„Szeretem a Soundgardent. Az énekesük letaglózó. Óriási, ahogyan az a srác énekel” – nyilatkozta Axl Rose a Rolling Stone magazinnak 1989. augusztus 10-én, egy hónappal a Louder Than Love megjelenése előtt. A Guns N’ Roses énekese hatalmas Soundgarden-rajongó volt, kedvelte és elismerte Chris Cornellt, ennek pedig gyakorta hangot is adott. Visszatekintésünkben a Guns N’ Roses és a Soundgarden történetének közös pillanatait dolgozzuk fel, rengeteg korabeli interjúrészlettel kiegészítve. Az írás a terjedelme miatt három részben kerül publikálásra.
___
„Felhívtam Kim Warnickot a Fastbacksből. A tervek szerint a turné első koncertjén velük léptünk volna fel. Elmondtam neki, hogy mi a helyzet, és azt is, hogy időközben változott a zenekar felállása is.
– …na, és végül Izzyvel és Axllel meggyőztük Slasht…
– Izzy, Axl, Slash és Duff – milyen nevek ezek? – kérdezte Kim.
– Hát, van közöttünk egy Steven nevű srác is.”
(Duff McKagan: It’s so Easy… és más hazugságok)
__
Stoppal Seattle-be
A nyolcvanas évek elején Seattle nem volt része a nagy amerikai zenekarok turné-útvonalainak. A város fiataljai különös becsben tartották azokat a bandákat, amelyek a trendeket nem követve ellátogattak hozzájuk. A kanadai határtól mindössze 160 kilométerre fekvő észak-nyugati városba inkább a független, kis kiadók együttesei és előadói, vagy a feltörekvő új zenekarok próbáltak szerencsét. Olyanok, mint amilyen a Guns N’ Roses volt 1985-ben.
Négy nappal azt követően, hogy összeállt a Guns N’ Roses klasszikus ötöse – Axl Rose, Slash, Izzy Stradlin, Duff McKagan és Steven Adler – és mindössze két nappal azután, hogy lejátszották első koncertjüket Los Angelesben, a zenekar tagjai 1985. június 8-án útra keltek Seattle-be, hogy Kalifornián kívül is megmérettessék magukat. A koncertet Duff McKagan, az együttes seattle-i születésű basszusgitárosa szervezte régi punk bandája, a Fastbacks segítségével. A több mint 1800 kilométeres, 24 órásra tervezett útnak egy lepukkant autóval vágott neki a társaság, de a verda a brutális hőségben gyorsan feladta a szolgálatot. A zenekar tagjait nem érdekelte a dolog, mindenáron ott akartak lenni Seattle-ben, így a felszerelésüket maguk mögött hagyva, hangszereikkel a kezükben, stoppal folytatták útjukat. Az út viszontagságos volt és sokkal hosszabb ideig tartott, mint ahogyan azt tervezték. Sem az utazás során megismert, bedrogozott kamionsofőr, sem az üres zsebeik, sem a folyamatosan korgó gyomruk nem szegte kedvüket. Az eredeti, június 8-i időpont helyett így csak június 12-én került sor a fellépésre, az azóta kultikus státuszba emelkedett (ma már nem működő) Gorilla Gardensben.
Ez volt a hírhedt Hell Tour, a Guns N’ Roses egyetlen koncertből álló első turnéja.
Gorilla Gardens, a grunge szülőhelye
A Gorilla Gardens egy koszos, lepukkant klub volt Seattle kínai negyedében. Alapítója egy tajvani származású vállalkozó, Tony Chu volt. Minden korosztály látogathatta, nem volt érvényes rá a mindenhol máshol bevett, kizárólag 21 éven felülieknek szóló korlátozás. A hely eredetileg a Rock Theatre névre hallgatott és két koncerthelységből állt, amelyből az egyiket Gorilla Gardensnek, a másikat Omni Roomnak hívták, de a gyakorta odalátogatók csak Gorilla Gardensként emlegették, ezért így vált ismertté, így került be a köztudatba.
Kerri Harrop [a Sub Pop munkatársa]: Soha nem lehetett kiszámítani, hogy mi fog ott történni. Elképesztő bandák léptek fel – láttam ott a Hüsker Düt és a Melvinst is. A Gorilla Gardens az első olyan hely volt, ahol láttam embereket nyilvánosan szexelni.
