2021. augusztus 27-én ünnepli 30. születésnapját a zenetörténet egyik legjobb és egyben legfontosabb albuma, a Ten. A Pearl Jam első kiadványa generációk életéra volt hatással, csak az Egyesült Államokban több, mint 10 millió példányban kelt el. A Mother Love Bone-énekes Andy Wood váratlan és tragikus halála után kezdődik a történet első része, ami az öt Pearl Jam-zenész egymásra találásáról, az azóta legendássá vált Stone Gossard Demos ’91-ról, valamint az elementáris erejű Momma-Son kazettákról szól.
A Momma-Son kazetta: Jeffnek és Stone-nak
Dave Krusen története
Dave Krusen akkoriban még nem volt különösebben ismert dobos Washington államban. 1979-ben kezdett el zenélni Gig Harborban, a Seattle-től egy órányi autóútra található városkában. 13 éves korában lépett be az Outrigger nevű rock ‘n’ roll bandába. A fiatal csapat a mindössze két éves fennállása alatt leginkább iskolai rendezvényeken és különböző diákpartikon játszott. Az Outrigger tagja volt a későbbi Son of Man énekes/gitáros frontember, Tal Goettling, de innen származott Greg Gilmore, a Mother Love Bone dobosa is. A mindössze 7700 főt számláló településen a zenészek ismerték egymást, Gregnek azonban fogalma sem volt, hogy ki az a Dave Krusen.
Greg Gilmore: „Még valamikor réges régen felléptünk egy középiskolás rendezvényen. Az előzenekarunk egy kissrácokból álló társaság volt. A dobok mögött egy aranyos kölyök ült: ő volt Dave.”
Az Outrigger 1981-ben feloszlott, majd egy rövid kitérő után (a banda neve Boibs volt) Krusen beszállt Gilmore egykori zenésztársának, a korábbi Eternity, későbbi Bloodgood gitáros Paul Jacksonnak a bandájába, az Agent Boyba. A repertoárban fele-fele arányban szerepeltek feldolgozások és saját dalok, utóbbiakat pedig Rick Parashar (lásd később Temple of the Dog lemez és Ten) stúdiójában demózták fel. Az Agent Boy nem jutott egyről a kettőre, így Dave 1985-ben kilépett a zenekarból.
A következő időszakban Krusen számos formációban megfordult, majd 1988-ban a Liar’s Club When Sinners Meet EP-jének két dalában is kisegített. Ezután Dave a régi haver, Tal Goettling szólóanyagán dolgozott, végül pedig csatlakozott a Warm Drive nevű hard rock csapathoz. Amikor híre ment Seattle-ben, hogy Jeff Ament, Stone Gossard és Mike McCready dobost keres az épp csak formálódó, új bandájukhoz, Goettling azt gondolta, hogy Dave Krusen tökéletesen alkalmas lenne a feladatra. Még a Mother Love Bone időszakból ismerte Gossardékat, amikor is a Son of Man rendszeresen nyitott nekik. Goettling azonnal szólt Krusennek.
Dave Krusen: „Felhívott egy srác, Tal Goettling, akivel még 13 éves koromban játszottam együtt. Azt mondta, hogy Jeff és Stone dobost keresnek. Rácsörögtem Jeffre, aki azt mondta: ‘Jammelni fogunk, aztán meglátjuk, hogy mi történik.’ Nem tartottam magamat túl sokra, ezért úgy éreztem, hogy nem is vagyok érdemes a pozícióra. Néhányan azt kérdezték, hogy ‘Ki ez a srác? A semmiből jött!’ Rengetegen akarták a melót. Aztán végül engem választottak.”
Dave próbált egyet az énekes nélküli zenekarral, majd kapott egy demókazettát a srácoktól. A dobos két hét múlva már a Mookie Blaylock tagja volt.
Dave Krusen: „Egy héttel később már fel is léptünk az Off Rampben. A nevünk az volt, hogy Mookie Blaylock. Semmit sem tudtam a kosárlabdáról, így fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Blaylock. Emlékszem, hogy valaki megkérdezte, hogy „Miért éppen Mookie Blaylock?’, mire Jeff azt válaszolta, ‘Azért, mert a Michael Jordannek nem valami király a hangzása!”
Az első Mookie Blaylock koncert az Off Rampben (1991)
Jack Irons története
Amikor Stone Gossard és Jeff Ament az újrakezdés mellett döntött, Mike McCready már képben volt Gossardnál. A Mother Love Bone korábbi tagjainak azonban szüksége volt egy énekesre és egy dobosra is. A potenciális jelöltekről egy listát készítettek, amin az egyik legfőbb jelöltként ott szerepelt a Red Hot Chili Peppers, valamint Joe Strummer, a Clash énekes-gitáros korábbi dobosának a neve is. Stone-ék jó párszor látták már Jack Ironst játszani, és amellett, hogy nagyon tetszett nekik a ritmusember vibráló stílusa, a civil életben is egyfajta rokonléleknek vélték őt. Irons mögött azonban egy nagyon kemény időszak állt.
