Duff McKagan, a seattle-i punk-kölyök, a Guns N’ Roses tagjaként hódította meg a világot, de a rövid életű gigabanda mellett számtalan formációban vett még részt. Bár a sikerek Los Angelesben érték őt, soha nem felejtette el, hogy honnan indult. Cikkünkben Kiss Ákos szemezgetett Duff munkásságának egyes állomásaiból.
Duff McKagan (Fotó: rockaxis.com)
Duff McKagan
Los Angeles, 1985
A glam rock és a kaotikusan váltakozó zenekarok csúcsidőszakában, a Sunset Strip rosszabbik végén, egy lepukkant próbateremben jammelni kezd öt srác: már az első pillanatokban valami földöntúli zenei kémia indul be köztük: megalakul a az egyik leghíresebb, és teljesen biztosan legveszedelmesebb zenekara: a Guns N’ Roses.
A formáció hirtelen és mindent elsöprő sikerét sokan, sok helyen elemezték már: az biztos, hogy benne volt a korszak jellemző steril hangzásától teljesen eltérő megszólalás, amely számos, szerteágazó zenei hatást egyesített magában. Bár a GN’R az Angyalok Városából indult, de egyik tag sem volt a város szülötte. Volt köztük egy clevelandi dobos (Steven Adler), egy angliai blues fan (Slash), két indianai arc, akik közül az egyik a Queen és Elton John nevével fémjelzett monumentális popot szerette (Axl Rose), a másik pedig az igazi középnyugati, countryban gyökeredző hagyományt hozta magával (Izzy Stradlin). És volt egy seattle-i punk rajongó is: Michael McKagan, azaz Duff, egy smaragdvárosi nyolcgyermekes munkáscsalád legkisebb gyermeke, aki 15 éves korában döntött úgy, hogy zenész lesz, ha belehal, akkor is (végül majdnem mind a két célkitűzés sikerült neki).
Iskola-elhagyóként leérettségiznie (akkor még) nem sikerült, de megtanult gitározni, basszusgitározni, dobolni, énekelni, dalt szerezni, zenekart és koncertet szervezni sőt, saját bevallása szerint még abban is jártasságot szerzett, hogy lopott kocsival hogyan lehet a lehető leggyorsabban szétteríteni egy adott városrészben az aznapi buli plakátjait. Mindez a ’80-as években történt, amikor még a grunge, mint kifejezés sem létezett. Duff – sok más helyi zenészhez hasonlóan – a punk nagyjait, például a Clasht és a Sex Pistolst jelölte meg elsődleges zenei inspirációként.
A grunge kialakulását vizsgálva egyértelműek a punk jelei: a Nirvana dalaiban ott volt a Sex Pistols és a Stooges hatása, míg a Pearl Jam saját bevallása szerint is nagy tisztelettel adózik a Ramones emléke előtt. A PJ egyenesági felmenőjének tekinthető Green River egyfajta pszichedelikus, blues felhangokkal tarkított punk muzsikát játszott. A Mudhoney zenéje is erősen punkos hatásokat mutat: a Dead Kennedys mellett nagy elődnek tekintik Henry Rollinst. Egyfajta értelmiségi dühöngés az, amit művelnek, hiszen a szándékolt zenei primitivizmus mögé nézve láthatjuk, hogy komoly társadalomkritikát fogalmaznak meg szövegeikben. A zene mellett pedig a „Do It Yourself!” – szintén a punkból eredő – mentalitás is erősen jellemezte az egész akkori seattle-i szcénát. Ebben a közegben szocializálódott a kis Duff, és a grunge mozgalom későbbi meghatározó zenészeivel muzsikált tiszavirág életű formációkban.
The Fartz (1981-1983)
Fontos mérföldkőnek számít ezek közül a Fartz nevű hardcore zenekar, ahol 1982-től Duff McKagan püfölte a bőröket. A tagok közt pedig ott találjuk Seattle első hardcore bandájának gitárosát, Paul Solgert, akinek játéka nem csupán komoly hatással volt Stone Gossardra (Green River, Mother Love Bone, Pearl Jam) és Steve Turnerre (Green River, Mudhoney), hanem társszerzője is volt a Green River egyik legismertebb dalának, a Rehab Dollnak.
Ten Minute Warning (1982-1984)
A Fartz romjain megalakuló Ten Minute Warningban (vagy 10 Minute Warningban) hősük már gitáros és dalszerző. Olyan muzsikusok alkotják mellette a zenekart, mint Daniel House, a Skin Yard későbbi basszere, és Greg Gilmore, a Mother Love Bone dobosa. A csapat nem tudott befutni, de a GN’R összeomlása után Duff összetrombitálta a régi tagokat, és 1997-98-ban csináltak egy rövid reuniont, egyetlen lemezüket – közel 20 év fáziskéséssel – is ekkor rögzítették.
___
Guns N’ Roses
Mindez nagyon jó iskola volt a hórihorgas zenész számára, tapasztalatokkal felvértezve pedig felkerekedik, hogy Kaliforniában csinálja meg a szerencséjét. Alig 20 éves volt, mikor megérkezett LA-be, de a fentiek tükrében világossá válik: a későbbi zenésztársai közül ő rendelkezett a legnagyobb rutinnal a zenekari menedzsment területén. Nem véletlen, hogy a zenekar első, balul sikerült pokoli turnéját is a basszer kapcsolatain keresztül, Seattle-be szervezték meg. Nem rajta múlott, hogy végül kudarcba fulladt a dolog. A Világ Legveszedelmesebb Rockzenekarának robbanó elegyébe Duff csempészte be a punkot (vagy grunge-ot, ha úgy tetszik). A történetet persze mindenki ismeri: 1987-ben megjelenik az Appetite for Destruction, és innentől 1994-ig a minden a Guns N’ Rosesról szól, még annak ellenére is, hogy a Nirvana felbukkanásakor a glam-éra gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt összeomlott. És amíg a pályatársak a grunge okozta sebeit nyalogatták, addig a Gunnerek wesco csizmái hevert az egész világ. A seattle-i trónbitorlókat pedig még segítették is: Axl például nagy Nirvana rajongó volt, Kurték logója fel is bukkan egy szemvillanásnyi időre a Don’t Cry klipjében. Az 1992-es GN’R/Metallica monstre turnéra is a seattle-i triót szerették volna nyitózenekarak felkérni, de Cobainék visszautasították az ajánlatot, és végül a Faith No More töltötte be a tisztséget. 1991-ben egy rövid ideig pedig egy másik seattle-i formáció, a Soundgarden volt a Gunnerek felvezető zenekara. Később Chris Cornell és a többi tag nem túl elismerő nyilatkozatokkal „hálálták” meg a lehetőséget, Slash például elég csúnyán vissza is szólt nekik annak idején, a munkakapcsolat meg is szakadt.
___
Az első szólólemez: Believe in Me
1994-ben a világ legnagyobb rockzenekara tetszhalálba merevedik, Duff viszont nem tétlenkedik: megjelentet egy szólólemezt, Believe in Me címmel. Itt egyrészt megmutatja, hogy mennyire sokoldalú zenész és dalszerző, másrészt összetrombitálja a korabeli zenei élet krémjét, számos korabeli híresség vendégszerepel a lemezen: gyakorlatilag az egész Guns N’ Roses család (Axl kivételével), mellettük pedig a teljesség igénye nélkül: Lenny Kravitz, Ice-T, Jeff Back és Sebastian Bach. Sokan nem értették, hogy 1994-ben egy Gunner által kiadott, bikaerős dalokat tartalmazó, igazi all star gálára emlékeztető lemez hogyan bukhat meg, pedig a válasz nagyon egyszerű: Duff addigra a folyamatos alkohol- és drogfogyasztásnak köszönhetően katasztrofális egészségi állapotba kerül, és a lemez promóciós turnéján gyakorlatilag teljesen színpadképtelenné vált. Ekkor szembesült vele, hogy nem csak a zenekarát, hanem a zenét, sőt az életét is elveszítheti. Hazatért az anyaméhbe, a smaragdvárosba, és a felépülése mellett is folyamatosan zenélt. Ott, és azokkal az emberekkel, akik elindították az úton: ezt a jó szokását pedig a mai napig tartja.
Neurotic Outsiders (1994-1997)
Szupergrupp a javából! A Sunset Stripről indult ez a projekt is, egészen pontosan Johnny Depp kocsmájából, a Viper Roomból. Az alkalmi társulásban, ami Neurotic Boy Outsiders néven startolt, két ex-Guns zenész, Duff és Matt Sorum mellett Billy Idol és Steve Stevens kapott szerepet, de őket viszonylag gyorsan lecserélte Steve Jones (Sex Pistols) és John Taylor (Duran Duran). A zenekar fő dalszerzője egyébként Jones volt, egyetlen albumuk pedig 1995-ben jelent meg, a Maverick (Madonna kiadója) gondozásában. Duff csupán egy dalban, az utolsóként szereplő Six Feet Underben megírásában vállalt szerepet. A zenekar 1999 áprilisában újra összeállt, és három koncertet adott a Viper Roomban.
The Rocketeers (2001)
Ez a formáció kifejezetten a régi vonalas angol punk hagyományokra épített, ráadásul a lemez is csak az Egyesült Királyságban került kiadásra (sőt a felvételek is ott zajlottak). Duff mellett azonban még egy figura megjelenik a felállásban, aki közvetve vagy közvetlenül, de óriási hatással volt a grunge szcénára: Wayne Kramer, a legendás MC5 egyik alapítója, aki eredendően ugyan detroiti, de kultikus zenekarának feloszlása után háttéremberként segített több zenekart, mint például a Melvins, vagy a Mudhoney. Jerry Cantrell pedig az egyik legnagyobb zenei hatásaként nevezte őt meg.
Velvet Revolver
A Velvet Revolver sztorit mindenki ismeri. Duffon kívül egyetlen seattle-i tag sem volt a csapatban, ezért egy kissé erőltetett a grunge-besorolás a számukra – a Stone Temple Pilots frontember Scott Weiland jelenléte miatt azonban mégis érdemes megemlékezni róla. Már csak azért is, mert a drogproblémákkal küzdő énekes Duff segítségével és módszerével próbált leállni a Seattle-t körülvevő hegyvidéken. Rövid időre sikerült is neki, de mint tudjuk, sajnos nem volt elég: visszaesett, a Velvet Revolver ennek köszönhetően becsődölt, Scott pedig 2015 decemberében elhunyt.
Mark Lanegan-kollaborációk (2001 és 2004)
A korábbi The Screeming Trees torok és Mad Season vendégszereplő Mark Lanegan, Field Songs (2001) névre keresztelt lemezén a Fix című számban (dobon és Fender roadon) bukkan fel Duff. További érdekes grunge vonatkozás, hogy Ben Shepherd (Soundgarden) volt a lemez egyik fő dalszerzője. Három évvel később pedig Lanegan, Bubblegum lemezének Strange Religion című számában vokálozott Duff korábbi Guns N’ Roses beli harcostársával, Izzy Stradlinnel együtt.
Duff McKagan’s Loaded (1999-től napjainkig)
Duff második szólólemezének felvételeit 1999-ben fejezte be. A GN’R 1986-ban írt alá lemezszerződést a Geffennel: ennek pedig része volt az is, hogy nem csak a zenekar, hanem a tagok szólólemezeit is kiadják. Ez a kitétel azonban nem örökre szólt, amit viszont Duff elfelejtett. A Beautiful Disease címre keresztelt anyagra a kiadó már nem tartott igényt (később a Universal gondozásában jelent meg). A lemezfelvétel közben azonban felbukkant Michael Barragan (gitár), Norm Block (dob) és Taz Bentley (szintén dob): az a banda verődött össze, amely változó felállásban ugyan, de a mai napig is működik. A Duff McKagan’s Loaded. Zenéjüket hallgatva egyértelműek a korai punk és a ’90-es évek grunge gyökerei, de a kétkedőknek meggyőzésére talán a legbiztosabb módszer a 2011-es Nirvana Tribute bemutatása, ahol a csapat a Lithiumot játszotta el a Nevermind megjelenésének 20. évfordulóján.
