SEATTLE | 20/10/2020 | 18:22

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Cselőtei László: A sztorinak még messze nincs vége

Kategória: Interjú Szerző:

„Nekem a Holló című film ugrik be, amiben mindig esik, de a végén mégis ott a szlogen, hogy örökké nem eshet. Vágysz arra, hogy végre már kisüssön a nap. Én pedig a napfényben nőttem fel – mondja a glam rock és a grunge közötti korszakváltásáról Cselőtei László. Az egykoron Metallica Hungaricaként induló, ma már HammerWorld néven futó magazin egyik alapítójával gyerekkoráról és családjáról, a lap múltjáról és jövőjéről, a közelgő jubileumi évről, valamint a zeneipar és a zenei újságírás helyzetéről beszélgettünk. Nagyinterjúnk.

Popcorn és család

Mindig érdekes, hogy valaki honnan, milyen családi háttérből érkezik, és ez milyen kapcsolatban áll azzal a tevékenységgel, amiben megvalósította önmagát, ismert és sikeres lett. Nálad volt összefüggés szüleid foglalkozása és érdeklődési területei, valamint a te pályád között?

Mindkét szülőm pedagógus. Édesanyám nagyon jó családból jött, egy rendkívül finom, művelt nő volt, az Orsolyákhoz járt Sopronba, bentlakásos suliba. Édesapám viszont egy munkás-paraszt családból érkezett. Három éves korában elvesztette az egyik szemét egy spanyol nátha fertőzés következtében, és emiatt a nagyszüleim elkezdték őt erőn felül taníttatni, ezt pedig ő mindig meg akarta hálálni nekik. Nem is tudta elképzelni, hogy ne kellene ezt valahogyan visszaadni. A rettenetes bizonyítási kényszer az életévé vált, ebben a tempóban dolgozott az utolsó leheletéig. Kizárólag az elvekért, célokért való küzdés lebegett a szeme előtt. Ő egyébként történész szeretett volna lenni, de végül agrárpályára ment, és mint agrár szakember nagyon magasra jutott. Gödöllőn ő alapította a Kertészeti Tanszéket, később az egyetem dékánja lett és egy időben ő volt az Agrártudományi Egyetem rektora.

Innen került a politikusi pályára is?

Igen. Ő egyébként parasztpárti volt még az átkos előtt. Eleve egy jobboldali gondolkodású ember. Soha nem is lépett be pártba, de aztán országgyűlési képviselő, majd a Mezőgazdasági Bizottság elnöke lett és egészen a rendszerváltásig ezt a szerepét be is töltötte. Gondolhatod, milyen kemény ember volt, hogy független képviselőként mindezt el tudta érni.

Milyen hatással volt ez a család életére?

Nálunk nagyon kemény élet volt. Mindig megkövetelte, hogy csináljunk valamit. Nem lehetett zsebre tett kézzel álldogálni. Szombatonként sem lehetett addig játszani, amíg el nem végeztük a házimunkát. Vagy ha a telken voltunk, először meg kellett kapálni vagy öntözni a növényeket. Nagyon sokat kaptunk tőle, anyagilag soha nem volt gondunk, de minden egyes célért meg kellett küzdeni. Talán pont emiatt mindig vágytam a szabadságra. Hogy például hétvégenként elmehessek a többiekkel bulizni, és ez valahogy összekapcsolódott a zenével. Nekem végül a zene adta meg a szabadságot.

Mi szólt otthon nálatok?

Édesapám a népzenét szerette, de annak a dallamvilága nem jött be nekem, nem tudtam magaménak érezni a dolgot. Lehet, hogy azért sem, mert akkor már volt bennem egy ösztönös ellenállás, hogy nekem valami mást kell szeretnem. Anyukám viszont komoly operarajongó volt, így bérletesként az összes rohadt operát láttam. Azoknak a műveknek valahogy se eleje, se vége nem volt, csak folyt a zene szanaszét. Beültem az Operaházba és az ötödik percben elaludtam. Ezzel szemben a rádióban szóló diszkó- és rockdalok tempója elképesztően tetszett. Az első ilyen, amire emlékszem, Jean Michel Jarre-tól a Popcorn volt. Készült egy kép rólam, ahol még három éves sem vagyok, de apám Grundig rádiója mellett állok, a szám fülig ér, és feltartott ujjal mutatom, hogy csend legyen, mert szól a zene! (nevet)

Sokan tudják rólad, hogy a zene mellett a képzőművészet is közel áll hozzád. Ez is hasonlóan korai történet, mint a zene?

Már egészen kicsi koromtól kezdve vonzódtam a művészetekhez. Szerettem a papírra húzott vonalakat, szerettem, ha szépírni kellett. Általános iskolában rajzversenyeket is nyertem. Imádtam a sci-fiket is, már akkor gyűjtöttem a Galaktikát meg a Kozmosz fantasztikus könyveket. De olvasás és rajzolás közben mindig kellett, hogy szóljon valami a háttérben. Valahogy mindig a popkultúrához vonzódtam. Olyan novellákat írtam gyerekként, ami kicsapta a biztosítékot az iskolában. Krimi, akció, gyilkosságok. Voltak novellaíró versenyek a suliban, ahol fel kellett olvasni műveinket. Amikor felolvastam, teljes volt a fagyás. Utána a tanár felhívta Édesanyámat, hogy Lacikát nem kellene-e elvinni valami szakemberhez, mert hullanak az emberek az írásaiban! (nevet) Az egész összeforrott: szükségem volt a zenére, szükségem volt az irodalomra és szükségem volt a képzőművészetre is.

