A Stone Temple Pilots Európába látogatott, hogy annak szerencsésebb, nyugati felét az utolsó pillanatban vendégként felkért Walking Papers-szel végigjárja. A berlini helyszín tűnt a legkönnyebben elérhetőnek, így ott néztük meg az idén a Purple-lemez 25. születésnapját ünneplő San Diegó-i zenekart. Helyszíni beszámolónk.
Astra Kulturhaus
A Spree folyó partján, Berlin keleti részének egy lepukkant gyártelepén található az Astra Kulturhaus. Az ember úgy érzi magát, mintha egy hippitanyán lenne, a területen áthaladva vissza-visszapattan a fűszag a graffitiktől borított, omladozó téglakerítésekről. A “kultúrház” megnevezés erősen túlzó és minimum szokatlan egy ilyen környezetben. Bankkártyás fizetés ugyan nem lehetséges, de egy olyan gyönyörű indiai (?) lány áll a pultban, hogy az ember a jéghideg folyót is átúszná egy ATM-ért, csak hogy vehessen tőle egy sört. A multikulturális és ultraliberális környezet talán csak nekünk, közép-európaiaknak meglepő: a város másik oldaláról átautózva török és arab boltfeliratok sokasága meg a töménytelen mennyiségű falfirka tűnik fel; érzelmesen búcsúzkodó lányok hosszan csókolóznak a buszmegállóban, néhol még egy-két szőke, kék szemű helyi fiatal is feltűnik. És hogy kik jöttek el a Stone Temple Pilots-ot megnézni hétfőn este? Pont ugyanazok, akik 20-25 éve is eljöttek volna. Alice in Chains és Tool-pólós negyvenesek, rövidnadrágos, pocakos tetováltak. Szóval igazán „családi körben” érezhettük magunkat.
Walking Papers
A Walking Papers kezdésére még csak az első négy-öt sor telt meg nézőkkel, aztán ahogyan az lenni szokott a seattle-i banda előzenekaros fellépéseinél, a harmadik számra már laza teltház tombolt a dalaikra. Még azok is bejöttek a koncertterem előtti kerthelyiségből, akik valószínűleg nem is tervezték, hogy végignézik az előzenekart: a standard kezdődallá érett, lánccsörgős This Is How It Ends kezdés, majd a Missionary Position önfeldolgozás How It Feels mágnesként húzta be az embereket és a színpad előtt is tartotta őket. Jeff a nyolcdalos koncert vége felé lejött a tömegbe, hogy az elejétől a végéig, keresztül-kasul bejárja a nézőteret. Amíg a korábbi években csak énekelt, addig most őrült módon pörgette is a mikrofonját az emberek között, szinte egyenként „vett meg” magának minden egyes nézőt. Elképesztő volt! A közönség persze imádta őt meg úgy az egész koncertet, a felkészültebbek is csak az utolsónak várt, de most kimaradó Leave Me In The Darkot sajnálhatták. A Walking Papers különleges színfolt a sajátosan sötét, blues-os, grunge-os, de teljesen egyedi zenéjével a mai uniformizált palettán.
Walking Papers (Fotó: Pintér Miklós)
Stone Temple Pilots
A seattle-i srácok annyira jók voltak, hogy az első gondolatom az volt, hogy jó nagy hülyeséget csinált a Stone Temple Pilots, hogy a Walking Papers-t hívta előzenekarnak, mert ezek után nagyon nehéz lesz szintet lépniük. És hogy sikerült-e? Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból nem. Egyetlen szó jut eszembe a fellépésükről: „pusztító”. Az utóbbi évek legpusztítóbbja, de amíg a Walking Papers a jelenből élt, addig a San Diegó-iak szinte kizárólag a múltból. Az új lemezzel kapcsolatban azóta sem változott a véleményem: szerintem annál csak jobb kiadványai vannak a bandának. Nekem is azok a dalok (Meadow és a zseni Roll Me Under) jöttek be igazán, amit a srácok elővettek a „Butterfly LP”-nek nevezett utolsó albumról. Az énekesválasztás nagy kérdőjel volt számomra (nem technikai szempontból), így igazán kíváncsi voltam, hogy az élő tapasztalatok után változni fog-e a véleményem.
Nos, amit Jeff Gutt az élő fellépésen odatett, arról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A hangja mellett a mozgása és az outfitje is Scott Weilandot idézte (baj/nem baj?), de olyan alázatosan, olyan energiával és lelkesedéssel állt hozzá a bulihoz, hogy a vele kapcsolatos fenntartásaim pillanatok alatt tovatűntek. Amellett, hogy fantasztikusan énekelt, mindent megtett azért, hogy a közönség jó érezze magát: kb. két dalonként a zenekari árokban, a kordonon állva kontaktált az első sorokkal, mindenki „közeledését” (értsd: pacsi, stb.) elfogadta és mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem ripacskodott többet, mint amennyit Weiland a hőskorban.
Stone Temple Pilots (Fotó: Pintér Miklós)
Mindeközben úgy szólt a zenekar, mintha a Core hangzását átküldték volna egy Bob Rock-féle Metallica lemezen. A „letépi a fejedet” közhely érvényesebb ide, mint bármikor valaha: még soha életemben nem hallottam zenekart úgy megszólalni, mint a Stone Temple Pilots-ot aznap este. A műsor ráadásul valódi best of volt, és hát mit is lehetne mondani egy Wicked Garden, Crackerman, Vasoline kezdésre? Minimum azt, amit az egész fellépésről: (megint csak) pusztító! Talán a Glide és a Pruno helyett lehetett volna egy-két Shangri-La Dee Da szám (mondjuk a Hollywood Bitch és a Dumb Love), de nem akarok kötekedni a setlist miatt, mert valójában nincs miért. Jó volt együtt énekelni Jeffel a régi nagy kedvenceket, a Downt, a Big Bang Baby-t és az Interstate Love Songot, de még jobb a Trippin’ On A Hole In A Paper Heartot és a Dead & Bloatedet. A Scott Weiland hiánya miatt érzett keserűség, a dalokhoz köthető évtizedes emlékek és a minden túlzás nélkül elsöprő koncert elegyéből egy mellbevágó, érzelmes este kerekedett. Még az is belefért, hogy a Plush csak egy swinges-blues-os, egy szál gitáros, együtt éneklős verzióban került be a programba.
Dean DeLeo a hippitelepen sétálgatva Facetime-on beszélgetett kislányaival a koncert előtt: az apák napi bejelentkezés során azt mutatta meg nekik, hogy hol játszanak aznap este. Az utóbbi években rengeteg koncerten jártam, nagyon kevés alkalommal sajnáltam ennyire, hogy nem láthatta az adott bulit a magyar közönség. Simán el tudom képzelni, hogy ha a Stone Temple Pilots jövőre újra ellátogat Európába, Dean a Lánchídról is üdvözli majd a gyermekeit. Rajtunk nem fog múlni, hogy így legyen!
___
Stone Temple Pilots, Walking Papers
Időpont: 2019. június 17. hétfő
Helyszín: Astra Kulturhaus, Berlin
Stone Temple Pilots setlist:
- Wicked Garden
- Crackerman
- Vasoline
- Silvergun Superman
- Lounge Fly
- Big Bang Baby
- Glide
- Big Empty
- Creep
- Plush
- Pruno
- Down
- Meadow
- Interstate Love Song
- Sex & Violence
- Roll Me Under
- Trippin’ on a Hole in a Paper Heart
- Dead & Bloated
- Sex Type Thing
