Áprilisban debütált a Grungery-n az Így játsztok ti rovat, és a megtekintések számából úgy látjuk, hogy sikerült olyan tartalmat találnunk, amit szívesen olvastunk el mindannyian. A Timár Attila, kiváló zenei újságíró barátom ötletéből indított sorozat most nagy kedvencünk, a Pearl Jam különböző zenekarokra gyakorolt hatását vizsgálja. A mostani cikket már Attilával megosztva írtuk, emiatt annyira sok anyagunk lett, hogy a Pearl Jam kört több részletben fogjuk leközölni. Íme az első, fogadjátok szeretettel.
Aaron Lewis (Staind)
Stone Temple Pilots
„Láttad az új Pearl Jam klipet az MTV-n? Tök jó szám, csak azt nem értem, Eddie Vedder miért festette vörösre a haját…“ 1993 májusában több ezer tinédzser csodálkozott el ezen világszerte, és tegyük hozzá, a hiba nem feltétlenül az ő készülékükben volt. A Stone Temple Pilots nem sokkal korábban kiadott debütalbumának második klipje ugyanis még a Pearl Jam rajongókat is simán megtéveszthette: a zene, a dallam, a hang, és a szám hangulata alapján is lehetett volna a várva várt új PJ lemez első kislemeze.
A San Diego-i Stone Temple Pilots a Grunge Big Four mellett mindig is a lenézendő ötödiknek számított, a kritikusok imádták gyűlölni őket. Szó, ami szó, a Plush klipjében Scott Weiland még Eddie Vedder grimaszait sem átallja megidézni, a Core másik húzónótája, a Creep pedig egyenesen Kurt Cobain életuntságát visszhangozza. Maga Weiland sokszor elmondta ekkoriban, milyen nagyra tartja e grunge ikonokat, de közben persze próbálta kihangsúlyozni saját karakterüket is.
Ennél is tovább ment Dean DeLeo gitáros, aki így fakadt ki: „Kurvára elegem van már abból, hogy egyfolytában a seattle-i bandákhoz hasonlítanak minket! A Core számainak jó részét a tesóm, Robert írta, aki a mai napig nem is hallotta a Pearl Jam lemezt!“
Annyi bizonyos, hogy az Alice In Chains témák és a Pearl Jam hangulatok mellett a Core olyan direkt, arcba mászós rocktémákat is fel tudott sorakoztatni a Sex Type Thing vagy a Crackerman révén, amiket mondjuk Eddie Vedder vagy Stone Gossard (ekkor már) aligha tudott volna megírni, és a lemezt záró Where The River Goes epikus témája is inkább idézte a Led Zepet, mint Seattle-t.
Igazából, ha az összes grunge lemezt nézzük, a (jóval poposabb) Nevermind mellett aligha találunk még egy olyat, ami ekkora, jó értelemben vett slágerparádé lenne, mint a Core. Talán nem ez a később egyre egyedibbé váló Stone Temple Pilots abszolút csúcsteljesítménye, de a nyolcszoros platinastátusz elérése, vagy az a tény, hogy a nagy amerikai rockrádiók azóta is műsoron tartják az album javát, mind azt mutatja, hogy mégis csak egy valódi klasszikussal van dolgunk.
(TA)
Moist
Az 1992-ben alakult Moistról senki nem állíthatja, hogy különösebben megpróbálta volna véka alá rejteni legfőbb hatását. A klipesített Push-sal bemutatkozó vancouveri csapat fél perc alatt elénk rakta Eddie Vedder kanadai unokaöccsét, aki a mester hangszínét, intonációját, sőt, még a levegővételét is tökéletesen reprodukálta. David Usher fazonilag inkább volt a tinilányok kedvence, mint Eddie, hangja pedig időnként azért picit magasabb és hisztérikusabb jellegű volt, de senki sem tagadhatja, hogy alapvetően ez mégis csak ugyanaz a kávéház.
A Silver c. debütalbumot először egy független kiadó adta ki, de aztán persze hamarosan egy major (a kanadai EMI) is ráugrott. 400 000 eladott lemezzel azonban akkoriban nem lehetett bankot robbantani, és mivel az USA-ban a kettes lemez sem kavart nagyobb hullámokat, így a Moist végképp beleragadt a kultikusnak minősíthető kanadai alternatív rockzenekarok táborába (ld. még a zseniális I Mother Earth-t.)
Miért érdemes mégis rákeresni a 94-es Silver lemez számaira, netalán levadászni a lemezt az e-Bay-en?
Egyrészt azért, mert az öttagú csapat billentyűse, Kevin Young olyan színeket hoz a zenébe, amelyek Pearl Jam-földön sosem voltak fellelhetők. A záró, lassú Low, Low, Low egyenesen az ő játékára épül, és a visszafogott zongorával kísért dallamok bizony sokáig benne maradnak az ember agyában.
Másrészt Kevin a gyorsabb számokban – cseppet sem szokványos módon – gyakran hamisítatlan rock n’roll klimpírozással repíti előre a témákat. Boogie-woogie zongora egy „Pearl Jam-klón“ zenéjében? Talán nem ártott volna Eddie Veddernek sem belehallgatnia, mielőtt magára zárta a stúdiót, hogy felvegye a Vitalogy témáit.
A Moist melletti legfőbb érvet mégis Kovács Peti egy régi Metal Hammeres kritikájából vett gondolat jelentheti: 20 év távlatából már nem az számít, ki játszott először grunge-ot (nu metalt, stricicore-t, vagy akármit), hanem az, ki írt jó számokat.
És így nézve ez a Silver esetében már nem kevesebb, mint 11 ütős érvet jelent.
(TA)
Staind
A Staind akkor kezdett el grunge hatású zenét játszani, amikor a világ zenei palettája már csak nyomokban tartalmazott új anyagokat régi Seattle-i kedvencektől. A Springfieldből (Massachusetts) induló csapat eddig hét albumot jelentetett meg, a legutóbbit 2011-ben. Az első kiadvány, a Tormented csupán négyezer példányban jelent meg, emiatt a gyűjtők manapság már őrült összegeket is képesek kifizetni egy-egy példányért.
Valószínűleg a négyezer darabos kategóriában is maradt volna a csapat még jó sokáig, ha nem látta volna meg egy koncerten őket Fred Durst, a Limp Bizkit énekese. A látottak hatására a piros sapkás felkarolta nem csupán szerződtette a csapatot a kiadójához, hanem – a Bizkitnek illetve a new metal divatnak köszönhetően – eleinte egy kicsit a maga képére is formálta a Staindet. A nyilvánvaló grunge hatások mellett ott voltak a kor-tipikusan lehangolt gitárok, a kornos riffek, és a rapperszerű fura mozgások a klipekben.
Soha nem tudtam őket megszeretni teljes szívemből, de azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül. Sterilek voltak, néha megjátszósak. Pont az hiányzott belőlük, amitől a Seattle bandák működtek: az őszinteség. És bár sokan – minimum 7 millióan – a nagy áttörést hozó, és a legtöbb eladott példányt produkáló Break The Cycle-t kedvelik a legjobban, nekem elsősorban mégis a soron következő, 14 Shades Of Grey album tetszik a Staind munkásságából (a Fray című dal kötelező meghallgatni való minden grunge rajongónak, klikk ide érte).
Valószínűleg viszonylag gyorsan a süllyesztőbe is került volna a csapat, ha nem lenne egy annyira zseniális énekese, mint Aaron Lewis. A fickó tényleg egy géniusz, elég csak meghallgatni, hogy hogyan hajt fejet Seattle nagyjai előtt saját, akusztikus koncertjein. Hátborzongatóan jól prezentálja a Pearl Jam és az Alice in Chains dalait, de a Tool klasszikusokhoz is úgy nyúl hozzá, ahogyan arra csak nagyon kevesen képesek.
Így utólag talán kevésbé meglepő, hogy a Staind-ben hogyan tudta olyan kiválóan hozni az egyes dalokban Eddie Veddert, néha Layne Staleyt, vagy egyszer-egyszer Kurt Cobaint. Mikor mire volt szüksége producereknek. Az egyik legismertebb Staind slágert, az Eddie hangszínen és hangsúlyokkal elénekelt It’s Been A While-t emiatt soha nem is sikerült megszeretnem. Jó lett volna Aaron saját hangját is hallani a dalokban.
Viszont, hogy egy kicsit Aaron és a Staind védelmére is keljek, az egyik, ha nem a legmélyebb Layne Staley megemlékezés is az ő nevükhöz fűződik. A 14 Shades Of Grey albumon a stílszerűen csak ’Layne’-nek elnevezett dal valószínűleg a legjobb Alice in Chains szám, amit nem az Alice in Chains valamelyik tagja írt meg.
És ha már az ímént a saját hangokat említettem, az utóbbi években Aaron visszatért a gyökereihez, és countryban utazik. Eddig két kiadványa jelent meg, amiből az első, a Town Line EP 2011-ben jött ki. Nem túlzás azt állítani, hogy valami egészen zseniális lett. Az utóbbi évtizedek legeslegjobb country stílusú, sztorizós, kicsit önéletrajz típusú dalát a Country Boyt idelinkelem, mert annyira, de annyira jó, hogy ha csak egy ember is itt ismerkedik meg vele a Grungeryn, már megérte elindítani a blogot. Annyira szeretem, hogy egy időben ez volt a csengőhangom is.
És bár az Így játsztok ti rovat azt kívánja bemutatni, hogy a grunge nagyjainak hatására milyen zenekarok nőttek ki a földből vagy éppen változtatták meg a stílusukat, de olyanra még nem volt példa, hogy valaki egy dalban mea culpázni kezdjen emiatt. A Country Boy második versszakának szövege ugyanis meglepő önkritikával nyúl vissza a staindes, nagykiadós kezdetekhez. Következzen Aaron őszödi beszéde. Kőkemény.
„Now it’s been 12 years since I sold my soul to the devil in L.A.
He said sign your name here on the dotted line and your songs they all will play
He set up shop on sunset, he put me up at the Marquee
He said you wanna sell a million records boy you better listen to me
He said change your style, whiten your smile, you could lose a couple of pounds
And if you want to live this life, you better lose that wife, do you need your friends around?”
(PM)
(folyt.köv)
