Öt évvel a kiválóan sikerült Vanishing Point után végre itt van az új Mudhoney-lemez, a Digital Garbage. Mark Armék most sem hazudtolták meg önmagukat: szarkazmus, maró gúny, kíméletlen társadalomkritika és zseniális dalok, a korábbiaknál talán kicsit több hetvenes évekbeli hatással. Megérte rá ennyit várni? Lemezkritikánk.
Mudhoney – Digital Garbage (2018)
Mudhoney 30!
Vajon gondolta-e Mark Arm, Steve Turner és Dan Peters, hogy harminc évvel a kultikus Superfuzz Bigmuff EP megjelenése (1988. október 20.) még mindig lemezeket fognak kiadni a Mudhoney-val? Aligha. Most mégis úgy tűnik, hogy a kvázi tétnélküliség olyan szintre juttatta a zenekart, amit talán még ők maguk sem gondolhattak soha korábban, vagy ha igen, akkor minden bizonnyal pont ilyenre vágytak volna. A Mudhoney-n nincs nyomás, nincsenek elvárások, nem a lemezeladásoktól függ (elsősorban) a megélhetésük. Minden tagnak megvan a maga, civil élete, Mark például a Sub Pop seattle-i bázisán dolgozik, raktárvezetőként.
A zenekar tagjai igazi barátok, egyszerűen csak szeretnek együtt lenni és zenélni. A hosszú, közös múlt – az ausztrál basszusgitáros, Guy Maddison is már tizenhét éve a banda tagja -, akár az agyukra is mehetett volna. Erre mi történik? A korábbi, komoly drogproblémák mintha soha nem is lettek volna, a zenekar folyamatosan turnézik, összeszedettebb és jobb lemezeket ad ki, mint valaha!
A seattle-i együttes legutóbbi albuma, a Vanishing Point még 2013-ban jelent meg. A teljes életmű szempontjából is egészen kiemelkedő az a kiadvány, rajta olyan, még valószínűleg sokáig koncert-setlisten tartható dalokkal, mint a The Final Course, az I Like It Small, a Slipping Away vagy a Chardonnay. A Mudhoney tagjai is érezhették, hogy nem lett rossz a lemez: amikor Steve Turnert pár hónappal ezelőtt arra kérték, hogy tegye sorrendbe a banda anyagait, akkor a Vanishing Pointot a harmadik legjobbnak nevezte meg. Turner azt is hozzátette, hogy annak ellenére, hogy szerinte is a legjobb munkáik közé sorolható, mégis meglepte őket az ily mértékű, pozitív fogadtatás. (A gitáros kedvence egyébként az Every Good Boy Deserve Fudge –„azzal a lemezzel sikerült újradefiniálniuk magunkat”, a legkevésbé pedig az Under Billion Suns áll közel hozzá – „rosszul szól, és túlontúl ambiciózusak voltunk, túl sok embert vontunk be a munkálatokba”).
Öt évet kellett tehát várni az új albumra. Producernek újra csak azt a Johnny Sangstert kérték fel, akivel már a 2002-es, Since We Become Translucent lemez óta együtt dolgoznak Armék. Sangster, a kilencvenes évek közepe óta olyanok előadókkal működött együtt, mint a Stereo Embers, Star Anna, a Posies, de az ő keze munkáját dicséri az a Kinks tribute album, amin többek között Mark Lanegan is szerepelt. A Digital Garbage felvételei a producer Crackle & Pop! nevű stúdiójában, illetve Stone Gossardnál, a Studio Lithóban zajlottak.
Digital Garbage – szövegek
Mintha egy kicsit kevésbé akarnának ránk rúgni az ajtót ezzel a lemezzel Mark Armék, de ez egyáltalán nem baj.