Alice In Chains–kalandok
A ’Chains 1996-as eltűnését, majd Layne Staley 2002-ben bekövetkezett halálát követően senki egy lyukas garast nem adott volna a zenekar feltámasztására. A legendás seattlei négyes egyik oszlopa megroggyant, de végül nem dőlt össze. Hosszas keresgélés után William Duvall személyében találták meg a megfelelő utánpótlást, és a mai napig aktívak. A két időszak közben néhány vendégzenésszel kiegészülve többször is felléptek különböző rendezvényeken. Néhány alkalommal Duff is kisegítette Cantrelléket ekkor. Ennek az időszaknak a hozadéka, hogy Jerry és Duff sokszor együtt jár szurkolni a Seattle Seahawks meccseire (bővebben itt), és néha muzsikálnak egy kicsit együtt. Az ilyen találkozók egyik végterméke a How to be a Man című dal (pontosabban egy három dalos EP, amely a zenész második életrajzi írásának, a tavaly megjelent How To Be a Man – And Other Illusions kísérőkiadványa volt), ahol az Alice in Chains gitáros mellett Izzy Stradlin, valamint a Stone Sour dobosa, Roy Mayorga voltak a basszer partnerei.
Walking Papers (2014)
Amikor a rocksajtó egy-akkor még név nélküli – seattle-i szupergrupp létrejöttéről kezdett írogatni, akkor minden grunge rajongónak nagyot dobbant a szíve. Duff McKagan mellett a Screemng Trees/Mad Season ütős Barett Martin, a grunge-ot bluesos felhangokkal remekül keverő Jeff Angell, a pszichedelikus billentyűs Benjamin Anderson, valamint Mike McCready Pearl Jam szólógitárosa kötöttek vadházasságot. McCready végül egyéb, anyazenekari elfoglaltságai miatt a projekt elején kiszállt, de még így is elég impozáns maradt a névsor. A végeredmény pedig egy kellőképpen borult hangulatú lemez lett. Ha létezik még a XXI. században grunge, akkor ez az.
Duff McKagan, az egykori seattle-i utcakölyökből lett arany- és platinalemezek tucatjait magáénak tudható rocksztár, meglepő nyilatkozatot tett: „Már vagy száz koncertet lenyomtunk együtt, de még mindig próbálok rájönni, hogyan is kéne játszanom. A gitártechnikusunk is megjegyezte, hogy másképp játszom ezen a turnén, de ennek így kell lennie, hiszen a stílus is más. A Walking Papersben el kell sajátítanom különböző műfajokat, és ez jobb basszusgitárossá tehet. Még nem tartok ott, de sokat fejlődtem, mióta Martinnal játszom. Elképesztő dobos, egy külön állatfaj.” (Forrás: Magyar Narancs 2013. 12.19. Soós Tamás, a teljes interjú ide kattintva olvasható.) Azt hiszem, hogy meglepő, de meglehetősen emberi gesztus ez egy közel 50 éves zenésztől, aki gyakorlatilag 22 éves kora óta rocksztár: a zene iránti alázat és szeretet nem változott benne kölyökkora óta. Ez az ami előre viszi mindig, újra és újra formációkat hív életre. Reméljük még jó sokáig teszi majd ezt, Seattle-ben, vagy akár azon kívül!
___
Korábban megjelent cikkeink Duffról (linkek):
Guns N’ Revolvers | Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok (2016) könyvajánló
#GoHawks! #GoGrunge! | Seattle: az amerikai foci és a zene smaragdvárosa
“Kicsit úgy tekintek magamra, mint Ian Astbury törvénytelen gyerekére” | Jeff Angell interjú
