SEATTLE | 18/09/2020 | 02:34

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Mint Betlehem a kereszténységnek – Hype! (dokumentumfilm, 1996)

Kategória: Film/Kult Szerző:

1996. november 8-án, a Sundance filmfesztiválon debütált Doug Pray amerikai rendező első alkotása, a Hype! című dokumentumfilm. A seattle-i zenei színtérről forgatotthoz hasonló, átfogó anyag azóta sem született, nem vélelten, hogy már nem sokkal a megjelenés után klasszikussá vált a rajongók körében. Nagy Andor visszatekintése.

Felhajtás

Amikor 1992. január 11-én egy kis aberdeeni banda elpöckölte a Billboard lista éléről Michael Jackson hivatásos popisten Dangerous névre hallgató új korongját, hogy a Nevermindot ültesse a helyébe, Amerika (és mögötte, kicsivel messzebbről, az egész világ) szája tátva maradt. Nem lehetett tudni, kik ezek, honnan jönnek, és mit akarnak, csak annyit, hogy valami végérvényesen megváltozott. „Más lett a világ. Érzem a vízben, érzem a földben, érzem a levegőben. Sok minden, mi valaha létezett – eltűnt”– ahogy az A Gyűrűk urában is elhangzott, és a ’80-as évek dajerolt hajú, vakító fogsorú, veszélyesen hosszú combú rockcsibéivel masírozó, kirobbanóan jókedvű bandáinak valóban bealkonyult. Hogy aztán a harminc év alatti populáció tagjai szép lassan egy új egyenruhát: kockás flanelinget, bakancsot és szakadt pólót öltsenek magukra.

A világ pedig közel három évtizede tesz elvetélt kísérletet arra, hogy rájöjjön, hogyan volt képes egy, az amerikai kontinens északnyugati végéről, Favágóország közepéből származó irányzat arra, hogy kifordítsa négy sarkából a zenei életet. Akkoriban nyilván sok tehetséges ember kis helyen is elfért, de ez egészen biztosan nem lehetett elégséges ehhez – kellett még valami, amit az a dokumentumfilm, amely kábé a legközelebb merészkedett ahhoz, hogy meglássa/láttassa a lényeget, még a címében is magáévá tett: felhajtás.

A Hype! a lehető legjobb időben jött ki. 1996-ot írtunk, Cobain már vagy két éve halott, a Pearl Jam a No Code-ra ráfordulva egyre nagyobb tüskéket növeszt a világgal szemben, a Soundgarden még mindig dolgozgatja felfele a Superunknown számukra is hihetetlen sikerét, az Alice In Chains pedig újra (és sokáig úgy nézett ki, hogy utoljára) kényszerpihenőn, mert Layne Staley nincsen jól, nagyon nincsen jól. A grunge tehát nem halott, de azért már nagyon csúnyán köhög, és ez a film szempontjából annyiban nagyon is pozitív, hogy biztosít némi három lépés távolságból megtett, biztos fókuszú rálátást a dolgokra. A hisztériának vége, leginkább az maradt jelen, aki tényleg magáénak érzi a dolgokat. És a rendező, Doug Pray ilyen, akinek referenciamunkája igazából nincs is semmi, kivéve talán a Soundgarden My Wave-jének videóklipjét, ennek ellenére fogja magát, és hóna alá csapja Robert Bennett operatőrt, hogy felkeressék a helyet, ahonnan ez az egész őrület elindult, és megértsék, miért.

Sorozatgyilkosok és ügyeskedők

Washington állam. Ellentmondásos hely, a Hype!-ban is igen különböző véleményeket hallhatunk róla, az egyik nyilatkozó konkrétan azt mondja, hogy „a világ legalkalmasabb helye a letelepedésre, mert egyszerűen minden van itt: hegyek, erdők, víz, városok, utak, termőföldek”, míg más szerint ez egy misztikus vidék, ami ráadásul a sorozatgyilkosok Mekkája, ahová a Manson család is csak vakációzni járt. (Ugyan a fentiekre vonatkozó statisztikákat nem olvastam, az valóban igaz, hogy az USA történetének egyik legveszettebb sorozatgyilkosa, a 71 nő meggyilkolását beismerő Gary Ridgway, azaz a Green River-i gyilkos valóban Seattle és Tacoma környékén tevékenykedett.) Történetünk szempontjából azonban sokkal fontosabb az a mondat, amit a SPIN újságírója rótt le 1992 decemberében, és ami egyben a film mottójául is szolgált, miszerint „Seattle mostanában olyan a rock and rollnak, mint Betlehem a kereszténységnek.”

