Megjelent a legújabb Jerry Cantrell-szólólemez, immáron a negyedik a sorban, ezzel pedig a gitáros-dalszerző papíron beelőzte saját maga korszakokra bontott Alice in Chains-életművét (ott ugyebár három régi és három új érás LP szerepel a listán). És hogy miért csak papíron? Mert a kilencdalos I Want Blood pontosan olyan lett, mintha Cantrell William DuVall nélkül énekelte volna fel a soron kövekező Alice in Chains lemezt. Íme egy pazar album, ami rengeteg kérdést vet fel a jelennel és a jövővel kapcsolatban.
Szerettem a régi világot, a nyolcvanas évek végét és a kilencvenes évek elejét, a nagykiadók korát. Jó volt zeneszerető embernek lenni, mert a jól bevált rendszernek és a remekül kitalált folyamatoknak köszönhetően kiszámíthatóan működött az iparág. A megjelenések ütmezve voltak, elindult egy normális felvezető kampány, jöttek a kislemezek és a klipek a megfelelő sorrendben, megjelentek az első interjúk, kilőtték a turnékat, vagyis minden apró részletet kidolgoztak a színfalak mögött munkálodó háttéremberek.
Bár nem mindig szerették, de a befektetett pénzéért – többek között az iszonyú hosszú stúdióidő(k)ért – cserébe határidőket és minőségi kontrollt kaptak a nyakukba a művészek. A feszültség gyakran tapintható volt: az időszak jól ismert története, amikor Layne Staley a Sludge Factory szövegében egy telefonbeszélgetés után beleállt a kiadó emberébe, egészen pontosabban az utolsó határidős ultimátumába: „Call me up congratulations ain’t the real why. There’s no pressures besides brilliance, let’s say by day nine. Corporate ignorance lets me control time. By the way, by the way.” A játékszabályok betartásával végül persze mindenki jól járt. A kiadó, a közönség és a zenekarok is.
Nem lehetett csak úgy projektezgetni például: a fő produkció mindent vitt, így ha volt is lehetőség önmegvalósításra, az kizárólag csak utána következhetett a sorban. Közben pedig eltelt 35-40 év, itt van az új Jerry Cantrell szólólemez, és ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy ez így, ebben a formában, soha nem jelenhetett volna meg a felidézett korszakban.
Az I Want Blood ugyanis nem szólólemez, hanem egy soron következő Alice in Chains album.
Hogy miért csupán Jerry Cantrell neve olvasható a borító gerincén, arra mindeddig nem kaptunk a gitárostól egyértelmű választ, csupán elnagyolt magyarázatokra futotta tőle. Ha kizárólag a gazdasági szempontokat vesszük figyelembe, akkor persze (a gitáros nézőpontjából) érthető a dolog, hiszen ezek az ő dalai, az ő szövegei, miért kellene bárkivel is osztozkodnia a jogdíjakon? Különböző jó nevű haverok vendégeskedésével Sean Kinney, Mike Inez és William DuVall nélkül is simán össze lehet pakolni egy remek albumot (bár nekem szilárd meggyőződésem, hogyha velük csinálja, még erősebb lett volna a végeredmény)!
Szóval itt van ez a lemez, ami a saláta Brightennel szemben sokkal homogénebb, egységesebb, kérdések és kétségek nélküli egyenes folytatása a Rainier Fognak. Pár dal kifejezetten erős, a DuVall-éra képzeletbeli best of albumán sem vallana szégyent. Tényleg hatalmasak a kérdőjelek, ugyanis Cantrell eddigi szólómunkái telis tele vannak bődületesen nagy slágerekkel, mégis csak nagyon kevésre lehetett ráfogni, hogy zenei szempontból nyugodtan elférnének az anyazenekar valamelyik sorlemezén. My Song? Cut You In? Anger Rising? Angel Eyes? Nem. Nagyon nem. De még az Atone sem. (Csak hogy legyen abból a rengeteg dalból ellenpélda is: Breaks My Back, Jesus Hands, Psychotic Break, Bargain Basement Howard Hughes, Hellbound, Chemical Tribe – ezek felkerülhettek volna a Dirt után bármelyik Alice in Chains albumra.)
Nincs más lehetőségünk, naivan higgyük el, hogy kizárólag művészeti megfontolásból lett az I Want Blood szólólemez, a bevételi és kiadási oldal (turné, ugyebár) egyáltalán nem játszott szerepet a dologban.
Miközben ezeket a sorokat írom és hallgatom az LP-t, végig az jár a fejemben, hogy Jerry Cantrell – miután dalszerzőként viszonylag hamar eljutott egy bizonyos, nagyon magas szintre -, tulajdonképpen bármikor képes kigitározni magából egy sztenderd minőségű Alice in Chains dalt. Kifejezetten úgy tűnik számomra, mintha most is kisujjból rázta volna ki ezeket az ötleteket, a rutinját pozitív értelemben használva, mert most éppen pont volt ehhez az egészhez (értsd: a dalíráshoz) kedve. Mintha mindez egyáltalán semmilyen erőfeszítésébe sem került volna.
Minden tempó és hang logikus, a maga módján lazán Cantrell, mintha dalokat írni és lemezt készíteni a világ legtermészetesebb dolga lenne. Még az olyan, nagyüzemi riff-gyárosoknál, mint James Hetfield vagy Dave Mustaine sem érzem minden esetben azt a könnyedséget, mint nála.
Én ugyan teljesen más dalokat választottam volna az első kislemezekre, nem a Vilifiedot, az Afterglow-t, de nem is a címadót. A második Off the Rails-et például biztosan nem ugrottam volna át a kiválasztás során, mintha csak leragasztott fülekkel és becsukott szemekkel akartak volna döntést hozni valakik kislemez-ügyben. Semmilyen más észszerű (jaj, de nehéz nem ésszerűnek írni) magyarázatot nem találok a dologra. A brutál Black Sabbath-os nyitó riffel indító Let It Lie és az All I Am-rokon Echoes of Laughter ugyanez a kategória, utóbbi szólója már csak önmagában is megérdemelne egy külön bekezdést (most ugyan nem kapja meg, de meghallgatni azért még kötelező). Ezek a dalok Cantrell legszebb éveit idézik, annyira tisztán belőle jönnek és róla szólnak, hogy teljesen mindegy, hogy éppen Mike Bordin (Faith No More) dobol, Robert Trujillo (Metallica), vagy Duff McKagan basszusgitározik-e a felvételeken. Persze jó, hogy itt vannak, nagy nevek, emelik a kiadvány presztizsét, de ez a történet nélkülük is ugyanúgy működne.
Üres pillanatok nélkül robog végig az album valamivel több mint 46 percen keresztül, miközben Jerry Cantrell egy alig látható, halovány félmosollyal árazza be (akaratlanul) egykori és jelenlegi kollégáit, meg úgy az egész színteret. Az I Want Blood – a Brightennel szemben – óriási lemez lett, méltó folytatása egy olyan életműnek, amelyhez hasonló csak nagyon kevés született a történelemben.
Azért remélem, az Alice in Chains körüli dolgok hamarosan rendeződni fognak!
Pontszám: 10/10
__
_
Jerry Cantrell – I Want Blood (LP, 2024)
Megjelent: 2024. október 18.
Kiadja: Double J Music
Közreműködik:
Jerry Cantrell – ének, gitár, basszusgitár
Greg Puciato – vokál (Echoes of Laughter)
Duff McKagan – basszsugitár (Afterglow, I Want Blood, Echoes of Laughter)
Gil Sharone – dob (Vilified, Off the Rails, Afterglow, Echoes of Laughter, Throw Me a Line, Held Your Tongue, It Comes, Let It Lie)
Mike Bordin – dob (I Want Blood, Let It Lie)
Robert Trujillo – basszusgitár (Vilified, Off the Rails, It Comes)
Vincent Jones – billentyűk (Afterglow) I Want Blood, Echoes of Laughter, Held Your Tongue)
Lola Colette – vokál
Dallista:
- Vilified
- Off the Rails
- Afterglow
- I Want Blood
- Echoes of Laughter
- Throw Me a Line
- Let It Lie
- Held Your Tongue
- It Comes
__
__
__