Amikor a Gorilla Gardens megnyitott, közönsége hardcore punk rajongókból és külvárosi heavy metal arcokból állt össze. A két terem adta lehetőséget kihasználva gyakran rendeztek párhuzamosan két különböző színtérről érkező zenekar számára koncertet. Nem szabad elfelejteni, hogy a nyolcvanas évek közepén a két tábor finoman szólva sem kedvelte egymást, rengeteg balhé volt az iskolákban és a klubokban a metal-punk szembenállás miatt. Egy ilyen történetet mesél el Michelle Ahern, a Mother Love Bone tragikusan fiatalon elhunyt énekesének, Andy Woodnak az ismerőse.
Michelle Ahern [Andy Wood ismerőse]: Andy Wood vitt el engem az első punk koncertemre, a Gorilla Gardensbe. A barátnőimmel, Andyvel, Regannel [Regan Hagar – Malfunkshun, Brad, Satchel dobos] és Chewy-val az Accüsedból voltunk lent. Andy a 18. születésnapját ünnepelte. Valahogy aztán randi lett a dologból. Nem tudom, hogyan kezdődött, de egyszer csak hatalmas verekedés tört ki a punkok és a rockerek között a koncerten. Valaki felkapta Andyt és a bundájánál fogva neki hajította a drótkerítésnek. Beugrottunk egy taxiba és gyorsan elhajtottunk onnan. Végül az éjszakát Andyvel töltöttem a házukban. Azt is mondhatnám, hogy én voltam a tizennyolcadik születésnapi ajándéka.
A kezdeti balhék után a Gorilla Gardens működése furamód pozitív irányban változtatta meg a dolgokat, és szép lassan egyre inkább összehozta az addig meglehetősen ellenséges társaságokat. Art Chantry, a híres seattle-i grafikus-designer, a Rocket magazin egykori művészeti vezetője így emlékszik vissza.
Art Chantry [seattle-i művész]: Azokban az időkben a két zenei tábor tagjai gyűlölték egymást és mindenki arra számított, hogy amikor várakoznak az előtérben a beengedésre, egymásnak fognak ugrani. Ehelyett ezeknek az eltérő szubkultúráknak a képviselői elkezdték meghallani a másik fél zenéit, és amit hallottak, az tetszett nekik. Valójában – a hajviseletüktől eltekintve – a punkok és metálfejek bírták egymást.
1985. január 25-én, tehát öt hónappal a Guns N’ Roses fellépése előtt, a Violent Femmes – mások szerint a Red Rockers, megint mások szerint a Butthole Surfers – játszott a klubban. A koncerten brutális teltház volt, a beengedésre várók kint kígyóztak az utcán. A rendőrség és a tűzoltóság kapva kapott az alkalmon és razziázni kezdett. Miután látták, hogy nincs elegendő vészkijárat, amit tűz esetén használhatnának, azonnali bezárással fenyegették a helyet. A Gorilla Gardens egyik alkalmazottja azonban nem esett kétségbe, felkapott egy láncfűrészt (senki ne kérdezze, hogy került oda) és egy hatalmas lyukat vágott a klub falába.
Art Chantry [seattle-i művész]: Hogy szállhatnál vitába a rendőrökkel és a tűzoltókkal? A válasz tökéletes volt. Vészkijáratot akartok? Akkor tessék, itt van egy kib..tt vészkijárat!
Mivel a nyolcvanas években szinte minden fontos seattle-i és környékbeli banda játszott itt – köztük a Green River, a U-Men, a Skin Yard, a Melvins és a Soundgarden is -, így a Gorilla Gardenst sokan a grunge szülőhelyének nevezik. Az első koncert, amit itt rendeztek egy Butthole Surfers-Green River buli volt. A klub a Soundgarden számára különös jelentőséggel bírt: a zenekar itt lépett fel története során másodszor (a Hüsker Dü és a Melvins társaságában), valamint az egyik itteni koncerten jelentette be Chris Cornell, hogy kiszáll a dobok mögül, hogy a jövőben kizárólag az éneklésre koncentrálhasson.
Punkok, rockerek, balhék és szolid egymásra találás: erre a helyre érkezett a Guns N’ Roses, hogy az első Los Angelesen kívüli koncertjével elinduljon a földkerekség legnépszerűbb bandája felé vezető úton.
A Guns N’ Roses koncert plakátja (Forrás: Seattle Weekly)
„Öregem, ezek az arcok tényleg kib.szott jók!”
Axlék éppen csak beestek a Gorilla Gardensbe, már mehettek is fel a színpadra, Steven Adler szerint arra sem volt idejük, hogy legurítsanak egy sört vagy elszívjanak egy spanglit. A zenekar a Fastbacks erősítőit és dobfelszerelését használta, a koncerten pedig McKagan emlékei szerint összesen 12 néző volt (más források szerint 13), és ők is mind a basszusgitáros régi barátai voltak. A plakátra a Fastbacks és az 5150 mellé a zenekar Guns And Roses-ként került fel, mint a korábbi Ten Minutes Warning-tag Duff McKagan zenekara.