A dobos egy valódi anti-drog arc volt. A Chilin belül is keményen küzdött a droghasználat ellen, de a többiek annyira mélyre merültek a kábítószerek mocsarában, ami ellen már ő sem tudott mit tenni. Anthony Kiedis, a zenekar énekese még megúszta, de Hillel Slovak gitáros számára már nem volt visszaút. 1988-ban Irons elvesztette legjobb barátját. A halál oka herointúladagolás volt.
Jack Irons: „Nagyon nehéz a drogok használatáról beszélgetni velem. Annyira ellene voltam ennek az egész dolognak, de senki sem akarta meghallgatni a szar dumámat.”
Red Hot Chili Peppers (b-j): Anthony Kiedis, Flea, Jack Irons és Hillel Slovak
Irons teljesen kikészült Slovak halála miatt. A családja a pszichiátriára küldte őt, ahol hónapokat töltött el. Közben az összes zenei tevékenységével leállt, így talán nem meglepő módon Strummer is elbúcsúzott tőle. Kikerülvén a kórházból Irons újra aktivizálta magát. Évek teltek el már el a Chiliből való kiválása óta, amikor Stone-tól és Jefftől kapott egy kazettát. Stone Gossard Demos ’91 volt a címe.
Jeff Ament: „Stone és én Los Angelesben voltunk, hogy a Mother Love Bone lemezt promotáljuk, ami egy szörnyű, és roppant fárasztó feladat volt. Mindenki a mocskos részletekre volt kíváncsi Andy [Wood, a MLB heroin-túladagolásban elhunyt énekese] halálával kapcsolatban. Nem hinném, hogy ez egy olyan dolog volt, amit bármelyikünk is szívesen csinált volna, de mi azt akartuk, hogy az emberek ismerjék meg Andy örökségét. Michael Beinhorntól [amerikai producer, lásd később például Soundgarden – Superunknown] valahogyan megszereztük Jack Irons telefonszámát. Nagyon szerettük a játékát, és azt hallottuk, hogy kilépett a Red Hot Chili Peppersből. Találkoztunk Jackkel, adtunk neki egy kazettát, majd három hónapig nem hallottunk felőle.”
Jacknek tetszett az anyag, csak az időzítés nem volt számára megfelelő. Akkoriban kezdte el felépíteni Kaliforniában a saját bandáját, az Elevent Alain Johannesszel és Natasha Shneiderrel, ráadásul éppen turnéra készültek a Red Kross-szal. Emellett Jack felesége babát várt, Stone, Jeff és Mike pedig ugyebár Seattle-ben lakott. Jeffék annyira akarták őt, hogy még azt is felajánlották, hogy Kaliforniába költöznek, ha beszáll hozzájuk.
Megunva a várakozást, Amenték végül rácsörögtek a dobosra, de Irons hajthatatlan maradt: „Van ez a bandám, az Eleven. Egész életemben ismertem ezeket a srácokat, velük akarok zenélni!” Miután Stone-ék belátták, hogy (még) nem Jack az ő emberük, tovább folytatták a dobos-keresést.
Jeff Ament: „Úgy búcsúztunk tőle el, hogy azt mondtuk neki: ‘Itt van még néhány kazetta. Ha tudsz olyan dobosról vagy énekesről, akiről azt gondolod, hogy megfelelő lehet számunkra, adj neki egyet’. Jack erre azt válaszolta: „Ismerek egy kölyköt lent, San Diegoban, aki király lenne a bandába…”
Eddie Vedder története
Eddie Vedder egy lakóparkban élt a Lake Murray Boulevardon, La Mesában, San Diego külvárosában, de emellett barátnőjénél (és későbbi feléségénél) Beth Lieblingnél is sok időt töltött a Mission Beachen. Heti hatvan órát dolgozott egy Chevron kúton, ahogyan ő fogalmazott, mint egy „megdicsőült benzinkutas”, azt megelőzően pedig biztonsági őr volt az elegáns, régies, mediterrán stílusú hotelben, a La Valenciában, La Jollában, ahol rengeteg híres ember fordult meg.
Eddie Vedder: „Király volt, mert ott találkozhattam egy csomó menő arccal, olyanokkal, mint például Richard Thompson [angol énekes-gitáros-dalszerző]. Na, persze nem kellett a seggüket csókolgatnom. Nem voltam biztonsági őr, és nem is álmodoztam arról, hogy majd egyszer megcsinálom a saját biztonsági cégemet vagy ilyesmi. Ha ennyit dolgozol egy héten, akkor megpróbálsz olyan munkahelyet találni, aminek vannak számodra előnyei. Olyan melóim voltak, ahol az éjszakai műszak alatt zavartalanul tudtam írni és olvasni, de leginkább zenét hallgatni, akár négy-öt órán keresztül is.”
Veddernek a zene volt az élete. Amikor nem dolgozott, dalokat írt. Az éjszakai műszakok után sem feküdt le aludni, hanem szinte azonnal a kezébe vette a gitárját vagy a hóna alá csapta a szörfdeszkáját. Egy időben csak úgy emlegették őt a városban, mint „a srác, aki soha nem alszik”. Gyakran teltek úgy a napjai, hogy az éjszakázás után megivott egy nagy adag kávét, rohant haza dalokat írni, majd miután lehajtott egy doboz sört és aludt egy órát, máris a helyi klubok, leginkább a Bacchanal felé vette az irányt, ahol azzal nyaggatta a helyi menedzsert, hogy adjon neki tanácsokat a zene üzleti oldaláról. Annyi sikeres zenésszel elegyedett beszélgetésbe, amennyivel csak tudott.
Ha éppen nem a Bacchanalban tartózkodott, akkor gyakran lógott a Winter’s nevű főiskolai klubban, ahol Red Tape néven minden héten gót-rock estéket tartott. De futárkodott az Avalon Attractionsnél is, akik nagyobb előadókat hoztak a San Diego-i Állami Egyetem campusára.
Eddie Vedder: „Ingyen roadoskodtam, csak hogy közelebb kerüljek a történésekhez. Végül olyan pozíciókat tudtam betölteni, ahol már együtt tudtam lógni Stinggel, mielőtt színpadra lépett volna. Bárhogy is volt, nagyon sok tapasztalattal lettem gazdagabb.”
1989. november 21-én Joe Strummer zenekara az Earthquake Weather lemezbemutató turné San Diego-i állomásán, a Bacchanalban lépett fel. Eddie szokása szerint a fellépő művészek körül legyeskedett. Jack és Eddie a backstage-ben találkoztak először. Vedder aznap este ellógott a benzinkútról, hogy újra csak önkéntes roadként dolgozzon a klubban. Abban reménykedett, hogy valahogy összejön majd a találkozó Strummerrel. Az előzenekar azonban majdnem bekavart. Mivel a klubbal anyagi vitáik adódtak, tönkretették a hely áramellátását, 15 perccel a főzenekar színpadra lépése után.
Eddie Vedder: „Aznap este elment az áram. Kaptam egy elemlámpát, majd bekísértem a zenekart a backstage-be. Ott ücsörögtem egy picinyke szobában Joe Strummerrel, majd’ egy órán keresztül. Az arcát mindössze az elemlámpám fénye világította meg. Egészen szürreális élmény volt. Emlékszem, hogy megkínált a cigarettájából, ami félig anyaggal, félig dohánnyal volt megtöltve. Akkoriban egyáltalán nem dohányoztam, úgyhogy majdnem elhánytam magam. Aztán készítettem egy közös fotót Joe-val, amit alá is írattam vele.”
Joe Strummer és Eddie Vedder a polaroidon
A találkozó – ha nem is a szokványos körülmények között -, de végül összejött. Történetünk szempontunkból azonban egy sokkal fontosabb dolog is történt. Eddie ugyanis Jack Ironsszal töltötte az este nagy részét, aminek köszönhetően a srácok gyorsan összebarátkoztak. A koncert előtt RHCP bootleget hallgattak Vedder Toyota Corollájában – bár azon nem is Irons, hanem Cliff Martinez dobolt –, és rengeteget beszélgettek a zenélésről.
Jack Irons: „San Franciscoban megismertem a jövendőbeli feleségemet, két nappal később pedig találkoztam Eddie-vel. Nem ismertem őt korábban. Később mesélte, hogy aznap este ingyen roadolt minket, és már a Red Hot Chili Peppers-időktől kezdve ismerte a dolgaimat. Aztán később gyakran feljárt hozzánk Los Angelesbe. Sokat kosaraztunk, és gyorsan összehaverkodott a barátainkkal.”
Eddie jó pár rövid életű helyi bandában – Surf and Destroy, the Butts, Indian Style (ahol a dobos a későbbi Rage Against The Machine és Audioslave ütős, Brad Wilk volt), mígnem egy újsághirdetésre jelentkezve – két konkurens jelölttel szemben, a Paint It Black előadása után – 1986-ban a Bad Radio énekese lett. A banda szép lassan San Diego egyik legsikeresebb zenekarává nőtte ki magát. Eddie 1990. február 11-én lépett fel velük utoljára.
A Bad Radio, a fiatal Eddie Vedderrel
Irons és Vedder elsősorban telefonon tartotta a kapcsolatot, de amikor Jack nem volt éppen turnén a Red Hot Chili Peppersszel, Eddie gyakran meg is látogatta őt Los Angelesben: rajta keresztül ismerte meg Flea-t, Alain Johannest és Natasha Shneidert, és még jó pár olyan zenészt, akit korábban csak a különböző magazinok címlapján láthatott. Legtöbbjükkel egy Irons által szervezett tíz napos, hátizsákos túra során találkozott először, a Yosemite Nemzeti Parkban. A naptár 1990 júliusát mutatta.
Eddie Vedder: „Nagyon izgalmas volt. Flea-től és a többiektől a ‘Crazy Eddie’ becenevet kaptam. Ott voltam ezekkel a srácokat, akiket annyira tiszteltem, akik olyan nagy hatással voltak rám. Amikor valamiről azt mondták, hogy nem lehet megcsinálni, akkor azt gondoltam, hogy amíg a testem bírja, én bevállalom. Ha bármikor is odakeverednél Flea mellé, és azt mondanád, hogy te ismered Eddie-t, akkor azt válaszolná, hogy ‘nem tudom, hogy ki az’. De ha azt mondanád, hogy ismered Crazy Eddie-t, akkor azt felelné, hogy ‘Crazy Eddie – ő egy őrült’. Ezek után az volt az elvárás velem szemben, hogy mindent csináljak is a nevemnek megfelelően.”
A Yosemite-kaland végeztével Jack és Eddie együtt indultak hazafelé. Irons betett az autó rádió-magnójába egy kazettát. Eddie még soha korábban nem hallotta a hangfalakból megdörrenő zenét. „Klassz, igazán klassz”– jegyezte meg Ironsnak. Mindössze ennyi történt. Két hónapot kellett várni, hogy az a bizonyos kazetta újra szóba kerüljön kettejük között.
1990 szeptemberében Jack felhívta Eddie-t. „Emlékszel még azokra a Mother Love Bone-os srácokra a kazettáról?” Irons elmesélte a teljes sztorit Veddernek. Megemlítette, hogy dobost és énekest keresnek, de azt is hozzáfűzte, hogy ő sohasem költözne Seattle-be, bár a srácok említették neki, hogy ők viszont lehet, hogy Los Angelesbe jönnének miatta.
Eddie Vedder: „Azt gondoltam, hogy ha minden jól megy, akkor egy zenekarban játszhatok Jackkel. Nagyon jó barátok voltunk, és rengeteget jelentett nekem a közös zenélés lehetősége.”
Nem sokkal később Jack megszervezett egy találkozót Los Angelesben Stone, Jeff és Eddie között. A zenészek a Hyatt Regency Hotelben találkoztak, Gossardék szobájában. Eddie egy kazettán kapott pár instrumentális dallal Jefféktől, majd visszatért San Diegoba. [A történet ezen részében még a főszereplők sem biztosak. Egy másik verzió szerint Eddie, miután hazavitte Jacket Los Angelesbe a Yosemite-túráról, kapott Ironstól egy kazettát, amit úton hazafelé, San Diegoba, számtalanszor meghallgatott.]
Vedder elvitte magával a felvételt az éjszakai műszakba, és egész éjjel pörgette a dalokat, újra és újra. A másnap reggel a szokásos módon telt. Rohanás haza, majd ki az óceánpartra szörfözni. A dalok ott pörögtek Eddie fejében. Az alvásnélküliség egy módosult tudatállapotot eredményezett. Mivel már napok óta nem hunyta le a szemét, az érzékelése sokkal kifinomultabban reagált a külső hatásokra.
Eddie Vedder: „Nagyon koncentrált voltam. A dalok ott voltak a fejemben, szó szerint akkor írtam néhány sort, amikor mentem felfelé a hullámokon. Kijöttem a vízből, hazamentem, és felvettem három dalt. Nem is írtam le a szövegeket, csak egy vázlatot készítettem és felénekeltem őket. Meghallgattam egyszer, összemixeltem, meghallgattam még egyszer, aztán feladtam a kazettát Jeffnek. Az egész nem tartott tovább 12 óránál. Nem igazán agyaltam túl sokat a dolgon. Utólag visszagondolva nagyon furcsa volt, mint valami három részes mini-opera. Egyik fele megtörtént dolgokon alapult, a másik felében egy kicsit kiterjesztettem a valóságot.”
A Momma-Son kazetta borítója
Eddie nem gondolt a kazettára egészen a hétvégéig. Elment megnézni a moziba David Lynch Wild at Heart című filmjét, majd beült a Toyota kisteherautójába, és lement a partra gitározni. Az egyik haverjánál ott volt a Rolling Stone magazin legújabb száma, amiben volt egy cikk arról, hogy a Mother Love Bone-os srácok énekest keresnek. Semmit sem szólt a többieknek, de arra gondolt, talán nagyobb figyelmet is szentelhetett volna a demónak.
Amíg azonban Eddie az óceánparton aggodalmaskodott, Jeff Ament belesüppedt seattle-i lakásának egyik foteljába, elindította a magnót, és alig akart hinni a fülének. Háromszor játszotta le egymás után a fura, San Diego-i sráctól visszakapott, Momma-Son névre elkeresztelt szalagot, majd a telefonért nyúlt: „Stone, azonnal át kell jönnöd!” A három dal – Alive, Once, Footsteps – egészen letaglózta Gossardékat.
Eddie pár nap múlva tért csak vissza a lakására, ahol egyre sürgetőbb hangposta üzenetek sorozata várta. Jack volt az: „Kerestek a srácok téged, igazán fel kellene hívnod őket!”, aztán „Hé Eddie, most tényleg, hívd fel a srácokat, azt akarják, hogy repülj fel [Seattle-be] hozzájuk”, meg hasonlók. Végül Eddie Vedder – egy Jeff Amenttel való, hosszabb telefonbeszélgetés után – egy hét szabadságot vett ki és Seattle-be utazott. Ugyanazon az októberi héten ült fel a repülőre, mint amikor Dave Krusent meghallgatásra hívták Gossardék.
Kelly Curtis, a Pearl Jam menedzsere: „Jeff az egyik nap felugrott, és lejátszotta a szalagot az irodámban és azt mondta: ‘Azt hiszem, megtaláltuk az énekesünket!’ Teljesen nyilvánvaló volt, hogy valami nagyon különleges dolog történik velünk. Minden nagyon gyorsan zajlott. Mindannyian nagyon izgatottak voltunk, aztán pár héttel később találkoztunk Eddie-vel. Szuper-félénk, szuper-szerény és szuper-csendes volt.”
Az egyelőre név nélküli zenekar immáron négy tagból állt: Crazy Eddie-ből, Stone Gossardból, Jeff Amentből, valamint egy Kiss-fanatikus szólógitárosból, Mike McCreadyből.
Mike McCready története
Mike McCready, a korábbi Warrior- és Shadow-gitáros azokban az időkben a bluesos, Stevie Ray Vaughan-szerű zenék felé fordult. Néhány, barátokból álló, név nélküli társulás után megalapította a Love Chile-t, a „Muddy Waters találkozik a Jane’s Addictionnel”-típusú formációt.
A zenekarnak csupán két koncertje volt, mindkétszer a korábbi zenésztárs, Chris Friel Jangle Town nevű bandájának nyitóprodukciójaként. Az egyik fellépésen, egészen pontosan 1990 februárjában a legendás OK Hotelben, Stone Gossard és Jeff Ament is jelen volt.
Chris Friel, Mike McCready korábbi zenésztársa: „Az volt az az este, amikor leesett nekik, hogy Mike mennyire jól gitározik. Az volt az az este, amikor McCready úgy játszott, ahogyan még soha korábban nem hallottam.”
Stone Gossard még az általános iskolából ismerte McCreadyt.
Stone Gossard: „Akkor találkoztam Mike McCready-vel először, amikor hetedikes voltam. Hallottam már a zenekarukról, a Warriorsról. Azok a hatodikosok voltak benne, akik Marshall ládákon, meg Flying V-ken játszottak. Úgy voltam vele, hogy ‘Várjunk csak egy percet, ezek a srácok már egy zenekarban játszanak?’ Én meg éppen csak akkor este bele a Led Zeppelinbe. Évek teltek el aztán, amikor Mike-ot újra gitározni láttam egy partyn. Albert Kingtől meg hasonló blues előadóktól játszott feldolgozásokat. Kutatni kezdtem az emlékeimben, aztán felkiáltottam: ‘Mike McCready! Én ismerem őt. Nagyszerű gitáros!’ Nem gondolkodtunk túl sokat. Mindig élveztük egymás társaságát, teljesen természetes volt, hogy újra kapcsolatba kerültünk.”
Stone és Mike az ominózus koncert után szinte azonnal elkezdett próbálni.
Mike McCready és Chris Cornell
Mike McCready: „Egy partin ücsörögtem egy barátommal, Pete Droge-val. Éppen egy Stevie Ray Vaughan dalra improvizáltam, amikor Stone, akit pár éve ismertem akkor már, odalépett hozzám és azt mondta: ‘Váó, te igazán jó vagy!’ Abban az időben dübörgött Stone zenekara, a Mother Love Bone, és igazán megtisztelőnek éreztem, hogy tetszett neki a játékom. Pár hónappal később Stone rámcsörgött, hogy lenne-e kedvem vele jammelgetni. Összejöttünk, és minden stimmelt.
Jeff Ament: „Miután Andy meghalt, hallottam, hogy Stone és Mike együtt jammelnek, és azt gondoltam, hogy milyen király, hogy egymásra találtak. Voltak jó gitárosaink korábban, de soha nem volt olyan, aki át tudta volna lépni a határainkat. Mike viszont rendelkezett ezzel a képességgel. Ki tudta a zenénket robbantani a világűrbe.”
Pedig Mike nem sokkal korábban szinte teljesen abbahagyta a zenélést. Miután a főképpen Kiss feldolgozásokkal fellépő Warrior 1982-1983 környékén Shadow néven futott tovább, a saját dalaik miatt, a lehetőségek kapui megnyílni látszottak számukra. A zenekar Def Leppard-típusú hard rockban utazott.
Mark Arm (Green River, Mudhoney): „Igazán fiatalok voltak. Abban reménykedtek, valaki majd felfedezi őket ugyanúgy, ahogyan az a Def Lepparddal is történt. Nem volt ez igazi metal, inkább olyan volt, mint a ’80-as évek pop-pszichedelikus-metálja. Nem próbáltak meg olyanok lenni, mint a Van Halen, inkább hasonlítottak a Quiet Riotra.”
Jeff Ament: „Találkoztam Mike-kal, amikor még a Shadowban zenélt. Az énekesük, Rob Webber az egyik fellépés előtt abban az étterembe vette át a fellépő ruháját, amiben dolgoztam. Meghívott a bulijukba. Amikor a besétáltam a helyszínre, a színpadon észrevettem egy vékony kissrácot, akire még a spandex nadrág is bő volt. Egy Eddie Van Halen Eruptionjéhez hasonló szólót játszott úgy, hogy az egyik lábát feltett a kontroll-ládára. Olyan mulatságos volt. Úgy nézett ki, mint egy gyerek. Mintha 11 éves lett volna. Úgy voltam vele, hogy ‘Ember, utálni fogom ezeket a srácokat. Ez borzasztó lesz.’ Én egy hardcore/punk rock srác voltam akkoriban.”
A zenekar 1986-ban, jó pár demófelvétel után Los Angelesbe tette át a székhelyét, felvett egy menedzsert, és úgy tűnt, hogy eljött a fiúk ideje.
Chris Friel: „A hangzásunk és a hozzáállásunk teljesen más volt, mint ami az ottani zenekaroké. Tényleg azt gondoltuk, hogy akkor most valami nyomot fogunk hagyni a városban. De amikor elmeséltük, hogy Seattle-ből jöttünk, erre ők azt válaszolták, hogy ‘Mi az, valami indián falu vagy valami ilyesmi?”
A tagok pénze közben egyre csak fogyott, és már a próbatermet sem tudtak bérelni, hogy gyakoroljanak. Bár próbáltak folyamatosan koncertezni, már nem maradt energiájuk arra, hogy újabb zenéket írjanak. A legnagyobb bulijuk a Duran Duranból ismert Andy Taylor előtt volt a Fendersben. Az L.A. Weeklyben azonban nagyon rossz kritikát kaptak. 1988-ban hazaköltöztek Seattle-be, majd hat hónappal később McCready otthagyta a többieket. Teljesen kiégett Los Angelesben. Még a gitárjait is elajándékozta. Kész szerencse, hogy aztán később mégis meggondolta magát.
Rick Friel (a Shadow basszusgitárosa): „Rettentően szomorú voltam, amikor hazaköltöztünk. Tudtuk, hogy ez egyben a banda végét is jelenti. Mike földre szegezett tekintettel járkált, majd átjött hozzám és nekem ajándékozta a gitárjait. Azt mondta, hogy ‘Itt van, én abbahagyom. Soha többé nem fogok zenélni!’ McCready egy hardcore republikánus lett. Furcsa frizurát kezdett el viselni, nagy, kordbársony zakókat vett fel, és Barry Goldwaterről [amerikai elnökjelölt a ’60-as években, a konzervatív eszmék ikonikus alakja az Egyesült Államokban – PM] kezdett el áradozni. Mi meg néztünk, hogy mi a franc történik Mike-kal? Onnantól kezdve minden egyes alkalommal, amikor együtt mentünk valami buliba, a kezébe nyomtunk egy akusztikus gitárt, mert nagyon feldühített, hogy nem akar többé játszani. Ő erre mindig úgy reagált, hogy ‘Nem, nem akarok többé játszani. Befejeztem.’ Mi meg győzködtük, hogy ‘Gyerünk már, csak egyetlen dalt!’ Aztán szép lassan kettőt, hármat, négyet, hatot. Végül összehozott egy igazán király bandát, amit Love Chile-nak nevezett el. Egy Stevie Ray Vaughan/Double Trouble, Jimi Hendrix Experience típusú formációt.”
1990. július 21-én Stevie Ray Vaughan a The Gorge-ban lépett fel. McCready elment a koncertre és az ottani élmények teljesen megváltoztatták az életét. A Los Angeles-i kudarc után Mike úgy érezte, hogy a zenész karrierjének vége. Miután visszatértek Seattle-be, McCready egy olasz étteremben, a Julia’s-ban kapott munkát. Beiratkozott a Shoreline Community College-be, és szinte alig gitározott azokban az időkben.
Mike McCready: „Akkoriban nagyon lehangolt voltam az élettel kapcsolatban. Nem gitároztam. Feladtam. Amíg Vaughan játszott, végig nagyon erősen sütött a Nap. Aztán belevágott a Couldn’t Stand The Weatherbe, és hatalmas felhők úsztak be a fejünk fölé. Az eső elkezdett szitálni, majd amikor befejezte a dalt, azonnal elállt. Olyan volt, mint valami vallásos élmény és ez megváltoztatott bennem valamit. Kiemelt abból a negatív gondolkodásmódból, amiben voltam, és arra sarkalt, hogy újra játsszak. Örökké hálás leszek neki ezért.”
