Mark Arm. A Green River és a Mudhoney frontembere. Az 1980-as és 1990-es évek seattle-i zenei életének megkerülhetetlen alakja, a mindenki által szeretett és tisztelt véleményformáló, akinek a világ a grunge elnevezést köszönheti. Az ő élettörténetét dolgozza fel sorozatunk a gyermekkorától a Green River megalakulásáig.
___
I was born on an Air Force Base
Nineteen sixty-two
A rocket launch into outer space
Knocked me out of the womb
I cried and cried and cried
Happy to be alive
Astronauts were orbiting Earth
The Space Age was in sight
Mudhoney: Where Is The Future?
(Under A Billion Suns LP; 2006)
___
Az amerikai haderő Németországban
„Hazánk fiai közül néhányan szeretik azt hinni, hogy a háború Európában és Ázsiában nem a mi gondunk” – mondta 1940. december 29-én, az Arsenal of Democracy néven elhíresült rádiós beszédében Franklin Delano Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke.
Már több mint egy éve tombolt a második világháború, de a lakosság többsége – főképpen a közvetlen veszélyeztetettség érzetének hiánya miatt – ellenezte az USA belépését. Mindenki ismeri a tragikus történetet, ami miatt csaknem egy évvel később, 1941. december 7-én minden megváltozott. Pearl Harbor hadüzenet nélküli japán megtámadása után egyetlen amerikai állampolgár számára sem lehetett kétséges: az USA nem tudja magát többé kivonni a történések alól, nem viselkedhet csupán Nagy-Britannia csendes, tengerentúli támogatójaként. A háború évei alatt végül 16 millió (!) amerikai öltött egyenruhát.
1945. május 8-án a németek kapituláltak, az országot a győztes hatalmak négy megszállási körzetre osztották. A szovjeteké lett észak-kelet, a briteké észak-nyugat, a franciáké dél-nyugat, míg az amerikaiak Németország dél-keleti felét ellenőrizték, a Frankfurt Am Main, Nürnberg, Stuttgart és München által határolt térséget. Viszonylag gyorsan világossá vált a győztes hatalmak számára, hogy kelet-nyugati baráti együttműködésre hosszú távon nem lehet számítani, ezért a nyugati szövetségesek 1949-ben egyesítették a szektoraikat, létrejött az NSZK, a szovjet zónában pedig az NDK.
A kölcsönös bizalmatlanság, az egymás megtámadásának forgatókönyve valós lehetőségnek látszott, emiatt az USA és Nagy-Britannia jelentős fegyveres erővel maradt jelen Németországban.
Az operaénekesnő egyetlen fia
Calvin Victor McLaughlin hivatásos katona volt, az amerikai légierőnél szolgált. Az ír, angol és német felmenőkkel rendelkező tiszt egyike volt a második világháború befejezése után Németországban hátrahagyott katonáknak. Frankfurt közelében, Wiesbadenben állomásozott, itt ismerkedett meg későbbi feleségével, az ígéretes karrier előtt álló operaénekesnővel, Anita Schwabbal.
A szigorú, konzervatív nevelést kapó lány pályafutását a háború törte ketté. 1945 után megpróbált ugyan visszatérni a színpadra, több pozitív kritikát is kapott, de akkorra már túl idősnek számított ahhoz, hogy kiteljesedjen. Mielőtt visszaparancsolták volna Amerikába, McLaughlin eljegyezte őt. Anita akkor még nem tartott vele, Németországban maradt, ott várt rá. Tíz éve jártak már jegyben, míg végül 1957-ben összeházasodtak az Egyesült Államokban. Kettejük kapcsolata kiállta az idő és a távolság próbáját, és ezt az sem árnyalja, hogy később fiuk úgy fogalmazott, hogy „nem volt túl sok választása édesanyámnak, a német férfiak szinte teljesen eltűntek az ő korosztályából”.
Egyetlen gyermekük, Mark Thomas McLaughlin (vagy ahogyan később a világ megismerte, Mark Arm), 1962. február 21-én született meg Kaliforniában, egy Los Angelestől 255 kilométerre, északra fekvő légitámaszponton, a Vandenberg Air Force Base-en. A Santa Maria és Lompoc városai között 35.000 hektáron elhelyezkedő, a légierő által 1941 óta működtetett bázist nem csupán hagyományos repülőgépes küldetéseknek dedikálták: az évek alatt a rakétakilövő állomás számos kísérleti űrprojekt helyszíne volt (és az a mai napig is – lásd Elon Musk SpaceX projektjeit), katonai tevékenységek mellett civil és kereskedelmi célú missziókat is teljesít. Bármennyire is érdekesnek tűnhet egy ilyen hely egy kisfiú számára, Armnak szinte semmilyen emléke sincs az itt töltött időszakról. A család Mark születése után visszatért Németországba, de pár évvel később újra Amerika felé vették az irányt, és ismét Kaliforniába tették át a székhelyüket.
