahol újabb örökre szóló koncertet adnak majd. És Miklós, te vagy az élő bizonyítéka annak, hogy ha szíveteket-lelketeket beleteszitek, és megmutatjátok, menyire fontos számotokra a zenekar, akkor nagy dolgokat lehet megvalósítani – gondolok itt most a Let’s Play Two budapesti premierjére. Fantasztikus társaság, de nem csak a zenekar, hanem az őket körülvevő emberek is, akik nagyon szeretik, ha a zenekart nagyon szeretik, úgyhogy csak küldözgessétek ezt a szeretetet feléjük, és remélem egyszer én is ott lehetek majd a következő budapesti koncerten, és láthatom az örömöt az arcotokon, amikor a Pearl Jam felmegy a színpadra.
