1989. november 21-én az abszolút ismeretlenségből érkezett és a szinte teljesen üres Petőfi Csarnokban lépett fel az elmúlt évtizedek utolsó generációs idolja Kurt Cobain és zenekara, a Nirvana. A TAD és a Nirvana budapesti látogatását feldolgozó frissen megjelent képregény (Nirvana Magyarországon) kapcsán úgy gondoltuk, érdemes visszautaznunk az időben és elmerülnünk a korszak, kifejezetten az 1989-as év hazai eseményeibe történelmi, (szub)kulturális és szociológiai szempontból is. Az utazásban Juhász Imre, a Schulek Frigyes Építőipari Technikum történelemtanára és Rockenbauer Zoltán művészettörténész és etnológus, korábbi nemzeti kulturális örökség miniszter tartott velünk.
Love Buzz: Kádár és Gorbacsov
1986-ra Kádár János körül egyre inkább fogyni kezdett a levegő. A potenciális örökösök tudták, a napjai meg vannak számlálva. Minden változás legfőbb akadálya maga a pártvezér – mondogatták egymásnak.
Az 1957. június 29-e óta a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) első titkári pozícióját betöltő vezető helyzetét az sem könnyítette, hogy egy 1985-ben a nála tizenkilenc évvel fiatalabb Mihail Gorbacsovot választották meg az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) főtitkárának, aki reformokat sürgetett és ezek végrehajtását Kádártól is megkövetelte. Az SZKP főtitkára azt várta Kádártól, hogy ő is indítson el változásokat Magyarországon, de Kádár politikusi habitusától távol álltak az efféle „kelekótya” reformkísérletek.
Kádár és Gorbacsov a felszínen nagyon szívélyes volt, valójában azonban egyáltalán nem kedvelték egymást.
Kádár Moszkvában tett bemutatkozó látogatásakor Gorbacsov felvetette az első titkár visszavonulásának kérdését is – az MSZMP első embere már csak ezért sem szívlelte őt.
Kádár „felfedezője” és patrónusa korábban Nyikita Hruscsov volt, neki köszönhette hatalmát, az ő gondolkodásmódja sokkal közelebb állt hozzá, mint az általa a színfalak mögött revizionistának és tapasztalatlan, zöldfülű politikusnak tartott Gorbacsové. A szovjet vezető ugyancsak nem szimpatizált Kádárral, sokat „mesterkedett” azon, hogy megszabaduljon tőle. Ebben nagy segítségére volt a magyarul is jól beszélő Vlagyimir Krjucskov akkori KGB vezető, aki később végül meggyőzte Kádárt a „civilizált” elvonulásra.
Ahogy Hruscsové, úgy Kádár hatalma is sokáig megingathatatlannak tűnt. Koruk előrehaladtával azonban már egyikőjük sem tudta a maximumot nyújtani, amihez a gazdaságot érintő egyéb problémák is társultak, ezek pedig a pártvezetők egy csoportjában elégedetlenséget szültek. A látszólag lojális utódjelöltek – a Szovjetunióban Leonyid Brezsnyev, Magyarországon Grósz Károly – vezetőik háta mögött szervezkedésbe kezdtek (Grósz Károly és Pozsgay Imre egy óra alatt kötött szövetséget Kádár ellen). Bár eltérő módszerrel, de a végeredmény ugyanaz lett.
„Bár a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, lehet párhuzamot találni Hruscsov és Kádár későbbi lemondása, eltávolítása között, ez meglehetősen erőltetett volna, mivel nagyon más karakterek, más időszakban, más hatalmi helyzetben voltak. A Szovjetunió egy szuperhatalom volt, Magyarország pedig csupán egy állam a keleti tömbben” – mondja Juhász Imre, a Schulek Frigyes Építőipari Technikum történelemtanára.
De ne szaladjunk ennyire előre!
Útlezárás, erőszak, gumibot – 1988
Kádár János 1988 májusában háromnegyedórás interjút adott a CBS amerikai tévécsatornának, melyben úgy nyilatkozott, hogy „Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni bizonyos kérdésekben, mert ő feladta a hatalmat, ami Magyarországon volt, és kísérletet tett a szövetségi rendszer felmondására anélkül, hogy törvényes felhatalmazása lett volna ezekre”.
„[Kádár János] televíziós interjúi arról árulkodtak, hogy 1956-tal kapcsolatban egyre keményebb szavakat használ, változatlanul gyűlöli Nagy Imrét, s esze ágában sincs elindulni a reformok útján” – fogalmazott egy Kádár és Gorbacsov kapcsolatáról szóló előadásában Kun Miklós történész.
1988. május 22-én Kádárt felmentették pártfőtitkári tisztségéből, de 1989. május 8-ig az MSZMP elnöke maradt.
Nem sokkal később, 1988. június 5-én megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely „Történelmi igazságtételt!” címmel közzétett felhívásában az 1956-os forradalom után kivégzettek méltó eltemetését, egy nemzeti emlékmű felállítását, valamint az ’56-os elítéltek priuszának eltörlését követelte.
1988. június 16-án, a kivégzések harmincadik évfordulóján, a párizsi Pére Lachaise temetőben Nagy Imre és mártírtársai díszsírhelyet kaptak. Aznap délután a Batthyány-örökmécseshez vezető utakat lezárták Budapesten, de egy száz-kétszáz fős társaság így is megjelent az emlékműnél.
A megemlékezést a rendőrség erőszakkal oszlatta fel, tizenhat személyt állítottak elő, köztük Demszky Gábort, Hodosán Rózát, Orbán Viktort és Tamás Gáspár Miklóst. Az SZDSZ egyik alapítótagjának, Könczöl Csaba esszéíró-műkritikusnak pedig gumibottal estek neki a rendfenntartó erők.
Grósz Károly, az MSZMP új főtitkára 1988. július 11-én a Newsweek amerikai hetilapnak nyilatkozva azt állította, hogy a június 16-ai tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra „uszított”, 1956-ban a polgárháború jelei mutatkoztak, küszöbön állt a Nyugat katonai beavatkozása, melyet a Szovjetunió katonai akciója akadályozott meg. (Ez ugyanaz a narratíva, amivel Kádár János két hónappal korábban, az NBC riporterének magyarázta a Magyarországon „állomásozó” 64.000 fős szovjet katonai kontingens szükségességét, majd hozzátette, azt kívánja, a szovjet és az amerikai csapatok soha, sehol se találkozzanak ellenségként, magyarként pedig azt szerette volna legkevésbé, hogy 1956-ban magyar földön keveredjenek konfliktusba.) Grósz szerint Nagy Imrét helyes volt bíróság elé állítani, mert egyetlen miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az alkotmányt.
Míg 1988 nyarán Magyarországon a rendőrök politikai okokból oszlattak és gumibotoztak fiatal és középkorú értelmiségieket, addig a tengerentúlon – június 11-én és június 30-án – a Nirvana nevű zenekar a huszonegy éves Kurt Cobain vezetésével, éppen első kislemezének dalait (Love Buzz, Big Cheese) rögzítette Jack Endino Reciprocal Recordings nevű, legendás seattle-i stúdiójában. A debütálást jelentő Nirvana-kiadvány 1988. november 1-jén, a Sub Pop Singles Club kislemez sorozatának első darabjaként, mindössze ezer példányban jelent meg.
Mintha valamiféle párhuzamos valóságban élt volna a világ egyik és másik fele.
Az óvatos Pozsgay, Kádár halála – 1989
A valódi, történelmi léptékű változások 1989. január 28-án kezdődtek, amikor Pozsgay Imre államminiszter a 168 óra című rádióműsorban egy Nagy Imre szerepének és tevékenységét firtató riporteri kérdésére azt válaszolta, hogy az elmúlt 40 évet vizsgáló történelmi albizottság „népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek”. A körülmények miatt érthetően óvatos Pozsgay – a bizottság védelmező köpönyege mögé bújva – kimondta, amit addig egyetlen állami funkcionárius sem mert (vagy akart), innen pedig már nem volt visszaút, a változások lavinaszerűen söpörtek végig Magyarországon.
Március 22-én a Független Jogász Fórum szervezésében – többek között a Fidesz, az FKgP, az MDF és az SZDSZ részvételével – az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Büntetőjogi Tanszékének könyvtárában megalakul az Ellenzéki Kerekasztal (EKA). A megfigyeléseknek és lehallgatásoknak állandó célpontjai voltak az addig jellemzően önállóan érdekérvényesíteni akaró ellenzéki pártok, de meglepő módon az EKA alakuló üléséről nem készült operatív jelentés. Magyarázat lehet erre, hogy a döntést nagyon rövid határidővel követte a találkozó, így a tervezett helyszín előzetes ismeretének hiányában
a belső elhárításnak egészen egyszerűen nem volt elég ideje a helyiség-lehallgatáshoz szükséges operatív technika telepítésére.
Hamarosan azonban változott a helyzet: egy titkosszolgálati jelentés szerint az MSZMP és az EKA között folytatott előkészítő tárgyalásokról visszatérő Tölgyessy Péter (SZDSZ) aggodalmának adott hangot, úgy érezte, hogy az MSZMP szakértői előre ismerték az EKA minden szándékát, ezért az Ellenzéki Kerekasztal tagjai megállapodtak abban, hogy a jövőben folyamatosan változtatni fogják üléseik helyszínét.
Kádár János élete utolsó szakaszára komoly lelkiismereti válságba került Nagy Imre kivégzése miatt. Nem csak mentálisan, fizikailag is egyre rosszabb állapotba jutott. Tüdeje vizenyőssé vált, folyamatos, fájdalmas, száraz köhögés rázta, nehezen lélegzett. Fokozódó időskori demenciája miatt egyre kevésbé érzékelte a valóságot, végül már csak percekre volt ura a gondolatainak.
Április 12-én az MSZMP Központi Bizottságának zárt ülésén mikrofont kért, utoljára ekkor szólalt fel nagyobb közönség előtt. Az egyórás beszéd zavaros, nehezen követhető, az agg Kádár lelkiismereti válságát tükrözi.
Többek, így Pozsgay Imre véleménye szerint Kádár utóda, Grósz Károly intézte úgy, hogy a szellemileg már nem teljesen ép pártfőtitkár felszólalásával lejárassa magát, ezzel felgyorsítva menesztését.
Kádárt végül 1989 májusában pártelnöki tisztségéből is felmentették, emellett központi bizottsági tagságától is megfosztották.
„Kádár egy visszafordíthatatlan történelmi folyamat ’áldozata’ volt. Ez az államszocialista rendszer csődje volt morális, gazdasági, társadalmi és politikai szinten is. A Kádárt követő – Gorbacsovval szinte egyidős – Grósz Károlyt is elfogyasztotta ez az agónia – magyarázza Juhász Imre. „Az államszocializmus haldoklása pont egybeesett Kádár hasonló fizikai leépülésével – ez sokaknak elégtételt jelentett.”
Május 2-án Hegyeshalomnál megkezdődött a vasfüggöny lebontása. Nemzetközi sajtótájékoztatót hívtak össze, ott jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar-osztrák határon megindult az elektromos határzár („műszaki határzár”) felszámolása. A fokozatosan átjárhatóvá váló határon 1989 nyarán naponta egyre több keletnémet állampolgár szökött át Ausztriába, majd onnan tovább az NSZK-ba.
Június 16-án hatalmas tömeg gyűlt össze Budapesten, hogy Nagy Imre és mártírtársai előtt tisztelegjen. Az ’56-os hősök újratemetése a budapesti Hősök terén tartott ünnepélyes megemlékezéssel indult. A felszólalók között ott volt Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor, aki az országos nyilvánosság előtt követelte a szovjet csapatok kivonását Magyarországról.
Aznap Tamáska Mária, Kádár János felesége Németh Miklós miniszterelnök segítségét kérte: férje katolikus papért esedezett.
„Mintahogyan Kádár is rettegett leépülése során a lehetséges számonkéréstől és letartóztatástól, úgy az állampárt, elsősorban az MSZMP vezetői is tartottak egy esetleges elszámoltatástól. Itt nem csupán személyi felelősségre vonásról volt szó, hanem az óriási pártvagyon (ingatlanok, járművek, technikai eszközök, bankszámlák stb.) megőrzéséről is. Emellett nehéz pszichikai nyomás is nehezedett az MSZMP-re, az eddig kizárólagos politikai megjelenéssel és döntéssel rendelkező állampártnak el kellett fogadnia, hogy kijelentései már nem mérvadóak és megkérdőjelezhető minden megmozdulásuk. Kisiklani angolnaként az elszámoltatók kezei közül, valamint megmenteni minél többet a hatalomból és vagyonból – ez lett a cél! A további elnyomás, a kizárólagos hatalomgyakorlás fel sem merült lehetőségként” – mondja Juhász Imre.
1989 kora nyarán, a súlyosan beteg Kádár magához hívta Grószt Károlyt, aki csodálkozva látta, hogy kabátban és bőrönddel várja őt: arról beszélt, hogy vigyék el és tartóztassák le, már hallja is a tankok hangját. A bőrönd üres volt. Kádár János július 6-án, annak a napnak a délelőttjén hunyt el, amikor a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa Nagy Imrét és mártírtársait posztumusz felmentette az ellenük emelt hamis vádak alól.
Július 11-én George H. W. Bush első, hivatalban lévő amerikai elnökként hazánkba látogatott. A Kossuth téren a zuhogó eső ellenére hatalmas tömeg várta őt. Bush látványosan eltépte előre megírt beszédét, majd megköszönte a fogadtatást és méltatta a hazai változásokat. Az amerikai elnök magyarországi tartózkodása alatt találkozott állami vezetőkkel, az Ellenzéki Kerekasztal tagjaival, valamint beszédet tartott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen.
Július 14-én eltemették Kádár Jánost. Előző napi, Jászai Mari téren tartott búcsúztatásán több tízezer ember rótta le a kegyeletét.
Szeptember 11-től a Magyarországon tartózkodó és az NDK-ba hazatérni nem akaró keletnémet állampolgároknak a magyar kormány engedélyezte a kiutazást olyan országokba, amelyek hajlandóak voltak őket befogadni, vagy számukra átutazást biztosítani. (A vasfüggöny teljes lebontása 1990. december 31-ig fejeződött be.)
„Nagy kérdőjele volt az 1989-es esztendőnek a Munkásőrség szerepe. Ezt a félkatonai szervezetet 1957-ben alapította a párt a forradalom leverése után. Tagjai civilek voltak, akiknek feladata volt egy esetleges új forradalom kitörésének fegyveres megakadályozása (tehát önkéntes kommunista pártkatonák voltak). Ezek az emberek kiképzést és fegyvert is kaptak, igaz, ez utóbbiakat raktárakban tartották. 1989-ben még mindig 51 ezer taggal rendelkezett, számos otthon őrzött kézi lőfegyverrel. Vajon ők belemennek-e a békés rendszerváltásba? A válasz igen, a munkásőrök nem merték felvenni a küzdelmet a változásokkal szemben. 1989 októberében törvény mondta ki a szervezet feloszlatását” – részletezi a történteket Juhász Imre.
A túlnyomó többségében még MSZMP-képviselőkből álló Országgyűlés október 17-én megszavazta az alkotmány módosítását. Az alaptörvény deklarálta, hogy a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, létrehozta az alkotmányvédelem legfőbb szervét, az Alkotmánybíróságot, az Országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket és az állampolgári jogok országgyűlési biztosának tisztségét. A törvényi alapok megteremtése után kerülhetett sor a köztársaság kikiáltására.
Október 23-án több tízezer ember gyűlt össze az Országház előtti Kossuth Lajos téren. A déli harangszó után dolgozószobájának nemzeti színű lobogóval díszített erkélyére kilépett Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, aki átmenetileg a köztársasági elnöki teendőket is ellátta.
„A mai naptól, 1989. október 23-ától országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság” – mondta ünnepélyes hangon a tapsviharban kitörő, ujjongó tömeg előtt.
Egy évvel később, a rendszerváltást követő első országgyűlési választáson Szűrös volt az MSZP egyetlen olyan képviselője, aki egyéni képviselőként jutott be az Országgyűlésbe.
Antidiszkó-hangulat
„Határozott szándékunk az első lakáshoz jutás készpénzigényének csökkentése, akár a gyerekek után járó szociálpolitikai támogatás növelésével és készpénzként való beszámításával, akár a lakáscélú takarékoskodás kedvezményezésével. Szociális intézkedésként meg kell oldani a gyes, a családi pótlék állampolgári jogon történő biztosítását, a családi pótlék és a gyes összegének emelését, valamint a gyed kiterjesztését a gyermekek hároméves koráig.”
Az idézet nem egy magyar politikai párt 2026-os választási programjából származik, hanem egy interjúrészlet az Ifjúsági Magazin egyik 1989-es számából. Králikné Cser Erzsébet ifjúsági kormánybiztos, a „kormány új ifjúságpolitikájának egyik alakítója” nyilatkozta ezt Balázs-Piri Krisztinának, ezzel együtt úgy vélte, „az érettségizett, de szakmával nem rendelkező fiatal lányok kilátásai valamelyest jobbak, hiszen iskolai végzettségük révén feltételezhetően nagyobb az esélyük, mivel jobbak a képességeik arra, hogy valami újat legyenek képesek megtanulni a munkaerőpiac kívánalmainak megfelelően”.
Mindeközben a folyamatos megújulásra vágyó ifjúság számára egyre inkább kinyílt a világ. Önkifejezésének nyugati mintákra szabott módját kereste zenében és divatban, külsőségekben és gondolkodásmódban.
Magába szívott mindent, ami Nyugatról érkezett, könnyen tudott azonosulni a határon túlról, főképpen Nagy-Britanniából és az Egyesült Államokból érkező hatással.
Az irányvonalak és ideológiák jól beazonosíthatóak voltak: punkok, skinheadek, wave-esek, alternatívok, metálosok definiálták és különböztették meg magukat. A társadalom nehezen tartotta velük a ritmust, nem minden esetben volt képes pontosan definiálni az eltérő ideológiákat és képviselőiket. A punkokat például sokáig fasisztoid vonásokkal ruházták fel, holott a nyolcvanas évek második felében – „az NSZK-ból érkező hírek szerint” – elsősorban a baloldali mozgalmakhoz sodródtak.
„A The Exploitednek és a UK Subsnak megfelelő, Oi!/street punk zenekarok a nyolcvanas évek elején alakulnak meg Magyarországon. Elképesztő burjánzás indul el hirtelen, de a felfutás csupán egy-két évig tart. Pincékben, kisebb klubokban, iskolákban lépnek fel ezek a formációk, amelyeket hol betiltottak, hol nem” – meséli Rockenbauer Zoltán művészettörténész, etnológus, korábbi nemzeti kulturális örökség miniszter, a színtér aktív tagja. „Aztán jön a CPg-botrány, a zenekar tagjait lecsukják, ez pedig elég nagy riadalmat okoz. Egyeseket a rendőrségi fenyegetések szorítanak ki, mások az ország elhagyása mellett döntenek.”
Az undergroundban ezekben az években az alternatív zenekarok mennek inkább, majd ott is apályos időszak következik, az Európa Kiadó átmenetileg a Kontroll Csoport véglegesen leáll.
„Erőteljes változás következik be a punk-mozgalomban, és részben ez is összefügg a CPg/Mos-oi közös perrel. A Mos-oi skinhead-formáció, a CPg pedig street punk zenekar.
Csak az antikommunista CPg-t ültetik le, a „cigánymentes övezet”-ről éneklő Mos-oi tagjai megússzák.
A nyolcvanas évek második felére burjánzásnak indul a skinhead-kultúra, egyre-másra alakulnak az ilyen együttesek, de míg korábban a punk- és skinhead-zenekarok együtt léptek fel a rendszerellenes ethosz alapján, elkezdődik egy ellenségeskedés, elsősorban a skinheadek részéről a punkokkal szemben” – magyarázza a szubkultúra éles szétválását és szembekerülését a művészettörténész.
Párhuzamosan a hazai eseményekkel nyugaton is eltávolodott a két csoportosulás, és ez a külsőségekben is nagyon látványosan nyilvánult meg. A skinheadek egyfajta militáns öltözködési mintát követtek, a kopaszra nyírt fejhez fehérre koptatott farmer, bakancs, bomberdzseki és nadrágtartó párosult, míg a punkoknál változatosabb ruhatárból válogattak, a taraj, a színes haj, a párducmintás vagy szaggatott nadrágok volt a jellemző viselet.
„A nyolcvanas években a punk zenekarok anarchista, antikommunista ideológiát követtek, a szocialista rendszerrel szemben jobboldalinak számítottak, a kopaszok viszont militánsan rasszisták voltak, kacérkodtak a náci ideológiával is. Míg a nyolcvanas évek elején mindenféle emberrel lehetett találkozni a koncerteken a pacifistáktól kezdve az anarchistákon át a szélsőjobbig, akiket a zenén kívül az anti-establishment attitűd kötött leginkább össze, az évtized második felére a polarizálódás ellenségeskedésbe csapott át. Az én meglátásom szerint ez az, ami a punk zenekarokat a rendszerváltás időszakára a baloldal felé tolja el nálunk” – vélekedik Rockenbauer Zoltán.
Az ellentétek egy idő után tettlegességig fajultak. Az óbudai skinheadek, az Oi-kor és az Egészséges Fejbőr közönsége rátámadt a koncertező punkokra a józsefvárosi Mutter klubban , és a kőbányai Fater klubban.
A punkoknak innentől kezdve nem csak a rendőrök gumibotjaitól, de a skinheadek atrocitásaitól is tartania kellett.
„Aztán a punk újhulláma megjelenik a kilencvenes évektől, ez tart a mai napig is. Nagyon balosokká váltak, elég, ha a Kádár-rendszert éltető HétköznaPI CsAlódásokra gondolunk. Jelentős ideológiai ellentét van az 1990 körül vagy azután alakult punk formációk és rajongók, valamint a régi ős-punk, a CPg, ETA, Marina Revue, Rizikófaktor zenekarok és közönségük között. Utóbbiak többnyire antikommunisták maradtak, ha úgy tetszik, én is ebbe a kategóriába tartozom. 1989-től már nem nagyon jártam punk-koncertekre, az ultrabalos vonal nem volt az enyém. Ráadásul valamiféle tingli-tangli zene kezdett el hódítani, nem a hardcore irányzat ment. Az új punk zenekarok közül sokan slágeresen könnyen fogyasztható, vicceskedő és öncélúan trágár irányt vettek – foglalja össze a változásokat a művészettörténész.
A Budapesti Művelődési Központban dübörgött az Ötvenes klub, hazánk első wave-klubja, ahova elsősorban The Cure-rajongók jártak, pontosabban a közös nevezőt Robert Smithék jelentették. A new wave, a dark wave és a ska kedvelői között nem voltak éles ellentétek, a Mission, a Front 242, az R.E.M., a The Jesus and Mary Chain, az F.O. System és a Pál Utcai Fiúk rajongói békésen megfértek egymás mellett. A klubba járó fiatalok közös vonása, hogy ők nem kerültek a társadalmon kívülre (szemben például a punkokkal).
„Mindenki itt van, aki az új hullámba beletartozik, még a Depeche Mode-osok is, pedig sokan azt tartják nálunk, hogy a Depeche Mode-időszak lejárt. (…) Nálunk olyan antidiszkó-hangulat van, melynek sajátosságát az itt elhangzó zenék adják. (…) A közönség egy része divatból csinálja ezt a depressziós, sötétruhás kinézetet, főleg a kamaszlányok, de a többieknél az extravagáns külső komolyabb gondolkodást is takar. Kritizálják a társadalmi gondolkodást, csak az a baj, hogy nem látják a bajok megoldásának útját” – mondta el Vári László, a klub istápolója az Ifjúsági Magazinban.
A Depeche Mode egyesek számára célpont lett, más, magát „haladónak gondoló” csoportok szemét is szúrta.
A Budapesti Művelődési Központhoz hasonlóan szintén V. kerületi Molnár utca egyik házfalán sokáig a „B…ikból elég már, Depeche Mode-ra halál vár” graffiti éktelenkedett akkoriban.
A kipontozott részeken természetesen betűk álltak.
Miközben a wave-esek a BMK-ba, addig az alternatív zenék rajongói a Ganz-Mávag Vörösmarty Művelődési Házának nyolcadik kerületi pinceklubjában, a legendás Fekete Lyukban leltek otthonra.
„A Fekete Lyukat 1985-ben valójában Kisstamás Laciék, valamint a Balkan FuTourist köré csoportosuló poszt-Kontroll Csoportos és Európa Kiadós alterek alapították. Az ott előadott Déja vu Revue egyik előadásában én is felléptem, mint a koporsójából kinyúlva sakkozó Drakula gróf” – meséli nevetve Rockenbauer Zoltán.
Az olyan feliratok, mint a „Felhívjuk tisztelt vendégeink figyelmét, hogy ütő-, szúró- és vágófegyvert levinni tilos! Kérjük azokat a rendezői asztalnál megőrzésre felszólítás nélkül leadni! A klubvezető” vagy a „Tisztelt Lyuktársak! Üveges és poharas árut utcára kivinni tilos!” tökéletesen bemutatják, hogy mire is lehetett számítani a Golgota utcában.
„Szóval megcsinálták a Fekete Lyukat, de Nagy Gyula, a Ganz népművelője, aki kezdetben támogatta a projektet, hamar összeveszett velük és kirakta az egész társaságot. 1988-ban aztán Nagy újraszervezte a helyet, de már csak Lyukként, mert az volt Kisstamás Laciék feltétele, hogy nem mehet tovább az eredeti nevén. Ennek ellenére a mai napig is mindenki így emlegeti a klubot. A Fekete Lyuk rendszerváltáskor élte fénykorát, de addigra már teljesen kicserélődött a közönsége, boldog-boldogtalan fellépett, kivéve azokat a zenekarokat, akiket kiebrudalt Nagy Gyula. Mivel szolidaritást vállaltam velük, onnantól kezdve én sem jártam oda” – zárja a klubbal közös történetét a művészettörténész.
Az élet nem volt ideális a metálosok táborában sem, de mivel a műfaj messze nem volt annyira átpolitizált, mint a punkban és a skinheadek között, a rockereknek a többiekhez képest valamivel kevesebb, inkább más típusú konfliktussal kellett együtt élnie. Ez persze nem azt jelentette, hogy ők bármit megtehettek!
A hosszú haj, a lázadó attitűd és a hétről hétre egyre nagyobb számban összeverődő rajongó miatt ugyanúgy fájt a rendőrség feje. Potenciális politikai veszélyforrásként azonosították őket, de ha voltak is kisebb balhék, azok nem hasonlíthatóak a punk- és skinhead-mozgalommal kapcsolatos ellentétekhez és botrányokhoz.
1989-ben két heavy metal fanatikusból lett újságíró, Cselőtei László és Lénárd László irányításával elindult a Metallica Hungarica fanzine-ből lett Metal Hammer Hungarica magazin.
„A fanzine készítés akkoriban egy mozgalom volt. Tudtuk, hogy itthon kik vannak a színtéren, de nem láttunk olyat, akinek szívesen megrendelnénk a kiadványát. Nyilvánvaló volt, hogy vagy mi csináljuk meg, vagy senki. Másfelől láttuk, hogy a magyar médiában kik írnak a metálról. Érezni lehetett, hogy előbb-utóbb valaki csinálni fog valamit, csak az idegesítően rossz lesz. Generációval felettünk lévő figurák, kit tudja, milyen háttérrel” – emlékezett vissza a nyolcvanas évek közepére a magazin 35. születésnapját ünneplő interjúban Lénárd László.
„Volt egy idősebb zenei újságíró-generáció, akik csak a nagy öregeket hallgatták, az újdonságokat nem keresték” – tette hozzá Cselőtei László.
Az azóta csak Hammerként emlegetett lap tartalmainak egy részét direktben kapta a szerkesztőség a dortmundi anyavállalattól, így a keményebb rockzenét szeretők információs szempontból az összes zenei színtér legjobban kiszolgált és egyben legtájékozottabb rajongóivá vál(hat)tak.
„A kortárs cuccok közül csak a brit vonalat tolták, mert maximum a NME nevű lapot olvasták, mást nem. Az angol punk és a new wave annyira fel volt fújva, mintha a kontinens nem is létezne”
– monta el Lénárd László.
A rendszer szorítása egyre lazult, a Hungaroton egyre engedékenyebbé vált, így a hazai bandák közül 1989-re a Pokolgép már a harmadik, az Ossian pedig második lemezét jelentethette meg. Az évtizedben pedig olyan klasszikus rock és metal zenekarok fordultak meg hazánkban, mint az Iron Maiden (1984), a Nazareth (1985), a Queen (1986), a Saxon (1986), a Deep Purple (1987), a Metallica (1988) vagy a Black Sabbath (1989).
Szubkultúrák, ellenkultúrák
Más sajtóorgánumok szubkultúráról és ellenkultúráról értekeztek a fiatalokkal kapcsolatban, a munkanélküliség kérdését egyféle időzített bombához hasonlítva. A perifériára sodródás legfőbb veszélyforrásának a munkanélküliséget tartották: úgy kalkuláltak, hogy a rendszerváltást követő két-három évben Magyarországon – a gazdasági szerkezetátalakítás nem kívánatos, de törvényszerű kísérőjelenségeként – mintegy 130 ezer fiatal munkanélkülivel kell majd számolniuk.
„Várható, hogy a szubkultúrák egyre inkább a társadalom peremére szorulnak, tömegesebb lesz a fiatalok kedvetlensége, durvulása, önpusztítása, s ez utóbbit különösen hangsúlyozom. Helyzetük egyre kilátástalanabb, hiszen már az iskolai végzettség sem véd meg az ellehetetlenüléstől. A munkanélküliség elveszi tőlük életesélyeiket, ami az emberi kapcsolataikat is hihetetlen mértékben eldurvítja” – állította Thoma László szociológus.
Egy szintén az Ifjúsági Magazinban megjelent cikk szerint a hetvenes évek válságai nyomán a különbségek kiéleződtek, a nyolcvanas években pedig a szubkultúra már a hátrányos helyzetű fiatalok tiltakozása a jövő nélküli életforma ellen.
„Nem véletlen, hogy a punkmozgalom a külvárosi, nyomorgó, munkanélküli fiatalokhoz kötődik”
– írták.
Thoma erre úgy reflektált, hogy „a zene, a koncert élő formájában kommunikációt jelent, s mert a szubkultúrák tagjainak egy részét a szókincs, a nyelvi kifejezőkészség szegénysége jellemzi, s kevés szóval nehéz kapcsolatot teremteni, a zene tölti ki a kommunikációs űrt, ez köti össze a csoport tagjait. (…) A zenén kívül a magatartás és az öltözködés is erősíti bennük az összetartozás érzését, ugyanakkor kifejezi a környezettel való szembenállásukat”.
A Nirvana, az MSZP és a hiányzó 20 milliárd dollár
1989. november 21-e, a TAD és a Nirvana fellépésének napja a kijózanodás pillanatát hoz(hat)ta (volna) el Magyarországra, noha ehhez Kurt Cobainnek, Krist Novoselic-nek és Chad Channingnek vajmi kevés köze volt.
Azon a késő őszi kedden Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke a Parlamentben tájékoztatta a nyilvánosságot, hogy az államadósság a 20 milliárd dollárt (mai értéken nagyjából 52 milliárd dollárt, vagyis több mint 20 billió forintot) is meghaladja, egyúttal elismerte, erről az ország vezetése még a nyolcvanas évek közepén is hamis adatokat közölt, vagyis hazudott.
Hatalmas jelentősége volt a bejelentésnek, az ország eladósodása ugyanis a kommunizmus évtizedeiben a legszigorúbb államtitoknak minősült.
Másképpen: a valós adatokról beszélni egyenlő volt a hazaárulással.
A történelem fintora, hogy a bíróság pont aznap jegyezte be a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) volt tagjai által alapított utódpártot, az MSZP-t. Az MSZMP XIV. kongresszusa 1989. október 7-én zajlott le, a döntés itt született meg, majd november 16-án beadták az MSZP bejegyzési kérelmét, nyilvántartásba pedig öt nappal később, november 21-én vették az új tömörülést.
Az MSZP tehát pre-Őszöd és az egyetlen hazai Nirvana-koncert napján alakult meg hivatalosan.
A morális és gazdasági válság, valamint a szabadság vágyának kettőssége egyszerre szőtte át a társadalom, különösen a kultúra szereplőinek mindennapjait.
György Péter, a Petőfi Csarnok munkatársa, a TAD/Nirvana koncert hazai szervezője az Ifjúsági Magazinban fogalmazta meg véleményét utóbbiról, miszerint „úgy látszik, Magyarországon megtorpant az alternatív zenei kultúra”, mert „kiégett az a generáció, amely nálunk ezt elindította”. Úgy látta, hogy „nem lehetünk a nyugati independent konkurenciái; ellentétben a szovjet, jugoszláv vagy cseh zenekarokkal”, ezért is hozták létre a PeCsában a BOOM!! klubot. „A BOOM!! minőséget akar produkálni, erre szövetkeztünk. Talán az alábbi fellépő-névsor bizonyíték erre: Left Hand Right Hand, Christian Death, Young Gods, Borghosie, TAD/Nirvana” – folytatta.
György húsz évvel később úgy fogalmazott, hogy a Boom!! „gyakorlatilag ez a koncertsorozat volt, nem klub vagy ilyesmi, csak adtunk neki egy nevet”. György Péter később szép karriert futott be, koncertszervezőként, a Sexepil menedzsereként, majd az EMI zeneműkiadó hazai vezetőjeként fontos üzletági szereplő lett. Érdekesség, hogy a Sexepil a „grunge-lemezét” (Sugar for the Soul, 1995) a Nirvana Nevermindjával világhírűvé vált Butch Vig producer egyik közeli munkatársával, Brian Andersonnal rögzítette.
A Nirvana és a TAD magyarországi fellépése tehát nem egy légből kapott ötletből jött, szerves része volt egy jól kitalált koncepciónak, amit a változás igénye és szükségessége hívott életre.
„Az Anti Diszkó és a Sötét Zenék Házának egyenes ági leszármazottjaként szeretnénk sok külföldi zenekart idehozni, akik hiánypótló zenét játszanak, s akik nagy nevek az independent mozgalomban” – nyilatkozta akkoriban György Péter.
Nagy nevek? A TAD és a Nirvana bizonyosan nem voltak még azok, alig másfél évvel korábban szerződtek le a teljesen kezdő, éppen csak induló seattle-i Sub Pop Recordshoz.
Kurt Cobain Rómában, 1989. november 27-én (fotó: Bruce Pavitt, forrás: Experiencing Nirvana – Grunge in Europe, 1989)
A Nirvana Európában
Amikor 1988. április 1-jén Jonathan Poneman és Bruce Pavitt felmondtak munkahelyükön, és hivatalosan is megnyitották Sub Pop Records nevű lemezkiadójuk irodáját, egyetlen zenekarral sem álltak szerződésben. A helyi nagy nevek közül a Soundgarden már egy másik társaságnál dolgozott, a Green River pedig éppen feloszlott. Ponemanék tudták, hogy Seattle-ben hamarosan egy jellegzetesen kemény, erőteljes, grungy rockszíntér emelkedik a felszínre az undergroundból, de nem tudták, hogy pontosan kiket is célozhatnának meg egy szerződéssel. Aztán egyik pillanatról a másikra megoldódott minden.
„Nem sokkal az indulást követően, április 10-én, vasárnap este egy Nirvana nevű, fiatal trió egy ún. showcase-koncertet játszott Jonnak és nekem a Central Tavernben, a Pioneer Square-en. A zenekaron kívül négyen voltunk még a klubban: Jon, a biztonsági őr, a csapos és én. Bár a nagyterem teljesen üres volt, a zenekar ígéretesnek látszott. Aláírtunk velük egy kislemezre szóló szerződést, a Love Buzzra, ami egy 1969-es Shocking Blue dal feldolgozása volt.
A Nirvanának nem volt túl nagy színpadi rutinja, ráadásul alig készültek még el dalaik, de Kurt Cobainnek nagyszerű hangja volt.
Egyetértettünk Jonnal abban, hogy a Nirvanában van potenciál. Bizonyára ők is ezt gondolták rólunk. Egy idő után végül aláírtak hozzánk 600 dollárért cserébe – amit akkor még kifizetni sem tudtunk nekik – plusz adtunk egy írásos kötelezettségvállalást, hogy a következő lemezükért több pénzt adunk majd” – meséli Bruce Pavitt.
„Mindeközben Tad Doyle, ez a Boise-ból érkező, nagydarab zenei csoda felvett egy fergeteges, kétdalos demót a Reciprocal stúdióban. Egy volt hentesről beszélünk, aki korábban jazz dobos volt, és aki együtt dolgozott [a Mudhoney-énekes] Mark Armmal és velem a Muzak nevű cégnél. A demón Tad nemcsak énekelt, ő játszott fel minden hangszeres részt – a gitárt, a basszusgitárokat és a dobot – lenyűgözően. Úgy döntöttünk Jonnal, hogy kiadjuk ezeket a zseniális felvételeket a Sub Pop újabb kislemezeként. Tad Doyle hamarosan összeállt más zenészekkel, hogy zenekarként működhessenek tovább, egyszerűen csak TAD néven. A banda végül három nagylemezt adott ki nálunk” – emlékezett vissza Pavitt.
A Nirvana Bleach című debütalbuma 1988. november 1-jén, míg a TAD első lemeze, a God’s Balls 1989. március 1-jén jelent meg, vagyis nem túlzás, hogy a két banda szinte tényleg a teljes ismeretlenségből érkezett Európába.
Everett True, brit zenei újságíró a Melody Maker 1989. március 18-i számában, Sub Pop – Seattle: Rock Citycímű írásában tesz róluk először említést, vagyis szélesebb körben csupán 7-8 hónappal a turné indulása előtt szerzett tudomást az öreg kontinens nyugati fele Tad Doyle-ék és Kurt Cobainék létezéséről. Hát még a keleti! Nem csoda, hogy az európai turnén mindenhol csekély érdeklődés övezte a bulikat, így a budapesti koncertet is.
A Pesti Műsor némi túlzó pátosszal harangozta be a koncertet (az írást változtatás nélkül, annak hibával együtt közöljük): „A SUB/POP lemezcég hihetetlen karriert futott be, hihetetlen rövid idő alatt. Ez főleg olyan zenekarainak köszönheti, mint a TAD és a Nirvana. Gitárzenék ezek a javából, a Black Sabbath nyomdokain járó csapatok. ’27 Herz körül az ember nadrágjába… A mi gitárjaink képesek ezt produkálni.’ Európában talán furcsa, Amerikában megszokott, hogy jazz-zenészek. metál-punk-noise-rockot játszanak. Talán e nyitottság az oka, hogy ennyire különbözik az amerikai zenei élet az európaitól. A TAD 130 kg összsúlyú énekese valamikor még a Fehér Házban is játszott Nixon elnöknek. Most kis országunk is láthatja, kicsit más típusú programjukat.”
A Doyle/Nixon utalás történetesen igaz volt, még ha a „hihetetlen karrier” vonatkozásban túlzott is a cikk írója.
„Kiderült, hogy Tad [Doyle] tinédzser korában jazz-dobosként fellépett a Fehér Házban Nixon elnök előtt. Nem akartuk, hogy az emberek azt gondolják, ő egy kifinomult értelmiségi, egy jazz-csodagyerek, ezért megpróbáltuk eltitkolni a történetet” – mesélte később nevetve Bruce Pavitt.
Jellemző, hogy a koncertről utólag információkat szerezni csak a jelenlévők visszaemlékezéseiből lehetett. A szervező György Péter még csak-csak elő tudott ásni pár emléket a múltból, de a Petőfi Csarnok más akkori funkcionáriusa nem. Koncertbeszámoló nem jelent meg sehol, hang- vagy videófelvétel nem készült, még jó, hogy a Váci utcai Gerbeaud cukrászdában készített, sokak által ismert fotó, a pár éve megtalált negatívok, valamint a napokban közzétett fényképek fennmaradtak. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy a budapesti koncerten jelen lévő Rácz Mihály a Bleach megjelenése után másfél évvel írt egy pár soros lemezkritikát a lemezről a Második Látás nevű fanzine 1991/1-es számában, amelyben utal a bulira: „Nehéz rock, némi 60-as évek és post punk színezettel. A SUB POP reménye a Nirvána! Amikor itt játszottak, jobban tetszettek, mint a TAD, örvendeztem az énekesnek. Ezt a nekirugaszkodást hiányolom a korongról. Hát örvendezzenek globálisan a zenének.”
A zenekar tagjaiban sem hagyott mély nyomot az este, az antológiákban sehol sem emlékeznek meg róla. Egy kis szerencsével többet is tudhatnánk, ha Bruce Pavitt és Jonathan Poneman egy pár nappal korábbi géppel érkezett volna Európába, a Sub Pop kiadó alapítói azonban csak november 27-én, Rómában csatlakoztak a turnéhoz. Onnantól kezdve rengeteg fotó készült, a hátralévő európai emlékek napra pontosan dokumentálva megjelennek Pavitt Experiencing Nirvana – Grunge in Europe, 1989 című könyvében.
Kurt Cobainék úgy érkeztek a Petőfi Csarnokba, hogy szinte semmit sem érzékeltek abból, ami Magyarországon a politika és a társadalom szintjén zajlott.
Adtak egy koncertet Budapesten és tovább is álltak. Információ (és mélyebb érdeklődés?) híján nem gondoltak, nem gondolhattak bele, hogy a rendszerváltás közepébe csöppenek, nekik ez csupán egy ország, egy állomás, egy koncert volt a sok közül.
Szürreális látni, hogy az 1989. november 21-én egy kvázi üres nézőtérnek játszó Nirvana két, két és fél évvel később teljesen felborította a jól bejáratottnak tűnő zeneipari sablonokat puritán, de érzelmes, zajos, punkos zenéjével. Az 1991. szeptember 24-én megjelenő második lemezükből, a Nevermindból több mint 30 millió példány kelt el, amivel minden idők egyik legnagyobb számban értékesített albuma lett. Ha akarta, ha nem, Cobain az utolsó klasszikus értelembe vett rocksztárrá, generációs ikonná vált.
Nem meglepő tehát, hogy a budapesti TAD/Nirvana koncertet a mai napig is olyan underground kultusz veszi körül, amely egyetlen külföldi előadó hazai fellépéséhez sem hasonlítható. Ezzel együtt valószínűleg kevesen bánják, hogy 1989-re mégsem miattuk, hanem történelmünk egyik legfontosabb tizenkét hónapjaként, egy reménnyel teli jövő indulásaként emlékezünk vissza!
__
Források:
A rendszerváltás évei Magyarországon (Magyar Nemzeti Levéltár)
Bihari Dániel: Ezek voltak Kádár utolsó szavai (24.hu)
Révész Béla: Ellenzékiek megfigyelése a kerekasztal-tárgyalások idején (Rev.hu)
Életrajzok: Kádár János (Kommunizmus Kutató Intézet)
Fókuszban Gorbacsov és Kádár kapcsolata – Kun Miklós, Széchenyi-díjas történész előadásának összefoglalója (Nemzeti Közszolgálati Egyetem)
Így kiáltották ki a harmadik magyar köztársaságot – MTI közlemény (Múlt-Kor Történelmi Magazin)
Évfordulók – 35 éve tett látogatást Magyarországon George H. W. Bush amerikai elnök (Parlament.hu)
1988.05.10. Interjú Kádár Jánossal (Library.Hungaricana.hu)
Majtényi György: Pozsgay Imre „népfelkeléses” nyilatkozata (Múlt-Kor Történelmi Magazin)
Vitézy F. Ibolya: Hazaárulásnak számított, ha valaki valós adatot közölt az államadósság nagyságáról (24.hu)
Nirvana rajongói oldal (Nirvana.hyperphp.com)
Ifjúsági Magazin – 1989-es lapszámok cikkei (a rendelkezésre álló oldalakon a megjelenés pontos dátumáról és a szerzőkről nincs információ) – Külön köszönet a cikkek rendelkezésre bocsátásáért Dragoljovics Péternek!
Bruce Pavitt: Experiencing Nirvana – Grunge in Europe, 1989 (könyv)
Everett True: Nirvana (könyv)
__
