Még soha életemben nem láttam élőben a Pearl Jamet. Pedig középiskolás korom óta az egyik legnagyobb kedvencem. Imádom a dalaikat, lemezeiket, mégse megyek el a koncertjükre? Mégis hogyan fordulhatott ez elő? Mindigcsak halogattam? Ejj, ráérünk arra még? Mert ők olyan rendes srácoknak tűnnek? Ők a kockásinges srácok a szomszédból, akiknek nincsenek botrányaik, nem harsog tőlük a bulvársajtó, és még a klipjeik se nagyon futnak az MTV-n. Majd egyszer megnézem őket, ha úgy jön ki a lépés. Valószínűleg így gondolhattam akkor is, amikor 2007-ben a Nova Rock-os koncertjük napjának reggelén a sátramat összecsomagolva hazaindultam. A haverok megpróbáltak marasztalni, de a pénzem már fogytán volt és az előző napi Smashing Pumpkins és Incubus koncertek fáradalmait inkább otthon akartam kipihenni.
Pearl Jam, Padova (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
2017 sorozatos tragédiái után valószínűleg hozzám hasonlóan sokan érezték úgy, hogy most már lépni kell. Év vége felé aztán érkezik egy Hellfest plakát a közösségi médiába, amin egy 2018 júniusi napon olyan nevek sorakoznak, mint a Pearl Jam, a NIN, a Down, a Megadeth vagy a Fear Factory. Később kiderül, hogy kamu. De a hír, hogy Eddie Vedderék Európába jönnek, igaz! Magyarország ezúttal is kimarad, de még Bécs vagy Zágráb sincs a naptárban. Decemberben kezdődik a jegyértékesítés, és vele együtt a dilemma, hogy hova menjünk. Prága? Krakkó? Berlin? Izgatottan csekkolom a fapadosok árait. Berlinbe, Milánóba szokott lenni olcsó jegy, de persze pont azokon a napokon pont nem. Akkor menjünk kocsival! Prága, Krakkó nagyon fogy, a sportcsarnokok hamar megtelnek, már csak a felső ülősorok elérhetők, onnan meg azért nem az igazi.
A szívem Olaszország felé húz. Ez az a hely, ahol szinte otthon érzem magam. A hely, ami hiányzik, ha már régóta nem jártam ott. A vasárnapi Padova tökéletesnek tűnik. Hét óra kocsival, egy nap szabival meg lehet úszni. Viszont kicsit sűrű lesz az élet, mert csütörtökön Queens of the stone Age a Parkban, és aztán sietni kell vissza, mert hétfőn Stone Sour a Trackben. Rövid dilemma után megvan a döntés! Küzdőteres jegyek kifizetve, irány Padova! (Nem sokkal később kiderül, hogy július 1-jén, a prágai Pearl Jam napján, Budapesten játszik az Alice in Chains. Micsoda év!)
Fél évvel a jegyvásárlás után végre eljön a várva várt június! Már vágom a centiket, két nap van hátra a tervezett indulásunkig, amikor az angol fővárosból elég rossz hírek érkeznek. A Pearl Jam kénytelen lemondani a második londoni fellépését, mert Eddie Vedder teljesen elvesztette a hangját. A hivatalos közleményben szereplő „ilyen még soha nem fordult elő a zenekar életében” félmondat még inkább megrémiszt. A padovai koncert előtt még esedékes egy milánói fellépés. Mindenki azt találgatja, vajon elég lesz-e Eddie-nek az a két nap pihenő. És ha Milánóra össze is szedi magát, vajon nem újul-e ki a probléma, és nem pont a padovai közönség issza meg ennek a levét?
La grande musica (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
Két napig csuriban vanaz ujjunk. Némi bizonytalanságban ugyan, de péntek reggel útrakelünk. Végül az egy nap szabi kettőre hízik, mert a dolce vita hív, csalogat! Három nappal a koncert előtt már lehet találkozni Pearl Jam pólós emberekkel a városban. Többen is összekötik a kellemest a még kellemesebbel. A várost megszállja a „community” szelleme. Mint amikor egy hatalmasra duzzadt nagy família rendezi meg az éves családi találkozóját. Senki nem ismeri igazából a másikat, de mégis tudjuk, hogy közünk van egymáshoz. Mindenki irtó kedves, mindenki szélesen mosolyog, amikor a Lightning Bolt pólómra néz.
Szombaton már felkerül a netre a milánói koncert setlistje, ami a londoni huszonhét dalhoz képest csupán tizenkilenc tételt tartalmaz. Az aggódásunk nem szűnik meg, bár az I-Days egy fesztivál. Lehet, hogy ennek tudható be a rövidített műsor. Az isteni olasz ételek és kávék társaságában gyorsan eltelik az a két és fél nap, mire végre eljön a vasárnap, a koncert napja! A stadion körül valóságos kis fesztivál épült fel, sörsátrakkal, kajás kamionokkal. Az este kilences kezdés ellenére már öt órakor a sorban állunk.
