A 2017-es, őszi turnét követően, tavasszal újra Európába látogatott Chrysta Bell. Míg a tavalyi célpontok főképpen közép- és kelet-európai nagyvárosok voltak (köztük Budapest is), addig az idei koncertkörúton, elsősorban az északi régió országai kerültek a célkeresztbe. 2017 egyik legjobb lemezét készítő, és az egyik legemlékezetesebb hazai koncertjét adó Chrysta Bellt, valamint a nagyszerű zenészekből álló csapatát mindenképpen látni akartuk. Mivel Budapestről a varsói helyszín volt a legkönnyebben elérhető, így április 22-én, vasárnap reggel, felszálltunk egy fapadosra. Jól döntöttünk: este már egy varázslatos koncertnek voltunk a szemtanúi.
Chrysta Bell és Christopher Smart (Fotó: Bartek Kucz Kuczkowski)
Tamara Preston, különleges ügynök, FBI
Az a varázslat, amit David Lynch és Mark Frost a Twin Peaks-univerzummal megteremtett, nem csak a televíziózás egészét tekintve, hanem művészettörténeti szempontból is egészen páratlan teljesítmény – ha lehet ezt a kifejezést használni a szuperkreatív alkotásra. Nehéz lenne megfogalmazni mindazt a zsenialitást, amit ez a két ember, az egyszerre érzelmes és teljesen elmebajos (nem mintha a kettő kizárná egymást) történetével, a képi megjelenítéssel, a zenei aláfestéssel, a rendezéssel és talán minden idők legjobban kiválogatott és instruált szereplőgárdájával létrehozott. Hogy a huszonhat évvel ezelőtti őrületet tavaly, a sorozat harmadik évadával, a régi karakterek isteni státuszba juttatásával és az újak beemelésével tovább tudta fokozni, arra szerintem még a legoptimistább rajongók sem számítottak.
A Twin Peaks-adathalmaz további könyvekkel bővült, a sokszor teljesen irracionális történetszálak pedig új értelmet nyertek. Szép lassan kiderült, hogy semmi sem véletlen, mindennek megvan az oka, a sztori kezdete pedig olyan, fantasztikusan dokumentált (köszönet, Archivista!), messzi múltra tekint vissza, ami miatt Lynchék géniuszára a „felfoghatatlan” jelző illik a leginkább. A Tűz, jöjj velem! fontosabb és (mindennél) jobb lett, a harmadik évadot pedig minden egyes könyv elolvasása után újra kellett nézni, annyi volt az új információ. Fejezetről fejezetre, epizódról epizódra változtak meg a korábbi, nézői megfejtések, sokszor csak harmadik-negyedik nekifutásra derült fény, valami más számára egészen bizonyosan jelentéktelen, de Twin Peaks-rajongóként rettenetesen fontos dologra. Kétszer jártam végig a Seattle-közeli forgatási helyszíneket az elmúlt években, pitét ettem és átkozottul jó kávét ittam a Double R/RR Caféban, interjúztam a bennfentes helyiekkel, de a képeket nézegetve ma már teljesen mást látok rajtuk, mint akkor.
Volt azonban még valami, illetve valaki, aki egy olyan síkon tudott újat hozzátenni a képzelet és valóság zavaros elegyéhez, amitől az ember képes volt másfél órán keresztül – nincs rá jobb szó – belülről nézni a sztorit. A művészet olyan szintje volt ez, amihez foghatóval még nem találkoztam. A tavalyi turnén, a Tamara Preston különleges ügynököt alakító Chrysta Bell és az őt kísérő zenészek odavarázsolták a Roadhouse-t a metal-koncertekre ugyan kiváló, de az efféle mágiára tökéletesen alkalmatlannak tűnő Dürer Kertbe.
Welcome to Twin Peaks!
Chrysta Bell, különleges díva
A Twin Peaks miatti hype-ot a múlt évben kiválóan fel- és kihasználó díva, a csodaszép estélyi ruháit és a végzet asszonya szerepét a tavaszi turnén otthagyta Truman sheriff irodájában. Varsóban is ezt tapasztaltuk: a budapesti, belvárosi mintához hasonlóan befedett bérház udvarának egyik sarkában felállított színpadon nem Tammy, hanem Chrysta Bell, a gyönyörű hangú, dögös énekesnő jelent meg. A koncepció is módosult valamelyest: a Tammy- és Twin Peaks-hatásokat szándékosan visszafogta a művésznő, mintha csak valamiféle átmenetnek lehettek volna szemtanúi a nézők. Hogy Chrysta Bell mennyire hosszú távon akarja a Tammy-image-et maga mögött hagyni, és hogy ez mennyire fog működni, az persze kérdés. Hogy képes lesz-e a közönség valaha is elvonatkoztatni a karaktertől, az pedig egy másik (valószínűleg sohasem lesz az).
Jó dalokból szerencsére nincs hiány. Az élő előadások sokkal-sokkal erőteljesebbek, keményebbek, rockosabbak, mint a kevésbé lélegző, tökéletesre csiszolt sterilebb stúdiófelvételek. Erre a legjobb példa a Somewhere in the Nowhere EP-s Beat the Beat volt, ami úgy dörrent meg, olyan energia volt benne, hogy alig lehetett a kicsit gépies, eredeti verziót felismerni. Már a nyitó, vadonatúj 52 Hz sem a Roadhouse-t idézte, még ha az azt követő, némileg meglepő módon másodikként játszott, csodaszép Devil Inside Me igen. A setlisten jókorát csavartak a tavalyihoz képest, a dalok fele kicserélődött. Bár ősszel háromszor is láttam Chrysta Bellt, és szívesen megnéztem volna még jó párszor azt a programot, most mégis kifejezetten örültem a változtatásnak.
Chrysta Bell, Smolna, Varsó (Fotó: Bartek Kucz Kuczkowski)
Ősszel elsősorban (és érthetően) a We Dissolve és a David Lynch-csel közösen kiadott This Train lemezekre épült a show, most viszont a Somewhere in the Nowhere (szintén Lynch) és az új, négyszámos EP dalai is elhangzottak. Kimaradt a Gravity, az Angel Star, a Bird of Flames, az All The Things, a Monday, a Nick Cave-feldolgozás Do You Love Me?, valamint a két Fire Walk With Me OST dal, a Questions in a World of Blue és az instrumentális The Pink Room. Lett helyette a már említett Beat the Beat, Somewhere In The Nowhere, Night Ride, Down by Babylon, We Dissolve, Sycamore Trees, illetve az új EP korábban ki nem adott felvételei, az 52 Hz, a Blue Rose (ugye-ugye) és az Everest.
Chrysta Bell csodálatosan, kristálytisztán énekelte végig a koncertet. A saját dalok közül egyértelműen a Friday Night Fly, a Beautiful és a Planet Wide működtek a legjobban. A zenészek a Real Love után nem vonultak le a színpadról, ahogyan az eddig tavaszi koncertek többségén tették, a ráadás azonnal az alapprogram után következett.
A Sycamore Trees lélegzetelállító volt. A jelző nem túlzás. Az énekesnő pontosan tudja, hogy mit jelent a Twin Peaks-rajongóknak ez a dal. Persze, csodálatos az eredeti, de élőben hallani, egy autentikus személytől, az egészen nehezen megfogalmazható hangulat és élmény. (Hasonló érzelmi mélységet legutóbb a primosteni Mark Lanegan-koncerten, az On Jesus Program alatt tapasztaltam, de ott sokkal inkább Lanegan bődületes hangja és a dal szövege miatt.) És hogy nem csak én éreztem ezt így: az utolsó hangot követően legalább két-három percig tartó taps és kiabálás jelezte a szemmel láthatóan meghatódott énekesnőnek, hogy itt most valami egészen különleges dolognak voltunk a szem- és fültanúi. A legnagyszerűbb koncertélményem volt eddig az évben!
A zenekarba visszatért a stúdiófelvételeken is szereplő gitáros, Jon Sanches. Jont a legutóbbi turnén Cole Hanson helyettesítette, aki emberileg és zenészként kiválóan beilleszkedett a többiek közé. Nem tudnék különbséget tenni közöttük, fantasztikusan változatosan játszottak mindketten. A basszusgitárt ismét az énekesnő producere, az alanyi jogon Twin Peaks szereplőnek látszó Christopher Smart kezelte, a dobok mögött pedig a számos texasi rockzenekarból (Young Heart Attack, MoTel Aviv, Stereo Is A Lie, stb.) is ismert, brutálisan jól ütő Jayson Altman ült. Kivétel nélkül nagyszerű, alázatos zenészek, akik hangszereikkel Chrysta Bell minden egyes rezdülését lekövették. Külön-külön is kiemelhetném őket, mert tényleg minden egyes lefogott hangnak pontosan megvolt a helye, minden ritmusnak fontos volt a dinamikája.
Chrysta Bell szokás szerint végig nagyon barátságos és kedves volt. Amikor az Undertow-t konferálta fel, némileg belebonyolódott abba, hogy pontosan hány hónapja is lehet meghallgatni az új EP-t. Az énekesnő Tammy Prestonhoz méltó eleganciával vágta ki magát a megmosolyogtató helyzetből.
„Az idő egy vicces dolog” – mondta az énekesnő, talán egy kicsit a Twin Peaks utolsó részének végső pillanataira is utalva.
Senki sem volt a helyszínen, aki ne értett volna egyet vele.
___
Chrysta Bell – We Dissolve Tour 2018
Időpont: 2018. április 22.
Helyszín: Smolna, Varsó
Zenészek:
Chrysta Bell – ének, gitár
Jon Sanches – gitár
Christopher Smart – basszusgitár, vokál
Jayson Altman – dob
Setlist:
- 52 Hz
- Devil Inside Me
- Night Ride
- Friday Night Fly
- Somewhere In The Nowhere
- Blue Rose
- We Dissolve
- Beat the Beat
- Undertow
- Down by Babylon
- Real Love
- Sycamore Trees
- This Train
- Everest
- Beautiful
- Planet Wide
- Swing With Me
___
(A helyszínen nem lehetett fényképezni, ezért a beszámolóhoz az egyetlen, hivatalos fotót készítő Bartek Kucz Kuczkowski képeit, illetve korábbi koncertek videóit használtuk fel. A tiltás a hely szabályzatának megfelelően történt, nem Chrysta Bell kérése volt.)