Duff McKagan: Borzasztó volt az egész. Egy utánfutós autóval indultunk el, ami lerohadt Bakersfieldnél – az pedig nagyon messze van Seattle-től. Úgyhogy stoppolnunk kellett. Csak a gitárjaink maradtak nálunk, ezért a Fastbacks cuccán játszottunk. De ettől függetlenül szuper volt visszatérni Seattle-be. Az volt az első igazi koncertünk. Ha jól emlékszem, az indulásunk előtti napon felléptünk a [Los Angeles-i] Madame Wong’s Eastben vagy valami hasonló helyen, három ember előtt. Seattle-ben tizenketten jöttek el. Persze azóta ezrek mesélik, hogy ott voltak azon a bulin, de tényleg csak tizenkét néző előtt játszottunk, és abból is négyen a Fastbacks tagjai voltak.
A klub annyira alacsony költségvetéssel működött, hogy a két termet ugyanaz a hangmérnök, a későbbi RCKNDY (itt rögzítette a Pearl Jam az Alive klipjét) menedzsere és társtulajdonosa, Tomie O’Neill hangosította. A Guns N’ Roses koncertjére azonban ő is emlékszik.
Tomie O’Neil [a Gorilla Gardens hangmérnöke]: A Guns N’ Roses a kisebbik termünkben játszott. A másikban a Violent Femmes lépett fel, talán 400-500 ember előtt. Az egyik barátom szólt: „Haver, át kellene nézned a másik helységbe, van ott egy metal banda, nagyon király – és Duff játszik benne. Duff korábban Seattle-ben élt, de aztán tovább állt: „Basszátok meg srácok, LA-be megyek és a legnagyobb kibaszott rocksztár leszek!” Emlékszem, hogy átsétáltam a másik helységbe és azt mondtam: „Öregem, ezek az arcok tényleg kibaszott jók!”
Egy jelenlévő szerint – aki Duff egyik régi haverjával ment le a Gorilla Gardensbe – rendben volt a buli, a Guns N’ Roses jól játszott, de a legtöbb ismerőst azért nem varázsolták el a zenekar dalai. A zenekar setlistje a mai napig sem ismert teljesen, csak azt tudjuk, hogy legalább hét saját dalt (Move to the City, Reckless Life, Shadow of Your Life, Think About You, Don’t Cry, Back Off Bitch, Anything Goes) és két feldolgozást (Elvis Presley – Heartbreak Hotel, Rose Tattoo – Nice Boys) játszottak. Furcsa, hogy bár Duff aktív részese volt a seattle-i undergroundnak, a visszatérésére csak ennyire kevesen voltak kíváncsiak. A „szemtanú” azt állítja, az a 12-13 ember valójában 20-30 is lehetett. Slash már akkor is fekete cilindert viselt, Izzy Stradlin úgy nézett ki, mint Johnny Thunders, míg Duff valamiféle japán kimonót vett fel. Az Axl Rose – Bruce Dickinson párhuzam kicsit erősnek tűnik, de mivel az tudható Steven Adler könyvéből, hogy nem volt szinte semmi idejük sminkelni a zenészeknek, Axl egyenes hajjal akár tűnhetett Dickinsonnak is a félhomályban.
Bár a bulit tisztességgel lejátszották, a nehézségek itt nem értek még véget a Guns N’ Roses tagjai számára. Tony Chu-nak mindig is problémái voltak a fizetéssel, vagyis egészen pontosan utált bárkinek is, bármiért is fizetni. Egyes visszaemlékezések szerint a két termet is csak azért csinálta, és azért szervezett az alapvetően punk helyre hard rock és heavy metal zenekarokat – még a várható balhék ellenére is -, mert semmi más nem érdekelte őt, csak a bevételek. Volt, hogy adott pénzt a zenekaroknak és az alkalmazottaknak, volt, hogy nem. Tom Niemeyer, az Accüsed és a Gruntruck gitárosa így mesél erről.
Tom Niemeyer [az Accüsed, majd a Gruntruck gitárosa]: Néha ki lettünk fizetve a Gorilla Gardensben, néha nem. „Szarásig töltöttük a helyet emberrel, Tony, mire ment el a lóvé?” „Ó, tudod, bla, bla, bla… a villanyszámlára.” „Egy éjszaka alatt? 300 dollár egy éjszaka alatt? Villanyszámlára? Jézusom! Tudom, hogy hatalmas erősítőink vannak, de kérlek!”
Ahogyan Niemeyeréknek, úgy a Guns N’ Roses-nak sem fizette ki a korábban megállapodott gázsit Tony Chu. Hiába győzködték őt a zenekar tagjai, hajthatatlan maradt. A srácok fenyegetőztek, a tulaj pedig felkapta a telefont, hogy hívja a rendőrséget. Az elkeseredett Axl és Duff bosszúból felgyújtott egy kukát az öltözőben. Nem sok kellett ahhoz, hogy a hely leégjen, de a tűz szerencsére nem terjedt tovább, a Gorilla Gardens egyben maradt. Egy ideig vártak, de mivel nem történt semmi, egy idő után tovább álltak a seattle-i éjszakába és egy helyi banda buliján kötöttek ki.
A zenekar neve Soundgarden volt.
Találkozás a Soundgardennel
A Soundgarden 1984-ben alakult meg. Alapítói közül ketten – a basszusgitáros Hiro Yamamoto és a gitáros Kim Thayil – egy Chicagótól délre fekvő aprócska faluból, Park Forestből költöztek 1981-ben Olympiába, hogy filozófiát tanuljanak az Evergreen State College-on, de munkalehetőség híján hamar továbbálltak Seattle-be. (Az indiai származású Kim Thayil Seattle-ben született 1960-ban, de a teljes gyermekkorát Park Forestben töltötte.) A zenekar dobosa és énekese szobatársuk, Chris Cornell lett.
Amikor a Guns N’ Roses tagjai betoppantak a Soundgarden koncertjére már nem Chris Cornell – de még nem is Matt Cameron -, hanem a többieknél jó tíz-tizenkét évvel idősebb Scott Sundquist ült a dobok mögött. 1985 júniusában Susan Silver, a Soundgarden (és az Alice in Chains) későbbi menedzsere még nem volt Chris barátnője, csak pár hónappal később, egy Halloween-bulin találkoztak először. A többire így emlékszik vissza Duff, az It’so Easy… és más hazugságok című könyvében.*
Duff McKagan: A később grunge-ként elhíresült seattle-i hangzás első morajait akkor lehetett hallani. Amikor a Sondgarden befejezte, az újonnan megerősödött csapatszellemtől – na és egy csomó piától – feltüzelve megrohamoztuk a színpadot és megkértük őket, hadd játsszunk pár számot. Néztek ránk kifejezéstelen arccal, és olyan óvodás módon válaszoltak, mint egy gyerek a homokozóban, akitől egy másik kölcsönkéri a játékát: „Ööö, azt nem lehet. Ez a mi cuccunk.”
Kim Thayilban is megmaradt a Guns N’ Roses-szal való első találkozás, de abszolút pozitív értelemben. A legendás seattle-i zenei magazin, a Rocket egy korábbi számában a gitáros elismerően beszélt Axlékról.
Kim Thayil [Soundgarden]: Egy dobozos autóval érkeztek és nagyon zárkózottak voltak. A hatás, amit a seattle-i színtérre gyakoroltak, egyszerűen érzékeltethető: másokkal szemben ők komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy játszhassanak itt.
A Guns N’ Roses elhivatottsága és elszántsága szinte példa nélküli volt, és ezt Seattle-ben is értékelték. Később aztán változott a zenekar és változott a megítélés is, de ne ugorjunk ennyit előre az időben. A nyolcvanas évek közepén még mindkét bandának azért kellett küzdenie, hogy a helyi színtéren elfogadják őket.
[*Kiegészítés: Ha Duff azt írja a könyvében, hogy a Gorilla Gardens-buli után autóba pattantak és megnézték egy másik helyen a Soundgardent, az akkor nyilván így is van. A történetben csak egy dolog száz százalékig biztos: 1985. június 12. valóban egy szerdai nap volt. A feljegyzések szerint azonban aznap a Soundgarden nem állt színpadra sehol, a dátumhoz legközelebb eső fellépés június 14-én volt, szintén a Gorilla Gardensben. A dolog elég régen volt ahhoz, hogy összekeveredjenek a dolgok az emlékekben. Szintén ezt a verziót erősítené a már idézett koncertlátogató által megosztott történet. Ő ezt írja a koncertet követő eseményekről: „Ahogyan a koncertnek vége lett, beültünk a kocsiba és hazavezettünk a Capitol Hillen lévő albérletünkbe. A ház előtti előkert pázsitján 20-30 ember várakozott, nagyjából mind a Gorilla Gardensből jöttek át. Nyilvánvaló, hogy a szobatársam mondta el nekik, hogy a koncert után nálunk folytatódik a buli és mindenki kapott az alkalmon, a Guns N’ Roses tagjai is. (…) Hagytuk, hogy punk rockerek is bejöjjenek, feltettünk pár lemezt és elkezdtünk sört vedelni. Én voltam a DJ, elindítottam pár punk zenét, miközben a vendégeink buliztak. A parti nem tartott sokáig. Hatalmas bunyó kerekedett a nappaliban, ami aztán az utcán folytatódott. Az emberek ordibáltak és sikítoztak. Néhány őrült punknál volt fegyver és elkezdtek a levegőbe lövöldözni, miközben a többiek verekedtek. Hamarosan megjelentek a rendőrök és szétválasztották a srácokat. A buli véget ért.” És hogy mi a konklúzió? A Guns N’ Roses vagy a Soundgarden koncert után ment el a házibuliba, vagy nem aznap volt a Soundgarden koncert, amire leugrottak Slashék, vagy a házigazda emlékszik rosszul és nem jártak nála a Guns tagjai. Nem is lenne érdekes a dolog, ha nem arról szólna ez a cikk, hogy a Soundgarden és a Guns N’ Roses kapcsolata hol kezdődött és hogyan folytatódott.]