Jeff Ament története
Andy Wood halála miatt Jeff Ament teljesen padlóra került. Elege lett, besokalt. Sajnálta Andyt, sajnálta a Mother Love Bone feloszlását, sajnálta a soha vissza nem térni látszó lehetőséget. Ament két szemesztert járt egyetemre, művészeti szakra, de a tanulmányait nem fejezte be. Nagyon komolyan gondolkodott azon, hogy újra beül az iskolapadba, hogy grafikai munkákkal foglalkozhasson.
Jerry Cantrell: „Mindig is nagyon bírtam Jeffet. Ő mindig is egy igazi, üzleti-szemléletű srác volt. Ahogyan a zenei rendezésben, úgy a grafikai, művészeti részben is komoly részt vállalt a zenekarjaiban.”
Jeff egy Luv Company nevű feldolgozás zenekarba menekült, amelyben ’70-es évekbeli dalokat játszottak, többek között Shawn Smith-szel (Satchel, Brad, Pigeonhead) és Richard Stuveruddal (Three Fish, Fastbacks, War Babies), de pár koncert erejéig Mike McCready is csatlakozott a rövid életű formációhoz.
Jeff Ament: „A dolgok kezdtek megváltozni Stone és köztem Andy halála után. Emlékszem, hogy rengeteget lógtunk együtt, és néha nem árult semmit a dolgairól. Nem igazán beszélt arról sem, hogy írt néhány dalt, de másoktól hallottam róla.”
Stone Gossard, Jeff Ament és Andy Wood (RIP) egy Mother Love Bone koncerten
Ament aztán beszállt a War Babies nevű helyi bandába, ahol néhány koncert és némi stúdiózás után újra élvezni kezdte a zenélést. Végül aztán Stone Gossard újra megtalálta őt: „Hé, azon gondolkodom, hogy felveszem néhány új ötletemet. Lenne kedved basszusgitározni a dalokban?”
Mike McCready: „Stone és én épp csak elkezdtünk együtt zenélni, amikor azt mondtam neki: ‘Jeffnek köztünk van a helye’. Emlékszem, hogy Stone csak annyit válaszolt erre, hogy ‘Pfft.’ Azt hiszem volt egy-két ki nem beszélt dolog köztük Andy halála, és az egész Mother Love Bone dolog körül. De jól ismervén, hogy ez a két srác hogyan dolgozik együtt, látván, hogy hogyan adnak ki lemezt, hogyan viszik ki a piacra magukat, hogyan írnak együtt dalokat, újra csak nekifutottam: ‘Szükségünk van Jeffre”. Lementek, vacsoráztak egyet, és a következő dolog, amit tudok, hogy Jeff magához tért, én meg azt suttogtam magam elé, hogy ‘Fuck yeah!’ Reménykedem abban, hogy hozzájárultam valamiféleképpen ahhoz, hogy a dolog megtörtént. Hajthatatlan voltam ezzel kapcsolatban.”
Jeff Ament: „Akkoriban futottam bele Mike McCreadybe. Azt mondta, hogy Stone-nal próbál, és egyszerűen szükségem volt arra, hogy megnézzem, hogy min dolgoznak. Amilyen hamar csak lehetett, elkezdtem velük játszani, és úgy nézett ki, hogy sokkal több ez annál, mint amit vártam a dologtól. Ezután a dolgok nagyon gyorsan újra elkezdtek működni Stone-nal Az ebédszünetekben arról beszélgettünk, hogy mit kellene csinálnunk. Mert a Mother Love Bone vége felé már nem voltunk túl kreatívak – az MLB szuper passzív-agresszív volt. Képesek aratunk lenni arra, hogy country dalokat, hardcore dalokat vagy éppen groove-os, középtempós rock dalokat játsszunk.”
Stone Gossard és Jeff Ament akkor már hat éve, a Green River megalakulásának első éve óta zenélt együtt. Ez volt az egyik legerősebb kapocs, ami valaha Seattle-ben létezett.
Regan Hagar (a Malfunkshun és a Brad dobosa): „Emlékszem az érzésre: ‘Rendben Stone és Jeff, tudom, hogy ti meg tudjátok csinálni!’ Ők voltak Seattle Paulja és Gene-je [Kiss] – már ami azt illeti.”
Stone Gossard története
Stone Gossard nem csupán kiváló zenei vezető, de legalább annyira jó dalszerző is volt. A Mother Love Bone legismertebb, és legsikeresebb dalainak nagy részét is ő írta. Az ő ujjai közül bújtak elő az olyan riff-központú pszichedelikus rock klasszikusok, mint a This is Shangrila vagy a Stardog Champion.
Andy Wood halála után elkezdett terjedni a pletyka, hogy Jeff Ament azon dolgozik, hogy a megmaradt négy tag a Mother Love Bone-t egy új énekessel vigye tovább, és hogy a már lekötött turnét mégis végigcsinálják. Ez a forgatókönyv pedig kiverte a biztosítékot a helyi rajongóknál. A valóság azonban az volt, hogy Greg Gilmore volt az, aki a folytatás mellett kardoskodott.
Gilmore úgy gondolta, hogy bevesznek egy új énekest, felvesznek pár új dalt és felteszik az akkor még kiadás előtt álló Apple-re. Ő volt egyedül az, aki nem felejtette el, hogy a Mother Love Bone gyakorlatilag teljesen ismeretlen Seattle vonzáskörzetén kívül. A világ többi része sosem hallott róluk. Gilmore úgy tekintett erre a lehetőségre, mint valami friss kezdetre. De a dolog nem volt lehetséges. Amikor Stone bejelentette, hogy nem akarja folytatni az MLB-t, a zenekar megszűnt létezni.
Miután Jeff és Stone a viszonylagos eltávolodásuk után újra összejöttek, az új impulzusként érkező Mike McCreadyvel összegyakoroltak pár friss Gossard-ötletet, majd 1990 augusztusában bevonultak a seattle-i Reciprocal Studiosba, hogy énekes híján, egyelőre instrumentális formában rögzítsék a dalokat.
Mike McCready és Stone Gossard 1991-ben
Stone Gossard: „Az egyetlen Mother Love Bone örökség a Dollar Short volt közülük. Andy írt rá egy szöveget, de nem rögzítettük a teljes dalt sohasem, bár előfordulhat, hogy készült róla valamiféle bootleg felvétel. Azt hiszem, hogy egyszer játszottuk koncerten, talán Portlandben. Teljesen megegyezett az Alive-val zenei szempontból, de Andy teljesen más típusú szöveget hozott a dalhoz. Igazából ezek az én dalaim voltak, és megmutattam őket Mike-nak is.”
Mivel dobosuk akkoriban még nem volt, így két barátjukat, Matt Cameront (Soundgarden, később Pearl Jam) és Chris Frielt (Shadow) kérték meg, hogy szálljanak be a felvételek erejéig a bandába. Friel két dalt, az ‘E’ Balladet és a Times of Trouble-t, Cameron pedig a maradék tízet dobolta fel.
Chris Friel: „A dalok nagy részét Matt Cameronra bízták, az enyém volt a többi. Ott volt nekik Matt játéka, ami egy kicsit többet hozott, mint amihez a Mother Love Bone időkben szoktak, és egy kicsit bonyolultabb dolgokat is ütött. Velem kapcsolatban pedig tudták, hogy valamivel konkrétabban, de szellősebben dobolok.”
A Gossman Project munkanévvel futó session alatt 12 dalt vettek fel, az alábbi munkacímekkel (zárójelben a dalok későbbi, Eddie Vedder által elkeresztelt, és nagyközönség által megismert nevük):
- The King [az Even Flow egy korai verziója]
- Dollar Short [Alive]
- Richard’s ‘E’ [Alone]
- ‘E’ Ballad [Black]
- ? [a bootlegeken „The Wreck of Edmund Fitzgerald” néven fut, de nem az]
- Weird ‘A’ [Animal]
- 7Up [Pushin’ Forward Back – ami a Temple of the Dog lemezre került fel]
- Doobie ‘E’ [Breath]
- Agytian Crave [Once]
- Times of Trouble [Temple of the Dog dal Chris Cornell szövegével/Footsteps]
- Evil ‘E’ [Girl]
- Folk ‘D’ [nem dolgozták ki végül az ötletet]
A felvételek közül öt – a Dollar Short (Alive), az Agytian Crave (Once), a Footsteps, a Richard’s ‘E’ (Alone) és az ‘E’ Ballad (Black) – került fel arra a kazettára, amit Amenték azzal a céllal sokszorosítottak és osztogattak a zenészismerősök között, hogy énekest illetve dobos találjanak.
Chris Friel: „Tudom, hogy nagyon lelkesek voltak a srácok, hogy ez már-már olyan, mint egy igazi banda, de valószínűleg a háttérben zajló jogi huzavona miatt, a felvételeket Stone Gossard Demos ’91-nak nevezték el.”
Az ötdalos, promóciós anyag tehát a Stone Gossard Demos ’91 nevet kapta, és nem sokkal később Jack Ironshoz is eljutott. Pár héttel később a felvételek közül három, egy Momma-Son névre elkeresztelt kazettán érkezett vissza.
__
A folytatáshoz kattints ide: Pearl Jam Tenology | 2. rész: Nagymama lekvárja, vagy mi
__
A cikk megírásához felhasznált könyvek:
Jonathan Cohen – Mark Wilkerson: Pearl Jam Twenty
Kim Neely: Five Against One – The Pearl Jam Story
Jo-Ann Greene: Pearl Jam – Origins of a Supergroup
Greg Prato: Grunge is Dead – The Oral History of Seattle Rock Music
Mark Yarm: Everybody Loves Our Town – A History of Grunge
