Mi az az úgynevezett Nirvana-hang, amely az aberdeeni zenekar fő védjegyévé vált, és hogyan kapcsolódik ez Kurt Cobain gitársoundjához? Bíró Máté mélyült el a sztoriban és járt utána alaposan a történetnek.
„Úgy hallják, valami zajt okoz odabent…” (Kurt Cobain, 1993. november)
A Nirvana éppen csak belekezdett volna a Come As You Are-ba, amikor az MTV stábja tapintatosan jelezte: Kurt Cobain effektpedálja nem kívánt zúgást (60-cycle hum) okoz a kontrollszobában. Az MTV Unplugged in New York című műsorának főpróbája folyt éppen, az idő szorított, néhány percnyi habozás után azonban csak belekezdtek a számba, még ha a zajt továbbra is hallani lehetett. A műszaki problémát végül megoldották, de az adásban már nem használták a pedált, a felvételek feszült légkörében Kurt – jobbik arcát mutatva – el tudta engedni a dolgot. Kilenc hónappal korábban, 1993 februárjában az In Utero stúdiómunkálatai során ez még elképzelhetetlennek tűnt, a szóban forgó eszköz nélkül a lemezfelvételek talán el sem kezdődhettek volna.
A Nirvana tagjai a minnesotai Pachyderm Studióba való elvonulásuk előestéjén a rögzítendő dalokat gyakorolták, a próba előrehaladtával azonban pedál rendetlenkedni kezdett: hol működött, hol nem, mígnem aztán egy erősebb taposás után el is tört. Ernie Bailey-t, a Nirvana gitártechnikusát hívták sürgősen. Ő így emlékezett vissza: „Nem mondom, hogy gyengék ezek a pedálok, csak nem a legszigorúbb szabványok szerint készültek. Kurt viszont azt mondta: ‘Ez’ az egész album. Működnie kell!” A szakember végül megjavította az effektet, de biztosra szeretett volna menni, ezért adott Kurtnek még egy pedált, amely ehhez szinte megszólalásig hasonlított.
Az In Utero egyes dalait (mint a Scentless Apprentice, a Heart-Shaped Box vagy a Radio Friendly Unit Shifter), majd a lemezt promotáló turnét ez az eszköz annyira meghatározta, hogy – némi túlzással – azóta is úgy emlegetik: a „Nirvana-hang”, amely a zenekar egyik fő védjegyévé vált.
„Az ócska mindig jobb” (Kurt Cobain)
A Bleach album BOSS DS-1 pedál uralta gitárhangzása sokat színesedett a Nevermindig, amelyen már megjelenik a ProCo Rat torzító, az Electro-Harmonix Big Muff, illetve Small Clone pedálja. A világhírnevet szerző lemez felvételét megelőzően (!) már megvoltak olyan dalok demófelvételei, mint a Pennyroyal Tea, a Dumb, az All Apologies (munkacímén: La la la), a Radio Friendly Unit Shifter (munkacímén: Nine Month Media Blackout), de valahogy nem illettek a készülő albumra. Néhányat több változatban is rögzítettek, ám egyikkel sem voltak maradéktalanul elégedettek, így egy időre félretették őket.
A meglévő demók mellé aztán 1992. január 19-21. között újabb dalokat rögzítettek (egyelőre még azokat is csak munkaanyagként): a Scentless Apprentice-t, a Heart-Shaped Box-ot, a Milk Itet, a Very Ape-et, a Moist Vaginát, a Gallons of Rubbing Alcohol Flow Through the Stripet és a szarkasztikus I Hate Myself and I Want to Die-t. Dave Grohl így emlékezett vissza:
„Nagyon nyers anyag volt, bizarr számokkal. Izgatottá tettek, miféle albumot fogunk ezekből összehozni.”
Bizonyos számok esetében tudták, hogy végleges formájukhoz elég „csak” a megfelelő stúdiót és szakember(eke)t megtalálni. Maradt ugyanakkor néhány dal, amelyekből hiányzott még az igazi „gyúanyag”, valami, amitől nemcsak megfelelő formájukat és végső helyüket nyerik el egy későbbi albumon, hanem egyáltalán: ami a soron következő lemezt is alapvetően meghatározza majd.
1991 végén, legkésőbb 1992 januárjában, a Nevermind-turné végeztével, Kurt Cobain a tacomai Guitar Maniacs nevű boltban 99 dollárért – akkori árfolyam szerint nagyjából 7500 forintért – megvásárolta az Electro-Harmonix EchoFlanger pedált. Ez volt az első többfunkciós gitáreffektek egyike. Szokatlan egy alkotmány, amelyhez a Nirvana frontemberén kívül nem sokan, talán csak Adrian Belew tudott úgy hozzányúlni, hogy abból valamilyen új, akár magát a pedál gyártóját is meglepő hangzást csaljon ki. Ahogy a King Crimson leleményes gitárosa, úgy Kurt Cobain is sokat és tudatosan kísérletezett új hangzásokkal. A Nevermind után ugyanis éppen ennek jött el az ideje.
A felsorolt gitárpedálokon és a pluszban beszerzett új effekteken (BOSS-DS2 Turbo Distortion, a SansAmp torzító) túl ekkor és így egészült ki a pedálkészlet az EchoFlangerrel, illetve a vele szinte megszólalásig hasonló vintage Electro-Harmonix PolyChorusszal. Mindössze három számhoz használták (Scentless Apprentice, Heart-Shaped Box, Radio Friendly Unit Shifter), mégis: ez utóbbi két eszköz adja a lemez egyik fő sajátosságát. Ráadásul a két pedálnak szinte azonos az áramköre is, így nehezen eldönthető, melyik számban melyiket hallani. Az EchoFlangert törte el Kurt Cobain, a Polychorus-t adta neki kölcsön Ernie Bailey, melyet aztán – körömlakk-jelzésekkel és tépőzárral ellátva – kapott vissza.
De mi az, amit nyomatékosít ez a pedál?
„Az In Uteróval már nem mi leszünk a grunge fáklyavivői” (Kurt Cobain)
Az album elülső borítóján egy, a fejét félrefordító, nyúzott angyal látható. Lerántották vagy saját magát űzte ki ebbe a pusztaságba? Talán szelíden megadja magát a kíváncsiaknak, mégsem állja a tekintetét azoknak, akiknek nem elég a levetett ruha és bőr, a hús látványa, most már valamennyi szervét is kilesnék, mint Dr. Tulp anatómiájának résztvevői? Vagy maga kínálja fel mindezt? Mi marad akkor ennek a magasztos lénynek? Önmaga csupaszon, benne nyugtalan lelkével, szétterjesztett, óvó szárnyaival, maga teremtette világával, amelyet szelíd karjaival tár mégis elénk?
„Mindig beleborzongok, amikor az In Utero-t hallgatom. (…) A Nevermind és az In Utero két teljesen különböző album. A Nevermind szándékos és tudatos volt (…): lementünk oda, hogy elkészítsük azt a lemezt, órákon keresztül próbáltunk, nap nap után, hogy eljussunk a Nevermindig. De az In Utero annyira más volt. Nem volt megerőltető folyamat, (…) csak úgy kiáradt (…) tiszta és természetes volt. Én mindkettőre nagyon büszke vagyok: a Nevermind készítésének jól felépített folyamatára ugyanúgy, mint arra az ösztönösségre és vakmerőségre, amelynek jegyében az In Utero is készült. Ha csak egy ilyen albumot is készíthetsz az életedben, már szerencsés vagy. Mi egymás után kettőt is ki tudtunk adni, és ez fantasztikus.” – emlékezett vissza Grohl.
Az In Utero kapcsán viszonylag határozott elképzelésekkel rendelkeztek Cobainék: az új album legyen nyersebb, mocskosabb, néhol poposabb,
„nem pedig olyan egydimenziós, mint a Nevermind”.
A lemezre sokszor úgy hivatkoznak a fellelhető kritikák, interjúk, mintha valami ellenében készült volna. Az ellentéteknek, amelyek a Nevermind – In Utero, Butch Vig és Steve Albini-féle produceri attitűd, a pop rock és a nyersebb punk hangzás, halk verzék és tomboló refrének, a gyönyörű melódiák és a kaotikus zúgás-zúzás, az artikulálatlan cobaini dünnyögések és teletorokból kieresztett ordítások, a rendezetlenség és a harmónia között feszülnek, van alapjuk. Az album sebeket, traumákat mutat fel, de nem terápiás céllal. A világhírnév megszerzése után, a szakmai elismertség okán azt gondolnánk, némi elégedettség tükröződhetne azért a Nirvana soron következő albumán. „What is what I need? What is wrong with me?” – énekli Cobain a Radio Friendly Unit Shifterben. A hírnév okozta kezdeti eufória azonban hamar átcsaphatott illúzióvesztésbe; annak érzésébe, hogy az elismertség szorításából menekülni kell, a Nevermind adta keretekből pedig ki kell törni, mielőtt belekényelmesednének, mert az nem az az igazi forma, amelyben a zenéjük kiteljesedhet.
Bár kétségkívül volt hajlamuk és tehetségük rádióbarátabb, poposabb zene készítésére, ez azonban hosszabb távon mindenképpen kényelmetlen és idegen lett volna számukra, akik használt ruhákhoz, egymással megosztott szállásokhoz, olcsóbb hangszerekhez és egyáltalán: szerényebb életkörülményekhez szoktak. Az In Uterónak tehát úgy kellett megszólalnia, hogy tükrözze a küzdeni, vagy inkább kitörni vágyást, talán a továbblépés szándékát, a zenekar ebbéli frusztráltságát és az egyéni lélekállapotokat, de leginkább Kurt Cobainét. Ezért (is) lehetett az a cél, hogy ezúttal a lehető legnyersebb hangzással szólaljanak meg. Zenéjükből pedig kiáradjon mindaz a düh, erő, kétségbeesés, küzdeni akarás, kiéltség, amely akkori élethelyzetüket meghatározta – talán az egész életüket is.
Utolsó interjújában Cobain azt mondta: az In Utero jelzi majd a Nirvana grunge-fáklyavivő szerepének végét. Az egész lemezen úgy fognak visítani és üvölteni, „mintha élve nyúznánk magunkat”. A BBC egyik rövid, de lényeglátó recenziója szerint
„a Nirvana ezzel az albummal visszatért nyersebb gyökereihez”,
s hátrahagyva a Butch Vig-féle finomkodást, az indie-punk veterán Steve Albini nyersességével olyan lemezt készítettek, amely látszólag a Nevermind ellentéte kívánt lenni. Ahelyett, hogy rajongótáborukat a világhírnevet szerző album után még inkább magukhoz édesgették volna, ezzel inkább „megdöbbentették, felzaklatták”, s Kurt egyenesen „membránvékony bőre alá és megfáradt idegeinek bugyraiba” engedett betekintést. Úgy látták, hogy az In Utero „afféle napló, amelyen nyomon követhető, mi történik, ha egy olyan kivételes álom válik valóra, amelynek következményeivel aztán képtelen az ember megbirkózni”. Szerintük Cobain arra késztette ezzel a lemezzel a rajongóit, hogy „tanúi legyenek a fejében lévő mániákus-depressziós, ellentmondásos, sivár, sebezhető és magányos hangok mögötti versengő késztetéseknek”.
Találó az a meglátás, amely szerint Albini munkájának (is) köszönhetően kihallatszik, hogy ezúttal a Nirvana tagjai inkább szó szerint fizikailag (értsd: taposva, rúgva azokat), mintsem zenei értelemben játszanak a hangszereiken. Kiemelték, hogy a lemez nagyon jól megragadja Cobain fájdalommal és elkeseredettséggel teli énekhangjának, védjegyévé vált sikolyainak esendő, emberi aspektusát. Az In Utero „erőteljes, személyes, lélektani, fiziológiai, trágár, paranoiás, tomboló, kimerítő, nagyon őszinte, humoros, költői, fertőző, elszomorító, felkavaró és szándékosan kényelmetlen. És nagyszerű.” Ezt a sok különböző érzelmet és késztetést nagyon jól kifejezik a szóban forgó pedál(ok), az EchoFlanger/PolyChorus keltette torz hangörvények.
Azt nem tudni, hogy ez alatt a másfél év alatt, pontosan hogyan jutott el Cobain a „Nirvana-hang” kifejlesztéséig. A fellelhető írások, interjúk sok, a lemez és az új, erőteljesebb, nyersebb hangzás kialakulásához fontos részletet elárulnak (például a többszörösen felmikrofonozott dobfelszerelés vagy a felvétel gyors létrejötte), azonban kevésbé adnak betekintést az alkotás és a kísérletezés folyamatába. Ezek talán érzékelhetőbbé válnak, ha összevetjük az egyes számok különböző változatait.
Hallgassunk csak bele a Radio Friendly Unit Shifter különféle verzióiba időrendben!
Az 1991 januárjában felvett változat:
Az 1992 októberében Jack Endinóval felvett változat:
A végleges változat az Echoflanger/Polychorus pedálokkal:
A három verzió közül a legutolsóban jelenik meg először a „Nirvana-hang”, vagyis az EchoFlanger/PolyChorus effekt. A korábbiak is jók, bennük van a punk rock, a Nirvanára is jellemző gerjedés, a szerkezet is majdnem kész. De a végeredmény már egészen más. Az a megzabolázhatatlan, örvénylő hang tombol már a szám elején, közben a hatodik másodperctől mintha csitítgatnák, hogy aztán fél percig nyugton maradjon. Más források szerint a Kurt szájából elhangzó, a dal elején hallható „What’s your name? Do you like me?” – mondatok a Ragyogás című horrorfilm bizonyos szövegeit idézik.
De nincs kegyelem: addig egyfolytában püfölik a dobot, a basszus egyre játssza az alapot, sípol a „rádió”, üveghangok szólnak, majd száll és gerjed egy-egy kitartott akkord. Utána újra harapnak a gitárok, és az első verze végétől visszatér az örvénylő hang… De az átkötés, a dal közepe („Hate your enemy / Save, save your friends / Find, find your place / Speak, speak the truth”) kiemelkedik ebből a zűrzavarból: az addig széttartó hangokat, zajokat, a vergődést keményen egybefogja. Az egész számon egyszerre rend és határozottság lesz úrrá, amely kereken húsz másodpercig tart. Ez a tetőpont, innen viszont nincs „fentebb”. Ami hátravan, már nem marad meg ezen a magaslaton; ismét szétesik a kompozíció, sőt, 3:27-től még ez is fokozatosan darabjaira hullik, míg végül az egész kavalkádból puszta hangzavar lesz.
Kurt Cobain a zenekarral kapcsolatos elképzeléseit sokszor akkurátusan dokumentálta. Naplójában örökítette meg például a fent említett effekt beállításait is az In Utero három számához, a Heart-Shaped Box szólójához, illetve a Scentless Apprentice-hez és a Radio Friendly Unit Shifterhez:
Az EchoFlanger/PolyChorus pedálokat azonban nem ezen, és nem is egy korábbi Nirvana-albumon használta először, hanem a Nevermind és az In Utero felvételei között, az amerikai beatnemzedék talán leghíresebb írójával, William S. Burroughs-zal közösen kiadott „szólólemezen”, s így az eszközzel folytatott kísérletezés egyik meghatározó állomásának is tekinthető.
De ez már egy másik történet.
___