Guns N’ Roses 1985-ben, a seattle-i kaland után (Forrás: Kerrang)
Nem eléggé punkok Seattle-ben, túl punkok Los Angelesben
Duff McKagan egy mindenki által kedvelt és tisztelt figura volt Seattle-ben. Egy ír katolikus család nyolcadik gyermekeként született, és mivel ő volt a legkisebb, szinte mindig nála idősebb srácokkal lógott együtt. Számtalan helyi punk zenekarban játszott és turnézott az Egyesült Államokban és Kanadában még tinédzserként, mielőtt lelépett volna Los Angelesbe szerencsét próbálni. 1979-ben, 15 éves korában alapította meg első punk bandáját, a Vains-t, ahol basszusgitározott. Még ugyanebben az évben a Washington Hallban debütált az együttes élőben a Black Flag (!) előtt. Ezzel párhuzamosan a Living nevű formációban gitározott, majd egy évvel később a Fastbacks dobosa lett. Első számú zenei mentorának mindig is Kim Warnickot, a Fastbacks basszusgitáros-énekesnőjét tartotta. 1982-ben belépett a Fartz nevű hardcore bandába – szintén dobosként, aztán a Fartzból idővel Ten Minute Warning lett, de McKagan ekkor már gitározott, szóval követni is nehéz, hogy mikor kivel és éppen milyen hangszeren játszott. Egy azonban biztos: olyan vele született zenei tehetséggel bírt, amivel csak nagyon kevesen.
John Conte [a Living énekese]: Duff az a típusú srác volt, akit magára hagysz a szobában egy új hangszerrel, aztán 15 percen belül kijön, hogy megtanulta a dalt és el is játssza neked. Bárhova ment, az emberek megismerték és örültek neki, mert ismerték egyik vagy másik nővérét vagy bátyját. Tonnaszámra nyüzsögtek körülötte a lányok. Egy égész falka volt körülötte mindig.
A mai napig is sokan úgy emlegetik Seattle-ben Duff Los Angeles-be való lelépését („mindenki azt állítja, hogy ismert már engem 1984-ben is, ami nem igaz”), mint a pillanatot, amikor a szőke haverjuk határozott céllal a rocksztárrá válás útjára lépett. Ez egyrészt nem teljesen volt igaz, másrészt volt még valami, ami miatt mindenképpen mennie kellett. A későbbiek fényében talán meghökkentő, de akkoriban ő volt a társaságban a „no-drug” srác. Bár apja viszonylag korán megkóstoltatta vele a hawaii whiskeyt („azt mondta: igyál egy kortyot és mondd ki a neved, de a negyedik korty után már nem forgott a nyelvem, mert berúgtam”), Duff akkoriban kizárólag sört ivott és cigarettázott, sőt, még a Living tagjaként egy No Thanks című dalt is írt a témában.
Duff McKagan: Soha nem az volt a célom, hogy híres rock arc legyek; egy bandában akartam játszani, ahol nagyon jól érzem magam és amivel turnézhatok, egyszerűen csak azért, mert ehhez értettem. Aközött kellett döntenem, hogy Los Angelesbe megyek vagy New Yorkba, de mivel egy öreg, szakadt verdám volt, tudtam, hogy soha nem jutnék el vele New Yorkba. Zenész akartam lenni, de akikkel együtt játszottam Seattle-ben, mind heroinozott. A heroin tizedelte meg a Ten Minute Warningot is. Az egyik barátom, aki már túl volt az egészen, azt mondta nekem: „Haver, ha most azonnal nem mész el innnen, te sem úszod meg. Te vagy az, aki meg tudja csinálni, te vagy a mi reményünk.”