A Hype! közel sem hibátlan alkotás, rengeteg pozitívuma, és nagyon sok mulasztása van, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy bemutassa azt a szcénát, ami – ahogy az a dokumentumfilmben is elhangzik – a ’90-es évek közepére eljutott odáig, hogy több mint ezer bandát tartson fenn csak Seattle-ben és környékén. Ráadásul nem is csak őket, hanem a kiadókat, a producereket, a menedzsereket, a sleppet, de még azt a kreatív ügyeskedőt is, aki arra szakosodott, hogy az egyes zenekarokról – mintegy a sportkártyák mintájára – információs kártyácskákat dobjon piacra.

Prayék becsületére váljon, hogy megpróbálták megszólítani a grunge mozgalom apraját-nagyját, és igazán nem rajtuk múlott, hogy ez a Nirvana tagság esetében nem sikerülhetett (Cobain ugye már amúgy is igazolt hiányzó), de őket nem számítva azért csak megszólal Eddie Vedder (!), Kim és Matt a Soundgardenből, de fel-felbukkannak Mudhoney, TAD, Melvins és Screaming Trees tagok is. És ezek csak a zenészek, mert talán még érdekesebb, hogy többször is elmondja gondolatait Susan Silver manager (Soundgarden, Alice In Chains), de itt integet a teljes Sub Pop istálló, azaz Bruce Pavitt és Jonathan Poneman alapító/atyaúristenek, Jack Endino produceristenség és Charles Peterson fotós is (toronymagasan ő a legszimpatikusabb amúgy az egész galeriből). Mindenkinek van egy kis szelete a nagy egészhez, így aztán lassan összeáll a kép: a grunge esetében tényleg a háttér volt az igazán fontos. Az olympiai és a tacomai egyetemi rádiók, a művészeti sulik növendékei, és az a zenei közeg, ahol igazán csak magadra számíthattál, hiszen nem csak a fontosabb kiadók nem akartak tudomást venni a környékről, hanem a nagyobb zenekarok is rendre elkerülték az igencsak vacak időjárással megáldott Washingtont.

Tálcán kínált hülyeség

A mindösszesen 37 (!) dalt – ráadásul jobbára élő felvételeket – tartalmazó, másfél órás mozi pedig tényleg megpróbálja bemutatni a teljes mezőnyt, másod- és harmadvonalas bandák tömkelege beszél a filmkockákon, hogy utána mindőjüktől halljunk is egy-egy szerzeményt. Itt olyanok tanyáznak, mint például a Mia Zapata által vezetett The Gits, a punkot a countryval vegyítő Supersuckers, a csajokból álló 7 Year Bitch, vagy épp a különc The Posies, de helyet kapott az a Coffin Break is, aminek For Beth című számát a Tankcsapda tette halhatatlanná Csak neked címen. Tényleg, mint egy érettségi tabló, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol egyre kevésbé tudnak mosolyogni azon, ahogy a Smells Like mindent elsöprő sikere után az MTV megjelenik a tájon és még a budira is megpróbál utánuk menni.

Közben a film hellyel-közzel végigvezet minken a kronológián: Green River, Sub Pop, Deep Six, Everett True – azzal viszont nem túl sokat teketóriázik, hogy külön-külön is bemutassa a főbb szereplőket. Andy Wood halálát például megemlítik és sajnálkoznak is fölötte egy sort, de arról azért nagyon sok szó nem esik, hogy ki is volt valójában ez a fiatalember. Mindeközben viszont olyan felvételek szólnak, mint a Touch Me I’m Sick (Mudhoney), Nothing To Say (Soundgarden), Them Bones (Alice in Chains), és az abszolút nagyvad, amiért anno leforgathatták az egész filmet: magától Hole anyótól begyűjtve a Nirvana történetének egyik leglényegesebb mérföldköve: az, ahogy a banda legelőször nyomja élőben a Smells Like Teeen Spiritet – még eltérő szöveggel és néhol más ritmusban ugyan, de akkor is egyértelműen, ez már az.

Ahogy már korábban is írtam, a Hype! talán legfőbb vonzereje az időzítés, itt már bőven-bőven túl vagyunk a zeniten, így aztán arról is lehet már beszélni, hogy mi maradt ebből az egészből, hová lett a nagy „mozgalom”, és mit csinálnak a kis helyi bandák, miután elutazott az MTV stábja, és különösebben már senki sem kíváncsi rájuk. A válasz pedig ennyi: ugyanazt. Elmondják, hogy ők nem pusztán amiatt nyomták ezt, hogy sikeresek legyenek, hanem mert az az egész ott és akkor benne volt a korszellemben, a levegőben, a bandák egymás iránti szolidaritásában, és abban, hogy kizárt, hogy ebből a közegből valaha bármire is vigyék. Aztán ez mégis másképp történt; még ha igencsak álságos módon is.