„A humorérzékem sötét, ezek pedig sötét idők. És azt hiszem, csak egyre sötétebbek lesznek” – mesélte Mark Arm a lemez kapcsán a Sub Pop ajánlójában. Milyen találó! Mark Armnak még mindig van mondanivalója: sosem volt híján a szarkazmusnak, szövegei kíméletlen társadalomkritikák, szociológiai tanulmányok, legtöbbször megmosolyogtatóan őszinte kórképek az emberi egyszerűségről és ostobaságról. A Digital Garbage (már ez a cím is) ugyanezt a vonalat követi, de ahogyan a frontember megjegyezte, most tényleg mintha kétségbeesettebbek, sötétebbek lennének a kinyilatkoztatásai:
- van itt az egyre nagyobb fegyverkezésből adódó félelem (Nerve Attack);
- szóba kerülnek az üldözési mániások vakcinákkal, vegyi anyagokkal, meg úgy egyébként is „Robotok és idegenek lopják el a munkád / Drogokat hoznak és megerőszakolják a mamád / Vigyázz a város szemkápráztató fényeivel, a kocsmák arra várnak, hogy a feleséged elcsábítsák” (Paranoid Core);
- ott vannak az iskolai és bevásárlóközpontokban lövöldöző amerikaiak is: „Kérem, Puskás úr, lenne egy alázatos kérésem, mielőtt megöl minket (…) Mi inkább a templomban halnánk meg, közelebb hozzád, Istenem” (Please Mr. Gunman);
- szerepel a lemezen egy „edd meg, amit főztél magadnak” típusú, valószínűleg Trump-szavazóknak szóló dal (Hey Neanderfuck);
- aztán van itt egy, a social media-kritikus, pontosabban a közösségi média betegesen függő felhasználóival szemben kíméletlen, Mark Arm orgonajátékával és egy zseniális videóval megtámogatott szerzemény: „Amikor megöltem magam élőben, annyira, de annyira sok Like-ot kaptam, gyerünk, tegyél te is egy próbát, öld meg magad élőben / Soha nem leszel híresebb, soha nem leszel népszerűbb / Mindenki nézni fog az icipici kis képernyőjén / Olyan mesés lesz, olyan hihetetlenül jó” (Kill Yourself Live)
- és így tovább.
Digital Garbage – a legjobbak
Természetesen nem egy prog rock lemez ez, mégis igaz rá az általános megállapítás, hogy minél többször hallgatja az ember, annál több apróságot fedezhet fel benne. A szövegek alapból nagyon elviszik az ember figyelmét (nem véletlenül foglalkozik ez az írás is annyit Mark gondolataival), de zenei szempontból is egészen szépen kidolgozott, részletgazdag az anyag. Ez egy ízig-vérig grunge lemez, mégis a zaj, a punkos megőrülések helyett középtempókat, billentyűket, meg szájharmonikát kapunk.
A nyitó Nerve Attack például a húzós ritmusával, és Mark szokásosan flegma, mudhoney-san fülbemászó dallamaival már az első hallgatás után is azonnal működik, pedig nem egy tipikus lemeznyitó dal. A másodikként érkező Paranoid Core tiszta hetvenes évek, The Sonics-féle, tempós garázs rock. A Please Mr. Gunman második refrénjénél már együtt énekled Markkal, hogy „We’d rather die in church”. Még egy kis zongora is feltűnik a dal végén, ezek után már nem is annyira meglepő a Kill Yourself Live hosszú, billentyűs bevezetője.
Aztán ott van a Black Sabbath korai dolgaira emlékeztető Night And Fog. Itt nem csak úgy énekel Mark, mint Ozzy, de a szöveg is nagyon-nagyon metal: „Itt jönnek az éjszakai halottak / Itt jönnek, éjszaka és köd / Érted jönnek? Érted jönnek? / Zárd be az ajtókat / Kapcsold le a lámpákat / Húzd be a sötétítőket / Reménykedj, hogy tovább mennek / Hallgasd, ahogyan a léptek visszahangzanak az utcákon / Itt jönnek, a léptek visszahangoznak lent, a nappaliban / Ezek a léptek, amik visszhangoznak a történelmen át / Hallgasd a sírást, ahogyan tova visszhangoznak / Ki fog megsiratni, amikor eltűnsz majd? Ki fog siratni, amikor nem leszel már?”