A stadionba lépve azért végigfut az agyamon a gondolat, hogy kilencvenegyben Alex Del Piero ebben a létesítményben kezdte meg profi karrierjét. Az idei foci vébé nem igazán köt le. Láthatóan az olaszokat se, hiszen hosszú-hosszú idő óta ők is kénytelenek megtapasztalni, milyen érzés távolmaradni egy világeseményről. Mindenesetre azért jó többezer sorstárssal együtt, a stadion árnyékos részére húzódva, törökülésben nézni a Japán-Szenegál meccset a kivetítőn, ami felett ott lóg már a hatalmas PJ molino. A színpad közepén az összetéveszthetetlenül U-alakba rendezett monitorládák, hátul Matt Cameron dobcucca, Mike és Stone gitárládái, jobb oldalt Boom Gaspar billentyűje ácsorog és várja gazdáját. Egy négydecis sör két tokenbe (hat euro) kerül. A mozgó italfutároktól készpénzért is lehet italt venni, szintén hat euróért, de a kényelmességedért cserébe már csak nulla-harminchármas, műanyag palackosat kapsz.
Törökülésben (Fotó: Szabó Dávid)
Amikor konstatáljuk, hogy az olaszok is készítenek magunknak otthon alufóliába csomagolt szendvicset, még három óra van hátra a kezdésig. A hosszú várakozás közben eszembe jut a Let’s Play Two koncertfilm, ahol egy fanatikus rajongó nem három órával, hanem három nappal a kezdés előtt ment ki a stadionhoz, hogy övé legyen az első sor. Övé is lett, és még sokkal többet is kapott attól a koncerttől, mint amire számított. (Külön öröm számomra, hogy John a koncertfilm budapesti premierjét követően bejelölt a face-en. Ugye, mit is mondtam a nagy családról?)
A nyolc órakor kezdődő Lengyelország-Kolumbia meccs első félidejét még a kivetítőn nézhetjük meg, aztán háromnegyed kilenckor elsötétül a ledfal és bizsergő érzés lesz úrrá a közönségen. Pontban kilenckor a nyugati lelátó népe elkezd megőrülni. Ők ugyanis azok, akik elsőként láthatják meg a backstage zónából a színpad felé sétáló urakat. A magasba nyújtott okostelefonok és tapsoló kezek erdejében alig lehet látni valamit, pedig nem vagyok alacsony. Lassú tempójú a nyitódal, Mike McCready vonóval húzza a gitár húrjait. Megvan, a Lightning Boltról van, de a címe nem ugrik be. Mindegy, próbálok küzdeni tovább, hogy lássak valamit. A Low Light következik. Zseniális dalok, de kicsit aggódom, mi ez az óvatos kezdés. Két dal után Eddie egy kedves gesztussal, de szörnyű olaszsággal, papírlapról olvasva köszönti a rajongókat. Bejelenti, hogy ez a mai egy jubileum, ugyanis ez a huszadik olaszországi koncertjük. Én ekkor szívem szerint adnék egy tockost mindegyik nézőtársamnak, mondván nekünk magyaroknak be kell érnünk azzal az egy, kilencvenhatossal. Aztán kezdeti aggódásomat eloszlatva érkezik a Last Exit, és rögtön utána a Do The Evolution, és innentől kezdve nincs kérdés, nincs aggodalom.
Eddie tökéletesen énekel, nyoma sincs a londoni drámának. Nem spórol a magasakkal sem. Csak akkor énekelteti a közönséget, amikor indokolt a dolog. A rajongókat biztatni sem kell, szinte kiveszik a szót Eddie szájából, aki mosolyogva veszi tudomásul, hogy mi vagyunk többen, elnyomjuk őt. Animal, Corduroy, Given To Fly, Not For You: futószalagon jönnek a slágerek. Vedder láthatóan marha jól érzi magát. Kimegy mindkét oldali kivetítőhöz, a középső kordonnál egy fél számot úgy énekel, hogy közben a rajongók tapizzák, ahol érik. A monitorládát dobbantóként használva bemutatja már-már védjegyévé vált ugrását is. (Michael Jordan egy komplett sportmárkát hozott ki egy hasonló mozdulatból.)
A Sex Pistols-pólós Mike McCready is nagyon elemében van. Az Even Flow-ban fej mögött tartott gitárral szólózik, igazi punk módjára majd’ felszántja az egész színpadot. Olyat teker, hogy a végén csak ki tudja milyen erő tartja vissza attól, hogy földhöz is vágja gitárját. Megcsodálhatjuk a koncertfelvételekről már ismert hangszereket, a szigszalagból a pickup alá ragasztott fekete nyilacskát Eddie telekaszterén, Jeff nagybőgőjét a Daughterben, Mike duplanyakú Gibsonját az Inside Jobban, amit egyébként a Mad Season koncerteken a Lifeless Deadben is használni szokott.
