Tavasz utolsó napján jelent meg Duff McKagan legújabb szólólemeze Tenderness címmel. A rengeteg country-hatás, a sokszor merengő, lassú, akusztikus gitártémákra épülő dalok a rajongókat és az újságírókat is megosztották. A ma már teljesen tiszta életet élő, folyamatosan alkotó seattle-i zenésznek van mondanivalója: gondolatait hamisítatlan, kortárs amerikai zenébe csomagolva nyújtja át mindazok számára, akikben megvan a kellő nyitottság és fogadókészség. Lemezkritikánk.
Duff McKagan – Tenderness (2019)
„Az időnek – még akkor is, ha szubjektív élményszerűsége gyengül vagy megszűnik – tárgyi valósága van, dolgozik, ’időzít’, változást érlel.” (Thomas Mann)
__
Mindenki hazudik
Még csak a második dal legelején jártunk. „Mindenki hazudik, nekem viszont az igazságra van szükségem. Mindenki próbálja rád nyomni a nézőpontját” – énekelte Duff McKagan az It’s Not Too Late-ben. Nem mondhatni, hogy újszerű gondolatok voltak, mégis ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a lemezbe. Az első találkozásra egy hosszú, fárasztó munkanap után, viszonylagos nyugalomban került sor. Akkor még nem tudtam, hogy mennyit számított, hogy az időzítés és a körülmények tökéletesek voltak. Teltek múltak a napok és szinte minden egyes este előkerült a Tenderness. Ma is. Miközben ezeket a sorokat írom 22:32 van és épp a Last September szól.
Kivételesen nem bírtam ki, elolvastam néhány angol és magyar nyelvű kritikát a sajátom megírása előtt. A különbség hatalmas volt. Míg a külföldi oldalak szinte egyöntetűen elismerték az anyagot, addig a magyar online sajtó a kétségeit sorolta a kiadvány koncepciójával (szöveg, zene) kapcsolatban. Persze, aki még ma is az It’s So Easy-t várja Dufftól, pláne itt, az csalódni fog, de annak felesleges is volt leülnie a billentyűzet mögé. Egy McKagan szólóanyag biztosan nem neki szól. Akik valaha is tovább láttak a Use Your Illusion lemezeknél, pontosan tudják, hogy a seattle-i fickó életútjában ez a lemez a logikus következő lépés.
A szubjektivitás (értsd: kinek mi és mennyire tetszik, vagy mi és mennyire nem) nem határozhat meg mindent egy-egy kritika esetén. Egyszerűen szükség van bizonyos mértékű objektivitásra. Nem lehet(ne) olyat írni egy címlapon mondjuk, hogy „a Slayer a világ legjobb zenekara”, mert nem az. Neked sem, nekem sem. Valakinek biztosan, de ezek a dolgok nem egyetemlegesek. Persze, hogy a példánál maradjunk: a Slayer király, sokan szeretik, rossz, hogy visszavonulnak, de az előbb idézett kijelentések teljesen komolytalanná és hiteltelenné teszik a szerző más, egyébként érdekes és fontos gondolatait. Pont úgy, mint amikor valaki Slash bevonásának hiányát emlegeti fel Duff szólóalbumával kapcsolatban. Tényleg van, aki még mindig itt tart? Nevetséges! Furcsának és szomorúnak találom az objektivitás teljes kizárását és azt, hogy esélyt sem adtak ennek a lemeznek azok, akik valóban nagy közönséget tudnak elérni a felületeiken (tisztelet a kivételnek). Mi Magyarországon vagyunk, a lemez meg az amerikai folklórban gyökerező dalokat tartalmaz, de ettől még lehetett volna kapcsolódási pontokat találni.
Aki akart, annak sikerült is.
Tenderness, a lemez
Tenderness? Az angolul tudók kapásból rávágják, hogy „gyengédség”. Duff azonban nem ebben az aspektusban használja a kifejezést. Sokkal tágabban, a címet inkább „féltő/szerető gondoskodás”-ként értelmezi. Erre utal minden egyes megnyilvánulása és pontosan ezt szimbolizálja az a meghitt kép is a feleségével, a CD bookletjének közepén. Én elhiszem Duffnak, hogy komolyan foglalkoztatják a társadalmi problémák, hogy a dalain keresztül tenni akar valamit. A szövegeit néhányan kicsit szájbarágósnak tartják, de nekem, mint többgyerekes gyakorló apának ezek a témák valós idejű és jövőbeli problémák, úgyhogy egyébként is nehéz lenne figyelmen kívül hagyni őket. Még ha a világ másik felén is történtek/történnek az itt megemlített dolgok, lehetetlen kivonni magunkat a hatásuk alól.
Szóval Duff sok mindent el akart mondani: a lemezen hallható 11 dalból egy kivétellel mindegyik új szerzemény. Egyedül írta őket, a Guns N’ Roses Not in this Lifetime… turnéja során. A Wasted Heart eredetije a 2009-es Loaded lemezen (Sick) már szerepelt korábban. Finoman nyúltak csak hozzá, alapból is illene a Tenderness dalai közé.
Az album producere egy alt-country zenész és dalszerző, Shooter Jennings volt. Az ő neve kevésbé lehet ismerős a grunge-rajongók számára, Seattle-lel eddig semmilyen kapcsolata sem volt, de ha nagyon-nagyon döcögősen is, azért lehet egy halovány, közös pontot találni: Jennings énekelt a Tantric nevű louiseville-i post-grunge banda Mosquita című dalában (37 Channels LP, 2013). Ahogyan Kevin Martin, a Candlebox frontembere is vendégszerepelt a Tantric egy másik dalában („The One” a címe és elsősorban miatta olyan jó). Szóvel ennyi, én szóltam, hogy döcögős lesz!
De vissza a lemezhez!
A Tendernesst Duff punkosan pimasz, néha-néha haloványan Mick Jaggerre emlékeztető hangja határozza meg elsősorban: nem egy tipikus rocksztár orgánum az övé, ráadásul egy ilyen lassú és nyugodt, szövegcentrikus anyagon a nyersessége különösen kontrasztossá válik a zenei finomságokkal szemben. De ahelyett, hogy zavaró lenne, kifejezetten jól esik, hogy nem simul negédesen a country alapokra: mintha pont ettől válnának valódivá és valóságossá a társadalomkritikus vagy éppen jobbító szándékú gondolatai.
Amikor aztán a többi dalhoz képest kicsit tempósabb Chip Awayben azt énekli, hogy „On history, had some great men, some badass motherfuckers who didn’t give a shit”, az azért hat annyira őszintének, mert a flegma hanghordozás miatt szinte azonnal a seattle-i utcákon lógó szőke kissrác képe jelenik meg előttünk. Az ilyen szintű lazaság nem lehet felvett dolog. Vagy ott van az iskolai/templomi lövöldözésekről szóló Parkland, aminek az ismétlődő sorait ugyanezzel a pimasz hanghordozással adja elő: „Oh shit, have you heard about Parkland [Columbine/Sandy Hook/etc.], yeah it happened once again, another school, another fuckin’ heartache!”
A hajléktalanságról szóló Cold Outside – valószínűleg helyhiány miatt – lemaradt a vinyl-verzióról, a CD-n és a digitális platformokon viszont meghallgatható. Ez újra csak egy lassú country dal, de annyira jó, hogy Duff helyében én inkább az eredetihez képest túl sok újdonságot nem tartalmazó Wasted Heartot hanyagoltam volna helyette.
Nagyon szépek a gospeles női vokálok a Feelben, de a legjobban a két leghosszabb dal, az eredetileg a #metoo mozgalom támogatására írt Last September és a záró, nagyszerű szaxofon szólókkal megtámogatott, himnikus Don’t Look Behind You tetszik. Ha valaki a Guns N’ Roses-kapcsolatot keresné a lemezen, akkor az utóbbi az a dal, amelyik egy kicsit más hangszereléssel, Axl hangjával is simán működne.
Teljesen más lemez ez, mint bármelyik korábbi Duff-kiadvány, legyen szó szólóalbumról, Loaded anyagokról vagy akár a Neurotic Outsider projektről. Leginkább talán a két Walking Papers lemezzel lehetne párhuzamot vonni, de inkább csak gondolati és hozzáállásbeli szinten, nem a konkrétumokén. Árulkodó, hogy a Tenderness köszönet rovatában a következőket írja McKagan: „Jeff Angell, Ben Anderson és a lehetetlen ritmusok mestere, Barrett Martin. A Walking Papers rengeteget adott nekem a gótikus-alternatív dolgain keresztül. [A Walking Papers] a zene temploma volt számomra!” Jeffék indirekt hatása mellett van még egy seattle-i előadó, akinek a hatása felfedezhető az album bizonyos pontjain: az áprilisban elhunyt Shawn Smith (Satchel, Brad, Pigeonhead) zenei látásmódja – főleg a zongorával is kísért, magasabb fekvésű dalokban – tagadhatatlan.
Összefoglalás
A Tenderness egy valódi otthon hallgatós, lemezjátszó mellé leülős, szövegböngészős anyag. Gyönyörűen szólnak az akusztikus gitárok, a hegedű, a zongora, az egész lemez telis-tele van kiváló hangszerelési megoldásokkal. Valódi audiofil élmény, talán ez lehet az elsődleges oka annak, hogy hatalmas csúcspontok nélkül is kifejezetten hallgattatja magát az anyag (persze jó hangcucc is kell hozzá). A hangzása mellett a Tendernesst a gazdag hangszerelési megoldások határozzák meg: érdemes végigböngészni a kritika végén, hogy milyen sok hangszeres és vokalista működött közre az elkészítésében.
Egy ilyen lemezt csak egy akkora élettapasztalattal rendelkező személy írhat meg, mint Duff McKagan. Egy férj és családapa, aki felelősséget érez és vállal. Egy ember, aki visszatalált a helyes útra és aki azon dolgozik, hogy valamiféle változást érjen el a rendelkezésre álló eszközeivel, a szövegivel és zenéjével. És ha ez a változás csak egyetlen hallgatójában is megtörténik, már megérte belevágnia a dologba. Duff minden tekintetben hiteles fickó, a világhoz, a körülette lévő dolgokhoz való hozzáállása sokak számára követendő példa lehet(ne).
„Soha ne nézz vissza, talán megvakít téged [ha megteszed], mindannyian az igazságot akarjuk, mindannyian valami újat akarunk” – énekli valamiféle ars poetica-ként a Don’t Look Behind You refrénjében. Bárcsak többen lennének, akik hasonlóan gondolkodnának.
És cselekednének.
__
Duff McKagan – Tenderness (2019)
Megjelenés: 2019. május 31.
Kiadja: UME (Universal Music Enterprises)
Producer, keverés: Shooter Jennings
Közreműködik:
Duff McKagan – ének, gitár, basszusgitár
Shooter Jennings – gitár, billentyűk, vokál
John Schreffler – gitár, slide gitár
Aubrey Richmond – hegedű, vokál
Jamie Douglass – dob, percussion
The Waters – vokál
Jonathan Wilson – gitár, billenytűk
Jon Graboff – pedal steel
Steve Elliot – gitár
Chuck Findley – trombita
Brian Scanlon – szaxofon
Matt McKagan – harsona
Mike Squires – vokál
Dalok:
- Tenderness
- It’s Not Too Late
- Wasted Heart
- Falling Down
- Last September
- Chip Away
- Cold Outside (csak CD-n és a digitális kiadványon)
- Feel
- Breaking Rocks
- Parkland
- Don’t Look Behind You