Ugyancsak a kezdeti idők Ozzy és a Black Sabbath hatása hallható a zseniális Next Mass Extinctionben: sabbathos szájharmonika, Iommi-szóló, súlyos riffek. Talán csak egy baja van a dalnak, hogy túl rövid, legalább még kétszer ennyi ideig is elnyújthatták volna! Dan Peters talán itt üti a legjobbakat a lemezen, de úgy általában is megállapítható, hogy mennyire egyben van a ritmusszekció Mudhoney-éknál. (A dal a tavalyi, charlottesville-i eseményekre reflektál, amikor is a déliek ikonikus alakjaként nyilván tartott Lee tábornok szobrának eltávolítása miatt az emberek kivonultak az utcákra, szélsőjobbosok és baloldaliak csaptak össze a virginiai városban. Egy autós a tömegbe hajtott, aminek során egy fiatal nő az életét vesztette.)
A végére hagytam az egész lemez legjobbját, a Prosperity Gospelt. Egyrészt a szövege zseni („Get rich, you win”), másrészt zenei szempontból is kiemelkedő, pedig a dalnak nincs is refrénje (!), csupán a verzék jönnek egymás után, a sodró tempó és a zseniális gitárszóló miatt azonban ez szinte fel sem tűnik. Igazi seattle-i dal, talán a Pearl Jam is elfogadná sajátjának. Ha csak egy dalt kellene megmutatni az albumról, ez lenne az, talán az sem túlzás, hogy az egész Mudhoney-munkásság egyik legkiemelkedőbb tétele ez. (Sajnos a YouTube-ra nem töltötte fel a Sub Pop a dalt, emiatt nem tudom idelinkelni.)
Vagyis
Nagyon sok jót lehet elmondani a Digital Garbage-ről. Egy felnőtt, okos, intelligens, egységesen magas színvonalú, üresjáratok nélküli album. Szövegek szempontjából akár koncept-albumként is megállná a helyét. Mindezek ellenére, összességében a Digital Garbage egy kicsit kevésbé tetszik, mint a Vanishing Point. Talán úgy lehetne legkönnyebben megfogalmazni, hogy globálisan ez egy tíz pontos lemez, de a Mudhoney-univerziumban inkább egy erős nyolcas, ami minden egyes hallgatásnál közelebb repít a kilenceshez, de a tízest azért nem éri el. Ennél sokkal fontosabb, hogy aki eddig is bírta a Mudhoneyt, az nagyon szeretni fogja ezt a lemezt is. Örüljünk, hogy van Mudhoney és lemezeket készít: jó lenne még nagyon sokáig élvezni Mark Armék újabb és újabb zenéjét! A Digital Garbage egészen biztosan szereplője lesz az év végi, TOP10-es listámnak.
„Megpróbáltam ezeket a dolgokat univerzális módon leírni, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak a jelenről szólna a lemez, remélem, hogy ezeknek a problémáknak a nagy része megoldódik majd. Nem akarnád azt mondani a jövőben, hogy ‘Hé, ezek a szövegek még mindig relevánsak. Ez szuper!”– nevet Arm.
Nos, tényleg nem akarjuk.
___
Mudhoney – Digital Garbage LP
Megjelenés: 2018. szeptember 28.
Kiadja: Sub Pop
Felvételek: Studio Litho és Crackle & Pop! Studio
Producer: Johnny Sangster
Mudhoney:
Mark Arm – ének, gitár, orgona
Steve Turner – gitár, vokál
Dan Peters – dob, percussion, gitár
Guy Maddison – basszusgitár, billentyűk, vokál
Közreműködik:
Johnny Sangster – zongora, vokál
Kelly Van Kamp – szájharmonika
Tracklist:
- Nerve Attack
- Paranoid Core
- Please Mr. Gunman
- Kill Yourself Live
- Night And Fog
- 21st CEntury Pharisees
- Hey Neanderfuck
- Prosperity Gospel
- Messiah’s Lament
- Next Mass Extinction
- Oh Yeah