A legjobb mégis az, hogy az egész légkör annyira emberi. Itt vannak az orrunk előtt gyerekkorunk hősei, és nincs semmi sztárallűr, semmi egó. Ilyen szempontból elég nagy a kontraszt a pár nappal ezelőtti pesti QOTSA bulihoz képest! Eddie reflektál minden egyes apró nézőtéri megnyilvánulásra. Észreveszi a kartonpapírból kivágott baseballjátékos fejet, aminek a jelenlétét ő maga sem tudja mire vélni (C-betű van a sapkáján, de nem Cubs, hanem Cinncinnati Reds), de egy poént elsüt vele: „Sean Casey feje nem tudom miért van itt, de higyjétek el nekem, hogy a valóságban is kb. pont ilyen nagy”. Valaki egy „Dobos vagyok. Játszhatok veletek?” tábla feltartásával teszteli a zenekar jófejségi együtthatóját, de Vedder nem akar Dave Grohl lenni, ezt a ziccert kihagyja.
Látszik, hogy ő nem a másnapi médiának él, nem a megosztásokra hajt, nem az a célja, hogy tőle robbanjon a világháló. Csakis az ott és akkor jelenlévő rajongók érdeklik, és ez végtelenül szimpatikus.
Nyoma sincs a londoni drámának (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
A hosszan elnyúló Porch közepén gitárja hátoldalán lévő tükörfényes lap segítségével a mennyezetről egyenesen lefelé világító fénysugarat a rajongók felé irányítja, körbepásztázza a nézőtér minden pontját. Először a lelátók népét „áldja meg” fénysugarával, utána következik a küzdőtér. Amikor nekem is jut a fényből, hihetetlen jó érzés áraszt el, pedig általában utálom, ha a szemembe világítanak. Aztán a Porch végeztével szépen csendben levonulnak a színpadról. Ez nem is lep meg igazán, mert – bár még nem voltam Pearl Jam koncerten – azt azért tudom, hogy ilyenkor nem kell megijedni, mert még legalább hat-nyolc dalra vissza fognak jönni. Az viszont inkább meglep, hogy az olaszok ezt úgy reagálják le, mintha épp csak szünet lenne a focimeccsen vagy a színházban. Egyesek folytatják azt a beszélgetést egymással, amit a koncert előtt kezdtek el, mások rápattannak az instára, csekkolják miújság odakint. Csacsognak, türelmesen és csendben várnak. Ha Magyarországon lenne ez a koncert, az biztos, hogy mi véresre tapsolnánk a kezünket, és ütemesen skandálnánk a zenekar nevét, amíg vissza nem jönnek.
___
„Azt hiszem a legizgalmasabb dolog számomra, mint első Pearl Jam koncertező, azt volt látni, hogy itt többről van szó, mint elénekelni a 25 évvel ezelőtti slágereket. A daloknak a mai napig van mondanivalójuk, és az együttes nagy fontosságot tulajdonít ennek. Emiatt ilyen erőteljes ez az élmény. A hangszerelés pedig lélegzetelállító, amikor nem Eddie érzelemgazdag, mély hangja szólt, akkor jött Mike McCready és eszméletlen gitárszólókat hallhattunk. A koncert vége felé egy jammelést nyomott Boom Gasparral, amire többen eldobtuk az agyunkat. Biztos, hogy mindenkinek volt olyan dal, ami jobban megérintette, a Spin The Black Circle alatt összeverekedtek mellettünk… az Even Flow-nál az egész tömeg hullámozni kezdett, mindenki egymásnak feszülve ugrált. Nagy élmény volt a Red Mosquito, a Rearviewmirror és az Indifference is. Összességében, a rengeteg sorban állás, várakozás, tömeg kellemetlenségét teljesen eltörölte az a majdnem három órás koncert, ami gyermeki örömmel elrepült.”
Bobál Kati, bobal photography
___
Pár perc után aztán újra a színpadon a banda! Mike a Sex Pistols pólóját egy tigrises, ‘Seattle Boxing Gym’ pólóra cserélte, Eddie az agyonizzadt 21-es trikóját és a kockás inget magán hagyta. Az Elderly Womannel folytatódik a show. Ismét úrrá lesz rajtam az irigység, hogy egy Milánó és egy Róma közt félúton most a padovaiak kiálthatják az égbe, hogy „Scream hello!” Egy dal erejéig képviselteti magát a bulin az avokádós lemez is (Inside Job), aztán pedig jön az elképesztő Once-Better Man-Black hármas, amire igazán nehéz szavakat találni. A Black elszállós részei közben Eddie-n jól látszik, hogy nagyon megéli a dal minden egyes pillanatát. A közönség szűnni nem akaró tü-dü-düttü-tü-dü-dűű-zése közepette a zenekar ismét levonul, de túlzottan nagy búcsúzkodás, meghajlás még mindig nincs.
A második ráadás a Crazy Mary-vel kezdődik, és amikor először hangzik fel a „Take a bottle, drink it down” sor, eszembe jut, hogy Vedder kezéből hiányzik a régebben szokásos üveg bor. Vagy felhagyott ezzel a szokásával, vagy csak diszkréten csinálja, esetleg a londoni eset tántorította el. Sok időm nincs ezen merengeni, mert Boom Gaspar és Mike McCready olyan szólópárbajt vív, hogy eláll az ember szava! És mikor még fel sem ocsúdunk a varázslatból, máris jön a sodró lendületű Rearviewmirror! Aztán Stone és Jeff hangszert cserél, Eddie szájharmonikát húz elő a zsebéből és a kedvenc lemezemről, a No Code-ról érkezik a „Donna make you smile”! (Tudom, nem így van a szöveg, de én mindig így éneklem.) Jeff gitárszólója gyermeki, de végülis a lemezen is ilyen, úgyhogy inkább azt mondanám, hiteles! Az albumon szépen lassan elhalkuló dalnak itt élőben meglepően kurta véget vetnek a srácok. Semmi tus, csak hirtelen abbamarad. Eddie a közönség egy szerencsés tagjának odadobja a szájharmonikáját és belekezd egy hosszú monológba. Egy régi esetet mesél el, ami a közeli Velencében történt meg vele. Valószerűtlenül hosszan mesél, mint egy stand-upos. A közönség mosolyogva issza a szavait. Megtudjuk, hogyan késte le a menetrend szerint közlekedő utolsó hajót vissza a városba, és hogyan rekedt az aprócska szigeten, és kétes hírű dealerek vendégszeretetét udvariasan visszautasítva hogyan várta meg az első vaporettót, és mennyire örült, hogy szilárd talaj van a lába alatt, és életben van. Irtó vicces és annyira annyira emberi az egész jelenség!
Stand-up (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
És átvezetésnek sem utolsó, hiszen a sztori utolsó szavát továbbgördítve, következik az Alive! Atya ég! Minden idők együtténeklése! Az idő már kezd hűvösre fordulni, de a dudorok a karomon nem a fázástól vannak, libabőr az! A Jeremy még nagyon jól esne, de már így is teljesen kerek a sztori. Hihetetlenül elégedett vagyok. The Who feldolgozás egyik fülemen be, másikon ki. Csupán mosolyogva nézem a színpadon önfeledten zenélő kedvenceket, és nyugtázom, hogy a bakancslistámon újabb tételt húzhatok ki. A Baba O’Riley közben a stadion kandeláberei felkapcsolódnak, mint a moziban, amikor már terelnék haza az embereket. Most azonban inkább az a cél, hogy a zenekar tagjai minden egyes arcot jól láthassanak, begyűjthessék a feléjük áradó szeretet energiáit. Felkészülök a búcsúra, de Jeff még a lábai közé veszi a nagybőgőt! Indifference! A totális teljesség lesz úrrá rajtam, miközben nézem az egymásba kapaszkodó, meghajló zenészeket. Kezeim már nem hevesen, izgatottan csapódnak össze, inkább lassan, nyugodtan tapsolok. Kezdem megérteni, hogy miért is jött el az a milánói turnépólós párocska három napon belül a második Pearl Jam koncertre. Ugyan van egy bizonyos gerince a műsornak, vannak kihagyhatatlan dalok, de minden este egy kicsit más és más.
A szállásunk felé sétálva azon töprengek: ha Prága már sold out, vajon a krakkói csarnok legfelső ülősoraiból nem lehetne-e valahogy a szekusokat kikerülve lekommandózni a küzdőtérre?
___
Pearl Jam – World Jam Tour 2018
Időpont: 2018. június 24.
Helyszín: Stadio Euganeo, Padova
Setlist:
- Pendulum
- Low Light
- Last Exit
- Do the Evolution
- Animal
- Padova (olasz dal, részlet)
- Corduroy
- Given to Fly
- Gods’ Dice
- Not for You
- Even Flow
- Daughter
- Red Mosquito
- Mind Your Manners
- Down
- Spin the Black Circle (Jack White-nak ajánlva)
- Porch
- Elderly Woman Behind the Counter in a Small Town
- Inside Job
- Once
- Better Man
- Black
- Crazy Mary (Victoria Williams cover)
- Rearviewmirror
- Smile
- Alive
- Baba O’Riley (The Who cover)
- Indifference