Álmodozó voltál?

Az vagyok most is. Én az alkotást szeretem. Valami újat fejben elképzelni, aztán összerakni, megvalósítani. Azért szerettem mindig is elvonulni és álmodozni, mert Édesapám iszonyú sokat beszélt otthon. Vasárnap délutánonként például hosszú egyetemi előadásokat tartott nekünk. Az Öcsém általában elaludt közben, Anyukám átment a másik szobába tenni-venni, így én voltam az áldozat, akinek mindig végig kellett hallgatnia őt. Soha nem kérdezett vissza, vagy ha igen, nem igazán volt kíváncsi a válaszra. Akár egy Cselő-bábut is odarakhattam volna, hogy annak beszéljen. Egy idő után automatikusan bezáródott az agyam. Gyerekkorom óta tiltakozik is a hosszú monológok ellen. De belül kialakult egy rendkívül színes fantáziavilág, ahová jó volt elvonulni, ahol jó volt lenni. Emiatt mindig volt bennem egy ellenállás Apámmal szemben. A maga módján nagyon szeretett minket, de nem voltam vele olyan laza, baráti viszonyban, mint amilyenben én vagyok a gyerekeimmel, akikkel imádjuk egymást, imádunk együtt lenni, röhögni, közösen alkotni.

“Nekem végül a zene adta meg a szabadságot” (Fotó: Fazekas Richie)

Az újságírás felé

Mi volt a fordulópont, amivel a metal és a rockzenék felé vetted az irányt?

Tizenegy éves koromban, 1976-ban költöztünk a Fadrusz utcába, ahol azóta is lakom. Még nem volt kész a lakás, amikor jött egy festő srác és a munkához egy kazettás magnót is hozott magával. Míg dolgozott, egy rossz minőségű, illegális Beatrice koncertfelvételt hallgatott. Teljesen a gitárhangzás hatása alá kerültem. És onnantól kezdve elkezdtünk érdeklődni öcsémmel, Péterrel a rockzene iránt. Amikor 1978-ban Jugoszláviában jártunk egy kiránduláson, akkorra már voltak otthon rock kazettáim, tudtam, hogy létezik a Black Sabbath. Édesapám egyik munkatársának fia, aki idősebb és tájékozottabb is volt nálam, azt mondta, hogy „figyelj, Laci, a Black Sabbath, a Rainbow és a Deep Purple nagyon fontosak”. Úgyhogy ott, Jugoszláviában meg is vettük a Black Sabbath-tól az Attention! című válogatást, valamint a Rainbow Rising és az On Stage albumokat.

Nem volt a szüleid ellenére a dolog?

Édesanyám a világ legdrágább, legcukibb asszonya volt. Mindig mellettünk állt. Csendes és humoros volt. Amikor hallotta, hogy Ozzy szól a szobámban, bejött és rám nézett: „Lacikám, ez Ozzy!” Amikor viszont Apám meglátta, hogy milyen image-e van ennek az egésznek, szembesült az Iron Maidennel, már nem volt ilyen kedves a légkör. Azt mondta: „Lacikám, ettől a belem kifordul”! (nevet) Elmagyaráztam neki, hogy ezek az arcok nem csinálnak semmi rosszat, csak zenélnek és ezek a külsőségek hozzátartoznak ehhez a műfajhoz. Aztán az öcsémmel mi is elkezdtünk zenélni. A dobfelszerelésért is meg kellett küzdeni, nem úgy volt, hogy csak úgy kaptunk rá pénzt. Gyűjtögetni kellett. Amikor az érvrendszerem eljutott odáig, hogy Apámat meg tudtam győzni, akkor persze együtt mentünk el megvenni egy Amati dobcuccot. Az egyik szobában dolgozott, a másikban pedig próbáltunk. Volt, hogy feljött az alattunk lakó és azt kérdezte Édesapámtól: „Cselőtei úr, maga fűrészgépet üzemeltet a kisszobában?” (nevet) Számomra a hosszú haj jelentette a szabadságot, a lázadást apám ellen, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Nem leszek politikus vagy pedagógus.

Akkor már egyértelmű volt számodra, hogy valamilyen művészeti irányban indulsz tovább?

Akkoriban gyakran megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Mindig azt válaszoltam, hogy engem a sci-fi irodalom, a sci-fi képzőművészet és a rockzene érdekel. Szóval vagy sci-fi író, vagy sci-fi illusztrátor, vagy metalzenész leszek. A szüleim meg megijedtek, hiszen hogyan lehetne a művészetből megélni? Édesapám a szeme miatt elve nem látott térben, színtévesztő is volt, így eleinte kétkedéssel fogadta ezt az egészet. Viszont amikor megértette, hogy ez nekem mennyire fontos, azt mondta, rendben, csak legyen egy diplomád. Végül földrajz-rajz szakra mentem Egerbe, a tanárképző főiskolára, de azt azért éreztem, hogy mint képzőművész, nincs akkora tehetségem. Volt annyi önkritikám, hogy tudjam, nem ez az én utam. Gimi elején, amikor megismerkedtem Lénárd Lacival is, volt nálunk egy iskolaújság Neopilács néven. Ha jól emlékszem, én rajzoltam a logót és cikkeket is publikáltam benne.

Ez volt az első újságos próbálkozásod?

