A bécsi Alice in Chains koncert másnapján Prágában volt jelenésünk. A Pearl Jam európai turnéja a két, Budapesthez legközelebbi helyszín egyikére ért. A magyar rajongók itt is szép számmal voltak jelen, a koncert setlistje pedig nagyon izgalmasan alakult. A négyállomásos turné-kalandunk a második részéhez ért. Koncertbeszámolónk.
Pearl Jam, Prága (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
Ultramega OK
A kivetítő, aznap este már ki tudja hányadszor, ráközelített Mike McCreadyre. Alig akartam hinni a szememnek. (Jól láttam?) Az első ráadásban jártunk, a Pearl Jam a Blacket játszotta. Eddie Vedder valahol hátul bujkált, teljesen átadta a színpadot a többieknek. Mindenki, úgy értem mindenki Mike szólójában gyönyörködött: a tizennyolcezer néző mellett mintha a Pearl Jam tagjai is McCready-rajongóvá váltak volna arra a pár percre. (Eddig is ez volt rajta? Mutassák már újra, hátha csak én tévedek. De nem.) Mike McCready tényleg egy Soundgarden pólót vett fel a Blackhez. Az Ultramega OK borítója pont úgy feszült rajta, mint azok a végletekig kitartott hangok a gitárszólója végén.
Azt hittem, hogy túl vagyok már rajta, de nem, és hogy a közeli barátok meg mennyire nem, arra Mike McCready tisztelgése volt a bizonyíték. Pont annyira intelligens, érzékeny és visszafogott volt, mint amennyire finoman a zenekar tagjai kezelik a külvilág felé a történteket. A következő dalra a gitáros egy Pearl Jam (!) pólóra cserélte a fekete felsőt. Az Ultramega OK talán tényleg csak a Blacknek szólt. A Black szólója viszont egészen biztosan Chris Cornellnek.
Mike McCready, itt még nem az Ultramega OK pólóban (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
Dissident
Frissek voltak még az emlékek az előző napi, bécsi Alice in Chains koncertről. Előzetesen egy kicsit tartottam is attól, hogy nehéz lesz átállni a Pearl Jamre, csupán csak azért, mert a dupla koncerteknél mindig az első este a meghatározó, ráadásul Jerry Cantrellékben jóval több a súly. A Bécs-Prága trip útlezárásoktól és borzalmas minőségű autópályáktól sújtott három órája arra mindenesetre jó volt, hogy a Facelift lepörgetése után végig tudjuk hallgatni az 1994-es atlantai koncertet (Dissident maxi #1-3). Első refrén nélküli Jeremy, Another Brick in the Wall a Daugtherben, Doug Pinnick a W.M.A-ben. A valaha volt legjobb hivatalos Pearl Jam koncertanyag. A Glorified G és a Dissident hallgatása közben arról beszélgettünk, hogy bár egyiket sem játsszák valami sűrűn az utóbbi években, mégis milyen jó lenne, ha legalább az egyik felcsendülne közülük Prágában. És lőn, imáink meghallgatásra találtak.
Help!, Help Help
Bármennyire is el szerettem volna kerülni a két koncert összehasonlítását, a tervem abban a pillanatban megdőlt, amikor felcsendült a sztenderd turné-intro, a Metamorphosis Two, és Eddie Vedder vezetésével, valahol a színpad mögött a sötétben kirajzolódtak a zenészek körvonalai. Hát persze! Nagyon tetszett a bécsi Alice in Chains, brutálisan jól szólt, hatalmasat zenéltek Jerry Cantrellék. Egészen addig a tökéletesnél is tökéletesebbnek tűnt az este, amíg egy koncert utáni beszélgetés során, egyszer csak szavakká nem formálódott az a nyomorult gondolat, ami mindegyikünk fejében ott motoszkált, de amit egyikőnk sem akart kimondani: „most képzeld el ugyanezt az estét úgy, hogy Layne Staley állt a mikrofonnál”. Ez jutott eszembe akkor, amikor Eddie-t megláttam. Ahogy a szokásos, kockás rövid ujjú ingében felcaplatott a színpadra, világossá vált, hogy pontosan mi is a különbség. Kedvelem William DuVallt, örülök, hogy itt van és támogatom az Alice in Chains-t, de egészen más az, amikor egy olyan seattle-i hősöd áll előtted, akivel „együtt nőttél fel”. Nincs már ilyenből sok, talán ezért is kezdjük az idő előrehaladtával jobban megbecsülni a megmaradottakat, és talán ezért is vagyunk érzékenyebbek picit a témára.