Ebből a szempontból külön szórakoztató a Mono Men sztáralkatnak a legnagyobb jóindulattal sem hívható tagjait hallgatni arról, hogy milyen jót röhögtek a média által közvetített, tipikusnak mondható grunge ruházat kapcsán, hogy az Washington államban mennyire nem jellemző, hiszen konkrétan szétfagyna az emberek segge a rövidgatya-póló kombóban az igencsak cudar időjárásnak hála. De megszólal az a csaj is, aki a Sub Pop akkori alkalmazottjaként egy idő után már azzal szórakozott, hogy minél idiótább pletykákat talált ki, csak hagyják már végre békén a tévétársaságok. Erre azok elkezdték kész tényként tálalni a legnagyobb hülyeséget is.

 A Hype! német újrakiadásának borítója (Fotó: Pintér Miklós)

This is not for you

A Hype! Amerikában egészen nagyot szólt a megjelenése után – független filmes díjak tömegére való jelölés, igaz, csak egészen keveset nyert meg belőlük -, Európába viszont igencsak halványan ért át a felhajtás, leginkább csak a valóban robbanásveszélyes soundtracknek hála. A magam részéről mind ezen, mind a dokufilmben a legkifejezőbbnek a Pearl Jam élőben (teljesen pontosan egy rockrádió stúdiójában) rögzített Not For You-ját tartom /amúgy is ez az egyik kedvenc Pearl Jam-dalom/, ami a maga kiábrándultságában a lehető legkifejezőbben mutatja be egy nemzedék beletörődését abba, ahogyan ez az egész lezajlott, és ahogy elmúlt – valóban szívbe markoló, ahogy Gossardék között néhány másodpercre felbukkan Mark Arm, Chris Cornell, Layne Staley és Krist Novoselic is… Közben pedig a továbbra is másod- és harmadvonalbeli bandák arról beszélnek, hogy igazából a nagy tévéstábok elvonultával ők ugyanúgy csak a saját zenéjüket szeretnék játszani, mint mielőtt Kurt Cobain először kiejtette a száján azokat a szavakat, hogy „Load up on guns, bring your friends”.

Aztán húsz évvel később, 2017-ben az addigra már egészen szép pályát befutott Doug Pray újra a grunge felé fordult. /Egyébiránt időközben készített ő mindenről filmet, ami csak szembe jött: DJ-kről (Scratch), a Sundance Fesztiválról (Sundance 20), szörfösökről (Surfwise), építészekről (Levitated Mass), de nyert Emmy-díjat is a reklámszakmáról szóló Indepentent Lens-szel./

Az apropót – holott a film direktben kimondva egy pillanatra sem tartalmazza– nyilván Chris Cornell tragikus halála adta, de a „Hype! Seattle Grunge Interviews 20 Years After” című 16 perces videó igazából nem is szól másról, minthogy Mark Arm, Steve Turner, Kim Thayil, Jack Endino és Susan Silver egymás hátát lapogatva elmondja, hogy a szcéna nem halt ám ki, és rendkívül meg is köszönné, ha végre békén hagynák. Persze az azért nem baj, ha néha hírt adnak róla.

„Restless soul, enjoy your youth,
Like Muhammad hits the truth.
Can’t escape from the common rule,
If you hate something, don’t you do it, too.

(…)

THIS IS NOT FOR YOU.”

__

Hype! (dokumentumfilm)

Premier: 1996. november 8.
Rendezte: Doug Pray
Producer: Steven Helvey
Forgalmazó: Lionsgate Films

A dokumentumfilmben az alábbi zenekarok tagjai szólalnak meg: 7 Year Bitch, Blood Circus, Coffin Break, Crackerbash, Dead Moon, Fastbacks, Flop, Gas Huffer, Hammerbox, Hovercraft, Love Battery, Mudhoney, Mono Men, Nirvana, Pearl Jam, Painted Body, Screaming Trees, Seaweed, Some Velvet Sidewalk, Soundgarden, Supersuckers, The Gits, The Melvins, The Posies, The Thrown Ups, The Walkabouts, TAD, Zipgun

További megszólalók (több más között): Charles Peterson, Jack Endino, Steve Fisk és Susan Silver.

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Film

A LAP TETEJÉRE