1992 szeptemberében egy idős ember baktatott be a kansasi Lawrence városban található Red House stúdióba. Regényes életút állt mögötte: a harvardi diploma megszerzése után például bécsi gőzfürdőkben csípett föl fiúkat, majd Jugoszláviában megházasodott, Mexikóvárosban véletlenül agyonlőtte a feleségét. Kutatott Dél-Amerikában, Párizsban ópiumcsempészetért elítélték.
Ő volt valaha a beat-nemzedék legismertebb, legellentmondásosabb írója, a Meztelen ebéd és A narkós című regények szerzője, a ’heavy metal’ zenei címke és a Blade Runner című film névadója, akinek a fényképe még most is ott díszeleg a Beatles St. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albumborítóján. Bejárta már a férfiak útját: már nemcsak mint az egykor híres-hírhedt szerzőt, hanem mint bölcs aggot is keresték fel olyan művészek, mint Patti Smith, David Bowie, Michael Stipe, Thurston Moore vagy éppen Kurt Cobain. Ha a zenéjükkel sokat nem is törődött az öregember, társaságukat élvezte, talán mert alkotói szellemük, nonkonformista személyiségük saját fiatalkori énjére emlékeztették. Ő volt William S. Burroughs, aki ezúttal azért fáradt a stúdióba, hogy saját előadásában rögzítse eredetileg 1973-ban megjelent művét, a heroinról, a függőségről, az elvonásról stb. szóló The Junky’s Christmas-t.
Kurt Cobain először középiskolás korában hallott a szerző munkásságáról; írásai nagy hatással voltak rá, főleg, mint dalszövegíróra és képzőművészre: izgatta Burroughs egyszerre groteszk és abszurd látásmódja, amely rávilágított a nyugati társadalom fekélyes pontjaira. Írói technikájára jellemző, hogy több szöveget, alkotást gyúr össze – ezt nevezik az általa kitalált ún. cut-up technikának, amelyet később nemcsak a Rolling Stones, de Kurt Cobain is alkalmazott dalszövegeinek megírásához. Burroughs leghíresebb regénye, a Meztelen ebéd is inkább novellák montázsa, mint folyamatos regény. Cobain azt nyilatkozta: „A dalszövegeim totál így készülnek. Kiveszek sorokat különböző, általam írt versekből, ráhúzom ezeket egy témára, már ha sikerül. De néha én sem tudom, miről is szól tulajdonképpen a szám.”
Érdekes módon Burroughs műveiben – ahogy főleg az In Utero számaiban is – megjelennek olyan témák és motívumok, mint például a születés, a halál, a szexualitás, a testnedvek, a betegségek, a függőség. Tehát mondhatni, hogy nem csak írói stílusával és módszerével, de motívumrendszerével is nagy hatást gyakorolt Cobain művészetére.
Amikor később egy interjúban arról kérdezték, Burroughs figyelmét felkelthette-e a Nirvana zenéje, a frontember azt felelte: „Nem tudom, hogy tetszik-e neki a zeném. Talán olvasta a szövegeimet, talán érzékelte, milyen hatást rám, nemtom. Remélem, tetszenek neki a dalszövegeim, bár nem hinném, hogy egy teljesen más nemzedék tagja [mint az övé] kedvelné a rock’n’rollt. Szerintem ilyet sose mondott. De a könyveiből és a nyilatkozataiból olyan dolgokat tanultam tőle, amikért igazán hálás vagyok.
Például valahol azt mondta: »Ezek a mai rock’n’roll-hülyegyerekek nyugodtan elhajíthatják a gitárjaikat. Helyette inkább hallgassanak valami olyat, amiben valódi lélek van… például Leadbelly-t.«
Azelőtt soha nem hallottam Leadbelly-ről, úgyhogy gyorsan megvettem pár albumát. Mostanra meg ő az abszolút kedvenc zenészem. Imádom, jobban, mint bármely rock’n’roll-t, amit valaha is hallgattam.”
1992-ben a Nirvana frontembere felvette a kapcsolatot az idős szerzővel és érdeklődött, hajlandó lenne-e vele valamilyen formában együtt dolgozni. „Belátom, hogy a sajtóban megjelent történetek, amelyek drogfüggésemet taglalták, talán arra a gondolatra juttatták, hogy az életünk közti párhuzam sarkallja ezt a felkérést. Biztosíthatom, nem erről van szó.” – olvasható a neki szánt levélben (amelynek részletét Charles R. Cross A mennyeknél súlyosabb című könyve is közli). Először felmerült, hogy Burroughs szerepeljen az In Bloom klipjében, később Jézusként jelenhetett volna meg a Heart-Shaped Box videójában, ám az idős művész mindkét felkérést elutasította. Helyette viszont elküldte Cobainnek a The Junky’s Christmas hangfelvételét.
Két hónappal később, 1992 novemberében (!) egy seattle-i stúdióban a Nirvana frontembere rögzített zenei aláfestést a felvett olvasmányhoz a Csendes éj és a mai amerikai himnusz dallamát adó Anakreónnak a mennybe című művek felhasználásával. Disszonáns zajai a háttérben „kísérik” Burroughs egyhangú narrációját. Nem egy gyerekmatiné, ne is arra készüljünk, hogy 9 perc 42 másodpercen keresztül önfeledten fogunk szórakozni. A közösen készített albumon ugyanis Burroughs hangja és Kurt Cobain zajörvényei alig harmonizálnak egymással. Megférnek egymás mellett, de nem igazán alkotnak egészet. Mégis: ez a kettejük munkája. Kicsit kaotikus, eklektikus, ugyanakkor ünnepélyes is. Viszont nem kell különösen hegyeznünk a fülünket, hogy kihalljuk belőle azt a bizonyos EchoFlanger effektet, amely majd az In Utero egyik valódi esszenciáját adja. Javasolt tehát úgy hallgatni ezt a művet, mintha épp a pedállal folytatott kísérletezés szem-, illetve fültanúi lennénk.
A felvétel 1993. július elsején limitált kiadásban jelent meg The „Priest” They Called Him (Úgy hívták, a „Pap”) címen. A borító elülső képén egy fura alak látható (nem más, mint Krist Novoselic), aki úgy fest, mintha épp becsípődött derekát fájlalná. A hátulsó borítón pedig a közreműködő szerzők nevei: William S. Burroughs és Kurtis Donald Cȯhbaine. A beatköltő arcképét Gus Van Sant készítette (aki tizenkét évvel később leforgatja Cobain utolsó napjairól szóló filmjét The Last Days címmel).
Három hónappal később, 1993 október közepén Burroughshoz vendég érkezett; mégpedig olyan, aki aztán tényleg megfogadta a tanácsát: nemcsak hajigálta a gitárját, de azon valódi lélekkel is igyekezett játszani, ráadásul még Leadbelly-t is hallgatta. Ő volt Kurt Cobain. Csak most, közös lemezük megjelenése után, az In Utero turné közben találkoztak először személyesen.
Életüknek ez a rövid, mindössze pár órás, együtt töltött időszaka inkább egymás iránti közeledésre volt elég, mintsem a másik alaposabb megismerésére, mégis meghatározó eseményként élték meg. „Az elmúlt másfél évben szerencsére sok terhemet le tudtam tenni. (…) Kijött ez az albumunk. Családom lett, gyermekem. Találkoztam és felvételt készíthettem William Burroughs-zal” – mondta később Kurt Cobain.
Alec MacLeod, a Nirvana turnémenedzsere is így emlékszik vissza: „Olyasvalami volt, amiről nem is gondolta, hogy megvalósulhat”. A találkozásra készülve, a két művész meg is ajándékozta egymást: Burroughs egyik festményét adományozta Kurtnek, az pedig egy általa dedikált Leadbelly életrajzi könyvet nyújtott át az idős írónak. Az egykori beatköltő az idősemberek lassabban szemlélő, de mélyebbre látó szemével, féltve figyelte vendégét:
„Cobain nagyon félszeg volt és előzékeny. Nyilvánvalóan élvezte, hogy nem estem ámulatba a vele való találkozástól. Volt valami törékeny, eleve elveszett benne. Cigarettázott, de nálam nem ivott. Drog sem került elő. Soha nem mutattam meg neki a fegyvergyűjteményemet.”
Az énekes turnémenedzserének szólt intelme: „A barátod nem tanulta meg a határait. Ha így folytatja, soha nem is fogja.” Saját asszisztensének pedig megjegyezte: „Valami nincs rendben a fiúval; rosszalló képet vág minden ok nélkül.”
Egyetlen találkozásuk után, Burroughs még egy általa készített festményt („Collage for Kurt”) és egy pár soros köszöntő levelet küldött Cobainnek 27. születésnapja alkalmára. Ő, akinek több mint nyolc évtizedes életében rengeteg kalandban, megmérettetésben, kritikában, elismerésben volt része, aki súlyos személyes megpróbáltatásokon ment keresztül (feleségének és fiának elvesztése), joggal remélhette, hogy élete így volt mégis teljes, s hátralévő idejében több veszteség már nem érheti.
Kurt Cobain 1994. április 5-i halálának híre mégis mélyen lesújtotta, s arra ösztönözte, hogy a zaklatott In Utero album szövegeit tanulmányozza. Az öreg szerző kereste ezekben a dalszövegekben az öngyilkosságra utaló nyomokat, de csupán általános kétségbeesést olvasott ki belőlük, amelyet találkozásuk során már egyébként is észlelt.
„Amire emlékszem róla, az az arcának halovány szürke színe. Kurtnek nem állhatott szándékában megölnie magát. Ahogy én láttam, ő már akkor halott volt, amikor találkoztunk.”
Thurston Moore, a Sonic Youth frontembere évekkel később egy vele készült interjúban felelevenítette saját, Burroughs-nál tett látogatásának emlékeit: „Együtt készítették [ti. Cobain és Burroughs] azt a felvételt. William sokat beszélt nekem róla. Mikor felidézte, sokszor olyasfajta volt a tekintete, mintha azt kérdezné: »Miért vet valaki önkezével véget az életének?« Nem fért a fejébe. Miért tesz valaki ilyet, miért pazarolja az energiáját, a kozmikus lelkét ilyesmire? Nem teheti. Védje inkább, harcoljon érte… Bármit megtehet, amit csak akar: egész életében lőheti magát heroinnal, lehet alkoholista vagy szimplán hülye, de hogy kipusztítsa magát… senki nem öli meg magát szándékosan. Szóval volt ez a nézése, amely igazán gyermeki volt.
Folyton kérdezte: »Mi vihet rá valakit, hogy ilyet tegyen?« Azt feleltem, nem tudom; van olyan, hogy az emberen eluralkodhatnak saját biokémiai és depresszív érzelmei. Úgy érzik, egyszerűen nem bírják tovább. Igazán eltévednek. Nem tudjuk megmagyarázni.”
___