Igen. A második, az Analóg „H” magazin nevű science fiction fanzine volt. Minden nyáron két hetet töltöttünk a Magyar Tudományos Akadémia üdülőjében, ahol sok, velem egykorú tinédzser is volt. Ott találkoztam Gáspár Andrással –  szegény most halt meg nem régen -, aki a szintén a társaságunkban lévő Hajnal Péterrel közösen nagyon otthon volt a sci-fi irodalom témában. Imádtunk ezekről beszélgetni, ők pedig eldöntötték, hogy elindítanak egy ilyen tematikájú irodalmi folyóiratot. Akkor már rajzoltam sci-fi illusztrációkat, így én készítettem a borítók egy részét is. És mivel írni is volt kedvem, egy novellám is bekerült a lapba. 

Az Analog “H” második számának borítója

Időben mikor volt ez?

1984-ben, tehát két évvel a Metallica Hungarica indulása előtt. Lénárd Laci a pár évvel ezelőtti Grungery-interjúban már nagyon klasszul elmondta, hogyan kezdtünk el együtt gondolkodni. A nyomtatott, papír alapú írás nagyon fontos volt számunkra. Mindketten gyűjtöttünk képregényeket, de ő sokkal előrébb tartott, ötvenszer fanatikusabb volt nálam. (nevet) Ő példakép is volt számomra. Az elején sokkal előrébb tartott a metallal, mint én. Emlékszem, amikor először felmerült, hogy csináljunk saját újságot. Talán az Analóg „H” miatt én dobhattam fel, hogy ha már úgyis annyit beszélünk arról, hogy mit gondolunk a különböző zenékről, eljárunk koncertekre és állandóan az a téma, hogy jól szólt-e a buli vagy sem, akkor miért nem mondjuk el ezeket a dolgokat a saját újságunkban? Közben elkezdtünk levelezni külföldi emberekkel. Mindig találtunk olyanokat, akik demókat vagy levelezőpartnereket kerestek zenei témában. Megismerkedtem egy Lennart Larsson nevű svéd sráccal, aki egy Dals Langed nevű észak-svéd faluban lakott, és a Heavy Metal Massacre nevű fanzine-t csinálta. Jóba lettünk, rajzoltam neki is illusztrációkat a kiadványaihoz. A lényeg, hogy látszódott, a fanzine-dolog kint már működik.

Hogy emlékszel, voltak itthon mások is rajtatok kívül, akik hasonlóban gondolkodtak?

A vasfüggöny mögött egyáltalán nem voltak akkoriban ilyen próbálkozások. Nem érdeklődtek utána, vagy eszükbe sem jutott, hogy ezt így meg lehetne csinálni. Kerestük a Világ Ifjúságában meg az Ifjúsági Magazinban a zenei cikkeket, de soha nem arról írtak, amire kíváncsiak lettünk volna. Mi mindig kicsit előrébb jártunk, mi az aktualitásokat figyeltük. Ők meg még mindig Jimi Hendrixet meg a Rolling Stonest tárgyalták, az újdonságokról viszont semmi nem jelent meg. Ez adta a lökést, hogy megcsináljuk az újságot.

A lázadás szót többször említetted a korábbiakban. Az újság ötlete is egyfajta lázadás volt?

Nekem a társadalmi státusz ellen nem kellett lázadnom. Megvolt mindenünk, szinte mindent megkaptam, amire szükségem volt gyerekként, de teljesítenem kellett érte. Nekem az olvasáshoz és rajzoláshoz a zene inspiráló hátteret adott. A szövegek a mai napig sem érdekelnek annyira. Nekem az a feeling, amit az adott dal sugároz. Így aztán lehet, hogy lemaradtam a művészeti ág feléről, mert a mondanivaló részére nem figyeltem annyira. (nevet) A társadalmi lázadás, ami már a kezdetektől a rockzene üzenete volt, engem nem mozgatott meg.

“Mi mindig kicsit előrébb jártunk, mi az aktualitásokat figyeltük” (Fotó: Fazekas Richie)

Metallica Hungarica

A nyolcvanas évek végén, a vasfüggöny mögött nem lehetett csak úgy újságot kiadni és a kemény zenék, a rock, a metal és a punk sem voltak rendszerkomformak. Nem tartottatok attól, hogy megtalál benneteket a hatalom?

Amiről eddig beszéltünk, az egy iskolai támogatású, száz példányban megjelenő, igazgató által jóváhagyott, belső kiadvány volt. Az Analóg „H” pedig politikamentes, irodalmi tartalommal bírt, ráadásul Gáspár András valami nagyon magas rangú pártvezető családnak a sarja volt, szóval úgy is mondhatjuk, hogy a „dolog meg volt nekünk engedve”. A Metallica Hungaricánál ez nekünk is sokat segített, nem piszkáltak különösebben minket. De azért azt megmondták, hogy klasszikus, sorszámozott újságként nem csinálhatjuk. Ezért lettek később „extrák”, „specialok”, koncertek műsorfüzetei a Metallica Hungarica számok. Amúgy Édesapám elvitte az első számot, megmutatta, ahol kellett, nehogy az legyen, hogy egyszer csak megjelenik nálunk az URH-autó és elvisznek minket.

Merthogy innentől kezdve neki is volt valamiféle vesztenivalója?

Szó szerint így volt. Azt mondta mindig, hogy „Lacikám, ez rám mindenképpen visszahat majd”. De az is érdekes hogy Apám miért hagyta, hogy zenéljünk. Ezek az Akadémikus és politikus gyerekek megszokták, hogy mindent meg lehet csinálni. Már akkor is ment a drogozás, állandóan volt valami balhé, valakit mindig ki kellett hozni az őrsről. Mi pedig nem voltunk ilyenek, inkább elmentünk próbálni. Tetszett neki, hogy minket nem kell az utcáról összeszedni.

Végül 1986. december 7-én jelent meg az első kelet-európai metal újság, a Metallica Hungarica. A kétszáz példányt a Ganz Művházban megrendezett 666 Fesztiválra vittétek ki. Ma már történelem, hogy a lépcsőházban pillanatok alatt megvettek minden egyes darabot. Ilyen egyszerű lett volna?

Volt azért ebben egy „jókor voltunk jó helyen” effektus. De az igaz, hogy már eleve olyan nyomdát sem volt könnyű találni, amelyik elvállalta volna a munkát. Laci a szüleitől kért kölcsön pénzt, úgy sikerült a nyomdaköltséget kiköhögni, de azonnal vissza is tudtuk nekik adni. Egyébként mindent manuálisan csináltam. Édesanyám írógépén pötyögtem be, majd kivágtam a hasábokra szedett szöveget és felragasztottam egy A3-as papírra. Azt mondták, ha ezt lefényképezik és lekicsinyítik, akkor lesz igazán jó minőségű, tűéles a végeredmény. Merthogy A4-es formátumot akartunk. Elmentünk a nyomdába, és egy az egyben nyomták ki. A3-as méretben. Annyira ideges voltam, nem akartam elhinni. Az volt az első alkalom, mikor a nyomda ördögével találkoztam. És azóta is kísért! (nevet) De nem érdekelte az embereket, örültek neki. Azt gondoltuk, ha kétszáz darab ilyen simán elment, akkor elmegy több is. A második számot ezért már kétezer példányban nyomtattuk ki.

Mit szólt Édesapád a sikereidhez?

Apám kemény ember volt, de amikor azt látta, hogy az ember egy célért keményen küzd, akkor nagyon tudott támogatni. Azt is elismerte, amikor a Metallica Hungarica dolgai kezdtek beindulni. Mondjuk ki is képzett rá, hogy így legyen. Például országgyűlési anyagokat véleményeztetett velem: „Lacikám, mondd el, hogy mit gondolsz róla!” Gondolhatod mennyi kedvem volt hozzá. Volt, hogy megírt egy levelet, majd megkért, hogy nézzem át és mondjam meg, hogy mi a jó benne. Ő ezt játéknak tartotta, én viszont nem. De profitáltam belőle.

A Metallica Hungarica név egyébként honnan jött?

Valami klasszikus hangzású nevet akartam, olyat, mint például az Encyclopædia Britannica. A latinos hangzás tetszett nekem. Egy klassz, dallamos, különleges nevet szerettem volna, ami lényegében a magyar metalra rímel. Így lett Metallica Hungarica.

A Metallica, mármint hogy ez egy zenekar neve, nem zavart benneteket?

Nem, szerintem nem is került szóba. Természetesen tudtunk róluk, de akkor az még egy underground dolog volt. Legfeljebb örültünk, hogy összecseng a kettő.

A Metallica Hungarica egy kiadói háttér nélküli, önerőből, párszáz, majd párezer példányban megjelenő, a kommunista blokkból érkező fanzine volt. Ti mégis olyan helyekre jutottatok be külföldön, ami mai mércével nézve is elképesztő. Mitől működött ez nálatok?

Akkoriban kezdett el éledezni a fanzine-mozgalom és a közeg abszolút támogatta. A ’80-as évek metal-mozgalma ugyanúgy alulról indult. Nem volt senki irigy a másikra, ráadásul értékelték, hogy ezt valaki a vasfüggöny mögött megcsinálta. Már jó pár éve leveleztünk, így volt gyakorlatunk abban, hogy hogyan kell kapcsolatot teremteni másokkal. Ahogyan megjelentek az egyes Metallica Hungarica számok, kipostáztunk a világba belőlük mindenhova, még a New York-i menedzserirodákba is. A zenekarok örültek annak, hogy van még egy ország, ahol érdeklődnek irántuk, úgyhogy gyorsan befogadtak minket. Ezért aztán amikor valahova odamentünk és felmutattuk a Metallica Hungaricákat, és elmondtuk, hogy mi ennek a lapnak az újságírói vagyunk, szinte mindig  gond nélkül beengedtek. Nem volt ez akkora dolog, ha tudtad, hogyan kell csinálni. Csak senki nem tudta rajtunk kívül itthon, hogy ez hogy megy.

Hogyan fogadott benneteket a hazai újságíró szakma?

A kommunizmusban felnőtt magyar újságírók, a nagy öregek, nagyon irigyek voltak ránk. Kicsit lenézően beszéltek rólunk, hogy „hát igen, a srácok próbálkoznak a kis amatőr dolgukkal”. Nem hitték el, hogy ezt meg lehet csinálni. Mi meg annyira akartuk, olyan drive volt bennünk, hogy leszartuk, hogy ki mit mond! Odaadtuk és nem tetszett nekik? Kit érdekel? Úgyse nekik csináltuk. (nevet)

Lénárd László és Cselőtei László (London, 1992)

Találkozások

A harmadik szám már a Helloween/Ossian közös turnéra készült. Akkor már részei voltatok a gépezetnek?

Akkor már fent ültünk a buszon a Helloweennel a magyar turnén. Én például Kai Hansen mellett ücsörögtem. Nagyon aranyosak voltak a szakmabeliek. Hegedűs László, aki akkoriban a legnagyobb koncertszervező volt, úgy kezelt és támogatott minket, mintha a fiai lennénk. Az egyik hazai KISS koncert előtt például megemlítette, hogy itt lesz Doc McGhee, a zenekar legendás menedzsere is. Mondta nekem, hogy „Laci, oda kell jönnöd és beszélned vele”. És a találkozót valahogy tényleg megszervezte.

Az igaz, hogy egyszer még az AC/DC-t is megvárakoztattátok egy sajtótájékoztatón?

Igaz. 1990-ben volt egy AC/DC, Judas Priest Európa turné. Akkor már Metal Hammer Hungarica néven jött ki a lap. Kiautóztunk Dortmundba, a Metal Hammer szerkesztőségbe leadni az aktuális újságot. Ilyenkor bejártunk az ottani irodába, ott töltöttünk náluk két-három napot. Az volt megbeszélve, hogy visszafelé megnézzük a müncheni koncertet. Lesz előtte egy nemzetközi sajtótájékoztató, Hegedűs László pedig a lelkünkre kötötte, hogy mindenképpen érjünk oda időben. Ezt már egy héttel az esemény előtt le kellett beszélni, nem voltak ugyebár akkoriban mobiltelefonok. Elindultunk Dortmundból és egy rohadt nagy dugóba keveredtünk. Éreztük, hogy késni fogunk, de sehogyan sem tudtuk erről értesíteni őt. Körülbelül negyedórát csúsztunk. Iszonyú ideges voltam. Egy ember ott toporgott a szálloda halljában, minket várt, mondja, hogy gyertek, gyertek, kezdeni kell a sajtótájékoztatót. Kérdeztem tőle, hogy miért, még nem kezdődött el? Azt mondja nem, rátok várunk. Benyitottunk. A hatalmas teremben rengeteg ideges ember ücsörgött. Iszonyú csend fogadott. Hegedűs az asztal szélénél állt. Megkért, hogy foglaljunk helyet, és azt mondta: „Na, jó, akkor most kezdhetjük!” Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, visszatartotta az AC/DC-t. Ez egy nagyon jellemző történet arról, hogy milyen rendes volt, és nemzetközi szinten is milyen hatalmas befolyással rendelkezett. (nevet)

Láttam egy képet, ami a fiatal James Hetfielddel vagy látható, igen vidám beállításban. Az a sztori hogy esett meg veled?

1987-ben eljutottunk egy Metallica bulira. Nem emlékszem pontosan már a részletekre, de valami olyasmivel találtak meg a szervezők, hogy de jó, hogy ott vagyunk, mert ezekkel a srácokkal, mármint a Metallica tagjaival senki sem akar interjút készíteni. Ha már ott vagyunk, üljünk már le beszélgetni velük. Mi meg persze igent mondtunk. Nagyon aranyosak voltak egyébként, én készítettem az interjút James Hetfielddel, de talán Laci is kérdezett, adtunk nekik az újságból és volt fényképezkedés is. 1987-ben a Metalmania fesztiválon is jártunk Katowicében. Oda már a második Metallica Hungarica számot vittük. Egy Tomasz Dziubiński nevű helyi haverunk, aki a buli szervezője volt bevitt minket hátra és be is mutatott mindenkinek. Később egyébként Dziubiński csinálta meg a lengyel Metal Hammert. Ott például a Running Wildékkal annyira berúgtunk, hogy elkezdtek a levegőbe dobálni az öltözőjükben. Utólag visszatekintve nagy hibánk volt, hogy Lacival mindketten kicsit zárkózottabbak vagyunk. Nem ment mindig könnyen vagy természetesen a haverkodás, mindig rá kellett vennünk magunkat. Megvolt például Kirk Hammett lakáscíme egy papíron a zsebemben. Persze semmi nem történt vele.

Cselőtei László és a Running Wild (Metalmania fesztivál, Katowice, 1988)

Távolságtartás

Lénárd Laci azt nyilatkozta itt, a Grungery-n, hogy továbbra sem akar legnagyobb kedvencével, Ozzyval találkozni. Ez a távolságtartás benned is megvan ugyanígy?

Minket mindig az írás érdekelt. Laci azért mondja azt, hogy nem akar Ozzyval találkozni, mert mi úgy akartunk rájuk gondolni, mint rock ikonjainkra. Nekünk nagyon fontos a sztárokhoz való viszony. Hogy megmaradjon a misztikum. Ma már nem is értik ezt az emberek. Bárkire ráírhatsz a Facebookon és még válaszol is. Ozzy vagy Ronnie James Dio félisten szinten voltak nekünk. Nem akarok csalódni senkiben, a zenéjén keresztül szeretném szeretni őt. Néha azért mi is meg voltunk illetődve. Állsz szemben Angus Younggal és nem tudod, hogy mit mondjál. Mindent elolvastál róla, mit tudsz még kérdezni? Van, aki odamegy hozzájuk, hogy szevasz, mi újság, de én tudom, hogy mennyire idegesíti ez őket. Mert nem csak ő megy oda, hanem másik százmillió ember is. Majd ha interjúzom vele, akkor hivatalos formában megkérdezem az aktualitásokról. Milyen alapon haverkodna velem? 

Milyen pozitív élményeid vannak az ilyen találkozásokból?

Egyszer, váratlanul egy tévéinterjút kellett csinálni Joey Tempesttel. A Europe énekese egy igazi, aranyos svéd srác, egy pillanat alatt elűzte az idegességem. Megkérdezte, hogy mi a nevem, aztán közvetlenül utána már azon is szólított. Egyébként ezt pont Ronnie James Dio fejlesztette tökélyre. Ő a legenda szerint, ha egyszer valakinek megtudta a nevét, soha nem felejtette el. Ha legközelebb találkoztak, mindig a nevén szólította az illetőt.

A tiédre is emlékezett?

Én csak egyszer találkoztam vele Bécsben, az 1993-as Strange Highways turnén. A Rocktükörrel jártunk kint, az egy jó hosszú beszélgetés volt, ma is elérhető. Az interjú után ment a bohóckodás, nagyon barátságos volt. Kilencven százalékban egyébként jó élményeim vannak.

Ronnie James Dio és Cselőtei László (Bécs, 1993)

Súly

Azt éreztétek, hogy mekkora súlya van itthon annak, amit írtok?

Nem. Vagy talán egy idő után. Csak ülsz az asztalodnál és el akarod mondani, amit gondolsz. Még ma is nehéz elhinni például, amikor Varga Mihály pénzügyminiszter az interjújára behozott egy szénné hallgatott Let The Hammer Fall CD-t, és elmesélte, hogy már a kilencvenes évek elejétől vásárolja a Hammert. Amikor szembesítenek vele, hogy ennek a generációnak te mondtad el, hogy mi történik a világban, mert nem volt más hírforrás vagy csatorna, akkor azért elkezded megérezni. De amikor naponta csinálod csak utólag jössz rá, hogy mit jelent mindez másoknak.

Az egyik közös zenészbarátunkkal beszéltem a minap, és említettem neki, hogy veled fogok interjúzni. Azt mondta, hogy annak idején élet és halál urai voltatok. Volt például olyan banda, ami azért oszlott fel, mert elmarasztaló kritika jelent meg róluk a Hammerben.

Remélhetőleg nem éltünk vissza ezzel. Mi is sokat olvastunk, mások véleményét is megnéztük, és csak arról akartunk jót írni, ami tényleg az volt. Próbáltunk olyan mércét felállítani, ami a lehetőségekhez képest objektív tudott maradni. A másik szempont pedig az őszinteség volt. És sosem mondtuk, hogy a miénk egy kizárólagos vélemény.

Adódtak ebből problémáitok?

Egyszer lementünk Békéscsabára egy koncertre. Mikor megérkeztünk, már elég komolyan be voltak rúgva a jelenlévők. Valamelyikünk írt a Sodomról egy rossz kritikát és emiatt úgy megfenyegettek minket, hogy majdnem tettlegességig fajult a dolog. Ki kellett rohannunk a klubból, bevágtuk magunkat a kocsiba és eljöttünk.

Előfordult hasonló zenekarokkal is?

Persze. Mindig azt mondtuk el, amit gondoltunk. Ha rossz volt, rossz volt. Próbáltunk akkor is szépen fogalmazni, de nem írod, hogy jó, ha azt gondolod, hogy rossz. Engem nagyon sok ember elküldött melegebb éghajlatra.

Cselőtei László (Monsters of Rock, 1988)

A grunge és én

Egy időben a Tüzesvíz Metalbarlang volt a törzshelyetek. A hely nevét is te találtad ki. Mennyire tükrözte a te személyiségedet a hely?

Ahogy már említettem, engem elsősorban a hangulat, a feeling érdekelt a zenében. Ehhez pedig hozzátartozott az image is. Nagyon tetszett a Los Angeles-i metal vonulat a Mötley Crüe-vel, a Ratt-tel, meg a Dokkennel. Mindig a napsütés és a csajozás jutott róluk eszembe. 1986-ban elmentünk az öcsémmel Svédországba egy hátizsákos túrára. Emlékszem, a stockholmi Hard Rock Café előtt álltunk a csővázas hátizsákjainkkal, amikor megérkeztek a seggig érő, szőke hajú lányok és fiúk a nagy amerikai kabriókkal. Döbbenetes volt! Annyira vágytam arra, hogy ez a hangulat valahol itthon is meglegyen. Végül a Tüzesvízben sikerült megvalósítani egy mini-Los Angelest. Az örménymintás ingek, a szűk nadrág, a feltúrt haj ment. Fontos volt, hogy nézel ki. Lénárd Lacival egész Nyugat-Európát végigtúrtuk például egy kígyóbőr csizmáért. Én ezt a korszakot éreztem a magaménak. Azért is volt nagy sokk, amikor ez a generáció kifutott. Nagyon összetett kérdés, hogy miért múlt el, de aránylag gyors volt a változás és emiatt elvesztették a fonalat zenekarok. Nem tudták, hogy mit csináljanak. Egyszer csak nem voltak már érdekesek.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy erről nem csak Seattle és a grunge tehetett.

A zeneipar felfedezte magának ezt az új mozgalmat, a glam generáció pedig felnőtt, elkezdtek családot alapítani a résztvevők és így tovább. A zenészek is kiégőben voltak. Nagyon intenzív volt akkoriban minden évben kihozni egy új lemezt, és nem biztos, hogy évről évre meg tudsz írni egy legalább ugyanolyan minőségű anyagot, mint amivel a csúcsa kerültél. Ez kiadói kényszer is volt, mert ebből volt a nagy lóvé. Nagy pénzt tettek bele, elvárták, hogy nagy pénz is jöjjön ki belőle. Aki pedig nem tudta ezt teljesíteni, eldobták. És akkor jött az underground már egy másik generáció számára, amit nyilván a társadalmi változások is generáltak. Fölbukkant egy teljesen más, alternatív közegből érkező, ezt a feeling image-et megtagadó, kicsit elkeseredettebb, kábítószeres környezetből jövő generáció. Az iparágon pedig ott volt a teljesítménykényszer, látszott, hogy ki kell találni valamit, hogy a rendszert fenntartsák.

Kitalálták, működött, de azért tényleg korszakos zenekarok hozták a változást, nem?

Az az érdekes, hogy olyan, organikusan klubszintű zenekarokból csináltak a kiadók hatalmas gigasztárokat, akik egyébként tök jól elvoltak a klubokban is. Rám sokkszerűen hatott, hogy az a zene és feeling, amit én annyira szerettem, elment. Gondolkodtam rajta, hogy mi jut eszembe erről a korszakról. És tudom, hogy nem csak erről szólt, mert például a Mother Love Bone, vagy más szóval a korai Pearl Jam, a fotókon tök úgy néz ki, mint a többi Los Angeles-i zenekar. Szóval nekem a Holló című film ugrik be, amiben mindig esik, de a végén mégis ott a szlogen, hogy örökké nem eshet. Vágysz arra, hogy egyszer végre kisüssön már a nap. Én pedig a napfényben nőttem fel.

Ha a Hammer és a grunge kapcsolatát vizsgáljuk, akkor előbb jut eszembe a kezdeti időkből Lénárd Laci vagy Szűts László, később pedig Szarka Joseph és Uzseka Norbert, mint te. Aztán amikor visszalapoztam az újságokba, meglepődve láttam, hogy a Badmotorfingerről te írtál kritikát és 10 pontot adtál rá. Akkor most hogy van ez?

Rengeteget hallgattunk közösen zenéket. Mindegyikünk rajta volt a trendeken. Nekem rá kellett vennem magam, hogy ez tetsszen. Amikor a Dokken Dysfunctional címmel ad ki lemezt, az az üzenet, hogy vége van. Ha pedig így van, akkor nézzük meg, hogy a mostaniakban mi a jó, mi az, amit szeretni tudunk benne. A grunge-bandákban egyértelműen felfedezhetőek a két vagy három generációval korábbi ősrock hatások. Ott vannak Kim Thayil gitározásában. Na és persze Chris Cornell hangja nagyon tetszett. Ők nem csak nagyon jól zenéltek, de tudtak dalokat is írni. Amikor nyáron lenéztünk a Storm The Studio koncertre, mondtam is, hogy csak a Jesus Christ Pose-t játssza el a Superunknowns.

A Nirvanának viszont nem lettél nagy barátja.

Amikor először meghallgattam a Nirvanát, az ugrott be, hogy ez hamis. Hogy engedheti meg magának egy kiadó, hogy kiad egy olyan lemezt, amin a zenekar tagjai nem tudnak zenélni? Ez a punkoknál bejött, de azután, hogy volt egy korszak a prog zenékkel, megint ezt kell adni a népnek? Hogy jön a csávó a kinyúlt pulcsijával, tele van lőve és a hamis gitárjával próbál valamit csinálni? Ez nekem nagyon rosszul esett.

Egyetlen olyan együttes van, amely ugyan nem seattle-i, de valamennyire ezekhez a bandákhoz köthető, és amit a kilencvenes években végigvittél a Hammerben: a Stone Temple Pilots. A korszak zenekaraiból egyedüliként ők még az egyik évvégi toplistádra is felkerültek. Mi volt bennük más számodra, mint a többiekben?

Van mindig egy ős-mag, akik ösztönből csinálják. Nyersek. Aztán jönnek azok, akik már tudják, hogy mik egy-egy irányzat ismérvei és gyúrnak az egészből egy olyat, ami a nagyközönség számára sokkal emészthetőbb lesz. Én azt éreztem, hogy ezek a srácok már kicsit finomítottak az egészen. Megtanultak rendesen zenélni, jó dalokat írnak. Talán ezért is lehet, hogy a Stone Temple Pilots jobban tetszik nekem, mint az elsővonalas csapatok. Pont a napokban hallgattam meg a Core-t és tetszett. Azért az a lemez jól öregedett. Fontos az inspiráció, de én mindig az új zenéket nézegetem. Van ez az irodában csak „öcsi metal”-nak hívott, post hardcore mozgalom, ahol a félrefésült hajú, cingár tinédzserek nyomják. Nekem az tökre bejött. Lehet, hogy úgy van, hogy én mindig a második hullámot szeretem. Mindenesetre tök jó így előásni a régi lemezeket és beszélgetni róla. Hogy csapódott le évtizedekkel később? Jól öregedett vagy rosszul? Tök jó, hogy most erről dumálok itt veled. Lehet, hogy most leszek igazi grunge-rajongó! (nevet)

Cselőtei László és a Badmotorfinger (Fotó: Fazekas Richie)

Zeneipar és HammerWorld Magazin

Sokszor úgy tűnik nekem, mintha a kilencvenes évek végéig minden fontos dolog megtörtént volna a rockzenei és metal színtéren. És most nem csak a grunge-ra gondolok, hanem rengeteg más banda korszakos lemezeire, a Panterától a Faith No More-on és a C.O.C-n át a Red Hot Chili Peppersig. Te, aki 35 éve szinte napi 24 órában ebben élsz, hogyan látod ezt? 

Elképesztő tömegtermelés van és ugyanazokból a hangokból kellene valami eredetit összerakni. Sokkal nehezebb, mint 20-30 évvel ezelőtt volt. De vannak jó dolgok. Ott van például a Leprous zenekar, akik pszchedelikus prog metalt játszanak. Ők például nagyon jók és eredetik is egyben. Nincsenek olyan változások, olyan mozgalmak, mint a kilencvenes években, de igenis vannak jó zenék. Az öcsi metal szerintem az új generációhoz jobban el tud jutni, lehet, hogy az AC/DC-t már vén pöcsöknek is tartják. Már nem is az apjuk, hanem a nagyapjuk generációja. Én tökre örülök, hogy mindig találok új zenéket.

