Itt van végre az új Ozone Mama CD! Két bődületesen erős kiadvány, a The Starship Has Landed (2011) és a Freedom EP (2013), valamint a ritmusszekció komplett cseréje után Gábor Andrisékon volt a világ szeme. Vajon merre indulnak majd tovább Székely Marci énekessel? A Magyarország legamerikaibb zenéjét játszó Ozone Mama azonban most sem okozott csalódást. A zenekar az eddigi legerősebb, és legváltozatosabb anyagával esélyt teremtett magának arra, hogy új szintre lépjen.
Ozone Mama: Sonic Glory (2015)
Ozone Mama Has Landed
Az Ozone Mamával kapcsolatban szinte minden beszélgetés során előkerül az a kérdés, hogy rendben, ezek a srácok nemzetközi szinten is erős anyagokat szállítottak le eddig is, de mégis hogyan lehet, hogy nem kopogtattak még be úgy isten igazából az egyébként teljesen jogosnak látszó sikeresség/ismertség kapuján?
Lehet-e ezt arra fogni, hogy az a baj itthon, hogy angol nyelven nem könnyű érvényesülni a mainstream médiában? Lehet-e az általános közízlés igénytelenségét kárhoztatni? Fontos-e egyáltalán egy ennyire amerikai zenét játszó zenekarnak úgy tekintenie Magyarországra, mint hazai pályára?
Számos kérdőjel, amit érdemes, és oda is kell biggyeszteni az Ozone Mama eddigi pályafutásának értékelésekor. A válaszokat pedig szerintem az idő fogja megadni, mert – hogy egy picit előreszaladjak a lemez értékelésében – a Sonic Glory bizony a világ bármely részén megállná a helyét! Az albumot hallgatva ugyanis szó sincs kopogásról. Némi szerencsére lesz csupán szükség, és akár be is rúghatják azokat a bizonyos kapukat az új lemezzel Székely Marciék!
Hifreedom
Az SG-t már napok óta elérhetővé tették a srácok a Deezeren, ahonnan offline verzióban is le lehetett tölteni az albumot a mobilokra. Mivel az elmúlt hetekben rengeteget utaztam, ezért nagyon jól jött ez a lehetőség a fizikai formátum megjelenése előtt, mert csak egy jó minőságű fejhallgatót kellett csak magamhoz vennem, így – ha nem is olyan jó minőségben, mint az azóta beszerzett CD-n – de egészen élvezhető formában, többször is végigpörgethettem a Sonic Gloryt útközben.
A budapesti L.V. Hang Stúdióban, analóg eszközökkel és módszerrel rögzített lemez keverése a New York állambeli Poughkeepsieben, míg a masterizálás Los Angelesben folyt, úgyhogy gondolhatjátok. A hangszerek csodaszépen szólnak, külön-külön is érdemes rájuk odafigyelni, az utolsó előtti Hope-ot pedig minden hardcore hifistának ajánlom meghallgatni!
És ha már a Hope-ot hoztam fel példának: számomra valahogy teljesen irreálisnak tűnik, hogy Magyarországról hogyan lehet egy ennyire szellős, a végtelen arizoniai sivatagon átszelő amerikai utak hangulatát, vagy ha nagyon nevesíteni akarjuk, akkor a Live legcsodálatosabb pillanatait idéző dalt írni?!
De ne szaladjunk ennyire előre!
A zenekarban a legutóbbi kiadványhoz (Freedom EP) képest teljesen kicserélődött a ritmusszekció. Tiszai Vivien és Takács József el, helyettük érkezett Dobos Gergő basszusgitáros valamint Gulyás Máté dobos. Mivel a váltás óta már többször is láttam őket élőben, ezért nyugodtan állíthatom, hogy két egészen kiváló zenészt sikerült Andriséknak csatasorba állítani.
Egy három dalos, első blikkre tipikus, jó értelemben vett OM slágerrel indul a lemez. Úgy tudom, hogy talán az első videó is ezek közül fog kikerülni, volt is nagy harc a fiúk között emiatt, és ezen csak azért nem csodálkozom, mert eddig ahány emberrel beszélgettem a lemezről, nagyjából annyi különböző dal lett kedvencként megjelölve. És ez az egyik hatalmas erőssége a Sonic Glorynak! Én speciel mondjuk nem ezek között találtam meg az enyémet, de én meg ugye mindenhol a grunge-ot keresem, úgyhogy az én szavazatom nem számít egynek.
Sokan fogják még agyondicsérni a Good Times Roll/Backdoor Man/Gypsy Girl trió tagjait egyenként is, mert valóban nagyon erősek így együtt. Ha dönteni kellene, én akkor a nyitó Good Times Rollra voksolnék, mert az a dal már a kezdés első másodperceiben bepengetett, Jeff Amentes üveghanggal megvett!
Ha azonban fogadni is kellett volna az első klipre, nálam a werkfilm alatt is hallható Kings and Rulers lett volna befutó, ami akkora sláger, amekkorát tényleg nem nagyon lehetett hallani a vintage/pszichedelikus vonalon itthon, és külföldön is csak nagyon keveset. Van benne egy csipetnyi, jól eső Rival Sons, meg némi Graveyard feeling is.
Werkfilm a King And Rulers-szel
Az első igazi favoritom mégis a Lovelight volt, ami – ahogyan a Lángoló Gitárokon Marci is fogalmazott – egy valódi hippi sláger. De hogy egy kicsit mélyebbre ássunk a gyökerekben, nekem először a Lynyrd Skynyrd és a Vicious Cycle/God & Guns időszak jutott eszembe a Hammonddal és női vokállal megtámogatott szerzeményben. Aztán persze leesett: ez a dal tökéletesen illene az utolsó, számomra „minden idők” The Black Crowes soralbumára, a Before the Frost… Until the Freezre. Talán Marci is kicsit visszafogottabban énekel itt a verzékben, hogy aztán olyan jóleső Cornellesen kieressze a hangját a refrénben, amitől egészen változatosak lettek az énektémák dalban. Andris egy feelinges slide-os szólót tol, ott van az a kötelező kiállás is utána úgy, hogy azt az óceán túloldalán sem csinálnák jobban. Óriási dal!
A Lovelightot követő Siren’s Callban aztán végre megtaláltam Andris Monster Magnet hatásait, és emiatt talán ezt a dalt hallgattam meg eddig a legtöbbször. Ha valaki szereti a Last Patrolt, különösen a Milking The Starsos hangszerelésben, az imádni fogja ezt is! Persze Dave Wyndorfra is hatottak valakik, akiket én sajnos annyira azért nem ismerek, mert nem ástam még vissza a dinoszauruszokig (akiket meg mint tudjuk, egyesek szerint az Ørdøg ördög tett ide), de a ’90-es években szocializálódott fülek hozzám hasonlóan a New Jersey-i élő legenda utóbbi munkáit – lásd még az októberben megjelent Fire and Cobras/Mastermind vintage hatású újrafelvételeit – fogják emlegetni!
Némi grunge?
Aztán persze kibújt belőlem a grunge rajongó, és elkezdetem seattle-i füllel hallgatni az albumot. Ott van a Man on the Run, azzal az állati jó, wah pedálos szólóval, amit akár a korai Pearl Jam éra Mike McCreadyétől is hallhattunk volna, és amit Andris azzal a Hendrixes lezárással koronáz meg. A refrén itt is mindent visz, ma már ez az egyik legnagyobb kedvencem a lemezről.
A Hard Timesban a keménységet tekintve van némi Soundgarden, valamint nem konkrétan, de feelingre nagyon a Lightning Boltos Pearl Jam. Mintha Boom Gaspar ott szőné a Hammond szőnyegeket a háttérben. És hogy szól már az a basszus! Gergő játéka, és Máté dobolása is itt a legkarakteresebb szerintem. Nagyon jó igazolások mindketten, a csapattársak és a szurkolók is szeretik őket, úgyhogy a játékosügynököknek és a menedzsereknek is jár a kiemelt bónusz! A Hard Timesra visszatérve, van még azért itt szerencsére némi Monster Magnet hangulat is, ami öröm persze, Marci meg újra csak hatalmasakat énekel a refrénben, a végén pedig egy szintén Cornelles üvöltéssel zárja a dalt.
Ezek után lesz olyan Grungery olvasó, aki ne akarná meghallgatni majd?!
A dal szövege nagyon fontos üzenet azok számára, akiknek kell egy kis pozitív lökés, hogy túllépjenek a látszólag megoldhatatlannak tűnő problémákon. Az utolsó sor „Have some faith yourself, don’t just sit here waiting / A new day has come for you” méregerős, mint ahogy az album számomra kiemelkedően legjobb refrénje is:
„Hey you don’t have to make it harder than it has to be
Hey we all know the rules and life has taught us
How to play the game”
A Grungery olvasóknak mindenképpen a Hard Timest és a Man on the Runt ajánlom elsősorban, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb az összes dal be fog jönni, mert a lemez hallgattatja magát, sehol nincsenek rajta üresjáratok.
A lemezt lezáró AC/DC (Big Guns)/Lynyrd Skynyrd stílusú Ain’t No Place of Mine, herflivel és Marci kicsit szemtelen énekével akkora nagybetűs Southern Rock, amilyet eddig csak Jacksonville környékéről hallhatunk. De ez most Budapesten készült, és ahhoz, hogy valaki egy ilyet tudjon írni, ahhoz igazán megszállott déli rockernek kell lennie. És most természetesen nem az Óbuda/Újbuda viszonylatra gondoltam, bár itt az sem lenne túl nagy tévedés.
Backdoor Man
A Sonic Glory talán annál is jobban sikerült, mint amire előzetesen számítottam.
Kicsit talán vintage-esebb, több benne a ’60-as és a ’70-es évek, és talán kevesebb a Monster Magnet úgy általában annál, mint amit vártam. Talán az olyan korábbi, grunge hatású dalokból is kevesebb van, mint a nagy kedvenc Off The Rail, és olyan mocsári zúzdák sincsenek a dalokban, mint mondjuk a San Franciscoban.
Persze az alkotási folymat nem lehetett könnyű. Az új album kapcsán Andrisékon nem csupán azért volt a világ szeme, hogy vajon zenei szempontból meg tudják-e ugrani a következő szintet. Magyarország legamerikaibb rockzenekarának még egy dologgal meg kellett küzdenie. Azzal, hogy végre ne úgy gondoljanak rájuk, mint arra a „jó kis zenekarra”, ahol az a „dögös csaj dobol(t)”. Mert az Ozone Mama egy sokkal-sokkal fontosabb anyagot hozott most össze, és messze jobb zenét játszik annál, mint hogy bárki is csupán a külsőségek alapján pozícionálja őket. Az OM a kétkedők számára csattanós választ adott.
A zenekar az eddigi legerősebb és legváltozatosabb anyagával esélyt teremtett magának, hogy új szintre lépjen. A nemzetközi szintre.
A Sonic Glory egyértelműen az év legjobb hazai, angol nyelvű albuma.
És szerintem nem csak szerintem.
Short Report
Ozone Mama: Sonic Glory
Megjelenés: 2015. szeptember 25.
Ozone Mama: Székely Marci (ének), Gábor Andris (gitár), Dobos Gergely (basszusgitár), Gulyás Máté (dob)
Közreműködik: Szinyéri Tünde (vokál), Premecz Mátyás (Hammond, mellotron), Tátrai Sándor (akusztikus gitár), Horváth Mihály (herfli)
Tracklist: Good Times Roll | Backdoor Man | Gypsy Girl | Hard Times | Kings And Rulers | Lovelight | Siren’s Call | Man On The Run | Hope | Ain’t No Place Of Mine
További cikkek az albumról:
