A Stone Temple Pilots társaságában Európában turnézó Walking Papers tett egy kitérőt és míg a DeLeo Bros & Co. fesztiválokon játszik, addig Jeff Angellék átruccantak Prágába, majd Budapestre, hogy egy-egy főzenekaros koncertet adjanak Közép-Európa két legszebb fővárosában. Az utolsó pillanatban lekötött hazai buli újra emlékezetesre sikeredett.
Alva
Az Alva végre élőben is megmutatta magát. A zenekar két dallal debütált a májusi HammerWorld Magazinban megjelent Deep Seven válogatáson és már az a két felvétel – The Lie is Me, Sophie – is nagyon meggyőző volt, de a koncert még erre is rátett egy Caterpillar-markolólapátnyival. A tapasztalt zenészekből – Kövi Lóri (ének, ex-Flop), Szabó Attila (gitár, ex-Caught The Flow), Siklósi Richárd (basszusgitár, ex-Flop), Kertész László (Room of the Mad Robots) – álló formáció dalai olyanok, mintha a korai Soundgardent, a nyers hangzású Toolt (Opiate EP, Undertow) összekevernénk, adnánk hozzá némi blues-os komorságot, meg egy kis doom metalt. Jól hangzik? Pont olyan jó is!
Talán azért, mert a saját szövegei és dallamai, talán azért, mert eddigi pályafutása során ez a zene áll hozzá a legközelebb, de Lóri jobban énekelt, mint az általam látott (Flop, Pear Jam) fellépések során azt valaha is tette. Nagyon szerethető fickó ő, abszolút hiteles, most is elképesztő intenzitással élte meg a dalokat. Kemény időszakon ment át az utóbbi félévben a banda, de ebből semmi sem látszott a színpadon, magabiztosak, erősek és hitelesek voltak Ricsiék (hogy dörgött már az a basszusgitár)! Szabó Attis – aki nagyszerű dalszerző és akinek állítólag ömlenek az újabb és újabb riffek a próbákon a gitárjából -, most egy hosszú, egy szál gitáros felvezetéssel indította útnak az estét. Azonnal meg is teremtette az egész koncertre jellemző, speciális „Alva-atmoszférát”, mert igen, már most ki lehet jelenteni, hogy van ilyen és ez hatalmas dolog. A Deep Seven felvételekhez képest is feltűnt, hogy mennyivel erőteljesebben üt Kertész László, mint elődje, adott egy plusz súlyt a zenének, ami kellett is, ha már a mondanivalót tekintve ennyire mélyre ástak a srácok a legbelsőjükben.
Ilyen meghatározó zenei múlt (és jelen) után talán fura ezt írni, de tényleg úgy érzem, hogy „…And The Circus Arrives in Town”, azaz mintha ennyi zenéléssel töltött év után Alváék végre tényleg megérkeztek volna. Legyen meg írásban is: már most szólok, hogy az utolsóként játszott dal, a Drifting Apart, sokak örökranglistájára fog feliratkozni, komplexitását, mély mondanivalóját és őrülten jó dallamait tekintve csakis a Bedlam Inside Ash lemezének zseniális alkotásaihoz lehet hasonlítani. Nem sok zenekar büszkélkedhet azzal, hogy a Walking Papers előtt debütálhat, de az Alva méltó volt a vendégeskedésre. Óriási húzás volt Jeff Angell részéről, hogy erre az estére őket választotta!
Alva (Fotók: Bobál Kati, bobal photography)
Walking Papers
A Walking Papers és a magyar rajongók között az elmúlt években kialakult egy egészen egyedi és bensőséges kapcsolat, amit talán csak az olaszok és a Pearl Jam vagy a hollandok és a Live közötti különleges vonzalomhoz lehet hasonlítani. Ettől függetlenül valószínűleg nem lett volna Walking Papers koncert itthon az idén, ha nem annyira hézagos a Stone Temple Pilots vendégeként európai turnén részt vevő seattle-i csapat naptárja. A menedzsment az utolsó utáni pillanatban szervezte be Jeff Angelléket a DeLeo-testvérek bandája elé, úgyhogy a korábbiakkal ellentétben most jó nagy kapkodás után szállt fel repülőre a Papers tagsága. (A sztorihoz még annyi kiegészítés, hogy Eric Kretz, az STP dobosa hatalmas Walking Papers rajongó, ő kezdeményezte a zenekar „beszervezését” maguk elé.)
Míg a Stone Temple Pilots fesztiválokon lépett fel, addig helyi ismerősök segítségével három önálló buli került be Jeffék kalendáriumába: egy párizsi, egy prágai és egy budapesti buli. A szokásosnak mondható koncerttermek hónapokkal előre be vannak foglalva már ilyenkor, a kvázi last minute fellépést itthon az Instant fogadta be. A belvárosi szórakozóhely előtt le a kalappal, kitűnő körülményeket és nagyszerű hangzást biztosítottak a zenekar és a közönség számára.
Nagy különbség volt, hogy míg 2014-ben elsősorban Duff McKagan miatt ment el Debrecenbe a nézők többsége, tavaly már a kíváncsiság és a két jó lemez hajtotta az A38-ra az érdeklődőket. A pozitív hozzáállás, a kezdeti érdeklődés és a szimpátia akkor sokak számára a koncert végére sírig tartó szerelembe csapott át (a Walking Papers tagságát is ideértve). Így történhetett, hogy az Instantba már kifejezetten Jeff Angellért és a zenéért (hol van már Duff vagy Barrett Martin) látogatott el nagyjából háromszáz szerencsés ember.
Walking Papers (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)
És most arról kellene elmélkednem, hogy milyen volt a koncert, de nehéz ez, mert aki ott volt, annak akármennyi dicsérő szó sem lenne elég, aki meg nem, az bizonyára jókora túlzással vádolna, ha őszintén ide akarnám gépelni mindazt, amit a közönség soraiban állva kivétel nélkül mindannyian átéltünk. Nehéz ezt a Walking Papers-dolgot olyanok számára jól átadni, akik nem voltak ott valamelyik vagy mindkettő budapesti bulin.
A minap egy újságíró barátommal leveleztem, valahogy szóba jött az Alice in Chains, és valami olyasmit írtam neki, hogy a Dirt B-oldala azon kevés dolgok egyike, amiről egyszerűen nem lehet mit papírra vetni. Legfeljebb azok tudnának, akik megírták azokat a dalokat, de ők meg már úgyis elmondtak mindent, amit akartak a zenéjükön és a szövegeiken keresztül. Egyszerűen csak meg kell hallgatni őket. Az van. Pontosan ugyanez az érzésem támadt a Walking Papers koncertjével kapcsolatban is. Ahhoz, ami az Instantban volt, nem lehet mit hozzátenni. Nem lehet visszaadni elég jól, amit ott történt. Walking Papers pólós emberek tömkelege énekelte végig az elejétől a végéig a koncertet, lélegzett együtt a zenekarral, mosolygott vagy éppen a törölgette könnyeit. A koncert után két hazai zenész, egymástól függetlenül is arról mesélt, hogy voltak ilyen pillanatok. Ha ők mondják…
Hogy milyenek a dalok, azokat pontosan tudjuk, de hogy élőben mi történik valójában, azt még mindig csak fejtegetjük. A koncert után Jeff azt válaszolta, hogy talán ez azért lehet, mert őt a zene nevelte fel (a gyerekkorát ismerve sajnos nem túlzás ez az állítás), a színpad pedig az ő temploma. Mástól milyen közhelyesek lennének ezek a megállapítások, de nem tőle. Mert ott állsz és tényleg megtörténnek ezek a dolgok, aztán a következő pillanatban már ő áll ott melletted, a tömeg kellős közepén pörgeti a mikrofonját, mindenkivel barátságos és még a középső ujját érthetetlenül folyamatosan az ég felé tartó rajongóhoz is van egy-két kedves szava. Közben pedig úgy énekel, ahogyan Ian Astbury és Jim Morrisson sem énekelt a fénykorában, a mögötte álló öt kiváló zenész (Ben Anderson billentyűst, mint régi barátot, szerzőtársat azért emeljük ki közülük) pedig a csillagokat is lejátssza az égről a hol blues-os, hol grunge-os, hol jazz elemekkel tarkított dalokban. Simán belefér, hogy szóljon a szaxofon, előkerüljön a nagybőgő, miközben Seattle egyik legjobb metal-dobosa, Will Andrews miszlikbe aprítja a cuccát. A Your Secret Safe With Me végén van az brutál riff, na, ha Phil Anselmo látta és hallotta volna, azonnal magával ragadta volna Willt a hátralévő életére.
Voltak pillanatok, amikor az előbb említett újságíró kollégával fülig érő szájjal összenéztünk és hitetlenkedve röhögtünk, hogy ilyen nincs, és tényleg nincs, és ezt mindenki pontosan tudja, aki ott volt. Iszonyú menő dolog volt a két lassú, kislemezes dallal kezdeni (Trophy Wives, I Belong to You) ahelyett, hogy valamelyik ismertebb slágert vették volna elő. (Még akkor is, ha mindkettő Top 5-ös Walking Papers dal már most is.) Jó volt újra hallani az egyik Missionary Position kedvencemet, a How It Feels-t, a Butchert, az A Place Like This-t, Leave Me In The Darkot vagy a This Is How It Ends-et az eredetinél elszállósabb, súlyosabb koncertverzióban.
Összegzés
A helyzet az, hogy vannak olyan zenekarok, amiket régebben – és talán pont ezért – jobban is kedvelek, mint a Walking Papers-t. Születtek már meg olyan dalok, amik többet jelentenek ezeknél. De egyetlen olyan koncerten sem jártam még, ahol jobban éreztem volna magam, mint a Walking Papers fellépésein. Tavaly az év koncertjét adták és attól tartok, hogy az idén sem fogok már különlegesebbet látni annál, mint amilyen ez volt. A záró Red & White alatt aztán a Jeff Angell felett lógó angyal-installáció (nem a zenekar hozta, az Instanté) új értelmet nyert. Abban a négy-öt percben, minden idők egyik legcsodálatosabb dalának hallgatása közben talán még az ég is megnyílt felettünk.
Az ég, amely aznap este Budapest felett különösen szép, sötétkék színben pompázott.
__
Walking Papers koncert
Vendég: Alva
Időpont: 2019. június 21. péntek
Helyszín: Budapest, Instant
Alva setlist:
- Sophie
- Goddamn Friend
- Preposition: The Lie is Me
- The Lie is Me
- Out of this Madness
- Follow the Scriptures
- Drifting Apart
Walking Papers setlist:
- Trophy Wives
- I Belong To You
- My Luck Pushed Back
- Death On The Lips
- Hard To Look Away
- I’ll Stick Around
- How It Feels (The Missionary Position cover)
- King Hooker
- The Whole World’s Watching
- A Place Like This
- This Is How It Ends
- The Butcher
- Every Man For Himself (The Missionary Position cover)
- Capital T
- Two Tickets And A Room
- Your Secret’s Safe With Me
- Leave Me In The Dark
- Red & White
___
És hogy a zenekar tagjai hogyan érezték magukat? A koncert után az alábbiakat posztolták a tagok a közösségi média felületeiken:
Gregor Lothian (WP szaxofonos): „Köszönjük Budapest! Messze a legjobb közönség voltatok a turnén és az egyik kedvenc városom, ahol tavaly óta játszottam. Már most alig várom, hogy újra itt legyünk!”
Will Andrews (WP dobos): „Budapest. Őrültek vagytok! A többi közönség tanulhatna tőletek egy-két dolgot!”
Jeff Angell (ő magyarul írta valószínűleg Google Translator segítségével, talán ez volt az eredeti gondolat): „Köszönöm Budapest! A múlt éjszakán tőletek kaptuk a legnagyobb energiát a turnén. Hamarosan újra találkozunk!”