1966-ban húsz év katonai szolgálat után Calvin McLaughlint nyugdíjazták. A családfő az USA észak-nyugati régiójának legnagyobb munkaadójánál, a hihetetlen gyorsasággal fejlődő Boeing repülőgépgyár seattle-i üzemében helyezkedett el. A robbanásszerűen megnövekedő légi személy- és teherszállítás igényeit csak jókora bővítésekkel tudta kielégíteni a vállalat, a Pacific Northwest régió viszont nem tudta egyedül ellátni megfelelő tudású szakemberekkel a gyáróriást. A környéket ellepték az Amerika különböző városaiból érkező családok.
Mark négyéves volt, amikor a család a Seattle szomszédságában fekvő Kirklandbe költözött.
Kirklandben
Kirkland mindössze tizennyolc kilométerre található Seattle-től keletre, a nagyjából négy Velencei-tó nagyságú, lélegzetelállítóan szép Lake Washington túloldalán. Napjainkban 93.000 fős lakosságával Washington Állam tizenharmadik legnépesebb települése. Bellevue-val, Rentonnal, Redmonddal, Bothellel és más, Seattle környéki településekkel együtt „Eastside suburbs”-ként, azaz keleti-oldali külvárosokként, az ott lakókat pedig az agglomeráció ingázóiként emlegetik a helyiek. Leginkább arról ismert, hogy a kezdetekben Kirklandben volt a Seattle Seahawks amerikai futballcsapatának főhadiszállása. A város szülöttei között találjuk Layne Staley-t, az Alice in Chains énekesét is.
Kirkland a hatvanas-hetvenes években ideális hely volt a családok számára. McLaughlinék az erdő melletti, újonnan kiépülő, csendes városrész, High Woodlands egyik zsákutcájában, a 118th Avenue-n telepedtek le. A fákkal övezett, rövid utca egy körforgalomban ér véget, innen lehet ráhajtani a tipikus, kerítés nélküli amerikai kertesházak valószínűtlenül zöld gyeppel körülvett, kétállásos garázsban végződő kocsibeállóira. A környéken szinte minden és mindenki új volt: ahogy Mark apja, úgy a szomszédok nagytöbbsége is a Boeingnél dolgozott. Markot a közelben lévő Robert Frost Általános Iskolába iratták be szülei, ami egy lutheránus templom, az Our Redeemer Lutheran Church (Megváltónk Lutheránus Templom) szomszédságában helyezkedett el.
Mark Arm: Amikor odaköltöztünk a házunk mögött mindenhol fák voltak. Nem sokkal korábban kezdtek el építkezni a Kingsgate 3 & 4-nak elnevezett környéken. Talán, ha tíz különböző típusú ház épült, ezek ismétlődtek újra és újra. A templom olyan kicsi volt, hogy a hívők a plébánia nappalijában találkoztak. Végül aztán apám és a többi templomba járó ember felhúzott egy nagyobb épületet. Emlékszem, még gyerekként én is segítettem nekik.
Az elmúlt évtizedek alatt Kirkland ezen része szinte semmit sem változott: ugyanaz a nyugodt, tiszta, takaros környék, mint ami akkoriban volt.
Nem az új Van Cliburn
Ahogyan már említettük, a kis Mark egyedüli gyerek volt a családban. Későn született, édesapja és édesanyja legalább húsz évvel idősebbnek nézett ki a vele egykorú barátok szüleihez képest. Osztálytársai a nagyszüleinek nézték őket, de nem csak a koruk miatt volt ez így. Édesanyja öltözködése merőben eltért a helyiekétől: ruhái nem csak egy másik kontinensről, de egy másik korból is származtak. Volt, hogy Mark azt álmodta, hogy egy vad bulin a szülei egyszer csak leveszik és eldobják az „öregember maszkjukat”. Anyja szigorúan nevelte, pontosan meghatározta számára, hogy mi a megfelelő magatartás.
Mark Arm: Megvolt a helyes módja annak, hogyan kell az alsóneműt összehajtogatni és minden ettől eltérő metódus rossz volt. A zenének klasszikusnak kellett lennie, vagy klasszikus klasszikusnak. Bármi, ami a XVIII. század után íródott, az ő szemében szar volt.
Anita a harmincas évek Németországában tagja volt a Bund Deutcher Mädelnek [Német Lányok Szövetsége], a Hitler Jugend női tagozatának. Nem mintha lett volna választása: a náci rezsim törvényben kötelezett minden tíz és tizennyolc év közötti lányt a belépésre, emiatt 1944-ben – négy és fél milliós tagságával – ez volt a világ legnagyobb női ifjúsági szervezete. Anyja eredendő, Németországból hozott rugalmatlansága Mark zenei neveltetésére is hatással volt. Már azelőtt vásárolt egy gyerekzongorát, hogy fia megszületett volna, majd ragaszkodott ahhoz, hogy egészen kiskorától kezdve zongoraleckéket vegyen.
Mark Arm: Volt egy olyan elgondolása, hogy én lehetnék az új Van Cliburn. Szerintem akkor kezdett klimaxolni, amikor kissrác voltam – emiatt pedig egyre feszültebbé és idegesebbé kezdett válni. Ha gyakorlás közben rossz billentyűt nyomtam le, akkor már hallottam is a konyhából, ahogy kisikít, hogy ’B♭’. Hihetetlen volt! Eljutottam arra pontra, hogy meggyűlöltem a hangszert. Amikor elég nagy voltam már ahhoz, hogy kiálljak magamért, megmondtam neki, hogy nem akarom ezt tovább csinálni. Úgy, ahogy volt, hátat fordítottam az egésznek. [Harvey Lavan „Van” Cliburn Jr. egy amerikai zongorista volt. 1958-ban vált világhírűvé, amikor a hidegháború idején, mindössze 23 évesen megnyerte Moszkvában a Nemzetközi Csajkovszkij Zongoraversenyt. Harry S. Trumantől Barack Obamáig minden amerikai elnöknek játszott. 2013-ban hunyt el – PM.]
Konzervatívok között
A Robert Frost általános iskolában a környezet hasonlóan konzervatív volt, mint McLaughlinék otthonában. Mark ötödikes volt, amikor az 1972-es amerikai elnökválasztási kampány zajlott. Az összes diákot az iskolai étkezdébe rendelték és arra kérték őket, hogy kézfeltartással jelezzék, hogy a republikánus Richard Nixont vagy a liberális, demokrata ellenlábasát, George McGovernt támogatják. Egészen pontosan a szüleik kit támogatnak, mert nyilvánvalóan egy ekkora gyereknek nincs még az ilyesmiről saját véleménye.
Mark Arm: Természetesen Nixon neve hallatán emeltem fel a kezem. Mindössze két gyerek volt, aki McGovernnél jelzett, de ők is testvérek voltak.
Ekkoriban Marknak volt már ugyan lemezjátszója, de ha olyan korongokat akart hallgatni, amelyek túlmutattak az általánosan elfogadott gyerekkiadványok dalain, meg kellett várnia, hogy a szülei elmenjenek otthonról.
Mark Arm: A szüleim megpróbáltak távoltartani a rock n’ rolltól. Éppen ezért még vonzóbbnak találtam az egészet.
Folyamatosan furdalta a kíváncsiság, újabb és újabb zenéket akart megismerni. Amikor alkalma adódott, belógott a garázsba, beült a család bogárhátú Volkswagenjébe és bekapcsolta a rádiót. A Top40 című műsort hallgatta és főképpen olyan zenékre kapta fel a fejét, mint a Green Eyed Lady a Sugarloaftól vagy a Rolling Stones dalai. Mark nem nyugodott, következő lépésként titokban kislemezeket kezdett el vásárolni a zsebpénzéből. Erre akkor nyílt lehetősége, amikor anyjáékkal Seattle-be, egészen pontosan Sand Pointra, a Lake Washingtonba nyúló félszigeten található Naval Air Stationre (a Haditengerészet Légibázisára) utaztak nagybevásárlásra, ahol apja a leszerelt katonáknak járó kedvezményét igénybe tudta venni. Mark a kabátja alá rejtve csempészte haza a boltból a kislemezeket.
Az első titokban beszerzett darab, a The Osmonds nevű zenekar 1971-es, Yo-Yo című slágerét tartalmazta. A későbbiekben aztán a kanadai Terry Jacks által 1974-ben világhírűvé tett Seasons In The Sun is Mark karmai közé került. A dal eredetije egy belga énekes-dalszerző, Jacques Brel Le Moribond (A haldokló) című szerzeménye volt, amihez Jacks egy amerikai költő-énekes, Rod McKuen versét használta fel. (Érdekes párhuzam, hogy ezt a verziót később feldolgozta a Nirvana is: Kurt Cobainnak – csakúgy, mint Marknak – nagyon sokat jelentett a dal. A Seasons In The Sun volt az első kislemez, amit Kurt valaha is a saját pénzén megvásárolt. „Sírtam rajta” – jegyezte fel akkortájt naplójában.)
Hogy Mark anyjáék észrevették-e valaha, hogy miben mesterkedik a fiuk, soha nem derült ki.
A BMX-balhé
Mark megrögzött gördeszkás volt. Rengeteg időt töltött azzal, hogy fejlessze tudását, szabadidejében éjjel-nappal a Skateboarder [Gördeszkás] magazint bújta. A barátaival rengeteget biciklizett a közelben lévő Totem Lake körül. Sok őrültséget csináltak, de soha nem tettek olyat, ami törvénybe ütközött volna. Egészen addig minden rendben ment, mígnem egy kaliforniai család hat fiúgyermekükkel az utcájukba költözött.
Az újdonsült utcabéliek BMX-ekkel közlekedtek, amivel egy csapásra a legmenőbb srácokká váltak a környéken. Valamiféle „új” nyelvet beszéltek, például olyan szavakat használtak, mint „radikális”, és ez nagyon imponált az ifjú Marknak. Neki csupán egy tízsebességes kerékpárja volt, és hiába könyörgött a szüleinek egy BMX-ért, az anyja hajthatatlan volt: hülyeségnek és veszélyesnek tartotta, ezért – bár megtehette volna – mégsem teljesítette fia kérését.
A kaliforniai haverok egy napon aztán úgy döntöttek, hogy ez nem mehet így tovább, a fejükbe vették, hogy szereznek Marknak egy saját BMX-et. A Kingsgate Könyvtár előtt megláttak egyet, megragadták és a közeli erdőbe rohantak vele. Az egyik fa mögé rejtették el. A terv az volt, hogy darabokra szedik a bringát, különböző alkatrészeket szereznek hozzá és újra összerakják majd. Akkor már nem lesz felismerhető. Éppen a bontással voltak elfoglalva, amikor a bicikli tulajdonosa és a barátai megjelentek. A srácokat gyorsan lekapcsolták a rendőrök. Hogy ne tudjanak összebeszélni, azonnal elszeparálták őket egymástól. A kihallgatáson Mark tört meg először.
Mark Arm: Valami olyasmit mondtak, hogy „sokkal könnyebb lesz neked, ha elmondod az igazságot”. Soha nem láttam olyan dühösnek apámat, mint amikor hazaért. Az arca szinte lángolt, olyan vörös volt. Mindig egy visszahúzódó, csendes fickó volt. Emlékszem, hogy kergetett a vacsoraasztal körül. De inkább vicces volt a dolog, minthogy féltem volna.
Az ellopott BMX ügye alapvető hatással volt Mark életére. Szülei drasztikus döntéseket hoztak, hogy megóvják fiukat attól, hogy tönkretegye az életét.
Keresztény iskolába száműzve
Azon a nyáron egy kicsiny közösségbe, egy ingerszegény, a semmi közepén található kansasi farmra küldték őt. Oda, ahol apja a gyermekkorát töltötte. A közelben lévő első település, Centralia mindössze egyetlen utcából állt. A nyár végeztével Mark visszatérhetett Kirklandbe, de a nyolcadik osztályt már egy másik iskolában, a Bellevue Christianben kezdte meg. Ez egy ökumenikus magánintézmény volt Clyde Hillen, amely azt a küldetést választotta magának, hogy „felkészítse a fiatalokat, hogy teljes mértékben Istenért éljenek egy gyorsan változó világban, annak a képességével, hogy megértsék, értékeljék és átformálják a világot, Isten változatlan víziójának alapítványából”.
A család célja az volt, hogy kiszakítsák a tizenhárom éves Markot a szomszéd fiúk bűvköréből. A Bellevue Christian tizenhat kilométernyi buszozásra volt, míg korábbi sulija, a Kamiakin Junior High mindössze öt perc sétára. A Bellevue Christianbe kétféle gyerek járt: a keresztény fundamentalista családok sarjai, akiknek a világi dolgokkal való kapcsolatát minimalizálni akarták a szüleik, illetve az olyan, nem igazán istenfélő hívők utódai, akik abban bíztak, hogy az iskola vallási útmutatásai elfojtják a problémás viselkedést a gyermekükben. Ebben a szigorban bíztak McLaughlinék is.
Az ultrakonzervatív közeg természetesen a tantervre is hatással volt, így például nem volt annak része a szexuális felvilágítás. Mark egyetlen felnőttől sem hallott ilyesmiről. Sem szülőtől, sem pedagógustól. Biológia tanára egy felboncolt békán (!) mutatta be a reprodukció folyamatát. A teremben szinte megfagyott a levegő, ahogyan kimondta a pénisz szót. Jellemző, hogy a férfi büszkén hangoztatta, a házasságkötésük előtt még csak meg sem csókolta a feleségét.
A világ mégis kinyílt Mark számára. Az iskolába Bellevue-ból, a Mercer Islandről és Seattle-ből is jártak át diákok, így az otthoni, intim környezettel szemben egy sokkal színesebb, változatosabb világban találta magát. Mark soha többé nem lépett kapcsolatba a srácokkal, csupán a templomban futottak össze egyszer-egyszer, akkor is véletlenül. A szülők terve tehát sikerrel járt.
Mark Arm: Néha elképzelem, hogy mi lett volna, ha nem megyek a Bellevue Christianbe és a szomszédos Juanita High Schoolban fejezem be a tanulmányaimat. Továbbra is együtt lógtam volna az ostoba, füves haverjaimmal vagy kitörtem volna, elmerültem volna a punk rockban, és elkezdtem volna másképp gondolkodni? Szerintem előbb-utóbb sokkal rafináltabb, furcsább és ravaszabb kölykökkel töltöttem volna az időmet. Nem gondolom azt, hogy a Bellevue Christian rossz hatással lett volna az életemre, talán még jobbá is tette. És hát ez volt az a hely, ahol találkoztam Smittyvel.
Smittyvel, azaz Jeffrey Smith-szel.
A dolgot többé nem lehet leállítani
Smitty Bellevue déli feléből jött, és rengeteg minden közös volt bennük Markkal. Ő is egyedüli és késői gyerekként született, apjának pedig szintén katonai múltja volt. Smitty egészen biztos volt abban, hogy a szülei azért küldték őt a Bellevue Christianbe, hogy derékba törjék az álmait.
Jeffrey Smith (Smitty): Az apám semmilyen erőfeszítést sem tett azért, hogy megértse, a dolgok egy cseppet megváltoztak 1947 óta.
A fiúk először egy városi kosárlabdameccsen találkoztak egy olyan csapat tagjaiként, amelynek játékosai nem voltak elég jók ahhoz, hogy valamelyik komoly egyesületben játsszanak. Talán ezért is voltak mindketten gyakori vendégei vérző orrukkal az iskola elsősegély szobájának. Gyorsan megkedvelték egymást, de igazán jó barátokká csak akkor váltak, amikor érdeklődésük egyre inkább a zene felé fordult.
Jeffrey Smith (Smitty): Kevés barátom volt. Néha úgy éreztem, hogy Marknak sem voltak komoly barátai addig, amíg nem lettünk mi azok, és neki nem láttunk egy kicsivel később, a suli elvégzése után közös dolgokat csinálni. Elkezdtünk együtt zenélni.
Mindeközben Anita – annak köszönhetően, hogy úgy látta, a fia helyes útra tért -, egyre engedékenyebbé vált a zenével kapcsolatban. Első lépésként megajándékozta Markot egy Elton John Greatest Hits albummal, majd megengedte neki, hogy saját lemezeket vásároljon. Mark onnantól kezdve soha többé nem hallgatott Elton Johnt. Inkább megszerezte a Sweet Fox on the Run című kislemezét, majd, amikor meghallotta a rádióban a Ballroom Blitz című dalt – amit a kilencvenes évek tinédzsereinek többsége valószínűleg a Wayne’s Worldből (1992), Tia Carrere előadásában ismert meg -, úgy érezte, hogy azonnal meg kell szereznie a teljes anyagot bakeliten.
Az album a Desolation Boulevard volt, a Sweet nagy áttörése az Egyesült Államokban, telis-tele a szexualitást fókuszba helyező szövegekkel. Amikor anyja meglátta a lemezborító inzertjén a Sweet FA nyitósorát, a „péntek este van és szükségem van egy kis harcra, és ha a csajom nem terpeszt be, fejbe kell, hogy b.sszam”, vagy a biszexuális szeretők előnyeiről szóló A.C.D.C-ben a „megkapott a csajom más nőket, ahogyan engem is”, a fiához fordult és azt mondta, csak remélni tudom, hogy nem érted, hogy miről szólnak ezek, majd darabokra törte a kiadványt.
Mark Arm: Aztán azt mondta, hogy nem hagyja, hogy másik lemezeket vegyek. Azt hiszem, hogy ez volt az a pont, amikor szembesült azzal, hogy innentől kezdve nem tudja a dolgot leállítani.
Remélem, ezek soha nem jönnek át ide
Mark első találkozása a punk rockkal nem azonnali szerelem volt. A televízióban látott egy riportot a Nagy-Britanniában tomboló, lázadó ifjúsági kultuszról. Fiatalokat mutattak az „erkölcsi zűrzavaruk közepette”, biztosítótűvel az arcukban.
Mark Arm: Ahogy néztem őket, arra gondoltam, hogy ez őrület, remélem, ezek soha nem jönnek át ide. Mégis, mit gondolnak ezek az emberek magukról?! Nem sokkal később láttam egy zenekart, amiről csak később tudtam meg, hogy a Damned volt. Azt gondoltam, hogy „hú, ezek olyanok, mint a Kiss, csak gyorsabbak és jobbak”, de akkor még nem mertem bevallani magamnak, hogy mennyire tetszik a dolog. Nem kaptam még rá a punkra 1977-ben.
Az autóban hallgatott rádióadásoknak és a legközelebbi bevásárlóközpontban, a Totem Lake Mallban található lemezbolt, a DJ Sound City szűkös választékának köszönhetően, Mark olyan zenekarok lemezein nőtt fel, mint az Aerosmith, a Kiss, a Foreigner és a Styx.
Mark Arm: Hatalmas Aerosmith-rajongó voltam, de a legnagyobb felfedezésem ekkortájt a Rush volt. Az tetszett bennük a legjobban, hogy nem lányokról és autókról énekeltek. Azok a bandák olyan sterilek voltak. Ott volt ez a nyomasztó érzés, hogy valami hiányzik. Mint az igazán jó dolgokban, amik a hatvanas években történtek, a The Who-val és Hendrixszel. Azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy tagja legyél egy zenekarnak, zenésznek kell lenned: technikailag gyakorlottnak kell lenned, tudnod kell, hogy mit csinálsz.
Mark tizenhat évesen, egy hosszas felülvizsgálati procedúrát követően megkapta a Boy Scouts of America’s (BSA), cserkészek számára által odaítélhető legmagasabb elimerést, az Eagle Scout rangot. Az iskolai évek alatt minimum huszonegy érdemérmet kellett ehhez kiérdemelnie a cserkészeknek, Mark azonban huszonnégyet szedett össze belőlük. És hogy ez tényleg valamit jelent: Eagle Scoutnak lenni a mai napig is nagy dolognak számít az Egyesült Államokban: az 1911-es alapítás óta mindössze két és félmillióan részesültek a kitüntető címben, azaz csupán a tagok négy százaléka kapta meg az elismerést.
Miközben Mark egy szűk eltitbe került, a szülei felsóhajthattak: úgy tűnt, hogy fiuk véglegesen jó útra tért. Az Eagle Scout jelentősége azonban folyamatosan csökkeni kezdett Mark számára, ahogyan egyre inkább Smitty bűvkörébe került. A zene iránti közös rajongás végül fizikai formát öntött. Először még csupán egy fiktív zenekar formájában, amit Peter Wickkel, Tom Wolffal, valamint egy fiatalabb sráccal, Darren Moreyval alapított Smitty.
Ők lettek a Mr. Epp and the Calculations.
___
(folyt. köv.)
___
További Mark Arm és Mudhoney vonatkozású cikkek:
Mark Arm és Steve Turner: Nincs kifogásunk a grunge-kategória ellen (Mudhoney interjú)
Ronald régen, Donald most – Mudhoney: Morning in America (2019)
Puskás úr és a neandervölgyi – Mudhoney: Digital Garbage (2018)
Saras cipővel a szőnyegre – Mudhoney: LiE (2018)
Generációkon át – Mudhoney, Zeke koncert (Bécs, Arena – 2018)
Érints meg, Honey! – Mudhoney koncert, 3. SuperUho Festival, Primosten (2016)
