Öt évvel a bemutatkozást követően, új albummal jelentkezett a Walking Papers, az évezred második évtizedének seattle-i szupergrupja. A Jeff Angell, Ben Anderson, Duff McKagan, Barrett Martin kvartett nevével fémjelzett formáció, a nagyszerű debütálást követően, újra egy kitűnő lemezzel örvendeztette meg a rajongókat. Négy egészen kiváló zenész, egy blues-os, pszichedelikus, néha darkos, grunge-os, intelligens rocklemezt alkotott. Lemezajánlónk.
Walking Papers: WP2 (2018)
Walking Papers | A seattle-i zenekart Jeff Angell (ex-Post Stardom Depression, ex-Missionary Position, Staticland) énekes-gitáros alapította 2012-ben. Jeffhez, hamarosan Barrett Martin dobos (Screaming Trees, Mad Season, Skin Yard, Tuatara), valamint a régi harcostárs és barát, Benjamin Anderson billentyűs csatlakozott. A készülő, első lemezanyag egyes dalainak felvételéhez meghívták Duff McKagant, a Guns N’ Roses basszusgitárosát, aki később a zenekar állandó tagjává vált. Az első Walking Papers lemez 2013-ban jelent meg, és a felsorolt zenészeken kívül Mike McCready, Pearl Jam-gitáros is vendégszerepel rajta (emellett több koncerten is fellépett a Walking Papers-zel, például a Moore Theatre-beli, hazai bulin), négy éve pedig Jerry Cantrell csatlakozott hozzájuk, hogy a Crocodile Caféban együtt játsszák el az első lemezes Two Tickets and a Roomot. A zenekar, egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően, 2014. június 14-én Magyarországon is fellépett (az egyik pihenőnapjuk helyett inkább zenéltek egyet nálunk). A debreceni koncert azóta is legendaszámba megy, szerencsés és kevésbé szerencsés csoportokra osztva a hazai Seattle-rajongókat.
___
Right Front of Me
Hallgatom az új Walking Paperst, és sokadszor kezdek neki az első mondatoknak. Majdnem annyiszor, amennyiszer elindítottam az elmúlt másfél órában az albumzáró Right Front of Me-t. Pillanatok múlva vége a hét és fél perc körüli dalnak, de már alig várom, hogy visszaugorjak az elejére. Nemsokára újra megszólalnak Duff McKagan puha basszusgitár-akkordjai.
„Itt az ideje, hogy lehorgonyozzunk, vihar közeleg, látom a felhőkben, érzem az illatát a szélben.”
Jeff Angell mezítelen dallamai lassú lebegéssel ereszkednek le Ben Anderson csodaszép billentyűinek lágy homokszőnyegére. A szöveg óceán-metaforáját direkt zenei utalások nélkül, Jeff rezdüléseivel teljes összhangban támogatják a hangszerek. Olyan bensőséges hangulata van a dalnak, amit nagyon nehéz egyszerű szavakkal megfogalmazni. Nem tudom, hogy mikor hallottam utoljára ennyire gyönyörűt.
Az esztétikum olyan szintje ez, amit csak nagyon-nagyon ritkán tapasztal meg az ember a művészetekben, legyen szó festészetről, szobrászatról, költészetről vagy éppen filmről. A zene akkor érint meg bennünket, ha az a harmóniák és a szöveggé formált gondolatok szoros szimbiózisban élő közösségét, mindenféle görcstől mentesen, magától értetődő természetességgel alkotja. Nincs egyik a másik nélkül. Szerencsés esetben olyan mértékben képesek erősíteni egymást, amivel semmilyen más, érzékszervekkel megtapasztalható impulzus sem képes felvenni a versenyt. Mintha nem is a fül vagy az agy döntene ilyenkor. Vannak dalok, amiket egyszerűen csak érzel. Mélyen, legbelül érzel. A Right Front of Me pont ilyen. Hirtelen Mark Lanegan One Way Streetje jut az eszembe. A Crown of Thorns a Mother Love Bone-tól. Meg a Rowing, az utolsó Soundgardenről, a King Animalról. A Walking Papers ezen a szinten hozott létre valami egészen különlegeset ezzel a dallal. De ne ragadjunk itt le, nézzük meg, milyen lett a WP2, a második Walking Papers lemez!
Jeff Angell a Grungerynek, a WP2-ről | „Van egy teljesen befejezett albumunk, tizenhét számmal. Szeretném, ha megjelenne valamikor, de az nem mostanában lesz. Nem adhatok ki olyan lemezt, amely konkurenciát jelent a Staticlandnek, pedig tök jó számok vannak rajta. Egyébként valószínűleg az összes munkám közül a[z első] Walking Papers lemeze állt legközelebb egy szólóalbumhoz, mert az főként a saját szerzeményeimet tartalmazta. A dalok közül már sokat megírtam még azelőtt, hogy Barrettet megismertem volna, Duff pedig csak később jött be a képbe. Azt az anyagot úgy vettük fel, hogy előtte összesen hatszor próbáltunk. Sok olyan szám volt rajta, amit nem használtunk fel a Missionary Position lemezhez. A második Walking Papers [WP2] viszont a közös munkánk eredménye, azon hallatszik majd Barrett, Ben és Duff hatása is, mivel ott már sok számot együtt írtunk. Az egy igazi Walking Papers lemez lesz. Barrett és Duff fantasztikus ritmusokat hoztak a számokhoz. A lemezt egyébként Josh Homme [Queens of the Stone Age] stúdiójában rögzítettük, de az éneket és a gitárokat most is otthon vettem fel.” (Seattle, 2016 november – a teljes interjú itt olvasható)
WP2
Itt van tizenhárom, egészen kiváló dal és valóban mutatnak némi változást az első anyaghoz képest. Lendületesen, Duff enyhén torzított basszushangjaira indul a lemez a My Luck Pushed Back (micsoda cím!) és a Death on the Lips kettősével. A dalokban Duff groove-jai mellett markánsan jelenik meg Ben Anderson Hammond-hangszíne. Jeff hangja persze meghatározza a lemez hangulatát: a csakis rá jellemző dallamok, az érzelemgazdag kifejezésmód, a morrisoni pszichedelia, valamint az astburys dark vonal, minden egyes tételben visszaköszön.
Noha most is minden szöveget Jeff hozott, nem lehet nem észrevenni az egyes tételekben a többiek zenei hozzájárulását. Pont annyival mások a WP2 számai az első lemezhez képest, mint amennyivel jobban részt tudott venni Ben, Duff és Barrett a dalírási folyamatban. Érdekes például megfigyelni Barrett Martin Mad Season-szerű, erőteljes, tamokon alapuló játékát a Somebody Else és a Yours Completely verzéiben. Mindkét esetben a November Hotel zaklatott lüktetése ugrik be az énekdallamok alatt. Barrett aztán a Before You Arrivedban megmutatja kreatív sokszínűségét, de Ben Anderson játéka legalább ennyire meghatározóvá válik. Zongora-hangszíne kifejezetten észak-európai, dark rockos hangulatot kölcsönöznek a refrénnek. A Yours Completely, ahogy a Death on the Lips is, akár a Staticland-lemezen is megjelenhetett volna.
Szintén Ben billentyűi uralják a Don’t Owl Me Nothin’-t is, ami a Red & White és a Right Front of Me mellett a lemez harmadik lassabb tempójú tétele. Érzek benne egy kis Mark Lanegan-rokonságot, de hangulatát tekintve akár a Twin Peaks legfrissebb évadának egyik epizód-zárója is lehetett volna. A Roadhouse-ba való, csodaszép dal!
Ahogyan a fenti interjúrészletben Jeff is említette, a WP2 anyaga már évekkel ezelőtt elkészült, csak kiadásra várt. Hogy mennyire így van: már a 2014-es, debreceni koncerten is elhangzott a Red & White, illetve a King Hooker. Előbbi az egész Walking Papers életmű egyik legérzelmesebb, legmegkapóbb darabja, míg utóbbi, a slide gitáros kezdésével, enyhén ZZ Topos riffjével, lábcin-emelgetős ritmusával, a WP2 egyik leggyorsabban befogadható tétele lesz sokak számára. A Hard to Look Away, Barrett elementáris erejű dobjátéka, Duff játékos basszusfutamai és a nyitó riff súlya miatt emelkedik ki. Ben billentyűi szinte feleselnek a verze alatt a basszer dallamaival. A gitárszóló klasszikus, akár csak az Into The Truth-nál, bárcsak mindkét eseteben tovább tartanának! Ha ugyanis lehet némi kifogást találni a WP2-n, akkor talán a gitárszólók mennyisége és hossza az.
Vesszőparipám a dolog, a Staticlandnél is hallgattam volna többet belőlük. Ha valaki ennyire jó gitáros, mint Jeff, akkor szinte vétek visszafognia magát. Persze, ha ő azt mondja a dologgal kapcsolatban, hogy „az az igazság, hogy néha unom már csak magamat hallgatni”, akkor nekünk csak a remény marad, hátha egyszer majd mégis meggondolja magát. Addig is Jeff hoz még egy-két zúzósabb riffet (Hard to Look Away, This is How it Ends – itt a szólót megint csak ki kell emelnem). A slágeres I Know You Are Lying egyszerű, de hatásos gitártémái a lemez első felébe követelik a felvételt. Hogy lehetett egy ekkora, jó értelembe vett slágert a tizedik dalként feltenni a lemezre?!
A felvételek | A lemezt négy különböző helyen rögzítették a Walking Papers zenészei. Egyes részeket Josh Homme-nál (ex-Kyuss, Queens of the Stone Age, EODM), a burbanki Pink Duck Studiosban, Kaliforniában vettek fel, de dolgoztak a grunge-legenda Jack Endinónál, a seattle-i Soundhouse-ban is. Az azóta bezárt, szintén seattle-i Jupiter Studiosban pedig az a Martin Feveryear volt a hangmérnök, akivel külön-külön, már mindegyik Walking Papers tag együttműködött a korábbiakban. Martin nevéhez többek között olyan albumok kötődnek, mint az I’ll Take Care of You és a Field Songs (Mark Lanegan), a Grasshopper’s Dream (Gary Lee Conner – Screaming Trees), a Since We’ve Become Transculent (Mudhoney), az Ordinary Miracles (Post Stardom Depression), valamint a Dark Days és a Sick (Duff McKagan’s Loaded). A Pink Duck, a Soundhouse és a Jupiter mellett Ben Anderson házi stúdiójában folytak még a WP2 munkálatai.
Összefoglalás
Néha már az első hallgatás után érezni lehet, ha egy lemezanyag igazán különleges. Amikor annak ellenére is lenyűgöz minket, hogy nem féltünk vele kapcsolatban az előzetes elvárásainkat nagyon-nagyon magasra tenni. A Walking Papers második lemeze pont ilyen. Négy egészen kiváló zenész, blues-os, pszichedelikus, grunge-os, néha darkos, intelligens rocklemeze. Booklet-olvasós kiadvány, jól megírt szövegekkel. Nyugalom kell hozzá, lemezjátszó és egy fejhallgató. Talán még egy üveg bor.
Jeff Angell a szemünk előtt vált korunk egyik legfontosabb dalszerzőjévé, szövegírójává és előadójává. Saját, egyéni stílusa van, nehezen hasonlítható bárkihez. Ez pedig nagyon ritka a mai, arctalan egyen-előadóktól hemzsegő, végtelenül telített zenei világban. Jeff nagyszerű dolgokat hozott össze a Post Stardom Depressionnel, a Missionary Positionnel és a Staticlanddel is – az eddig megjelent két Walking Papers album pedig tökéletesen illik a sorba.
2018-ban új Pearl Jamet és új Alice in Chainst is várunk. Akármilyen jók is lesznek azok az albumok, a WP2-t nyugodtan oda lehet majd tenni melléjük. A lemeznek biztos helye lesz az év végi toplistámon. A WP2, de különösen a Right in Front of Me és Don’t Owl Me Nothin’, hű társunk lesz a következő évtizedekre.
Itt az ideje, hogy lehorgonyozzunk.
___
Walking Papers: WP2
Megjelent: 2018. január 19.
Kiadja: Loud & Proud Records
A lemezen közreműködő zenészek:
Jefferson Angell: ének, gitár
Benjanim Anderson: billentyűk, vokál
Duff McKagan: basszusgitár
Barrett Martin: dob, ütőhangszerek
Tracklist:
01. My Luck Pushed Back
02. Death On The Lips
03. Red & White
04. Somebody Else
05. Yours Completely
06. Hard To Look Away
07. Before You Arrived
08. Don’t Owe Me Nothin’
09. This Is How It Ends
10. I Know You’re Lying
11. Into The Truth
12. King Hooker
13. Right In Front Of Me