És ezért lehetett az is, hogy amikor felcsendültek a Pendulum első hangjai, abban a pillanatban felülírt mindent. Azóta szerettem volna élőben hallani a dalt, amióta kijött a Lightning Bolt. Szerelem volt első hallásra. Eddie dallamai körbejárták az O2 Aréna nézőterét, különös melegséget kölcsönözve az amúgy rettenetesen rideg beton-ellipszisnek. Szinte felocsúdni sem volt idő, a Nothingmannél már elő is került Jeff Ament nagybőgője: tizennyolcezer torok énekelte Eddie-vel teli torokból, hogy „she don’t want him, she won’t feed him, after his flown away”. Az első hat dalban a Vitalogy kicsit felül lett reprezentálva (Nothingman, Corduroy, Tremor Christ), de senki sem volt a nézőtéren, akit ez zavart volna.
Az este egyébként is tele volt meglepetéssel, még a setlist-érzékeny rajongóknak sem lehetett egy szava sem. A legnagyobb slágerek – Even Flow, State of Love and Trust, Corduroy, Rearviewmirror, Porch, Black, Alive – mellett bekerült a Help Help (!) a Riot Actről, és igen, a bevezetőben említett, Vaclav Havelnek dedikált Dissident is elhangzott. Nincs olyan Pearl Jam rajongó a világon, aki egy fél cseh koronát is feltett volna arra, hogy a Help Help előkerül majd a koncerten (vagy általában bárhol a turnén), jó, ha tizenkétszer játszották eddig élőben a dalt. Eddie egy szál gitáros bevezetőjében megidézte a Beatles Help! című dalát, pontosabban annak az első versszakát és refrénjét. „Help me if you can, I’m feeling down” – akár Pearl Jam szöveg is lehetne. Az este egyik legjobb pillanatának bizonyult!
Várható volt, hogy a Love Bone Captain, egy nappal a Roskilde-tragédia tizennyolcadik évfordulója után, bekerül a programba. Eddie nem konferálta fel, de mindenki tudta a nézőtéren, hogy kikért szól a dal. Itt egy picit megijedtünk, mert úgy tűnt, hogy kezd elmenni a hangja: a szám második felében rettenetesen szenvedett, csak egy oktávval mélyebben tudta végül végigénekelni a szöveget.
Pearl Jam, Prága (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
A rozsda lesben áll
Szokásos módon elhangzott egy (most itt nyilván) csehül felolvasott szöveg (hatalmas ujjongás és röhögések közepette), majd Eddie sztorizni kezdett. Mostanában sokat kotorászik az emlékeiben: Amszterdamban az első, 1992-es, Tivoli-ban adott koncertélményéről és a helyi szervezőről mesélt, Prágában pedig az 1996-os, kalandos koncertjükről anekdotázott. Akkor Rómából érkezett a zenekar Ausztrián keresztül Csehországba. A hegyekben, a hatalmas hóesésben elakadtak a kamionok a cuccaikkal, még az is benne volt a pakliban, hogy a bulit végül törölni kell. Emberfeletti munkával, beállás nélkül aztán csak a húrok közé tudtak csapni, és végül jókora késéssel, de el tudtak játszani egy rövidített programot. Ha Vedder tovább mesélte volna a történet, akkor így folytatódott volna: „Aztán másnap reggel felkeltünk, és elindultunk Budapestre…”
Eddie végig hevesen udvarolt a cseheknek, pedig saccra jó, ha a nézők fele jött Csehországból. Míg a turnényitón majd’ két órát álltunk sorba a Ten Club-os jegyekért, itt egy percet sem. Két ember toporgott csupán előttünk. Ennyire éles lenne a különbség Kelet- és Nyugat-Európa között? Három órával a beengedés előtt már egy nagyjából százötven méteres sor várt a beengedésre: mexikóiak, olaszok, franciák, németek, görögök, brazilok, rengeteg amerikai és kanadai, de még egy dél-afrikai zászló is feltűnt közöttük.
A hangzás sokáig meglehetősen rossz volt. Az O2 Aréna akusztikája alapból sem lehet valami jó, így a hangmérnökök végig küzdöttek a pultban, hogy valami normális, kevésbé kásás hangzást kihozzanak a cuccból. Különösen akkor volt éles a kontraszt, amikor Eddie Vedder egy szál gitárral játszott, mert az valami egészen gyönyörűen szólt. A The End egyenesen a koncert csúcspontja volt. Ami viszont még a hangzásnál is jobban zavart, hogy néha bizony meglepően szétesett egy-egy dal. Mintha a római koncert óta eltelt öt nap alatt kicsit berozsdásodtak volna a srácok. Matt Cameron, aki amúgy világklasszis zseni, most egyszerűen nem ért vissza a breakek után a megfelelő helyre, a Spin The Black Circle-ben például egészen konkrétan lemaradt az utolsó refrénről, de valahogy a Do The Evolution és a Brain of J sem akart összeállni. „Ember vigyázz, a rozsda lesben áll” – hogy egy klasszikus metal-strófarészletet idézzek. Maradjunk annyiban, hogy valószínűleg nem hallották jól egymást és/vagy magukat a fülesben a zenészek.
Az egy nap alatt sold outtá vált koncertre, az utolsó pillanatban megnyitottak egy kisebb jegykontingenst, a színpad mögötti lelátórészre. Nagyjából három-négyszáz ember lehetett, aki végig a zenekar hátát nézte. Aztán jött a meglepetés: Eddie-ék a Rearviewmirror után hátat fordítottak a közönségnek, Cameron kapott egy alapdobcuccot, és csak a háromszázaknak eljátszották az Elderly Woman Behind The Counter in a Small Townt. A csarnok tombolt, hihetetlen jófejség, nagyszerű gesztus volt a Pearl Jam részről! Az Alive/Rockin’ in the Free World/Indifference zárással pedig még talán a világ is egy picit jobb hellyé változott. Egy biztos, nem a Pearl Jamen fog múlni a dolog!
A háromszázak (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
Még kettő
A másnapi reggelinél rengeteg mosolygós, Pearl Jam pólós arccal találkoztunk. Az egyikőjük térdig begipszelt lábbal sántikált a scrambled eggs és a felvágottas pultok között.
– Nagy buli volt, mi? – kérdeztem tőle a gipszre bökve.
– Hatalmas! A negyedik sorban álltam végig – válaszolta széles mosollyal az arcán.
– Circle Pit?
– Á, nem, otthonról hoztam – nevetett fel hangosan.
– Krakkóba jöttök?
– Nem, sajnos nem, mennünk kell vissza Norvégiába. Jó bulit és vigyázzatok magatokra – azzal tovább bicegett, mi pedig gyorsan bedobtunk pár szendvicset, összecsomagoltunk és az autó orrát Krakkó irányába fordítottuk.
Még két koncert vár ránk a héten. Vagy inkább már csak kettő.
(Köszönjük a közönség soraiból lőtt, kiváló fotókat Bobál Katinak – bobal photography.)
___
Pearl Jam World Jam Tour 2018
Időpont: 2018. július 1.
Helyszín: O2 Aréna, Prága
Setlist:
- Pendulum
- Nothingman
- Corduroy
- Brain of J
- Do the Evolution
- Tremor Christ
- Lightning Bolt
- Dissident
- Even Flow
- Jeremy
- Love Boat Captain
- Help! (The Beatles cover)
- Help Help
- State of Love and Trust
- Spin the Black Circle
- Better Man
- Porch
- Man of the Hour
- The End
- Given to Fly
- Unthought Known
- Black
- Rearviewmirror
- Elderly Woman Behind the Counter in a Small Town
- Alive
- Rockin’ in the Free World (Neil Young cover)
- Indifference
