SEATTLE | 15/10/2019 | 12:55

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Papp Norbert (KabinLáz, Trident): A többség nem lát túl a régi kedvencein

Szerző:

“A világ egyre gyorsabb, mi meg egyre lustábbak vagyunk. Ami nem is csoda, mert ma már szinte mindenhez hozzá lehet jutni két kattintással. Ráadásul annyi minden van az ember arcába tolva, hogy már-már lehetetlen eligazodni a választékon. Ehhez jön még, amiről már beszéltem, hogy a többség nem lát túl a régi kedvencein, nem fárasztja magát azzal, hogy letöltse mondjuk a KabinLáz bármelyik lemezét – még ingyen se. Nem fogja egy számára tök ismeretlen zenekarra pazarolni azt a kevés szabadidejét” – mondja Papp Norbert. A KabinLáz és a Trident énekesével a vele pontosan ugyanazon napon és órában megszülető Szénégető Richárd készített interjút.

KabinLáz és Trident

Nemrégiben a KabinLáz mellett bekerültél egy másik zenekarba, az underground grunge legenda Tridentbe is. Mesélnél nekünk erről? Honnan az ismeretség és a lehetőség?

A zenekarból Papp Zsolt dobost ismertem korábbról, néhány éve a KabinLáz is fellépett az általa szervezett Szélső Érték Természetbarát Kulturális Találkozón. Na meg persze ismertem a Szeg és a Szélső Érték zenekarokat is, amikben korábban énekelt. A Tridenttel való ismeretség 2017-ben kezdődött, ekkor – egészen pontosan október 21-én – volt a Trident nagyszabású visszatérő bulija Berettyóújfaluban, a Civil Udvarban található Parola Csarnokban. Ezen a koncerten előzenekarként fellépett a helyi Havaria Honkakka (akikkel szintén jó barátságot ápolunk), illetve mi is a KabinLázzal. Jó buli volt, igazi ünnep, dugig volt a csarnok emberekkel, nagyon élveztem fellépőként és a közönség tagjaként is. A Trident előadásáról annak idején a kabinlázas blogunkban azt írtam, hogy „eszméletlen lúdbőröztető sírnivaló gyönyörűség volt”, és ezt most sem tartom túlzásnak. Alig hittem el, amikor mondták, hogy a kilencvenes évek óta nem álltak együtt színpadra, annyira hangulatos és laza volt az egész. Ugye ezen a koncerten még Paszti [Asztalos Attila – Benzin, Phaidon stb.] énekelt valami egészen elképesztő módon, látszott rajta, hogy lételeme a színpad, szabályosan „belerévült” a zenébe.

A tagokat ekkor még nem ismertem, pár szót váltottunk az este folyamán, de ezek kimerültek a szokásos „mi újság, minden oké?” jellegű általánosságokban. A következő majdnem egy év úgy telt el, hogy semmilyen kontaktom nem volt a fiúkkal, azt persze tudtam a Facebookról, hogy koncerteznek mindenfelé, meg azt is, hogy készül a klasszikus dalokból egy válogatáslemez, de kb. ennyi. Közben a KabinLáz is aktív volt, lemezt készítettünk, koncerteztünk, na meg a családi életemben is történtek mérföldkövek – gyakorlatilag az, hogy elkezdődött a családi életem, mint olyan –, szóval volt mivel foglalkoznom 2018-ban is. Aztán valamikor ősszel, tök váratlanul felhívott Zsolti, hogy ha ráérek valamikor, leülhetnénk dumálgatni egy kicsit. Ja, még azt is hozzátette, hogy „nem kabinlázas dologról van szó.” Ezek után nyilván nem kellett Columbónak lennem, hogy összerakjam a dolgot. (nevet) Találkoztunk, elmondták, hogy mi az ábra, 2-3 próba után pedig kölcsönösen rábólintottunk az együttműködésre. Hivatalosan tehát 2018 novembere óta töltöm be az énekesi posztot a zenekarban, de csak nemrég, idén március 22-én mutatkoztam be élőben.

A Trident és a KabinLáz gondolatisága kicsit különbözik, mégis sikerült megoldanod, hogy a dalszövegek egyszerre legyenek tridentesek, ám rád jellemzőek is. Sokat foglalkoztál velük?

Ehhez hozzátartozik, hogy a „fénykorban”, tehát a 90-es években nem ismertem a Tridentet, hiszen én akkor még általános iskolás voltam és más dolgok érdekeltek. Például a kosaras kártya gyűjtés meg a Bravo és Popcorn magazinok által hype-olt rágógumi-popzenék rádióból történő kazettára rögzítése. (nevet) A Trident zenéjével már bőven felnőttfejjel, a 2010-es évek első felében ismerkedtem meg, amikor nagy unalmamban és praktikusan fájdalommentes magányomban szép lassan beleástam magam kishazánk grunge történelmébe, és olyan bandák kerültek a látóterembe, amik végérvényesen meghatározták a zenéhez való hozzáállásomat. A Trident mellett ilyen volt pl. a már említett Phaidon, az egykori debreceni Honeymaze, a szegedi Real Lies, vagy a hazai grunge egyik leghitelesebb alakjához, Polonkai Tamáshoz köthető zenekarok, a Polly is Dead és a Bálnalovas. Nyilván néhány ismertebb, vagy térben és időben hozzám közelebb létező csapatról (mint mondjuk a Black-Out, a Flop vagy a Frogshow) már korábban is hallottam, mint ahogy a Seattle környéki nagyokat is szeretem tizenéves korom óta, de mondhatjuk, hogy jó sokáig elkerülte a figyelmemet a magyar grunge-színtér. Ilyenkor szoktam megjegyezni, hogy igenis le kell merülnie a felszín alá annak, aki igazán különleges és értékes dolgokkal szeretne megismerkedni, utána kell kutatni a kisebb, elfeledett zenekaroknak, le kell ásni az underground mélyére – mert a hazai rock/metal színtér sokkal több annál, mint amit a népszerű online oldalak vagy nyomtatott magazinok kínálnak.

A fentiekből talán kiderül, hogy mivel már javában zenélgettem, amikor képbe jött nálam a Trident, ezért túl nagy hatással nem voltak a zenei tevékenységemre. Így a szövegeimre sem. Zoli [Demeter Zoltán – Trident gitáros] gyakran elmondta az elején, hogy ne próbáljak Paszti lenni, nyugodtan legyek csak Norbi, éneklés és szövegek terén is adjam magamat, vigyem bele a dalokba a saját karakteremet, a saját gondolataimat. Az új dalok szövegeinek megírásánál is teljesen szabad kezet kaptam a srácoktól, nem éreztem úgy, hogy bizonyítanom kell, nem volt bennem stressz.

A két zenekart pedig könnyen el tudom egymástól különíteni magamban, már csak azért is, mert tök más koncepció alapján építkezik, más utat járt be és máshová szeretne megérkezni a két csapat, más a cél, más az üzenet. A KabinLáz egy szűkebben behatárolható, direktebb mezsgyén mozog, bizonyos határokat már tudatosan nem lépünk át zeneileg, mert vagy egyikünknek, vagy másikunknak kívül esik az ízlésén vagy a komfortzónáján. Ugyanez érvényes a szövegekre is, bár ez furán hangozhat pont tőlem, de valamilyen szinten fontos a közérthetőség is – különben jön Jimmy [Jakab Imi – KabinLáz gitáros], hogy magyarázzam el ezt vagy azt, hogy ez miről szól, emez mit akar jelképezni, ott azzal mire utaltam stb. (nevet) Na, a Tridentben ilyen nincs. Abba a világba szinte minden belefér, a grunge-tól, az indusztriális kattogáson és a metálon keresztül az egyszálgitáros örömzenélésig, vagy mondhatnám úgy is, hogy a Black Sabbath-tól a U2-ig. (nevet) Ez a felszabadultság nagyon inspirál engem a szövegírás terén, könnyen jönnek a gondolatok. Azt még azért hozzátenném, hogy mindkét zenekarban otthon érzem magam, ugyanúgy szükségem van a KabinLáz fiatalos lendületére, őszinte dühére, mint a Trident görcsmentes felnőtt rockzenéjére.

Bemutatnád nekünk az EP négy dalát?

Erre a kérdésre a többiek tudnának tartalmasabb választ adni, ugyanis a dalok korai verziói, a vázak már a bekerülésem előtt megszülettek. A visszatérés óta, tehát az elmúlt bő két évben folyamatosan ment a próbákon a jammelés. Az EP dalait úgy választottuk ki a nagyjából 8-10 új ötletből, hogy a zenekar minden oldala megvillanjon, ízelítőt szerettünk volna adni abból, mi várható tőlünk a jövőben. A négy dal négy külön világ, de mind a miénk, mindegyik Trident. A tételenkénti bemutatástól eltekintenék, inkább arra biztatok mindenkit, hogy merüljön el az anyagban, biztosan találnak benne értéket a metálosok éppúgy, mint a grunge- vagy az Oasis-rajongók. (nevet)

Mennyivel másabb a Tridenttel stúdiózni, dalt írni, mint a Kabinlázzal?

A dalszerzés hasonlóképpen történik mindkét csapatnál. A gitár az alap, amin megszületik az ötlet, amiből később a dal lesz. Ez a KabinLáz esetében általában egy jóféle szigorú, szőrös riff, a Tridentnél meg bármi lehet, ami kiszalad a gitárból. A stúdiózás viszont már eltér a két zenekar esetében. A Tridenttel a próbateremben vettük fel az EP dalait, mégpedig Zsolti irányításával, a keverés és a master pedig Gyarmati Balázs szakértelmét dicséri. Ez a módszer azért kényelmes, mert így nincs határidő, akkor stúdiózunk, amikor éppen ráérünk – viszont így Zsolti rendesen le van terhelve, és persze ehhez kell egy bizonyos szintű technikai felszereltség is. A KabinLázzal a hagyományos stúdiózás vált be. Az Ébredés EP-n és a két nagylemezünkön Karcagon dolgoztunk Mulicz Zolival, aki már ismeri az igényeinket, erősségeinket-gyengeségeinket, tudja, mire számítson velünk kapcsolatban és mit hozhat ki belőlünk. A 2019-es Milenneha EP-t Budapesten, a Híd Média Stúdióban vettük fel Drobek Attila segítségével – ez ugyanis egy nyeremény felvétel volt –, jelenleg pedig a debreceni MMP Stúdióban dolgozunk Szilágyi Pistivel és Czifra Sanyival egy öt dalos EP-n, amivel reményeink szerint feljebb lépünk egy-két lépcsőfokot… vagy legalábbis komolyabban vesznek bennünket a koncertszervezők, mint eddig.

A természetesség nem egyenlő a cipőbámulással”

Egy kicsit ragadjunk le ennél a kutatómunkánál, amit a hazai grunge színtér kapcsán említettél! Hogy fogtál ennek neki? Mennyi ilyen zenekartól sikerült begyűjtened valamilyen anyagot? Volt valami olyan, az említetteken felül, ami nagy hatást gyakorolt rád?

Nem volt ez olyan komoly kutatómunka, nem ültem neki és nem pötyögtem be a keresőbe, hogy „kevésbé ismert grunge zenekarok”. Inkább egy folyamatnak mondanám, egy hobbiszintű érdeklődésnek, ami még ma is tart. Maga a grunge 16 évesen kapott el, 2003 tavaszán, egy keddi késő estén elcsíptem a Pearl Jam I am Mine klipjét a Viván, a Megawatt című műsorban. Még arra is emlékszem, hogy egy horrorisztikus hangulatú Cradle Of Filth videó után ment, és arra gondoltam, mennyivel szimpatikusabb nekem ez a Pearl Jam-világ a maga egyszerűségével, lazaságával, mint az általam addig rockzeneként azonosított erőfitogtatás és teatralitás. Mert ugye, a koromból adódóan apukám Edda lemezein meg az akkoriban divatos Limp Bizkit/Papa Roach-féle nu-metalon szocializálódtam, és azt hittem, hogy ennyiben ki is merül a műfaj. Na jó, ezeken kívül még a Beatlest is ismertem. (nevet) Szóval ez a grunge hangulat nekem teljesen új volt, de egyből betalált – mondjuk kb. 10 évvel a fénykora után, de ez van, sajna túl későn születtem.

Másrészt viszont szerencsés vagyok, mert a 2000-es évek első felében rengeteg rockzene ment a zenetévékben, szinte minden napra jutott valami újdonság, amire rácsodálkozhattam. Ennek a korszaknak és a szép emlékű Viva TV-nek hála két magyar banda klipje is kifektetett: az egyik a Polly Is Dead Kincs című remekműve volt, a másik pedig az Eleven Hold Fekete Anemonája, ami szintén egy hidegrázós gyönyörűség, sajnálatos és érthetetlen, miért nem övezi az előbb említettéhez hasonló kultusz.

De vissza a kérdésre. Jóval később, egy másik korban, a KabinLáz megalakulásakor ráeszméltem, hogy a legtöbben leragadtak az általuk évek (vagy évtizedek) óta hallgatott örök kedvenceknél, az új szinte senkit sem érdekel. Főleg, ha kissé eltér a megszokottól. Ez eleinte elszomorított – hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, hogy az előzenekarokra a kutya se kíváncsi –, aztán simán nyugtáztam, hogy oké, ez van, de attól még nekem nem kell ezt a hozzáállást követnem. Ha nekem kevés, amit a már említett rock/metal színtér felszíne kínál, akkor félig-meddig tudatosan fogom keresni a rejtett kincseket. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha mondjuk a HammerWorld magazinban vagy máshol olvastam egy izgalmas hazai vonatkozású cikket, lemezkritikát, bármit, akkor utánanéztem a szóban forgó előadónak, esetleg annak is, akit a cikkíró – legtöbbször Uzseka Norbert vagy a shockmagazinos Nagy Andor – a szóban forgó előadó kapcsán megemlített, és így tovább. Ezen kívül volt, amit egy ismerős ajánlott (Kaldera), másról meg pont a Grungery-t olvasgatva szereztem tudomást (Alone in the Moon). Később pedig jöttek azok a csapatok, akikkel együtt koncerteztünk, pl. a Mudfield, a Let The Cigar Die, a Líceum, a Tündérvese, a Clue. Ez a folyamat beindított egy láncreakciót, aminek hatására egyre több hazai zenekart ismertem meg, egyre több lemezt hallgattam, és egyre több új kedvencem lett. Persze volt olyan is, ami egy idő után kikopott a lejátszómból, de néhány akkora gyöngyszemet is találtam, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen létezik. Ilyen volt a Shapat Terror Mentés másként albuma, ami ugyan inkább stoner mint grunge, de olyan hangulata van, hogy ihaj. De említhetném az Angertea Distrust EP-jét is, különösen a rajta szereplő Streams dalt. Attól is leesett az állam, nem értettem, hol voltak eddig ezek a srácok – illetve hol voltam én, hiszen a banda már 1996 óta működik. Szintén megrázó élmény volt, amikor először hallottam a Flop Jó lesz című dalát. Attól leseggeltem egyből. Legutóbb az egykori Eleven Hold énekes Zselenszky Grillázs-üveg című csodája ültetett be a sarokba. Az a szöveg döbbenet. „Álló farokkal ébredünk, de fájó szívünkkel fekszünk el.” Ebben az egy sorban benne van az egész élet.

Ugye a grunge sokak fejében egyfajta „cipőbámuló”, szomorú zeneként él, ami azért valahol helytálló is lehet akár. Viszont Téged nem annyira ilyennek látlak a virtuális térben, illetve a személyes találkozás sem ezt sugallta. Sőt, szerintem a dalaidban is sokszor ott a pozitív kicsengés, mint mondjuk az utolsó Alice in Chains lemezen néhol. Most, hogy már gyakorló édesapa vagy, mennyire fér bele szerinted ez a borongós hangulat az életedbe? Elégedett embernek tartod magad?

Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Alapvetően pesszimista ember vagyok (de legjobb esetben is realista), ezt a hozzám közelállók tudják és elfogadták, de egyébként én is tisztában vagyok vele. Általában a legrosszabb eshetőségre számítok, ezért ritkán csalódok és akkor is pozitívan. (nevet) Ezzel szemben Csilla, a párom igazi optimista álmodozó lélek, így jól kiegészítjük egymást. Sokszor rám szól, ha látja rajtam, hogy esőre áll a hangulatom. Egyébként szerintem sokan félreértik ezt, az introvertáltságomat, az egyedüllétet kedvelő, az elvonulást kereső természetemet szomorúságnak, depressziónak vélik… pedig csak ilyen vagyok és kész. Boldog párkapcsolatban élek, van egy kislányom, szerető családom – de ettől még szeretek a ködben egyedül sétálni és komor zenéket hallgatni. (nevet) A grunge „cipőbámuló” bélyegével pedig nem értek egyet. Tény, hogy nem a csajozásról szólnak ezek a zenék, de elég csak megnézni bármilyen Pearl Jam koncertfelvételt 1991-től mostanáig, és mindenki láthatja, mekkora energiák szabadulnak ott fel. A természetesség nem egyenlő a cipőbámulással. Nekem pont a pőresége, őszintesége tetszik ennek a világnak, nincs pátosz, nincs színház, nem kellenek külsőségek, csak a zene van. A zenészek felmennek a színpadra és zenélnek. Nem festik ki magukat, nem pózolnak, nem balhéznak, nem mutogatják a nemi szervüket nyilvánosan, nem majomkodnak.

Visszatérve a Tridentre, ha volt 8-10 dalötlet, akkor ez akár azt is jelentheti, hogy ez az EP inkább csak életjel, és dolgozgattok már egy nagylemezen is? Fizikai formában is kijön majd ez a négy dal?

Mindkét kérdésre igen a válasz. Az EP már elérhető a digitális áruházakban, és tervezünk CD formátumot is. Ehhez amúgy én ragaszkodom is, mert úgy gondolom, hogy a zenének a polcon és a lejátszóban van a helye, nem (csak) a számítógépen, a telefonon meg a nagy büdös digitális térben. Az új dalok is folyamatosan készülnek, szóval nem a Mindenen kívül EP lesz a Trident utolsó kiadványa.

KabinLáz fronton pedig akkor várható egy ötdalos EP. Hogy-hogy nem lemez? Tudom, hogy tavaly volt album, csak öt dalhoz talán már érdemes lenne írni még párat és már egyből lemezt csinálni, vagy rosszul gondolom?

Amikor tavaly tavasszal megjelent a Most kezdődik lemez, megbeszéltük, hogy egy jó ideig nem készítünk több anyagot. Jimmy is kiírta magából az ötleteit, mi is elfáradtunk, a pénzünk is elfogyott. Erre még azon a nyáron nyertünk két tehetségkutatót, amiknek a fődíja egy-egy stúdiófelvétel készítési lehetőség volt. „Na – gondoltuk –, nesze neked tehetségkutató! Most kezdhetjük elölről az egész procedúrát.” (nevet) A két lehetőség egyszerre, de egymástól függetlenül adódott, az egyikből lett ugye a márciusban megjelent Milenneha EP, a másik anyagon pedig jelenleg is dolgozunk. A formátumnak prózai oka van: a nyeremény 5 dal felvételére szólt, nekünk meg nincs pénzünk hozzácsapni még ötöt. Csórók vagyunk, mindannyian munka mellett csináljuk a zenekart és nincs mögöttünk szponzor vagy kiadó, aki állná a költségeket. Mi ennek az öt dalnak is nagyon örülünk, ebből a lehetőségből próbáljuk kihozni a maximumot minden téren. A felvételek jól haladnak, SzegPisti nagyon érti a dolgát, a booklet koncepció, a dizájn is alakulgat, úgyhogy minden adott ahhoz, hogy produkciós szempontból is minőségi anyag szülessen. És persze úgy érezzük, hogy az új dalok is odacsapnak, ezen a téren is sikerült feljebb lépnünk egy szintet. De tudom, hogy ilyenkor mindenki ezt mondja. (nevet)

„A többség nem lát túl a régi kedvencein”

Úgy érzed, hogy elsősorban a dalaitokon múlik, múlott az, hogy eddig a KabinLáz nem sikerült eljutnotok annyi helyre, mint szerettétek volna? Miben más ez az öt dal, hogy ilyen kaliberű áttörési lehetőséget látsz bennük?

Elsősorban nem a dalok minőségére gondoltam, inkább arra, hogy most minden megadatott, ami egy profi produkcióhoz kell. Írtunk öt jó dalt, amiket az ország egyik legprofibb stúdiójában, mondhatni luxuskörülmények között vehettünk fel, ráadásul ingyen. Emiatt azt remélem, hogy a szakma és a közönség is felkapja a fejét az új anyagra. Nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, mert a KabinLáz-világ ugye adott, nem mozdultunk el divatosabb irányba, nem bújtunk ki a bőrünkből. Mi sosem írtunk klasszikus értelemben vett slágereket – most sem –, nincsenek azonnal ható, rögtön a fülbe ragadó dallamaink, mint mondjuk szeghalmi barátaink, a Mudfield esetében. Nálunk a zene hangulatán van inkább a hangsúly, meg azon, hogy valami értékeset alkossunk közösen. A mi zenénknek sok idő, többszöri hallgatás kell, le kell ülepednie a hallgatóban – éppen ezért úgy gondolom, nem is „romlandó” a zenénk. Akinek nincs türelme elmélyedni benne, azt ezzel az új anyaggal sem fogjuk magunk mellé állítani, ebben biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy aki az énekstílusom miatt nem hallgatta az eddigi lemezeinket, mert zavarta a grunge-os nyávogás, az most sem fog belém szeretni. De nem is az a célunk, hogy mindenki rajongjon értünk, hanem az, hogy egyáltalán felfigyeljenek ránk. Ha szeretnek, az jó, ha utálnak, az nyilván nem olyan jó, de a legrosszabb az, ha leszarják, amit csinálunk.

Igen, ezzel abszolút egyetértek, hogy a közöny a legrosszabb. Említetted ezt az „előzenekarokra senki sem kíváncsi” tendenciát. Szerinted ez miből fakadhat? Vége lehet ennek valaha is?

A világ egyre gyorsabb, mi meg egyre lustábbak vagyunk. Ami nem is csoda, mert ma már szinte mindenhez hozzá lehet jutni két kattintással. Ráadásul annyi minden van az ember arcába tolva, hogy már-már lehetetlen eligazodni a választékon. Ehhez jön még, amiről már beszéltem, hogy a többség nem lát túl a régi kedvencein, nem fárasztja magát azzal, hogy letöltse mondjuk a KabinLáz bármelyik lemezét – még ingyen se. Nem fogja egy számára tök ismeretlen zenekarra pazarolni azt a kevés szabadidejét. Ugyanez érvényes a koncertekre is, az emberek 90%-a csak azt az előadót nézi meg, akit már ismer, akinek a dalait tudja dudorászni a buli közben. Amikor az előzenekar játszik, akkor meg kibattyog a büfébe vagy cigizni, mert az átszerelés alatt nagy lesz a sor meg a járkálás, a kedvencéről meg nem akar lemaradni. Ezt vagy elfogadja valaki, és akkor három embernek is maximálisan odateszi magát a színpadon, vagy megunja a szélmalomharcot, és elmegy inkább a “Sörhas Rock Bandbe” feldolgozásokat játszani. A zenekari tagtársaim szerencsére az előbbiek táborát erősítik.

Érdekes, amit az albumról és a fizikai formátumról mondasz, mert én már a mi korosztályunknál is rendre azt érzem, hogy ennek egyre kevésbé van jelentősége. Szerinted meddig lehet még fizikai formátum? Mi az, amiért Te ragaszkodsz hozzá?

Nekem kell a fizikai formátum. Az mp3 meg a Spotify nem pótolja azt az érzést, amikor berakom a CD-t a lejátszóba, és amíg szól a zene, lapozgatom a bookletet. Még jól meg is szoktam szagolgatni, de hát én flúgos vagyok. Mondjuk láttam ilyet másnál is, Demeter Zoli például a gitárjait szagolgatja, bár az is igaz, hogy azokat a Gibsonokat én is szívesen szagolgatnám. (nevet) A CD-re visszatérve, a polcon is jól mutat a gyűjtemény, és ma már 1-2 ezer forintokért hozzá lehet jutni a hazai rockbandák lemezeihez, a külföldiekéhez meg mondjuk 3-4 ezerért. Szóval nem kell hozzá Rockefellernek lenni, hogy az ember beszerezze, ami érdekli. Nem mindig volt ez így – mondja a 32 éves vénember –, mielőtt az internet tönkre vágta a lemezpiacot, igencsak drága mulatság volt egy-egy ilyen bevásárlás. Lehet, hogy ha ezt egy 18 éves fiatal elolvassa, kiröhög, mert nem érti, miről beszélek – hogyan is érthetné, mikor ő már abban a korban nőtt fel, amikor minden ott volt az orra előtt, az internet végtelen nagy szemétdombján. És ugye, amiből bármennyi ingyen az övé lehet, az számára már értéktelen. Ő már nem tudja, milyen bevonatozni Debrecenbe csak azért, hogy Black-Out kazettát vegyen a hónapokig gyűjtögetett zsebpénzén. Én még igen, és jó szívvel gondolok vissza arra az időszakra, amikor alig vártam, hogy hazaérve végig dőljek az ágyon, feltegyem a fülest és elmerüljek az új cuccban.

Azt ugye elmondtad, hogy melyik hazai lemezek voltak rád nagy hatással az utóbbi időben, de van-e olyan külföldi, amire felkaptad a fejed és azt mondtad, hogy hűha, ez igen?

Mindig van ilyen, bár az utóbbi időben eléggé elvesztettem a fonalat a külföldi bandák dolgait illetően. Pedig igyekszem tájékozódni, még mindig veszem a Hammert például, de még így sem igazán vagyok képben valamiért. Ami elsőre eszembe jut, az a Mastodon Stairway To Heaven feldolgozása, azon konkrétan elbőgtem magam, pedig akkor még nem is ismertem a felvétel körülményeit (a nemrég elhunyt menedzserük emlékére adták ki a kislemezt). Nem hogy nem csúfolja meg az eredetit, de benne van mindaz a zenei alázat, az a visszafogott érzékenység, ami a mai eresztés nagy részéből hiányzik. Tisztelet a kivételnek. Az Alice in Chains legutóbbi albuma is tetszett, bár a hozzá forgatott horror (?) filmecskéket nem nagyon tudom hova tenni. A zene ettől függetlenül nagyon rendben van. Olyan igazi rácsodálkozó találkozásom nem volt mostanában, legutóbb talán a Ghost Cirice klipjére mondtam azt, hogy ez igen. Egyből levágtam, hogy blöff az egész, de azok a dallamok, úristen! De ennek is már vagy három éve. Most, hogy így belegondolok, nem ugrik be más az elmúlt pár évből. Kicsit szégyellem is magam emiatt. Egyébként meg várom az új Tool albumot. (nevet)

Gyermeknevelés mellett nem tudom, mennyire van időd olvasni, filmeket nézni. Ha éppen jut rá idő, akkor miket szeretsz nézni, olvasni?

Az utóbbi bő fél évben nem nagyon jut időm az ilyen úri huncutságokra, pedig amúgy nagy könyvmoly és filmőrült vagyok. Filmek terén le is maradtam rendesen. Vannak kedvenc rendezőim, akiktől szinte bármi jöhet, ilyen Tarantino, vagy Shyamalan, két teljesen külön világ, de mindketten zsenik. Utóbbi esetében elfogult is vagyok, képes vagyok lelkesedni a félrement munkáiért is. Az Üveghez sajnos még nem volt szerencsém, viszont így látatlanban is tudom, hogy imádni fogom. (nevet) Aztán ott vannak a Coen tesók, akik szintén megajándékozták a világot néhány csodálatos alkotással. A Fargót és A félszeműt bármikor újra tudom nézni, a Nem vénnek való vidék meg szimplán az egyik legjobb film, amit életemben láttam, olyan erős alakításokkal, hogy az már érzelmileg megterhelő. Érdekes módon a Nagy Lebowskit nem tudtam megszeretni, a grunge-os/stoneres zenei ízlésem ellenére távol áll tőlem ez a füves leszarom-hangulat. Azért azt elismerem, hogy John Goodman és Steve Buscemi zseniálisak benne (mint mindenben). Szeretem a horrorfilmeket is, csak sajnos az elmúlt évtizedben nagyon kevés értékelhető alkotás született ebben a kategóriában. Az Az-ra mondjuk megérte várni, Andy Muschietti tisztelettel, ugyanakkor stílusosan nyúlt az egyébként is értékes alapanyaghoz. Az utóbbi évek sorozatai közül a True Detective az abszolút favorit, az első évad valóságos lelki feltöltődést jelentett. Matthew McConaughey fintoraiban minden benne van, amit gondolok a világról. A Stranger Things is egész hangulatos a maga retrós bájával, és – bár nem tudom, hogy valaha is lesz-e rá időm -, de a Trónok harca befejező évada is szerepel a hosszú távú terveim között. Hogy ne csak a komoly dolgokról essen szó, a teljesen elmebeteg humorra is vevő vagyok, Sacha Baron Cohen meghökkentő és politikailag egyáltalán nem korrekt ál-dokumentumfilmjeit például imádom. A Borat mindent visz, de a Brünón is mindig sírva tudok nevetni.

Mi a helyzet a könyvekkel?

Olvasni általában a vonaton szoktam. Mostanában többnyire életrajzok és zenei témájú könyvek kerülnek a kezembe, a családtagjaim általában ilyesmivel lepnek meg, persze én ennek csak örülök. Jimmy is szokott kölcsönadni olvasnivalót, Rex Brown Pantera könyvét és Duff McKagan önéletrajzát is az ő jóvoltából olvashattam el. Mindkettőt imádtam. Sajnos olyan is van, amiben csalódtam, Everett True Nirvana életrajza messze alulmúlta a várakozásaimat. Nem elég, hogy terjengős és következetlen, de nevetségesen megidealizálja Kurt Cobain alakját, miközben mindenki mást kioszt és lefikáz, legyen szó a Pearl Jamről vagy a Soundgardenről. De nem csak a zenéhez vagy a filmekhez köthető dolgok érdekelnek, hatalmas NBA-rajongó vagyok, ezért nemrég megvettem Dávid Kornél könyvét is. Ő az egyetlen magyar kosárlabdázó, aki játszott az észak-amerikai profi ligában, ami a sportág csúcsa, oda tényleg nem teheti be akárki a lábát. Az írásból is azt szűrtem le, amit a vele készült interjúkból, hogy szerény és közvetlen ember, aki rengeteget dolgozott azért, hogy elérje a céljait. Igazi példakép és a könyv is jó, ajánlom mindenkinek.

__

A Trident június 29-én, szombaton a budapesti S8 Underground Clubban (XIV. kerület, Kerepesi út 26.) lép fel a Clue társaságában. Az esemény ide kattintva található meg a Facebookon.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE