„Nem hiszem, hogy lázadó lennék. Ha viszont azt nézzük, hogy mi a ‘normális’ 2020-ban, akkor valószínűleg mégis csak az vagyok” – mondja Szénégető Richárd, a Ric$cast alapítója és műsorvezetője. Az újságírással, koncertszervezéssel, vlog és podcast készítéssel egyaránt foglalkozó, nyughatatlan zeneipari szakemberrel beszélgettünk HammerWorld magazinról, az esztergomi Sportalsóról és Sportalshow-ról, a Ric$castról és a világ dolgairól. Nagyinterjúnk.
Újságírás
Sok mindennel foglalkozol, zenei újságíró és koncertszervező vagy, sajtózol a GrundRecordsnak, vlog és Ric$cast néven podcast adásokat készítesz, de nem csak zenéről, hanem filmről és könyvről is. Hogyan definiálnád magad, mi vagy te tulajdonképpen?
Életművész. (nevet) De én ezt nem így élem meg. Ha kérdezik, mostanában már nem azt mondom, hogy a munkahelyem a fő tevékenységem, még ha nyilvánvalóan abból is tartom el a családomat. Inkább a podcast készítést és a koncertszervezést említem, de nem tudnám egy szóval definiálni magam.
Hol és hogyan kezdődött a történeted?
Egy kis bányászfaluban, Sárisápon laktam több mint húsz évig. Akkoriban nem éltem meg ezt túl jól, ma már kellemes nosztalgiával gondolok rá vissza. Ötödikes koromtól aztán átkerültem Esztergomba egy nagyon jó, emelt szintűbe, a Gyakorló Általános Iskolába. Amikor papírgyűjtést szerveztek, bent lehetett délutánonként maradni. Megjött a kamion, leborított egy óriási papírhalmot. A rengeteg újság között találtam pár HammerWorldöt és Rockinformot is. Egy viszonylag zárt közösségben éltem, nem volt még YouTube, ezek a magazinok voltak az elsődleges zenei információforrások számomra.
A zenei fejlődés szempontjából egy kifejezetten befogadó és befolyásolható korban voltál, a HammerWorld lapszámai pedig brutális mennyiségű információt tartalmaznak. Mi alapján szelektáltál közöttük?
A lemezkritikák nem fogtak meg annyira, de az interjúk nagyon. Ha mondjuk Mátyás Attila azt nyilatkozta, hogy Danziget hallgat, akkor én is azt szerettem volna. Esztergomban volt egy-két hely, ahol lehetett lemezeket kapni, kiírtam magamnak egy cetlire, hogy mire lenne szükségem, de a boltokban mondták, hogy náluk ilyen előadók nincsenek. Ha szerencsém volt, akkor Sárisápon egy-két idősebb sráctól tudtam ezt-azt szerezni.
11-12 évesen a gyerekek inkább szuperhősök, futballisták, vagy rocksztárok akarnak lenni. Te miért inkább az újságírás felé indultál?
Cselőtei László és Lénárd László nagyon jó, belemenős interjúkat készítettek, amik nagy hatással voltak rám. Akkor ötlött fel bennem először, hogy felnőttként jó lenne majd ezzel foglalkozni. Ha már említetted, Laciék a Hammernél és Payáék a Rockinformnál olyanok voltak a számomra, mint a rocksztárok. Édesanyámnak mondtam is, hogy én is ezt szeretném csinálni. Ő meg visszakérdezett, hogy jó-jó, de miből fogsz élni? (nevet)
Végül aztán tényleg a HammerWorldhöz kerültél. Mi történt addig?
Az újságírás egy időben háttérbe szorult. Elkezdtem magamnak írogatni, de őszintén szólva akkor még nem voltak olyanok a cikkeim, amiket publikálni lehetett volna. Meg nem is lett volna hova. Akkoriban a Hammerbe állandó szerzőként bekerülni olyasmi volt nekem, mint amikor Báthory Zoli kitalálta, hogy kimegy Amerikába és rocksztár lesz. Egy álom volt! (nevet) 2009-ben elvégeztem egy újságíró sulit. Többek között politikai és rádiós újságírást, valamint beszédtechnikát tanultunk. Mindenképpen ezzel akartam foglalkozni, de a politikai újságírás és a hírgyártás mérhetetlen módon taszított.
Miért?
Nekünk azt tanították, hogy csak olyat írj le, ami igaz. Aminek utánajártál, amit több forrásból tudsz bizonyítani.
Amikor aztán láttam, hogy a gyakorlatban ez egyáltalán nem így működik, hanem leírnak minden baromságot, amit oldaltól függetlenül a megrendelő diktál, akkor azt mondtam, hogy ez engem nem érdekel.
Mikor volt az az első pillanat és mihez köthető, amikor ténylegesen zenei újságírással kezdtél el foglalkozni?
2010-ben indult el a saját oldalam, a Ric$ and Green, amit egy barátommal, Sztrakay Bencével csináltunk. Ő egyébként már jó pár éve Hollandiában él és felhagyott az írással. Eleinte nagyon menőnek gondoltuk a dolgot, aztán fél év múlva jött egy megtorpanás. Rájöttünk, hogyha komolyan akarjuk csinálni, az rengeteg idővel és nagyon sok melóval jár. Egy kicsit kedvünket is vesztettük. Aztán 2013 tavaszán volt egy Alestorm koncert Budapesten, ami előtt a Hammer Concerts meghirdetett egy nyereményjátékot. Szerencsém volt, nyertem. Írtam a buliról egy koncertbeszámolót, amit olvasott Lénárd Laci és megkeresett, hogy szívesen betenné az anyagot a HammerWorld következő számába. Mivel mindig ezt akartam, mindig erre vágytam, baromira örültem neki! Miután megjelent a cikk, jeleztem Lacinak, hogy a továbbiakban is állok rendelkezésére. Bíztam benne, hogy lehet ennek folytatása. Így indult a történet.
Sportalsó és Sportalshow
A koncertszervezéssel mikor kezdtél el foglalkozni?
2013-ban. Egyszerre jött a Hammerrel.
Hogy csöppentél bele a dologba?
Ez is jóval korábban kezdődött, még 13-14 éves koromban. A Stainless Steel nevű helyi bandának volt egy rendezvénye Csolnokon, a Metalfalu, ők kértek fel biztonsági őrnek. Odaállítottak a színpad szélénél lévő lépcsőhöz és azt mondták, hogy ne engedjek fel senkit. Onnantól kezdett el érdekelni a rendezvényszervezés, de az az újságírással szemben az egy kicsit távolabbi dolognak tűnt. Pár évvel később, a 18. születésnapomra szerveztem egy kisebb „fesztivált” magamnak Esztergomba, a Molothow-ligetbe, ami elég jól sikerült. Az meghatározóvá vált később.
Zenefanatikus vagy, ráadásul kifejezetten rajongó típusú. Gyakran kell meghasonulnod amiatt, amikor egy kevésbé vagy egyáltalán nem profitábilis kedvenced helyett olyat előadót kell lekötni a Sportalsóba, amit nem annyira kedvelsz, viszont a gazdasági érdek azt kívánja?
Van olyan előadó, aki a bálványom, viszont nem lehet nálunk rentábilisan megrendezni a fellépését, mert nincs közönségük a környéken. Mondok is egy példát. Egy évvel ezelőtt, egy több évtizede működő, kultikus magyar zenekar jelezte, hogy tavasszal szeretnének pár klubbulit csinálni és szívesen játszanának nálunk is. Nem sokkal korábban egy másik, szintén jó múltú zenekarra nagyjából száz fizető nézőt tudtunk behozni. Ez pont az a határ, ami arra elegendő, hogy az adott este ne legyen mínuszos. Nem vagyunk álszentek, belefér az ilyen, de a cél nyilván nem ez. Tudtam, hogy most is nagyjából ez a száz fős közönség lenne a maximum, ráadásul borzasztóan kínos lenne, hogy míg Budapesten simán tudnak 2-3000 embert, nálunk megközelítőleg sem.
Hogyan mondod meg egy legendás zenésznek úgy, hogy ne sértsd meg és ő is megértse, hogy a klub gazdasági érdeke az, hogy inkább valami aktuális szereplőt léptessek fel helyette?
Ez egy meghasonulás, valóban. Nehezen tudjuk a rajongót ilyenkor félretenni.
Mi volt ennek a hét évnek a fénypontja?
Valószínűleg most mindenki azt várja, hogy a Madball, vagy az Agnostic Front koncertet mondjam, de az mindkettő külső szervezés volt. Az első P. Mobil a klubban 2013-ban vízválasztó volt. Később tető alá tudtunk hozni egy KFT koncertet, pedig ők akkor nagyon régen nem kluboztak már. Hatalmas KFT-rajongók vagyunk Bozsóval [Turai Zsolt, a Sportalsó üzemeltetője], addig jártunk a nyakukra, amíg azt nem mondták, hogy benne vannak. (nevet) Gazdasági szempontból nem az a buli volt a zenitünk, de ma is nagyon jó szívvel gondolni rá vissza mindketten. Aztán ott volt mexikói gettó hardcore Thell Barrio bulija. Velük ráadásul nagyon jó barátság alakult ki, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Mesélték, hogy a turnéjukon volt olyan állomás, ahol pincében aludtak kukacos matracon és mirelit pizzát kaptak enni. Mi meg főztünk nekik magyar kajákat és egy helyi hostelben béreltünk szállást. Annak is örültek, hogy ágyban aludhattak. Sokkal szívesebben emlékszem vissza erre, mint mondjuk egy-egy adott magyar popzenekar teltházas bulijára, ami egyébként anyagilag rohadtul megérte.
Kik az álomfellépőid?
Ha dolgozhatnék egyszer a Lynyrd Skynyrddel, a Body Counttal vagy Rob Zombie-val, utána szinte biztos, hogy szögre akasztanám a koncertszervező cipőmet. Nézd meg, ide van mindegyikük tetoválva a karomra.
Azért az ritkán fordul elő, hogy valakinek ugyanazon a karján Lynynrd Skynyrd és Body Count tetoválás is legyen, nem?
Sőt, ugyanazon a karomon van egy Romantikus Erőszak minta is. Meg egy Dubioza Kolektiv, egy The Joystix és egy Ghost is. Ez mind én vagyok.
Nem szokott ebből értetlenkedés lenni?
Előfordult már. Legutóbb a tavalyi Rockmaratonon talált meg egy srác a Romer miatt. Aztán sikerül neki elmagyarázni a dolgot és a végén barátságban megittunk egy sört.
Magyar zenekart nem említettél előbb az álomfellépők között.
Nyilván lehetetlen, de nagyon örülnék egyszer egy Omega klubkoncertnek. Ők az egyik, apai ágon örökölt favoritom. Közhelyes lesz, de a Tankcsapdát is szívesen elhoznám a Sportalsóba. Egyszer, a B-oldal turné során már közel jártunk ehhez. Arra nem emlékszem, hogy végül miért nem jött össze a buli, de akkor még technikailag nem is álltunk azon a szinten, ahol most. Mire ez az interjú megjelenik, talán lesz már egy légcserélőnk is. Egy fokkal komfortosabbak lesznek a körülmények, de még mindig hiányzik pár dolog ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű koncertet jól le tudjunk bonyolítani. El tudom képzelni, hogy valaki erre most azt mondja, ha a Madballnak meg az Agnostic Frontnak jó volt a Sportalsó, akkor a Tankcsapdának miért nem az?
És miért nem?
A Madballnak és az Agnostic Frontnak sem volt feltétlenül jó. Nyilván nem is ők kötik le a bulikat, hanem a menedzsment. Mennek, ahová mondják nekik. Még mindig vannak romantikus tévképzetek ezzel kapcsolatban. Egyébként nem nagyon emlékszem, hogy a felsoroltakon kívül volt-e olyan zenekar itthon, aki még nem játszott nálunk, bár nagyon szerettük volna, de a szabadtéri buli után szívesen lekötnék egy benti Beatricét is.
Ha már a Beatricét említetted, a Nagy Feróval való megismerkedésed nagyon jópofa sztori.
Már egészen kicsi korom óta három magyar zenekart különösen szeretek: az Omegát, a P. Mobilt és a Beatricét. Bár a Ricse tagjaival nagyon jóban vagyok, de Feróval sokáig nem sikerült találkozni rendesen. Aztán amikor egyszer Esztergomban játszottak egy fesztiválon, megkérdeztem Fecót, a zenekar basszusgitárosát, hogy megoldható lenne-e az, hogy összerakom egy táskába a cuccaimat, könyveket, lemezeket, CD-ket, DVD-ket, ő meg aláíratja az öreggel? Mondta, hogy ilyen opció nincs, de olyan van, hogy bevisz hátra és onnantól megoldom magamnak. Így is lett, lejöttek a színpadról, Fecó pedig jelezte, hogy enyém a pálya.
Odamentem Feróhoz, hogy én vagyok az, akit említettek, lenne pár aláírni való. Nagyon nem volt kedve az egészhez, vonakodott, de mondta, hogy rendben, essünk túl rajta. Aztán meglátta, hogy mennyi cucc van nálam és azt mondta: „Ó b.szd meg, ennyi van? Jó, menjünk be a faházba, nem fogom itt a hordó tetején aláírogatni!” Elindultunk befelé, de morgott tovább:
„Fecó, b.szd meg, megint idehoztál egy gyűjtőt a nyakamba ennyi szarral! Ki a f.sznak van ehhez kedve, kinek van erre ideje? Múltkor is volt egy ilyen csávó.”
És mondom, ő is hozott neked saját készítésű pálinkát Beatricés laposüvegben? Erre ő: „Ó, b.szd meg, miért nem ezzel kezdted?” (nevet) Leültünk és vagy két órán keresztül dőltek belőle a sztorik. Baromi jó élmény volt!
Elhangzott ott olyan sztori is, amivel más simán végighaknizná az összes létező bulvármédiumot. Ők meg pont nem. Szóval bárki, bármit mondhat Feróra, nem érdekel. Akármit csinálhat, ő nekem mindig is egy bálvány lesz.
Sokat beszélgettünk az elmúlt hónapokban és nem te vagy az egyetlen zeneipari szereplő, aki nem csak a bevételkiesésről beszél a koronavírus kapcsán, hanem arról is, hogy 2020-as kilátások kimagaslóan jók voltak gazdasági szempontból. Mi lehet annak az oka, hogy egy régen nem látott sikeres évnek néztünk volna elébe?
Nem titok, ez lett volna az első esztendő, hogy kerestünk volna annyit a fesztivállal, amiből mondjuk el tudtam volna vinni a családot nyaralni. De nekem nem az anyagi kiesés fáj a legjobban, én világ életemben leszartam a pénzt. Képzelje el mindenki, hogy van egy vidéki klub, amit suttyó, pénztelen gyerekek csinálnak szeretetből. A klub nyolc éve azért küzd, hogy komolyan vegyék. A picinyke pénzt, amit keresnek, visszaforgatják a klubba, a közönségszavazatok alapján pedig megnyerik az év legjobb ezer fő alatti klubja kategóriát a koncert.hu-n. Ezek voltunk mi. A fellegekben jártunk!
Bementünk az esztergomi önkormányzathoz, hogy szeretnénk egy nagyobb volumenű, ezer fős fesztivált csinálni. Ők a kezdetektől fogva sokat segítettek, de most először éreztük azt, hogy tényleg partnerként kezelnek minket. Bevontak minket más dolgokba is, tanácsokat kértek, majd meg tudtunk egyezni egy olyan támogatási összegben, hogy amikor kijöttünk azt mondtuk, ha csak ennek a fele is megvalósul, akkor nálunk szerencsésebb rockfesztivál nem lesz az országban.
Azon a hétvégén nézőcsúcsokat döntöttünk a klubban. Aztán a következő héten kedden hívtak, hogy valószínűleg szerdától lelövik a rendezvényeket és át kell tenni az egyik bulit őszre. Ó, mondom, hagyjuk már! Másnap megtörtént a bejelentés. Hallgattam a kormányinfót és összeomlottam. Iszonyat mennyiségű munka volt ebben az évben. Aztán viccelődtünk, hogy pár hét és lemegy az egész. Azt mondta akkor az alpolgármester, hogy itt úgy készül mindenki, hogy a nyári bulinkat is érinti a korlátozás. Igaza lett. A tavaszi programot át kellett szerveznünk őszre, a nyári fesztivált eltoltuk egy évvel, majd a már egyszer őszre elhalasztott buliknak jövő tavaszra kellett új időpontot találnunk. A nyáron ötször zártuk be a klubot fejben és ötször nyitottuk újra.
Hogy álltok most?
Nem sokkal azelőtt, hogy elkezdtünk volna beszélgetni, jött egy hívás, hogy a koncertet, ami a novemberünket egyenesbe hozta volna, lemondta a fellépő. Most a kínlódás időszaka van.
A grunge és én
Mitől jó egy zene szerinted?
Nekem az a legfontosabb, hogy amit hallok, azt higgyem is el. Ha küld egy zenekar egy demót, amin arról énekelnek, hogy ledarálják a csecsemőket, akkor kénytelen vagyok azt mondani, hogy öreg, én nem hiszem el, hogy te tényleg ezt akarod csinálni, hozzáteszem, hála Istennek. Majd egy másik banda küld egy másik demót, amiben meg arról van szó, hogy ők minden nap kokóznak meg kurváznak. Azt sem fogom elhinni, mert tudom, hogy a gyerek nem hogy egy füves cigit nem szívott még el életében, de még az arany Marlborotól is köhög. Ez gagyi, nem jó.
Pontosan tudom, hogy a zenei ízlésed nagyon szerteágazó, de a seattle-i bandáknak kiemelt helye van a szívedben. Miért pont a Pearl Jam és a Riot Act kapott el először?
Mert az volt az első. Kaptam két Pearl Jam kazettát, a Riot Actet és a Vs-t. Az előbbi borítója jobban tetszett, úgyhogy azt kezdtem el először hallgatni. Az első dal, a Can’t Keep jó volt, de aztán berobbant a Save You, és baromira elvitt magával. Mindig Draveczki-Ury Ádám Chris Cornell halálára írt cikke jut eszembe, amikor kinézett a vonatablakon, hallgatta a Soundgardent, és úgy érezte, hogy övé a világ. Én így voltam a Riot Acttel. Mentem haza suliból 14 évesen a busszal, szólt a Save You, és ugyanazt éreztem, mint ő. Aztán persze meghallgattam a Vs-t is: olyan az a lemez, hogy másnak a best of kiadványa nem olyan erős.
A többiek?
A Pearl Jam, Alice in Chains és a Soundgarden hármast imádtam. A múltkori Cselő-interjú hatására napokig Stone Temple Pilots-ot hallgattam, főleg az első négy lemezüket. Nagy hatással volt rám a Nevermind Nirvana című regény. Az iszonyat reveláció volt. Az a könyv olyan, mint egy zenedoboz. Egyszer minden dalt, ami szóba kerül benne kilistáztam, és készítettem egy válogatást belőlük. Akkor szerettem meg a Melvinst például. A Mudhoneyt már korábban is bírtam, a My Brother The Cow például megvolt kazettán, de azóta már megszereztem first pressinges CD-n is.
A könyv hatására szippantott be az a világ?
Nagy szerepe volt benne. Sétál az ex-zenész, szingli ügyvéd főhős az utcán, esik az eső, fogy a kávé-whiskey, a tompító-élénkítő elegy… aztán az egyedül töltött estéken feltesz egy régi lemezt, „cirka” 1985-ből. Annyira meghatározó volt az egész, hogy a mai napig csinálunk otthon nosztalgia zenegépet a feleségemmel. Mielőtt idejöttem, akkor is ez volt, de nem mondom meg, hogy mit hallgattunk, mert úgyis kivágod az interjúból. (nevet)
Ha olyan, tényleg kivágom.
Jó, korai Hooliganst és Aurórát hallgattunk. (nevet) De hogy visszatérjek a grunge-ra… amit most mondok, abból anyázás lesz, de az igazi Alice in Chains szerintem az utolsó három lemez.
Mondanám, hogy nem, de ebből tényleg az lesz.
Layne Staley egy isten. Ezt gyorsan szögezzük le. A korai Alice in Chains egy csoda. Ha valaki azt mondja, hogy grunge, nekem elsőként a Man in the Box jut eszembe. És tudod mi ugrik be mindig a címéről? Ahogyan viszik haza az amerikai katonákat koporsóban a háborúból. Pedig tudjuk, hogy nem erről szól a dal. Szóval eltelt harminc év, jött William DuVall, akinek iszonyú nehéz dolga van. Egy olyan frontembert kell pótolnia, akit nem lehet. Erre készítenek három olyan lemezt, amibe nem lehet belekötni. Aki mégis megteszi, az vagy sohasem szerette a Chainst igazából, vagy még mindig a saját gyerekkorában él. Amikor a Rainier Fogot meghallottam két éve, azt mondtam, hogy ilyen lemez nem létezik.
Ebben mondjuk egyetértünk.
Így megfogalmazni az alkoholizmust, ahogyan az a címadó klipjében van, nem lehet. Elütsz egy sörösüveget az úton, majd felneveled és szabadjára engeded. Tényleg? Ha ez nem művészet, akkor semmi! Megcsinálni a Devil Put Dinosaurs Here-t, készteni egy komplett lemezt a pedofíliáról? Én, mint abuzált, molesztált gyerek, azt a lemezt úgy éltem meg, mintha kitépték volna a daganatot, ami a szívemen nőtt. Nem csinálok ebből titkot: akkor tudtam beszélni először a feleségemnek arról, hogy mi történt velem gyerekkoromban.
Melyik zenei stílus vagy te valójában?
Egyik sem, de egyben mindegyik is. A zenészbarátaim azt mondták, hogy én vagyok a híd a műfajok között. Ugyanannyira fontos nekem a southern rock, mint a grunge, a country vagy a rap. Utóbbi különösen meghatározó az életemben. Sokan nem értik, hogy jönnek ezek össze, főleg a rap meg a country, miközben az előadók folyamatosan anyázzák egymást. Azért mondják a régi country zenészek, hogy az újak elárulták a műfajt, mert rappelnek benne. Én meg imádom ezt a vonalat, szerintem az utóbbi idők legjobb zenei trendje. Már csak azért is, mert mindegyik felvállalja nyíltan, hogy hisz. Ott van Isten a dalokban. Itthon nem lehet ilyenekről énekelni, mert fejben elküldenének Lipótmezőre, kint meg ez a természetes.
Úgy érted, hogy akkor vagy ma lázadó, ha keresztény vagy, és ezt fel is vállalod?
Index címlap gyanús lesz, ha erre válaszolok. (nevet) Egyébként igen, de nem is feltétlenül a kereszténységre mondanám rá ezt. Én nem tartozom felekezethez, nem is járok rendszeresen templomba, de igen, én hiszek Istenben, számomra fontos Jézus. Most olvastam a Korn gitáros Fieldy könyvét, és ő nagyon jól leírja, hogyan rakta rendbe az életét, amikor elkezdett hinni, hogyan kerültek a helyére a dolgok és nyert minden értelmet. Én ugyanezt el tudom mondani.
Emlékszem a pillanatra, amikor kimentem reggel egy pohár vizet inni a konyhába. Emlékszem, hogy kiengedtem a vizet, kinéztem és baromira tetszettek a napfelkelte színei. Elkezdtem inni a vizet, és finom volt. Éreztem, hogy valami átjár, ami előtte még sohasem.
Szóval akkor te lázadó vagy?
Nem hiszem. (nevet) Ha viszont azt nézzük, hogy mi a „normális” 2020-ban, akkor valószínűleg igen.
Nem tetszik, amit az ablakon kinézve látsz?
Nem féltétlenül tetszik minden, ezt kár lenne tagadni. Édesanyám halála után próbáltam megtalálni magamat a világban. Volt egy időszakom, amikor elolvastam a Bibliát, a Talmudot, és a Bhagavad Gitát is. Azt a rendszert, azt a gondolatiságot kerestem, ami én vagyok, ami segít és irányt mutat. De mindegyik tiltott valamit. Például nem gondolom azt, hogy jámbornak kell lenni ahhoz, hogy rendes, hívő ember legyél. Miért ne fogadhatnál el mondjuk egy másik politikai beállítottságot, ami a tiédtől teljes mértékben eltérő? Ha elfogadod nem lehetsz konzervatív? Miért ne lehetnél? A Facebook oldalam profilképén Ice-T-vel vagyok lefotózva. Lassan harminc éve a példaképem. Miért ne szerethetném és hallgathatnám őt és a Lynyrd Skynyrdet egyszerre? Mert valaki azt mondta, hogy ezt vagy csak így vagy csak úgy lehet? Hát a lóf.szt!
Mondjuk úgy, hogy te egy liberális konzervatív vagy?
Én szeretem a hazámat. A nemzeti gondolkodás kifejezést annyira elkoptatták már, annyira közhelyet csináltak belőle, hogy ezt nem lehet megfogalmazni úgy, hogy ne sarkítsák ki, ne kerülj ki belőle rosszul. Van például olyan barátom, aki balliberális beállítottságú, de kevesen vannak, akik jobban szeretnék a hazájukat, mint ő. De az emberek nem tudják felfogni ezt. Mindenki feketében és fehérben, izmusokban meg politikai oldalakban gondolkodik. Ha tizenötév múlva azzal állít haza valamelyik fiam, hogy bemutatom neked a jövendőbelimet, akit egyébként Károlynak hívnak, akkor azt mondom majd, hogy üljetek le, mondjátok meg, hogy Károlyt hogyan kell szólítani, megiszunk egy liter pálinkát, aztán megismerkedünk egymással. Ez olyan, mintha azért nem hallgatnám a Life of Agony-t, mert Keith „helyett” Mina lett az énekes. Baromság.
Ric$cast
A hazai zenei podcastok egyik zászlóvivője vagy, az elsők között indítottad el a Ric$castot. Ez lenne az újságírás jövője?
Két podcast is volt már előttem, az más kérdés, hogy egyik sem interjú alapú volt. Azt nem tudom megmondani, hogy ez lenne-e a zenei újságírás jövője, de azt biztos, hogy amikor Amerikában 100 millió dollárért adják el Joe Rogan podcastját, az jelent valamit. A karantén kezdete óta hihetetlen mértékben megnőtt a podcastok száma itthon. Több zenei platform is belevágott ilyesmibe. A formátum azért kaphat nagyobb figyelmet, mert megúszod a reklámokat, vezetés közben tudod hallgatni, akkor és onnan folytathatod, amikor és ahonnan akarod. Hogy hova fog kifutni, azt nem tudom, de Amerikában nagyon komoly iparággá vált.
Hogyan találtad meg a podcastot, mint formátumot?
Az egész úgy indult, hogy nagyon tetszettek az Index podcastjai. Főleg a filmes kibeszélőket szerettem nagyon. Varga Attila, azaz Sixx nagy etalon nekem ebből a szempontból is. Volt egy alapötletem, hogy csináljuk egy olyan podcastot Draveczki-Ury Ádámmal, Danev Gyurival, Sixx-szel, veled és velem, de aztán abból végül nem lett sajnos semmi. Én viszont nagyon be voltam sózva, ebben láttam a jövőt, leginkább azért, mert ezzel kell a legkevesebbet utómunkázni. Nekem akkor már a második fiam is megszületett, így az idő különösen fontossá vált számomra. Elkészítettünk egy Sportalsó adást és egy sajátot is. Nem tudtam, hogy melyik lesz az erősebb. Az volt az alapelképzelés, hogy a Sportalsót majd együtt vezetjük Bozsóval, de ő alkalmatlan arra, hogy rendszeresen, heti szinten stúdióba járjunk, ő nem képes tervezni az életét, meg nem is akarja. (nevet) Öt-hat adás után ez a vonal elhalt. Most egyébként szeretnénk újjáéleszteni a dolgot.
Amikor két éve belevágtál a dologba, megdöbbenve hallottam, hogy neked ezzel adásonként milyen magas költségeid vannak azért, mert kizárólag professzionális minőségben akarsz gyártani. Vagyis nagyon lesarkítva te pénzt fizetsz azért, hogy az interjúalanyoknak hírnevet szerezzél.
Én már az elejétől fogva úgy képzeltem, hogy jó minőségben fogom rögzíteni az adásokat, mert épp elég szar minőségű dolgot csináltam előtte ahhoz, hogy legyen még egy a sorban. Esztergomban a Genezáret stúdióban folynak a felvételek. Kialakult egy munkamenet, több sávra rögzítünk, majd megkeverjük és mastereljük a nyersanyagot. Nagyon hálás vagyok Pataki Lacinak és Zdosek Ádámnak azért, hogy kicsit ők is sajátjukként kezelik a történetet. Laci abszolút partner volt az egészben, sokat számított, hogy láttam rajta, neki is fontos a Ric$cast már az elejétől fogva. Két év alatt egyébként körülbelül egymillió forintot kellett beletenni az adásba, hogy itt tartsunk.
Hogy látod te belülről a Ric$cast evolúcióját?
Az első évad arról szólt, hogy belejöjjünk a dologba. A másodiknál kiléptünk a YouTube és a Soundcloud keretei közül, felkerültünk az online streaming szolgáltatók felületeire, a Spotifyon való jelenlét például hatalmasat dobott a hallgatottságon. A harmadik évad megy jelenleg, és úgy érzem, hogy most értünk el minőségben és struktúrában oda, ahol mindig is lennünk kellett volna.
Tíz év az újságírói pályán nem olyan hosszú idő ahhoz, hogy elérd azt a státuszt, hogy ma már az első vonalas rock és metal bandák egymásnak adják a kilincset a műsorodban. Olyanok, mint a Tankcsapda, a P. Mobil vagy a Pokolgép. Gondolkodtál már azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy ezeknek a sokszor nehezen megközelíthető zenészeknek a bizalmát el tudtad nyerni?
Nem biztos, hogy ezt objektíven meg tudom belülről ítélni. Szeretném hinni, hogy ez kicsit a személyemnek is szól, de az igazi ok más lehet. Azért az számít, hogy már egy ideje írok a HammerWorldben, és van egy fesztiválnak nevezett kerti partink is minden évben. Ezeknek a zenekaroknak egy része rendszeres fellépő a Sportalsóban. A podcastnál figyelek arra, hogy a nagyok mellett a kisebb előadók is szerepeljenek, hogy legyen az egészben egy kis tehetséggondázás is. Szívesen jönnek hozzám, mert a felvételek során olyan a légkör, ami miatt könnyebben megnyílnak. Ma már nem mindig nekem kell kilincselni egy-egy bandánál, hanem ők jelentkeznek, hogy szeretnének hozzám jönni. És ez jó.
A Tankcsapda például hazajáró vendég lett a Ric$castban.
A Tankcsapdával 2014-ben, még a Ric$ and Greennek interjúztam először itt, Esztergomban, a 25 éves évforduló turnéja kapcsán. Lukács világi jó fej volt. Bakó Csaba, a sajtósuk, menedzserük, mindenesük annyit kért, hogy küldjem át jóváhagyásra a kész anyagot. Volt pár kicsit belemenősebb kérdésem, és nagyon izgultam, hogy vajon benne hagyják-e majd azokat vagy sem. És tök jó volt megélni, hogy nem írtak át utólag semmit, csupán egy lemezfogyási adatot aktualizáltak benne. Innen indult a kapcsolat, az évek során pedig úgy alakult, hogy mindig nálam jelentenek be valami fontosat. Szóval erről őket kellene inkább megkérdezni, de hogy ma itt tartunk, az nagyon jó érzés.
Létrehoztál egy felületet is, ahol lehet téged támogatni.
Igen, a műsor Patreon oldalán lehet különböző támogatói csomagokat venni. Itthon még nincs kialakult kultúrája annak, hogy beállítod, hogy havonta automatikusan támogass valakit. Van egy törzsgárda, ők minden adást meghallgatnak, leginkább közülük kerülnek ki a támogatóim. Ezen felül pedig van egy pólós-repoharas-táskás csomag, amivel szintén támogatható a műsor.
Visszatérő és vicces eleme a podcastjaidnak, hogy Prince méltatása mellett valahogy mindig előkerül a Guns N’ Roses és a Nirvana piszkálása.
Ettől függetlenül a Heart-Shaped Box a világ egyik legjobb nótája szerintem. A Nirvanát nehéz volt megértenem, de sokat segített a teljes Kurt Cobain-történet megismerése. Azóta megvettem mindegyik albumot, van, amelyiket vinylen is. A Guns N’ Roses egy nagyon érdekes dolog, tényleg valahogy mindig előkerül. (nevet) Én a biciklinadrágos, „női” hangon vinnyogó Axl Rose-t nem tudom megszeretni. És azok a végelláthatatlanul hosszú, számomra teljesen unalmas blues szólók… Slash nagyon jó arc egyébként, rengeteget tett a horrorfilmekért. A Snakepitben voltak jó dolgok, a Velvet Revolver lemezeket – igaz, főleg Scott Weiland miatt – kifejezetten kedvelem, de a Guns N’ Rosest, egy-két dal kivételével nem. Viszont megértem azt, aki szereti, mert kurvára hallom azt, hogy másnak mitől jó.
Mit tervezel mostanában?
Szeretném kicsit jobban bepörgetni a vlogomat. Plusz amellett, hogy zenekari biográfiákon dolgozom, jövő őszre ki szeretnék hozni legalább két saját könyvet is. Van egy kalózos horror fantasy ötletem, ami két részre van osztva. Az első fele a klasszikus, karibi voodoos történet, a második pedig inkább az irish folkra épül. Aztán egy három kötetesre tervezett önéletrajzi alapú könyvben is gondolkodom. Van pár novellám, amikkel eleinte a szüleim halálát próbáltam feldolgozni.
Szerintem három szegmense van az életünknek: a gondtalan gyermekkor, ami addig tart, amíg valami nagyon közeli hozzátartozód meg nem hal, aztán jön a második szakasz, amikor tudod, hogy az élet véges, és a harmadik, amikor egyszer történik valami, aminek hatására azt hiszed, hogy akár meg is halhatsz, életveszélyben érzed magad és rájössz, hogy egyszer neked is vége lesz majd a történetnek.
Amúgy pedig baromi boldogan élek a hétköznapokban. Annyi mindenből lehet erőt meríteni. Előveszem a kedvenc lemezeimet, ránézek a gyerekeimre, a feleségemre, mi kellhetne még?
__
A három legfrissebb Ric$cast-adás Spotify linkje:
És három régebbi, Grungery-kompatibilis Ric$cast-adás:
