Változatos nagylemezzel jelentkezett az alapvetően surf punkot játszó, de a zenéjébe indie- és grunge-elemeket is bátran beépítő, ausztrál Dear Seattle. A zenekar harmadik lemeze, a tizenhárom felvételt tartalmazó TOY, januárban jelent meg olyan sokat mondó dalcímekkel, mint a Cut My Hair vagy a Courtney Love. Kiss Ákos kritikája.
A születési dátumom jogán a zenei szocializációm egyik alapvetése a grunge, a Grungery újságírójaként pedig tovább mélyítettem tudásomat, ami így jóval messzebbre mutat, mint a Nagy Négyes munkásságának beható ismerete. Vélhetően ez lecsapódott a Spotify algoritmusának is, mert egyik este elém dobott egy ajánlatot: „Helló, ez a zenekar most jelentetett meg egy lemezt, lehet, hogy tetszene neked!”
Maga a név (Dear Seattle), és a fekete-fehér, avítt és kissé groteszk lemezborító azt sugallta, itt bizony hamisítatlan, borongós grunge rock kerül majd a „lejátszóba”. Aztán az első dalnál és az ezzel egyidőben elkövetett guglizásnál rájöttem, hogy ezek a srácok ausztrálok, és sokkal inkább a Blink-182 és a SUM 41 világára hajazó surf punkot tolnak, ami nem baj, mert ez a stílus a zenei szocializációm másik alapvetése.
A csapat Sydney partjainál alakult és a kevés rendelkezésre álló, róluk szóló anyagban indie rockként aposztrofálják őket. Az ausztrál kontinens számos minőségi gitárzenét kitermelt már – elég, ha az INXS-re, a Wolfmotherre, a Tame Impalára, vagy az örökbecsű AC/DC-re gondolunk –, így a srácok származásán második nekifutásra már nem lepődtem meg.
De mégis, honnan a név?
„A Dear Seattle név a gyerekkoromra utal, amiből néhány évet az Egyesült Államokban töltöttem, Seattle-ben és San Franciscóban. Nagyon szép emlékeim vannak arról az időszakról, úgy érzem, az élet akkoriban sokkal egyszerűbb volt. Ezzel együtt a név valahol főhajtás is a kilencvenes évek seattle-i grunge színtere előtt” – emlékezett vissza a „keresztelőre” a banda alapító frontembere, Brae Fisher egy hat évvel ezelőtti, wrangler.com számára adott interjúban.
Az indie rock egy olyan ultimate kifejezés a rockzenében, ami sok dolgot ápolhat és eltakarhat.
Például azt is, hogy az alapvetően vidám és napfényes surf punkot prezentáló srácok zenéjében időnként felvillan a Nirvana melankóliája és kirobbanó dühe, az Alice in Chains mély depressziója, de a szintén ausztrál ezredfordulós poszt-grunge üdvöske, a Silverchair is visszaköszön a dalaikban, sok esetben egy szerzeményen belül is.
Zenei újságírók évtizedek óta próbálnak stílusokat definiálni, mindenkire különböző jelzőket aggatni, ennek ellenére azt talán még senki nem írta le a rocktörténelemben, hogy surf grunge. Pedig a Dear Seattle – bármennyire is hülyén hangzik – az.
Nyilván kényelmesebb a mára semmitmondóvá inflált, és univerzális gyűjtőfogalomként használt indie szó mögé bújni, pedig a Dear Seattle munkásságát jobban megvizsgálva egészen érdekes határmezsgyéket és mélységeket fedezhetünk fel. Így már egyértelmű, hogy hogyan keverednek a napfényes pop punk akkordmenetek közé melankolikusabb, esősebb hangulatú harmóniák. Hogy az a bizonyos kis bólintás mennyire nem kicsi, az akkor derül ki, mikor az ember meglátja, hogy van Courtney Love című dal is a legújabb lemezen. Ez pedig azért kicsivel több mint egy homályos utalás!
A Dear Seattle dalainak szinte állandó, visszatérő témája a szerelem és annak aspektusai: szakítás, szenvedés, újrakezdés. Mondhatjuk, hogy csak a szokásos. A zenekar lírikus és muzikális jellegét talán legjobban a The Meadows című dal írja le: ez ugyan nem a TOY lemezen, hanem a 2017-es, cím nélküli EP-jükön jelent meg, de szinte esszenciálisan az egyik legjobb öndefiníciójuk: szomorú, akkordbontásos kezdés, az „elhagytál, és alkoholba folytom bánatom” strófa, majd egy grunge-osan beinduló verze, amiben a haragos ifjú a haverokkal leszáguld a tengerpartra bulizni, lesz, ami lesz alapon…
Persze más minőségű emberi kapcsolatok is adtak ihletet dalokhoz. A We Were So Close (ez már az írásom tárgyát képező TOY lemez egyik tétele) például két barát történetét meséli el, akik eltávolodtak egymástól. Egy nagyon őszinte, személyes dal, egy bizonyos kor felett pedig bárki magára ismerhet benne.
A TOY a banda harmadik nagylemeze, de egyértelműen a legkiforrottabb anyaguk eddig.
A 2017-es, nagy sikerű debütáló EP-jüket is jegyző Fletcher Matthews producerrel újra együtt dolgozó csapat számára ez az album a visszatérés a korai csúcsformához, amelyben egyszerre hozzák a fiatalos lendületet és az érettséget.
A Nothing’s Stopping Me Now című nyitó tételtől kezdve végig érződik, hogy a csapat dalszerzői képességei megérlelődtek, a produkció pedig a korábbiakhoz képest egy teljesen új szintre lépett. A kicsit lírikusabb dalok, mint például a Promise, remekül illeszkednek a nagy egészbe, és megmutatják a csapat sokoldalúságát és emocionalitását. Különösen a Counting Hours slágergyanús ezek közül, és a streaming statokat nézve már most bebetonozta magát a rajongók kedvenceként, az élő bemutatkozása pedig egyértelmű pozitív fogadtatásban részesült a legutóbbi ausztráliai turnéjukon.
A csúcsélményeket valahogy mégis a tempósabb és borongósabb dalok nyújtják. A Cut My Hair, amit a barberemnek átküldtem egyből, egy újabb kontraszt a zord hangszerelés és a melankolikus énekhang között. Az egésznek van egy sötét esztétikája, ami a szám jellegét tekintve illik is hozzá. Pimasz magabiztosság, arrogancia nélkül.
Summázva ez egy remek zenekar kiemelkedő albuma, de minimum 20-25 évet késett: egy nagyon kicsire zsugorodott szubkultúrát képviselnek. A számok tükrében: a streaming platformokon jelenleg világszinten pártíz- esetleg párszázezer emberhez szólnak, a legnagyobb videómegosztón azonban van sok daluk, ami az 1000 (!!!) megtekintést/meghallgatást sem érte (még) el.
Az ő idejük akkor jött volna el, amikor a lemezkiadók még gőzerővel keresték a klubokban a potenciális Nirvana-klónokat, vagy legkésőbb a Nickelback diadalmenetét is eredményező poszt-grunge robbanáskor. Én mindenesetre örülök, hogy létezik és működik egy ilyen banda, ami egyszerre idézi meg a surf punkot, a grunge-ot, és mindezt egyedi hangvételben teszi!
Pontszám: hozzám hasonló kortársaknak vélhetően 8/10 és 10/10 közötti skálán fog mozogni a TOY (vagy a zenekar bármelyik korábbi lemeze)
__
__
Dear Seattle – TOY (LP, 2015)
Megjelent: 2025. január 17.
Kiadja: Domestic La La
Dear Seattle:
Brae Fisher – ének, gitár
Lachlan Simpson – gitár, vokál
Jeremy Baker – basszusgitár, vokál
Lewis Armstrong – dob
Dallista:
1. Nothing’s Stopping Me Now
2. Promise
3. Courtney Love
4. Evergreen
5. Say What You Want
6. Counting Hours
7. We Were So Close
8. Sungazer
9. Cut My Hair
10. Elastic
11. idc
12. Reckless Pessimistic
13. The Special Two (triple j Like A Version)
__