Duff tehát 1983-ban Los Angelesbe ment, a történet többi része pedig mindenki számára ismert. A világ már a Guns N’ Roses basszusgitárosaként ismerte meg őt, a korábbi seattle-i dolgai senki számára sem voltak érdekesek. A helyi zenei közösség nagy része örült a sikereinek, de volt egy másik csoport, amelyik meglehetősen furán tekintett a régi haver új dolgaira. A problémájuk nem is elsősorban az volt, hogy látták, Duffnak kezdenek beindulni a dolgai a Guns N’ Roses-szal, elsősorban a zenét és a banda kiállását nem tudták megemészteni. Az ő fejükben McKagan még mindig ugyanaz a punk gyerek volt, akinek annak idején megismertek. A Guns N’ Roses pedig minden volt a Seattle számára, csak punk nem.
1984-ben a seattle-i underground egyik alapbandája, a Larry Reid által menedzselt U-Men turnéra indult, hogy pár ingyen koncertet adjon a nyugati parti városok klubjaiban. A zenekar Los Angelesben kezdte a körutat, ahová velük tartott Larry felesége, Tracey Rowman és John Bigley énekes barátnője, Val is. Mivel a turnébusz tönkrement – úgy látszik, akkoriban sokaknak meggyűlt a baja a járművükkel -, így a négy zenekari tag és a két lány, Tracey bogárhátú Volkswagenjével közlekedtek LA-ben. A társaság összezsúfolódva ücsörgött a verdában, amikor a műszerfalon lévő óra jelezte, tankolni kell az autóba. U-Menék begurultak egy benzinkútra és ott váratlanul egy régi ismerősbe botlottak.
John Bigley [a U-Men énekese]: Tom [Price, U-Men gitáros] vette észre őt: „Az ott a kibaszott Duff”. Az a kibaszott köcsög töltényövet viselt, a nadrágja meg be volt tűrve a cowboy-csizmájába. A haját megnövesztette és kiengedve hordta. Úgy nézett ki, mint a hollywoodi segg-rocker srácok. „Duff, mi van veled? Nézz már magadra, ember!” Azt válaszolta: „Benne vagyok egy bandában. Jól mennek a dolgaink.” „Mi a nevetek?” Sóhajtott egyet: „Azt az énekesről kapta.” Majd suttogva folytatta: „Az a nevünk, hogy Guns N’ Roses.” Igen, tök kínosan érezte magát. Régebben egy Vains nevű [punk] zenekarban játszott. De hogy Guns N’ Roses? „Az énekes Axlnek hívja magát.” Guns N’ Roses. Axl. Mindannyian röhögni kezdtünk. „Ó, milyen pompás!” Aztán így folytattam: „Ez úgy hangzik, mint egy nagy rakás szar. Sok szerencsét vele, te bolond!” De Duff olyan pozitív volt az egésszel kapcsolatban. A zenekarunk aztán még napokig röhögött rajta: „Duff metált játszik.” Aztán, basszus, két évvel később kijöttek a Welcome to the Jungle-lel.
Míg Seattle egyértelműen valamiféle glam rock formációként tekintett Duff bandájára, addig a Guns N’ Roses túl nyersnek és erőszakosnak tűnt a Los Angeles-i, aktuális rockzenei trendekhez képest.
Duff McKagan: Munkából tartottam hazafelé, amikor beléjük botlottam. Egy csótányokkal teli, egyszobás lakásban laktam akkoriban. LA abban az időben egyet jelentett a Quit Riottal, a Ratt-tel és néhány tényleg borzalmas bandával. Los Angelesben a Guns N’ Roses punk bandaként volt elkönyvelve. Be voltunk szorítva ebbe a skatulyába Hollywoodban, úgyhogy minden egyes koncertlehetőségre lecsaptunk, amire csak tudtunk.
Miközben a a nyolcvanas évek közepén a Guns N’ Roses Los Angelesben ment szembe a trendekkel, addig hasonló problémákkal kellett megküzdenie a Soundgardennek Seattle-ben. Az attitűd, a színpadi kiállás és a zenei felfogás egy nehezen meghatározható és értelmezhető elegyet alkotott az akkori viszonyok között. Az aktuális skatulyákba nem lehetett belehelyezni a bandát: egyszerre punk és metal, Black Flag, Led Zeppelin és Black Sabbath, az énekes pedig nem artikulátlanul üvölt, hanem úgy énekel, mint a fiatal Robert Plant?
Kim Thayil: Egy punk banda voltunk, hosszú hajakkal. Punk attitűddel játszottunk, de a zenénk lassabb és utazósabb volt.
A helyi punkok nem értették ezt a fura kompilációt, és emiatt a közösségük eleinte nem is nagyon akarta elfogadni Chris Cornelléket.
Chris Cornell: Egy csomó ember utált minket. Néha vicces, ha utálnak. Amikor mindig csak szeretnek, az beképzeltté tehet.
A Soundgarden és a Guns N’ Roses bizonyos tekintetben tehát hasonló utat járt be a karrierjük kezdetén. A két banda története a nyolcvanas évek végéig már nem keresztezte egymást. Akkor is csak azért, mert Axl Rose az első Soundgarden-lemez, az Ultramega OK, de legfőképpen Chris Cornell egyik legnagyobb rajongójává vált. És amikor csak tudott, beszélt is erről az újságíróknak.
Axl: a Soundgarden-közönség tetején
Hogy a korai években pontosan ki irányította Axl Rose figyelmét a Soundgardenre, azt talán csak ő maga tudná megmondani. Valószínűleg nem az 1985-ös seattle-i első találkozás volt az, ami miatt beleszeretett a bandába. Logikus lenne, hogy Duff McKagan keze van a dologban, de erről a szőke basszusgitáros soha nem beszélt a sajtónak és a könyvében sem tett említést erről (miért is tett volna?).
Az első hivatalos feljegyzés Axl Rose Soundgarden-rajongásáról a Seattle Times 1989. július 21-i számában jelent meg. A cikk címe „A Soundgarden egy virágzó fanatikust talált Axl Rose személyében” volt, a virágzó jelzővel egyszerre utalva a zenekar akkori leghíresebb dalára, a Flowerre (lásd például a Mondhatsz bármit című film betétdalaként), valamint Axl Rose vezetéknevére. A cikk sajnos nem elérhető online verzióban, viszont a seattle-i városi könyvtárban elolvasható, ha esetleg valaki arra jár, mindenképpen kérje ki a lapot.
Valamivel közelebb kerülhetünk a történet elejéhez, ha idézzük Colleen Combs-ot, a későbbi Pearl Jam-menedzser Kelly Curtis asszisztensét, aki érdekes dolgokat mesélt Rose-ról. Combs a korai időkben Axl személyi asszisztense volt, és rajongott a seattle-i bandákért. Elmondása szerint 1989-ben Axl arra kérte őt, hogy mutasson neki új zenéket, ő pedig a kezébe nyomta az akkoriban elérhető összes Soundgarden és Nirvana felvételt. Azt nem jelenthetjük ki, hogy ez volt az első kapcsolat, mert Rose már 1988-ban is rajongott a Soundgardenért. Az évekkel korábbi, 1985-ös seattle-i találkozástól óta – amikor is még messze nem nevezhetjük kiforrott zenekarnak a Soundgardent -, 1988-ban járt újra a Guns N’ Roses énekese Chris Cornellék egyik buliján. Teljesen lenyűgözte őt a zene nyers ereje, Cornell elképesztő hangja és a frontember színpadi teljesítménye. Axl annyira beleszeretett a zenekarba, hogy amikor az egyik újság az 1988-as év legjobb lemezeiről kérdezte őt, az Ultramega OK már ott szerepelt az énekes toplistáján. Axl szó szerint belevetette magát a Soundgarden zenéjébe.
Colleen Combs [Axl személyi asszisztense]: Mesélt már valaki arról, hogy Axl a közönség tetején szörfölt egy Soundgarden koncerten? A buli a Los Angeles-i Concrete Convention rendezvényen volt [1989. szeptember 23-án, a Sheraton-Universal Hotelben – PM]. Ott voltam a koncerten én is vele, és ugyan a crowd surfjéről lemaradtam, másnap rám neheztelt amiatt, hogy elvesztette a pénztárcáját az akciózás közben. (nevet) Nem tudom, hogy miért, de Axl mindig felnőttnek tűnt mellettem. Amikor hallottam a crowd surfingjéről, az ugrott be, hogy egy kicsit idős már ahhoz, hogy ilyet tegyen. Az én fejemben Seattle-ben mindenki sokkal fiatalabb volt – ami nem volt igaz -, Axl pedig akkoriban egy rocksztár volt. Állítólag az Aerosmith-en és a Rolling Stones-on nőtt fel, semmilyen dologban nem kellett volna benne lennie, ami Seattle-ből jött.
De Axl nagyon is benne volt. Ne felejtsük el, az Appetite for Destruction 1987. július 21-én jelent meg, vagyis Rose már ismert és népszerű énekesként ment a tömegbe. Akárhogy is nézzük, őrülten menő dolog volt, hogy ennyire rajongóként tudott viselkedni. Még nem az a magába forduló, depressziós művész volt, akivé aztán a következő évek során vált.
Axl crowd surfingjéről ugyan nem, de a koncert néhány pillanatáról az utókor számára is maradt fenn emlék. A felvétel nem csak a brutális színpadi teljesítmény, hanem a Soundgarden tagjainak rendkívül vicces öninterjúja miatt is érdekes. Nem is azért, mert itt jelentették be új basszusgitárosukat, Jason Evermant, hanem ahogyan azt tették. A kérdező az új fiú, aki pedig válaszol: „Matt Cameron dobos, Chris Cornell dobos és Kim Thayil dobos”.
– Ki az új basszugitárosotok? – kérdezi Everman.
– Te vagy! – vágja rá Thayil.
– Én? – röhög Everman.
– Jason, úgy döntöttünk, hogy beveszünk a bandába. Gratulálunk! – veregeti meg Everman vállát Cameron.
– Befejeződtek a meghallgatások? És melyik bandából jövök?
– A Nirvanából. Korábban ott gitároztál – mutat a pólójára Thayil.
Elég csak a pólókra nézni – Cornell a koncerten, Thayil az interjún -, hogy egyértelmű legyen: a Nirvana már akkor is eléggé be volt akadva a Soundgarden tagjainak. A dolog kölcsönös volt, Kurt Cobain egyszer azt mondta Thayilnak, hogy a Soundgarden az egyik legnagyobb hatása.
Axl Rose: Chris Cornell a világ legjobb énekese
1989. augusztus 10-én a Rolling Stone magazinban megjelent egy interjú Axl Rose-zal, ahol arról kérdezték őt, hogy milyen zenéket kedvel, milyen zenéket hallgat.
Axl Rose: Ez mindig nehéz kérdés. Újabban Derek and the Domios-t hallgatok és Bar-Kays-t. Nagyon szeretem az első Patti Smith lemezt. Épp csak most kezdtem felfedezni a Cure-t. Próbálok olyan dolgokat találni, amik frissen tartanak. Szeretem a Sound Garden-t (sic!). Az énekesük letaglózó. Óriási, ahogyan az a srác énekel. A klub bandák közül a Saigon Kicket nagyon bírom.
A válasz további részében Axl még elmondja, hogy a kedvenc lemeze Todd Rundgren Something/Anything című albuma, de szereti a Sex Pistols-t, az ELO-t és a Queent is. Ha pedig magnó közelében van, de nincs kéznél nála semmi, a két kiadvány, amit először megvesz, az a Never Mind The Bollocks és a Queen II.
Az írás nem csak arról árulkodik, hogy Axl már az egészen korai Soundgardent is nagyon szerette – az interjú készítésének idején még csak a Screaming Life EP (1987), a Fopp EP (1988) és az Ultramega OK LP (1988) jelent meg, a Louder Than Love-ra még egy hónapot várni kellett -, hanem arról is, hogy mennyire nem számított még ismert formációnak akkoriban a banda: a világ leghíresebb zenei magazinja helytelenül hozta le a zenekar nevét. De hogy mentsük egy kicsit az újságírót: a seattle-i szoboregyüttes, amiről a Soundgardent elkeresztelték, valóban két szóban van írva és Cornellék is így használták még valamikor 1984-1985 környékén.
Már 1990-et írtunk és a Soundgarden egyre ismertebb lett Amerika szerte. Rengeteget koncertnek köszönhetően az Egyesült Államok szinte minden szegletébe és Európába is eljutottak. Susan Silver kitűnő munkát végzett, egyre több magazinban jelentek meg pozitív kritikák és koncertbeszámolók a bandáról. Számos interjú készült zenekar tagjaival, 1990. január 28-án Chris Cornell és Kim Thayil az MTV Headbangers Ball című műsorában is vendégeskedtek. Riki Rachtman műsorvezető azonnal az Axl Rose-témával nyitott.
– Valahol azt olvastam, hogy Axl Rose szerint te vagy a világ legjobb énekese.
– Váó – válaszolta Chris.
– Találkoztatok már Axllel?
– Igen, találkoztunk, néhányszor lejött a bulijainkra.
– Tudom, hogy nagyon nagy rajongótok.
– Az.
Az Acoustic Guitar magazin 2015 novemberi számában így emlékszik vissza a Soundgarden 1990-es évére: „A Soundgarden a kapujában állt annak, hogy a világ legnagyobb hard rock zenekara legyen. A banda aláírt egy nagykiadóhoz, megjelentette a Louder Than Love című, Billboard listás albumát és a Guns N’ Roses frontembere, Axl Rose deklarálta, hogy Chris Cornell a világ legjobb énekese.”
__
(folyt. köv.)