Mi volt ilyen legutóbb itthon?

Például a Nygmalion nevű nyíregyházi melodikus death metal banda, tegnap éjszaka is azt hallgattam. De nagyon szeretem a Nova Prospectet és a Down for Whatevert is. Én nem érzem egyébként, hogy megállt volna a piac. Az a kiadói rendszer, ami régen volt, az állt meg az internet térnyerésével. Mindenki hozzáfér mindenhez. Az iparágból elment a pénz, mert a fizikai kiadványokból lehetett igazán nagy bevételeket generálni. Aztán volt egy időszak, amikor semmiből nem lehetett pénzt termelni. A zenekarok elkezdtek koncertezni, de mivel nagyon sokan akarják ezt csinálni, a piac rettenetesen megosztottá vált. A közösségi média mindent reklámoz, sokkal több információhoz hozzáférsz, nem lehet annyira fókuszálni egy-egy zenekarra. Régen is volt sok zenekar, de a kiadói rendszer ki tudott emelni hatalmas nagy sztárokat. De mivel, ahogy említettem, elment belőle a pénz, ezért nem is tesznek bele többet. Ez egy visszaható folyamat.

Milyen hatással van ez a zenei újságírásra, esetünkben a HammerWorld Magazinra?

Sajnos Magyarországon rajtunk kívül nem alakult ki hagyománya a zenei újságírásnak és ez egy nagyon nagy baj.  Mire mi megérkeztünk, Angliában például megtanultak az emberek olvasni a zenéről. Érdekelte őket, onnan szerezték az információkat. Kialakult egy olyan újságírói kör, ami hiteles volt, akikre lehetett számítani. Az ottani rajongók sem tudtak mindent megvenni, ott sem játszott mindent a rádió, valakinek el kellett mondani, hogy mi az, ami érdemes arra, hogy meghallgasd. Egy kicsit ez ma már máshogy működik, mert mindent meghallgathatsz, ettől függetlenül az emberek nagy része nem hallgat meg mindent. Nincs is türelme hozzá. Véleményformálásra szükség van. A metalban nekünk ezt sikerült átvinni. A mai napig azt gondolom, hogy fontos, hogy a zenéről írjunk, de nyilván a súlyából sokat veszített az idők folyamán. Most már mindenki leírhatja, hogy mit gondol.

Az szerinted zenei újságírás, amikor valaki évek óta arra sem veszi a fáradtságot, hogy utánajárjon egy zenekarnak, csupán a felületét biztosítja és az adott előadót kéri meg, hogy írja meg helyette az közlendő anyagot?

Nem, az szimplán lustaság. A net arra való szerintem, hogy gyorsan közöljél aktuális híreket. A nyomtatott sajtó meg inkább azoknak való, akik a zene mögé akarnak látni. Ebből a szempontból szerencsénk van, mert a metalosok zeneileg igényesebbek arra, hogy megtudják a hátteret, hogy a kedvenceik mit, miért és hogyan csináltak. 

Miért lehet az, hogy míg véleményformáló politikai, közéleti és sportújságírókat mindig is találhattunk Magyarországon, zenei területen nem alakult ki hasonló kör?

Csak azt tudom mondani, hogy nálunk nincs hagyománya a zenei újságírásnak. Vannak nálunk jó zenei újságírók, de mire bármelyik sajtótermék ki tudott volna futni, megszűntek a lapok, így ők sem jutottak el oda, hogy legendává válhassanak. Angliában a zenei újságíróknak komoly státusza van, a szakma fontos és megkerülhetetlen részei. Az olyanok, mint Chris Welch vagy Mick Wall legendák, velük az iparág legnagyobbjai is abszolút egyenrangú partnerként bántak mindig.

Jövőre 35 éves lesz a HammerWorld Magazin. Viszonylag régóta dolgoztok ugyanazzal az arculattal, ugyanazon az áron, ugyanazokkal a formátumokkal. Külső szemmel nézve talán egy-két dolog megérett a változásra. Hogy látod a HammerWorld jövőjét?

Szerencsére a Hammernek van egy szilárd olvasóbázisa. Nyilván a koronavírus nekünk sem segített. Ugyanakkor mi maradtunk az egyetlen pénzért kapható, országos terjesztésű nyomtatott zenei magazin. Van egy múltunk, amihez az újságot hozzá kellene emelnünk, nem is elsősorban tartalmi szempontból, hanem vizuálisan. A világ sokat változott 35 év alatt. Azt gondolom, hogy úgy tudjuk megtartani az olvasókat és úgy tudunk újabbakat behozni, ha előre megyünk, lépük egy nagyot. Ez egy nehéz feladat, anyagi szempontból is megterhelő, de én azt gondolom, hogyha a HammerWorld a státuszához méltó, major magazinná válik, akkor azt a hirdetők is észre fogják venni. Tartalmilag mindig aktuálisak voltunk, de vizuálisan is annak kell lennünk. Szeretném, ha a jubileumi év arról szólna, hogy egy olyan magazint készítünk, ami nemzetközi szinten is minden szempontból megállja a helyét. A printnek most még van egy olyan nimbusza, amit ki lehet használni. A sztorinak még messze nincs vége.

__

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE