Collection of Great Generational Anthems. Glamour Grunge. Ruin Pop. Düh, csalódottság és pozitivitás. Három nagylemez és tizenhét év zenélés után is rengeteg mondanivalója van még Várhidi Adriánnak, az Alone in the Moon énekes-gitárosának. A frontember Szénégető Richárddal osztotta meg a gondolatait.
Várhidi Adrián (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
„Hazug képet a festene a hatékonyságunkról, ha azt mondanám, hogy 17 éve létezünk”
Az Alone In The Moon nagyon régen, 2002-ben alakult. Mi visz rá egy 14 éves srácot, hogy grunge zenekart alapítson Magyarországon?
2002-ben a rockzene még a mainstream része, vagyis „menő” volt. Amikor elkezdtem zenét hallgatni, a tévében olyan nu metal és post grunge bandák klipjei mentek, mint a Limp Bizkit, a Linkin Park vagy a Staind. Ezek a bandák remekül harmonizáltak a tinédzserkori frusztrációimmal. Mivel ez jött velem szembe, teljesen természetes volt, hogy hasonló dolgokat kezdtem el játszani. Aztán ez valahogy így is maradt. (nevet) Persze ehhez az is hozzájárult, hogy a 2000-es évek közepe óta nem nagyon történt semmi igazán új a mainstream rockzenében. Hiába tudok olyan érdekes, progos bandákat mondani, mint az Animals As Leaders, vagy kicsit másabb stílusban a Mastodon, semmi olyan nem jött, ami felül tudta volna múlni számomra ezt a stílust.
A legutóbbi zenei fellángolás talán a new country vonal lehetett, de az Európába el sem jutott. Maximum annyit tudunk, hogy Keith Urban Nicole Kidman férje, vagy hogy Gwen Stefani hozzáment Blake Sheltonhoz. De vissza az Alone In The Moonra: a zenekar első tíz évében más formában működtetek. A jelenlegiben 2012-óta játszotok, ugye?
Azt szoktam mondani mostanában, hogy az első kiadványunk, a Collection of Great Generational Anthems LP megjelenése óta vagyunk láthatóak. Előtte végigjártuk a tipikus köröket: az amatőr rockzenekaros tehetségkutatókat, a házi stúdiós demókat, a „vegyünk fel magunknak lemezt” köröket és így tovább. Azért számítom magamban 2015-től a dolgot, mert előtte a baráti körünkhöz tartozó 20-30 emberen kívül alig-alig hallott valaki a zenekarról. És egyébként is: hazug képet a festene a hatékonyságunkról, ha azt mondanám, hogy 17 éve létezünk. Mondjuk, most, hogy ezt így kimondtam… Úristen! Ez elég rosszul hangzik még akkor is, ha az emberi kitartás része talán valamennyire tiszteletre méltó. Pont, mint a jamaikai bobcsapatnál. (nevet)
Nekem úgy tűnik, mintha annyira nem is akartátok volna komolyan csinálni. Vagy volt azért bennetek valahol „sztár akarok lenni” attitűd?
Egyáltalán nem! Én mondjuk alapból is inkább a lemezhallgatós és nem a koncertre járós típus vagyok. Az elsődleges célunk az volt, hogy készítsünk el egy normális albumot. Egy olyat, amivel elégedettek vagyunk. És hát úgy látszik, hogy ezt tizenhárom év alatt sikerült összehoznunk. (nevet) Jó, mondjuk hozzá kell tenni, hogy ez a tizenhárom év a teljes fiatalkoromat átöleli. Tinédzserként elindultam a Tankcsapda-Alvin vonalon, aztán pár év múlva jött a Tool, az Opeth, meg a Deftones. A hatásaimat mindig beletettem a zenénkbe, de mivel nem voltam képben a technikai és a hangzásbeli dolgokkal, így fogalmam sem volt arról, hogy az ötleteimet hogyan kellene megvalósítani. Ezért az egész egy kurva nagy amatőr katyvasz volt. Az a vicces egyébként, hogy ha ma visszahallgatom, pontosan tudom, hogy mit szerettem volna csinálni, csak nem volt akkor velem senki, aki elmondja nekem, hogy mondjuk „Figyelj csak, ha ilyen súlyos dolgot szeretnél, akkor ilyen basszushangzás kell, mert különben nem fog úgy ütni”. Évek mentek el ezzel, amíg saját magamtól rájöttem arra, amit ma mondjuk egy 15 éves srác a YouTube videókról könnyedén megtanulhat, ha csak egy kicsit is érdekli a téma.
Mennyit változott a világ: amikor én kezdtem el zenét hallgatni, még nem is volt YouTube.
Én pedig vettem úgy lemezeket, hogy egy hangot sem hallottam belőlük, csak olvastam Uzseka Norbi kritikáját a Hammerben és tudtam, hogy ha ő jót ír, akkor az biztosan tetszeni fog nekem is. Ma már nehezen tudom elképzelni, hogy volt ilyen korszak. Akkoriban volt súlya az egésznek: valahogy le tudták írni a zenét szavakkal úgy, hogy a fejemben összeállt, nagyjából milyen is lehet egy-egy album, és az esetek többségében nem is csalódtam.
„Szeretem a nagyszabású dolgokat, a stadionos koncerteket, az első anyaggal ezt a nagyívű dolgot akartam képviselni”
Ha már kritika, melyik típusút kedveled jobban: amikor egy albumot vagy dalt a könnyebb beazonosíthatóság miatt egy másik előadóhoz hasonlítanak, vagy ha inkább arra fókuszál a cikkíró, hogy milyen érzéseket vált ki belőle a lemez?
Régebben azt szerettem, ha a szerző a saját érzéseit írja le, csak aztán bejött ez a blogszférás-indexes nagyon szubjektív újságírás és kicsit megváltozott a képem erről. Olyan, mintha mindenki a dolog könnyebb oldalát akarná megfogni, és úgy van vele, hogy elég, ha – kis túlzással élve – odaszar valamit. Nem mindig érzem a sorok mögött azt, hogy a kritikus tényleg ismeri és érti is az adott zenei stílust. Persze ha valaki nagyon jól, nagyon érzékletesen ír, az egy másik dolog, de a legtöbben sajnos nem. Szeretem, ha legalább az lejön, hogy a szerző mögött van legalább egy olyan összehasonlító tudás, amivel kompetensebb a témában, mint mondjuk az olvasó.
Azért voltam erre kíváncsi, mert szerintem mind a négy eddig megjelent kiadványotok tipikusan olyan anyag, ami rengeteg érzelmet vált ki a hallgatóból. Én például nagyon sokat hallgatom esős, szürkébb időben a Collection of Great Generational Anthems-et: egyszerre jelenik meg benne a düh, a csalódottság, de ezzel együtt a pozitivitás is. Neked most így négy év elteltével mit mond a lemez?
Hát, ezt még nem tettem teljesen helyre. Vannak rajta olyan dalok, amiket 16 évesen írtam eredetileg, vagyis a lemez egy nagyon-nagyon hosszú, kiérlelt munka eredményeképpen jött létre és akkor még nagyon máshogy álltam a dolgokhoz. Őszintén szólva, én kurvára zseniálisnak tartom azt az albumot, de ez nem is lehetne másképp, mert ott minden hang, hangzás, sor, effekt egy átgondolt döntés eredménye. Meg voltam győződve arról, hogy ha kőkemény munkával összehozzuk azt az anyagot, amit a fejemben hallok, akkor már csak hátra kell dőlnöm, és majd jön az elismerés meg a siker. Persze ez nem így működik, mert megjelenéskor teljesen ismeretlenek voltunk, így kiadni egy ilyen tartalmas 14 számos, 70 perces dögöt finoman szólva nem volt a legjobb a döntés. Kellett is kb. egy év mire eljutott a megfelelő emberekhez, és elkezdtek jönni a pozitív visszajelzések.
Hogyan élted ezt meg?
Abban az egy évben eljutottam egy elég mély, öngyilkos gondolatokkal kevert depresszióba, ezért nem emlékszem túl kellemesen arra az időszakra. Nagyon imádom, de nem bírom meghallgatni, mert bár hallom a hibákat – például bizonyos dalok és maga a lemez is rohadt hosszú -, de úgy érzem, nem foglalta el a méltó helyét és nekem nagyon csalódást keltő dolog.
Hatással volt ez valamilyen módon a Glamour Grunge EP-re vagy az azt követő második LP-re, a Ruin Popra?
Persze, ott nagyon erősen visszavettem, bár valamikor a jövőben majd szeretnék még visszatérni a nagyívű albumok és koncepciók világába. Imádom a nagylemezeket! Én azon nőttem fel, hogy egy CD tele van pakolva 70 percnyi zenével. És bármennyire is tisztelem és kedvelem az underground összetartozást, én szeretem a nagyszabású dolgokat, a stadionos koncerteket, és elszomorít, hogy kikerült a mainstreamből a rockzene. Szóval, az első anyaggal ezt a nagyívű dolgot akartam képviselni, nem törődve azzal, hogy a kezdetekben nyilván kicsi, szarul szóló klubokban fogunk játszani 10-20 embernek. Emiatt szerzői oldalról nézve ugyan szerintem siker lett a Collection of Great Generational Anthems, nagyon büszke is vagyok rá, de produkciós szempontból viszont teljesen amatőr döntés volt azt akkor és úgy kihozni. Viszont mivel bizonyos dallamokat, szövegeket, témákat, dalokat már évek óta érleltem – kicsit talán bele is őrülve a különféle verziókba -, egyszerűen le kellett zárni, véglegesíteni kellett ezeket a számokat.
„Nekem örök szívfájdalom lesz, hogy nem a ‘90-es vagy a kora 2000-es években élünk”
A Ruin Pop LP tavaly jelent meg, mi a következő lépés?
Most az a terv, hogy egy darabig pihentetjük az album dolgot, inkább rendszeresen jelentkezünk egy-két dallal, amit klippel is megtámogatunk majd. Azt hiszem, így jobban lehet biztosítani a ma igényelt folyamatos újdonságot és jelenlétet. Ha pedig valakinek megtetszik valamelyik dalunk, remélhetőleg majd rákeres a már megjelent anyagainkra is. Persze a nagylemez formátum örök szerelem marad – és amint lehet, vissza szeretnék térni rá -, de jelenleg azt látom, hogy teljesen elvesztegetett dolog kreatív energiát ölni valamibe, amit a hallgatók elenyésző százaléka értékel csupán.
Szerinted az album formátum véglegesen érvényét vesztette?
Nem, csak szerintem kell valamilyen sztori hozzá, hogy végighallgassák az emberek. Olyasmire gondolok például, mint amit a Southern Oracle csinált a Hiraeth albummal, amihez tartozik egy képregény, az album koncepciójára építve. Évek óta gondolkodom ilyesmiken én is. Azért nehéz az album ügy, mert ma már a Spotify-playlist logika működik: meghallasz egy dalt, hozzáadod a listáidhoz, és azokat hallgatod inkább. Egyetlen 3-5 fős zenekar sem tud annyira sokoldalú maradni 10-12 számon keresztül, mint egy ilyen saját válogatás sok különböző előadóval, akár csak egy stíluson belül is. Szerintem ezt csak azzal lehet kiváltani, ha valami koncepció van a kiadvány mögött, mondjuk egy film, vagy bármi más, amihez az adott zenét hozzá tudja csatolni a hallgató. Persze ez csak az én véleményem, lehet, hogy tök hülyén látom, de azt tapasztalom, hogy lehet, hogy egyszer-kétszer még végig is hallgat az ember egy lemezt, de utána már csak a kedvenc dalait tolja. Hozzáteszem, nekem örök szívfájdalom lesz, hogy nem a ‘90-es vagy a kora 2000-es években élünk. Én azt az időszakot nagyon szerettem.
Sokan vizionálták az elmúlt években azt, hogy eltűnnek majd a nagylemezek, helyettük csupán dalok vagy jobb esetben EP-k maradnak. Egyelőre úgy tűnik, hogy tévedtek, hiszen ma is ezerszám jelennek meg albumok.
Azt nem tudom elképzelni, hogy a hosszabb formátum megszűnjön. Arra mindig lesz igény, hogy egy-egy előadó munkáiban jobban el lehessen merülni, az egész ne csak egy-egy dal erejéig kössön le minket. Ezzel együtt szerintem egyre inkább oda kell tenni dolgokat a zene mellé. Itt van például a Ghost tetkód: ők is elképesztően erősen építenek erre a fura papos image-re. Mondjuk ha minket veszel, ahol átlagos ruhában állunk a fotókon és nincs semmilyen kidolgozott arculat, kvázi sztori, nem biztos, hogy a hallgató könnyen talál rá okot, hogy végighallgasson egy 70 perces albumot. Kell valami plusz, mert ez a fajta „tisztán zene-fókusz” önmagában már nem köti le az emberek többségét, csak azokat, akik tényleg nagyon-nagyon szeretik. Azt látom, hogy kicsit olyan lesz ez a lemez dolog, mint mondjuk a művészfilmek, amikre szintén örökre lesz igény, de többségében inkább a hozzáértők, a fanatikusok meg az ínyencek számára. A nagyközönségnek kell valami plusz.
Ezek szerint akár azt is el tudod képzelni, hogy kijön majd egy Alone in the Moon lemez, EP vagy bármi más, amihez írsz mondjuk egy novellát vagy regényt?
Igen, már nagyon régóta gondolkodom azon, hogy mi lenne, ha a zenét kiadnánk ingyen, viszont a könyvesboltokban kapható lenne hozzá egy nagyon igényesen kidolgozott könyv vagy booklet. A fejemben egyébként már pontosan megvan, hogy mit szeretnék legközelebb, remélhetőleg 1-2 éven belül ezt meg is tudom csinálni.
Szerinted azzal az attitűddel, amit jelenleg képvisel a zenekar, meddig juthattok el? Ha holnap kiadnátok egy három dalos magyar nyelvű EP-t, az jelentene többletet közönségben?
Hát, ha holnap kijönnénk egy ilyennel, arra talán jobban tudnánk építkezni, és ha nem is azonnal, de mondjuk egy év múlva valószínűleg már érződne is a hatása. Ezzel együtt azt látom, hogy az olyan bandák, akik ötször több munkát tesznek a promócióba, szervezésbe és koncertezésbe, mint mi, maximum másfélszer annyit tudnak kivenni csak belőle. Ez borzalmasan lehangoló. Látom, hogy mennyien feloszlanak és kiégnek. De azt is furcsa látni, hogy olyan bandák, akik Pesten több száz, vagy adott esetben ezer ember előtt játszanak, egy nagyobb vidéki városban sokszor 20-30 ember előtt lépnek fel. Zenészként munka és párkapcsolat vagy család mellett már átgondolod, hogy megéri-e oda-vissza négy órát utazni azért, hogy tíz embernek játssz az ország másik végében. Persze élheted ezt a rock n’ roll fantáziát, hogy te „turnézol”, de barokkos túlzás ezt annak nevezni. Lehangoló, hogy azt érzi az ember, mint amit a Szárnyas fejvadász végén mond az android, hogy ezeket a dolgokat senki más nem fogja látni, ha ők elpusztulnak: ez a rengeteg értékes zene, gondolat, érzés és dalszöveg eltűnik a semmiben, mert egyszerűen nem jutnak el már senkihez sem. És akkor nem is beszéltünk még azokról a dolgokról, amit a hozzád hasonló fanatikusok csinálnak saját pénzen, önerőből: blog, podcast, erősen ráfizetős koncertek szervezése a saját kluboknak.
„Mindig történik valami, ami visszahozza a lelkesedésemet”
Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy évről évre nő a közönség passzivitása?
Én azt látom, hogy létezik egy ilyen házibuli-effekt: ha eljut egy banda olyan szintre, hogy tudod, hogy XYZ úgyis ott lesz a koncerten, akkor te is hajlamosabb vagy elmenni. Kell a hype, át kell ütni a falat, egy kicsit menőnek kell lenni és ez elkezdeni spirálszerűen bepörgetni a közönséget. Ettől persze ezek az emberek nem biztos, hogy úgy szeretik a zenéd, de legalább ott vannak, ugrálnak és buli van, amire lehet építkezni, mert megvannak a számok és megvan a sikerélmény. Más kérdés, hogy én ezt így önmagában nem tudnám élvezni, mert annyit invesztálok érzelmileg és intellektuálisan a dalaimba, hogy inkább legyen ott az az 50 ember, akivel viszont koncert után el tudok komolyan beszélgetni a világ dolgairól.
Mi lenne az a szám amivel elégedett lennél mondjuk Pesten és vidéken, amire azt mondanád, hogy volt értelme ez egészbe energiát tenni?
Hát, így civil élet mellett elképesztően boldog tudnék lenni, ha egy tavaszi és egy őszi miniturné során a nagyobb vidéki városok 150-200 fős klubjait meg tudnánk tölteni, a körutakat pedig egy-egy teltház közeli A38-szintű helyen zárnánk. Nyáron 5-6 nyári fesztiválos fellépés, valamikor az év folyamán egy 10-14 napos kiruccanás kisebb, de jól szóló európai klubokban. Talán egyszer-kétszer még az életben egy amerikai és egy japán miniturné. Két évente egy lemez, 2-3 klippel. Kívülről nézve ezek nevetséges, szakmabeliként pedig majdnem irreális célok: ez a realitás ma a rockzenei undergroundban.
Akkor mi értelme van csinálni ezt az egészet?
Zenélni és dalt írni van értelme. Én annyi mindent kapok ettől, hogy nekem most is megéri elutazni és játszani, de… Tavaly ősszel egy ismert vidéki klubba léptünk fel, ahol ráadásul ingyenes volt a koncert. Két ember jött megnézni a három zenekart. Nyomathatod a targetált hirdetéseket a Facebookon, ha az adott hely szervezői, akik ismerik a saját közönségüket, nem szállnak be a promócióba, akkor ilyen ordas nagy buktákba futsz bele. Nálunk Zoli, a basszusgitárosunk vezet, ami az jelenti, hogy nem ihat, ha nem alszunk ott valahol. Mert ott aludni valahol az nekünk luxus. Neki nem feltétlenül éri meg az egész napi munka után órákat vezetni, pakolni, hajnalban hazaesni mindenfajta sikerélmény nélkül. Ez az említett kör oda-vissza összesen négy óra volt. Itt gondolkodtam el azon, hogy még meddig tehetem meg egy felnőtt dolgozó emberrel azt, hogy „elvárom”, hogy ezeket megtegye.
Ráadásul rajtad, aki közvetlen kontaktusban van a közönséggel, ennek a kitettségnek egyáltalán nem szabad látszódnia.
Frontemberként különösen szar érzés ez a nyilvános próba effektus, mert nem azért írom a szövegeim, hogy senki ne legyen, akinek ezeket előadhatnám. De mint zenekarvezető, arra is figyelnem, hogy ne legyek túl demotiváló, mert a többieket akkor is spannolni kellene, amikor legszívesebben az első dal után lehúznék a színpadról. Persze mindig azt mondják, hogy „de hát ezt magadnak csinálod”, ami igaz is, de én mondjuk nem arról írok dalokat, hogy mi van a szerelmemmel, hanem arról, hogy „hé, emberek”. De ha nincsenek emberek, akkor nyilván hülyén jön ki az egész: mintha a fürdőszobában állnék egyedül és üvöltöznék magamban. Ezért is hoztunk egy olyan szabályt, hogy ha csak nem valami különleges, anyagilag vagy presztízsben értelmezhető esemény van, nem megyünk olyan városba, ami nem közelíthető meg könnyen autópályán, vagy pedig nincs Budapest egy órán belüli vonzáskörzetében.
Mégis csinálod.
Persze az a fura az egészben, hogy amikor úgy érzed, eleged van az egészből, és inkább otthon gitározgatsz magadnak, mindig történik valami, ami visszahozza a lelkesedésedet. Sorsszerű jelnek veszed, hogy érdemes csinálni. Ez olyan, mint valamilyen nő, akivel mikor már tényleg le akarnál számolni, aztán egyszer csak megjelenik fél év után és odáig vagy érte. Hú, remélem, nem sikerül túl negatívra ez az interjú.
Várhidi Adrián (Fotó: Bobál Kat, bobal photography)
„Sokszor azt sem érti, hogy mit beszélek neki, én meg azt nem, hogy hogyan írhatta meg azokat a dolgokat”
A Ruin Popot már a Grungery Media Records hozta ki. Mit nyertetek eddig ezzel az együttműködéssel?
Az első lemezünk nagyjából a Grungery indulásával egy időben jött ki. El is küldtünk Mikinek az albumot, de ő azt mondta, hogy addig nem hallgatja meg, amíg nincs belőle fizikai formátum. Erre majdnem egy évet kellett várni – amihez az is hozzájárult, hogy fél évig bütyköltem a borítót -, így hosszas várakozás után mégis meghallgatta és bekattant neki szerencsére. Innentől kezdve nagyon jóban vagyunk, és amikor elhatározta, hogy szeretne aktívan is szerepet vállalni ebben a zeneiparos dologban, akkor mi voltunk az egyik első banda, akinek jelezte, hogy szívesen segít nekünk ebben-abban a lehetőségeinek megfelelően. Nagyon sok mindent köszönhetünk neki, és ebben a konkrét anyagi segítség például a CD-gyártási költségek fedezésében talán a legkisebb. A segítségével olyan szakmabeli emberekhez jutott el a zenekar híre, akik sokkal nehezebben találtak volna ránk, ha ránk találtak volna egyáltalán. Számomra viszont még ennél is nagyobb segítség az ebben a közegben (a fentebb említett okok miatt) nagyon ritka őrületes lelkesedése és maximálisan pozitív hozzáállás a dolgokhoz, ami szerintem minden a szárnyai alá tartozó bandának segít átlendülni a nehéz, „hagyjuk az egészet a picsába” periódusokon.
Korábban említetted ezt a fesztivál dolgot. Szerinted mi az oka, hogy nem vagytok rendszeres fellépők nyári fesztiválokon?
Alapvetően király lenne ott lenni, csak az a baj, hogy sokszor ha be is kerülsz, akkor délutáni időpontra tesznek be és ez elég demotiváló tud lenni. Jobban jár az ember, ha ehelyett lemegy valamilyen vízpartra a haverjaival. Persze ha jó a hely vagy olyan napra sikerül bekerülni, amikor valamelyik kedvenc bandánk játszik, az nagyon király. Ha mondjuk az öt legjobb barátommal csinálok egy bandát, ami szimplán arról szól, hogy jól érezzük magunkat, az is egy más történet: elugrálok a színpadon, röhögünk, meg fiatalok vagyunk és nyár van. De én azért kezdtem el zenélni, mert mindenféle gondolatokat és érzéseket akarok közvetíteni, mert azt érzem, hogy tartozom annyival ennek a rock zenének hívott csodálatos dolognak, hogy mindent beleteszek, ami vagyok. Úgy vagyok vele, mintha lenne egy gyerekem, akit nem akarok csalódásnak kitenni, mert borzalmasan fáj úgy látnom, hogy ott áll a színpadon és senkit nem érdekel, amit csinál. A dologhoz az is hozzátartozik hogy egyikünk sem haverkodós, networkingelős, szervező arc. Én mondjuk nagyon tudok rajongani, és nagyon belelkesedem, ha valaki olyannal találkozom, akit tisztelek, vagy akinek szeretem a zenéjét, de akivel nincs ez, azzal nehezen találom meg a közös hangot. Bár sokszor csalódás olyan emberrel találkozni, akiért rajongsz amúgy, mert élőben kiderül, hogy tök ostoba az illető. Sokszor azt sem érti, hogy mit beszélek neki, én meg azt nem, hogy hogyan írhatta meg azokat a dolgokat. De ez már a dolog vicces része.
Akkor téged az frusztrál igazán, hogy úgy érzed, nem figyelnek a mondanivalódra?
Az frusztrál, ha nem tudom jól belőni az arányt, hogy tartalmas is legyen amit csinálunk, de közben értsék is az érdeklődők, legyen valami kulcsuk hozzá, és ne üljek ott egyedül mint egy duzzogó kisgyerek, hogy „jaj, hát én olyan okos vagyok, miért nem szeretnek”. Mindig az a célkitűzés, hogy olyasmit hozzunk létre, ami nyers és energikus, de vannak intellektuális, elgondolkodtató, vitaindító rétegei, amiket kibonthat az, akit ez érdekel. Itt persze van egy olyan félelmem, hogy az üzenetek mennyire vannak zeneileg olyan nyers köntösbe csomagolva, hogy egyszerűen nem fog eljutni azokhoz, akiket amúgy érdekelne és megérintene a dolog.
Mit gondolsz, más műfajban is kifejezhetnéd önmagadat?
Számomra a rockzene az a forma, amiben valóban ki tudok bontakozni. Nem is értem, hogy a mai világban miért nem a rockzene szól mindenhonnan. Most már tényleg mindenki unja a műanyag dolgokat, a hazugságot, a képmutatást, mindenki ki van éhezve megtisztító őszinteségre, mindenki tele van szorongással és félelemmel a jövő iránt, de közben tele van vággyal is. És ez lenne a rockzene. A rockzene a szélsőséges érzelmek közvetítője.
És a többi?
A rap szövegcentrikusságánál fogva intellektuálisabb. A popzene ott van a vasárnapi családos délutánokra, amikor azt érzed, hogy minden rendben van körülötted. Ha szét akarod táncolni magad teljesen kikapcsolt transz állapotban, arra ott vannak az elektronikus tánczenék. Ha tiszta, önmagáért és önmagáról szóló zenére vágysz, ott a felfoghatatlan gazdag klasszikus zenei kincstár. Ha viszont valakire őrületesen vágysz, ha üvöltenél dühödben, fájdalmadban vagy örömödben, ha kirohannál a világból, vagy ha annyi erőt érzel magadban, hogy fel akarod falni – ez a rockzene. A maximális őszinteség. Ezért ez a világ legkönnyebb és egyben a legnehezebb dolga is, mert semmi mást nem kell csinálnod egy rockbanda frontembereként, csak őszintének lenned magaddal és az emberekkel. Hazudhatsz magadnak ameddig akarsz, hogy „én jó vagyok, csak nem értenek meg, meg nem értik ezt a stílust”, de valójában a nem hozzáértő közönség is egyből megérzi, ha nem vagy igazi, nem vagy ezer százalékig őszinte, vagyis, akármilyen hülyén is hangzik, nem vagy a rockzene „őszinte, tiszta szolgája”. És akkor viszont bűnhődnöd kell és fogsz is, mert a saját elvárásaid, önhazugságaid, büszkeséged és sikertelenséged poklába kerülsz, ahonnan nagyon-nagyon nehéz kijönni.
Vannak, akik ennek ellenére mégsem a valódi arcukat mutatják.
Persze, talán át lehet verni az embereket, ha mesterien ügyes vagy, akkor viszont hosszú távon egy olyan skizofrén torzulás alakul ki, hogy a Jóisten kegyelmezzen neked. Az a dolgod, hogy büszkén, meztelenül kiállhass bárki elé, nem megválogatva a közönséged, legyen az egy tévés tehetségkutató csillogó stúdiója vagy egy punk klub, ahol simán megdobnak üveggel, ha nem nem tetszik amit csinálsz. Ez az őszinteség az egyetlen alap, amire biztonságosan lehet építkezni. Minden, de tényleg minden csak ezután jön, a technikai tudás, az önmagukban, zene nélkül is helytálló dalszövegek, vagyis az, ami másokhoz képest valami plusz szellemi réteget ad. És azért csodálatos ez az egész utazás, mert teljesen mindegy, mennyire vagy sikeres, ez a folytonos szembenézés magaddal annyi mindent ad, ami tényleg felbecsülhetetlen az ember egyéni fejlődésében. Meg kell tanulnod elfogadni a dolgokat, hogy lerobban a busz, hogy hárman jönnek el és nem is a te bandádra, hogy rosszul sikerül egy klip és így tovább. Itt is az a lényeg, mint minden másban, hogy bele tudj nézni a tükörbe, azt mondva, hogy „igen, én őszintén mindent megtettem”.
Ezek szerint a rockzene számodra egy terápia?
Igen, maximálisan az. Hiába csinálom így-vagy úgy 14 éves korom óta, az utóbbi időszakban jutottam el odáig, hogy úgy érzem, a dalokkal sokkal őszintébb viszonyba kerültem. Az a vicces, hogy hiába írtam meg valami tök jó, mély dolgot mondjuk 16 évesen, mert fel tudtam fogni agyban a helyzeteket és tudtam is róluk dalszöveget írni, de mivel egyszerűen nem volt mögöttem az az élmény, élet, tapasztalat, nem tudtam ezeket úgy átélni és előadni. Talán az utóbbi éveim történéseinek hatására, az immáron évtizedes bolyongásaim után találtam végre itt a benti őserdőben egy olyan rejtett szentélyt, amiből árad ez a tiszta, játékos, fájdalmas mágia. A jövőben erre szeretnék építeni, és inkább legyen közhelyes egy dalszöveg, tele „I love you”-val és „shooting star”-ral, de azt érezzem, hogy tiszta helyről jön.
Akkor mondhatjuk azt, hogy Adrián elköszön a túlgondolástól?
Igyekszem, igen. (nevet)
__
(Az interjú rövidített változata a májusi HammerWorld Magazinban megjelent Grungery mellékletben olvasható.)
