Folyamatosan, dalról dalrra tölti fel a seattle-i MoPOP (Museum of Pop Culture) a hivatalos YouTube csatornájára a Founder Awarddal (Alapítói Díjjal) jutalmazott Alice in Chains tiszteletére megrendezett eseményen elhangzott feldolgozások felvételeit. Alice in Chainst játszani totál szívás, mert sohasem lesz jobb, mint az eredeti, de még ugyanolyan sem, és ez most is beigazolódott. Még szerencse, hogy a régi seattle-i haverok és Lily Cornell Silver megmentették az estét. Cikkünkben összeszedtük az összes elérhető videót, és a nézhető/hallgatható, nézhetetlen/hallgathatatlan skálán is elhelyeztük őket.
Alice in Chains és a MoPOP Founder Award
Talán nem tévedünk, ha kijelentjük: a rendszerváltást követő évek, avagy az Alice in Chains indulása óta nem volt annyira szükség a zenekar dalaira, mint most, 2020-ban. Kiváló volt tehát az időzítés a nem régiben elhunyt Microsoft alapító, Paul Allen által létrehozott, a Jimi Hendrix, Nirvana és Pearl Jam kiállításoknak is állandó helyet adó MoPOP részéről. Ha valaki megérdemel zenei elismerést az elmúlt harminc évből, az kétségtelenül Jerry Cantrell és csapata.
Az estét szerencsére össze sem lehet hasonlítani a Los Angeles-i Chris Cornell-emlékkoncert giccsparádéjával, de még ez az esemény is inkább érdekes volt, mint egységesen magas színvonalú, és ez semmilyen összefüggésben sincs azzal, hogy Jerry Cantrell milyen dalokat írt az elmúlt évtizedekben.
Három dolog nyert megerősítést és egyik sem különösebben meglepő:
- Felesleges Alice in Chains dalokat feldolgozni, mert soha, senki, még csak a felszínét sem lesz képes megkapargatni az eredeti verzióknak. (Esetünkben a tiszteletadás volt a cél, így ez a megállapítás kivételesen csak árnyaltan értendő.)
- Ha seattle-i zenészek nyúlnak hozzá más seattle-i művész dalaihoz, az összehasonlíthatatlanul jobb lesz, mint bármilyen más esetben. (Nem tribute bandákra gondolok.)
- Sean Kinney rettentesen alulértékelt dobos, az Alice in Chains-hangzás kapcsán a legkevesebbet őt szokás emlegetni, erre tessék, meg lehet nézni, hogy mennyien tudták a témáit igazán jól eldobolni. (Elárulom, ketten: Matt Cameron és Ray Luzier, a Kornból).
A feldolgozások nagy része értékelhetetlenül rossz, vagy annál is rosszabb lett.
A jók mind Seattle-ből jönnek
A kevés jó közül az Angry Chair (Tad Doyle, Kim Thayil, Mike McCready, Matt Cameron, Ben Shepherd), a Drone (Kim Thayil, Krist Novoselic), a Nutshell (Mark Lanegan) és a Brother (Mark Lanegan, Nancy Wilson) emelkedik ki, de a legőszintébb előadás a Susan Silver rövid monológjával felvezetett és a lánya, Lily Cornell Silver énekével illetve zongorajátékával, valamint a Queensryche-legenda Chris DeGarmo gitárkíséretével előadott Black Give Ways to Blue volt az este folyamán.
Susan arról beszélt, hogy milyen megtiszteltetés számára, hogy 1988 óta menedzselheti az Alice in Chainst, mennyi sikert éltek meg együtt, de ezzel együtt túl sok veszteség is érte őket (elsősorban a két eredeti tag, Layne Staley és Mike Starr elvesztésére gondolt természetesen). Elmesélte a zenekar újjáalakulásának történetét, majd külön kitért a 2009-es visszatérő album címadó dalára, a Black Gives Way to Blue-ra:
„2009-ben megjelent a Black Gives Way to Blue, az első [Alice in Chains album] 1995 óta. Amikor elkészült a lemez, a 9 éves lányom [Lily] azt kérdezte tőlem a címadó dal kapcsán: ‘Anya, mit jelent az, hogy Black Gives Way to Blue?’ Az tanácsoltam neki, hogy hívja fel Jerry bácsit, és kérdezze meg tőle.
Jerry pedig a legnagyobb türelemmel elmagyarázta neki: ‘Néha előfordulhatnak annyira sötét és nehéz idők az életben, amikor úgy tűnik, a dolgok soha nem lesznek jobbak, de ha erős maradsz, teszed tovább a dolgod, és majd egyszer csak felnézel az égboltra, találni fogsz egy aprócska fényes pontot, a sötétség (feketeség) pedig szép lassan átadja a helyét a világosságnak (a kéknek). Elkezded jobban érezni magad, a dolgok pedig jó irányt vesznek majd.’ Lilyvel azonnal a szívünkbe zártuk ezt az üzenetet és azóta is őrizzük magunkban.
Lily 20 éve ismeri az Alice in Chains-es ‘bácsikat’. És ma éjszaka – 11 évvel a Jerryvel való telefonbeszélgetés után – a zenekar meghívta őt, hogy fellépjen egy másik, rég nem látott, csodás bácsi társaságában, Chris DeGarmóval a Queensryche-ból. Számomra ez életem egyik legcsodálatosabb beteljesülése. Mély tisztelettel és hálával mutatom be lányomat, Lily Cornell Silvert. Tiéd a pálya, kislányom!”
Csodaszép, ahogy Lily előadása is! (Aki pedig egy-két sorvégi hangot ismerősnek talál, az természetesen nem téved! Hiába, apja lánya.)
Még több Seattle
A seattle-i kontingensből a Kim Thayil nevével fémjelzett It Ain’t Like That csalódás, pedig lehetett volna jó. A gitárok mentesek mindenféle dinamizmustól, Shaina Shepherd énekesnő pedig a jó kezdés után érthetetlenül modorossá válik, az a röhögcsélés a dal közben pedig minősíthetetlen, még a feltűrt Seattle Supersonics pólója sem menti meg őt. Az egyébként mindig csodás Ann Wilson sem hozza a Roostert úgy, ahogyan bármikor korábban, pedig simán elvárható lett volna egy nagyobb csúcspont nála, hiszen nem először énekli már a dalt. Duff McKagan Down in a Hole-ja pedig a szőke istenség minden igyekezete ellenére sem működik. Nem is miatta, hanen Shooter Jennings ultravékony éneke miatt nem lehet elég jó.
És még sokan mások
Általános probláma, hogy a zenekarok többsége nem élőben vette fel a kiválasztott dalt, hanem szanaszét stúdiózta őket, emiatt a videók többségében playbacket látunk, ami rettenetesen zavaró és baromira röhejes (nem sorolom őket, mert hangszeres ugyanúgy bénázik a felvételeken, mint az énekesek egy része).
Kihagyta a ziccert a Chris Cornell emlékkoncerten amúgy brillírozó Metallica is: érthetetlen, hogy miért nem volt bátrabbak, miért nem választottak a Would? helyett egy másik dalt, illetve ha már amellett dönöttek, miért így nyúltak hozzá? Aztán ott van a Fishbone Them Bones-verziója, ami egyébként állati jó lehetne, csak ne kellene nézni a srácok agyatlan bohóckodását. A felvételen egyébként a legmenőbb a parádésan ütő dobos arc, aki az egész dal alatt háttal ül a többieknek (érthető, hogy nem bírja nézni a felakadt szemű Layne Staleyhez képest meglehetősen kontrasztos szaxis ökörködést). Többet vártam Dave Navarrótól és Taylor Hawkinstól is (Corey Taylortól nem), ráadásul a Man in the Box nem az a dal, amit ne lehetne jól előadni. Nagyon vékony lett ez is. És hát valószínűleg Billy Corgan sem gondolta komolyan, hogy a Check My Brain majd meg fog szólalni egy szál gitárral, vokálok nélkül. Nem is folytatom. Rémes, néha tényleg rémes, amit itt látunk és hallunk!
De hogy valami pozitív dologgal zárjuk a cikket: öröm volt nézni és hallgatni Mark Lanegant: ha valaki, ő tényleg érti Layne Staley-t meg ezt az egész Alice in Chains-dolgot. Tisztelet illeti Kim Thayilt, mert nagyon sokat beletett ebbe az eseménybe és kizárólag az elismerés hangján lehet szólni Jeff Fielderről, Mark gitárosáról is, aki szenzációsan nyúlt hozzá az egyes Alice in Chains dalokhoz (amelyik meg nem működik, az nem miatta nem). Azt a témát meg gondolom mindenki unja, hogy ha Mike McCready még mindig ilyen zseniális szólókat tol (improvizál), mint az Angry Chairben, akkor mi a fenét maszatol lemezek óta a Pearl Jamben ahelyett, hogy végre eleresztené az ujjait?
Az Alice in Chains nagyságát semmilyen díj sem tudja megfelelően szimbolizálni, de nincs is ezzel gond, adjanak nekik minél többet, ha ez az érintetteknek – értsd díjazónak és díjazottnak is – jól esik. (A mostani ráadásul autentikusabb bármelyiknél).
A zenekart úgysem ezek, hanem mi, rajongók fogjuk az örökkévalóság idővonalán tartani.
Ezeket hallgasd meg:
Ezek seattle-i arcok és legalább érdekesek meg hallgathatók:
Ők is seattle-iek, de tőlük többet vártunk:
Ezeket csak akkor hallgasd meg, ha nagyon muszáj:
Ezeket pedig messziről kerüld el:
