A grunge az alapvető szemléletmód váltás mellett a nagyszerű dalokról, valamint az egészen őszinte és egyedi énekesekről szólt. Andy Wood, Chris Cornell, Eddie Vedder, Layne Staley, Kurt Cobain és Mark Lanegan egytől egyig képesek volt olyan pluszt hozzáadni a zenéhez, ami teljesen egyedivé tette a dalaikat és összességében a seattle-i hangzást is. Ezt persze nem csak a rajongók, hanem a zenésztársak is gyorsan felismerték, így a mai napig számtalan meghívásnak tesznek eleget a nagy grunge generáció tagjai. Elkészült azonban pár dal, ami amellett, hogy zseniálisan sikerült, valamiért viszonylag kevéssé ismert maradt. Ezekből választottam ki azt az ötöt, amiből hármat egészen biztosan nem ismertél még. Vagy igen?
Chris Cornell
Szubjektív listát készíteni mindig rizikós. Lehet, hogy ami neked a legjobban tetszik, az másnak az első százban sem lenne benne. Muszáj valamilyen keretrendszert adni a dolognak. Ez történt most is. A kiválasztásnál fontos szempont volt, hogy feldolgozás ne jöhessen szóba. Azoknak tényleg soha nem érnénk a végére. Ezért olyan vendégszerepléseket kerestem, ahol lehetőleg szerzőként is részt vettek a dalok megírásában kedvenc seattle-i énekeseink. A felvételeknek emellett hivatalos kiadványon is meg kellett jelenniük, és azért így alaposan leszűkült a kör. Ennek ellenére itt van öt olyan pillanat, ami egészen biztosan tetszeni fog nektek. Még akkor is, ha nem feltétlenül grunge. Jöjjön a lista, pár rövid történettel. Blues, metal, country, elektronikus alapok. Izgalmas utazás következik a műfajok között!
#5 – Neil Young feat. Eddie Vedder: Peace and Love (Mirrorball, 1995)
Neil Young huszonkettedik stúdióalbuma 1995-ben jelent meg, és rengeteg szállal kötődik a Pearl Jam-hez és Seattle-hez. A lemezt a Bad Animals stúdióban rögzítette az Öreg, ráadásul a csúcsproducer Brendan O’Brien (lásd még többek között Vs., Vitalogy meg ezer más klasszikus) vezetésével. Ami viszont még ennél is fontosabb és ismertebb tény, hogy a zenei részeket maguk a Pearl Jam tagjai játszották fel az albumra. A bürokrácia viszont közbeszólt: a zenészek nevét jogi problémák miatt, kiadói nyomásra nem tüntethették fel a szerzők, és az albumon játszó zenészek között.
Jópofa utalások azért vannak, ilyen például a bookletben található Peace And Love című szám szövege, ahol Eddie Vedder sorai a már korábbi Pearl Jam albumokról is ismert írógépes tipográfiával jelentek meg, vagy hogy az impresszumban Neil Young menedzsmentje mellett a zenészek háttéremberei azért külön is fel vannak tüntetve „Kelly Curtis and Staff of Curtis Management” címszó alatt.
Peace And Love a bookletben
A nagy barátságból tehát közös albumkészítés lett, de amíg a Pearl Jam zenészei végig hallhatóak az albumon, néhány háttérvokálon kívül Eddie csupán a Peace And Love-ban kapott egy kisebb szerepet. A nyolcadik track-ként regisztrált szerzemény nem nagyon különbözik a többitől, és a vendégszereplés is inkább gesztus értékű (Eddie csupán 4:50-nél kezd el énekelni a több, mint 7 perces dalban), minthogy komolyabb visszhangot kiváltson. Nem is váltott ki semmi különöset.
A Mirrorball klasszikus, de Pearl Jam rajongói szempontból a legnagyobb pozitívuma az, hogy a session-ök eredményeképpen az I Got I.D. és a Long Road – Eddie énekével, és Neil Young gitárjátékával kiegészülve – megjelent a Merkinball maxin. Mára pedig mindkét dal a legnagyobb Pearl Jam alapvetések között foglal helyet.
#4 – Second Coming feat. Layne Staley: It’s Coming After (L.O.V.Evil, 1995)
Tegye fel a kezét, aki ismerte! Oké, most az tegye fel a kezét, aki előbb feltette, de most már felvállalja, hogy az előbb nem mondott igazat!
Amikor Layne Staley vendégszereplésein gondolkodtam, akkor kapásból csupán az alapdalok – az Another Brick in the Wall ’99-es feldolgozása, meg a karácsonyi Ring Them Bells – jutottak eszembe, amik viszont kivétel nélkül feldolgozások voltak. Aztán egy rövid keresgélés után belefutottam az It’s Coming Afterbe.
A Second Coming nevű banda eredetileg Los Angelesben startolt, még eleinte industrial dance zenekarként. 1992-ben áttették a székhelyüket Seattle-be, aminek hatására a stílus is módosult valamennyire, némi alternatív rock hatással kiegészülve. Az együttes akkori tagjai közül a basszusgitáros Johnny Bacolas és a dobos James Bergstrom gyerekkori jó barátja volt Layne-nek. Sőt, az Alice in Chains előd Alice N’ Chainsben együtt is játszottak vele. A srácok az évek folyamán olyan bandák és előadók előtt nyitottak, mint a Godsmack, Kid Rock, Lenny Kravitz, Candlebox, vagy a Monster Magnet. Mégis úgy tűnik, hogy a legjobb dolog talán az volt a zenei karrierjük során, hogy Layne vendégszerepelt az egyik dalukban. Talán nem merész az a kijelentés, hogy az It’s Coming After a teljes feledés homályába veszett volna, ha Layne nem menti meg jellegzetes hangjával az utókor számára.
Az énekes halálát követően a Second Coming volt a főzenekar az első Seattle-ben megrendezett Layne Staley tribute koncerten 2002 augusztusában, hogy aztán 2009-ben a Showboxban, Ed Kowalczykkal (Live) közösen tolják el a Man in the Boxot, az aktuális megemlékezésen.
#3 – Slash feat. Mark Lanegan: So Long Sin City (This Is Not A Movie Soundtrack, 2011)
Erről a dalról aztán tényleg keveset lehet tudni, pedig olyan jó, hogy simán lehetne akár a lista első helyén is. Slash és Mark Lanegan 2011-ben rögzítette, és leginkább online stream-eken lehet megtalálni, hivatalos hanghordozót nem találtam hozzá a neten (ha valaki mégis belefutott azt kérem, hogy írjon nekem).
Mark lassan népszerűbb lesz szólóban, mint a Screaming Trees énekeseként. A rengeteg, nehezen nyomon követhető szólókiadványa mellett szinte már mindenkivel játszott, aki számít a szakmában. Nem hiába, zseni az ember, és ezt most is bizonyítja.
A This is Not A Movie egyébként egy mexikói sci-fi/apokaliptikus szatíra, ahol Slash Terminator 2-ből jól ismert haverja, az azóta rengeteg különböző – többek között – alkohol és drog problémán is átesett Edward Furlong játssza az egyik főszerepet. Nagy sikert mondjuk nem aratott vele, az IMDb-n például 4,6 ponton áll a film most éppen. A moziban elhangzik még a Monster Magnet Look To Your Orb For Warningja (lásd még The Matrix) és a Baby Gotterdammerungja is. Meg van némi Alice Cooper is a blue-ray kiadáson.
Amúgy viszont teljes homály a kooperáció. Mark mindig is király volt, Slash pedig Guns n’ Roses szintű szólókat tol a dalban. Döbbenet!
Még jó, hogy a YouTube-ról elő lehet néha ásni. Mondom, ez a dal annyira jó, hogy sokkal többet érdemelt volna.
#2 – Damageplan feat. Jerry Cantrell: Ashes to Ashes (The Punisher Soundtrack/New Found Power Japanese Version)
Ha van zenekar, amelyiknek a feloszlását teljesen értelmetlennek, és talán az összes közül a legdühítőbbnek tartom, az a Pantera szétválása volt. Down ide, Down oda. A világ metal zenéjének leginnovatívabb gitáros/dobos testvérpárja azonban hiába próbált túllépni Phil Anselmo hiányán, az egyetlen Damageplan album soha nem ért sajnos a korábbi anyagaik nyomába. És ennek nem csupán a módosult hangzás és zenei irány volt az oka. Hanem a teljesen érthetetlen énekes választás is.
Pat Lachman, aki eredetileg egy kiváló gitáros (játszott többek között pl. Rob Halforddal is) az égadta világon semmit nem tudott énekesként hozzátenni az Abbott tesók dalaihoz. Vagy ha pozitívabbak akarunk lenni, akkor csak nagyon keveset. Ennek a legszembetűnőbb példája pont az Ashes to Ashes lett, amikor is Dimebag és Vinnie Paul ősrégi cimborájukat, a déli zenéket és a countryt szintén nagyon kedvelő Jerry Cantrellt hívták meg egy jó kis közös jammelésre. Már ideje volt, hogy a közös karácsonyi vacsik után a fiúk végül gitárt is ragadjanak, és megírják a legjobb Damageplan dalt ever. A srácok sajnos nem lettek készen felvételekkel a New Found Power megjelenéséig, ezért az Ashes to Ashes már csak a japán kiadásra, valamint a The Punisher filmzenealbumra tudott felkerülni. Utóbbival mindenkinek érdemes megismerkedni, rengeteg jó track található rajta. Talán mind közülük a legismertebb, és a legnagyobb karriert befutó szerzemény, a Seether és Amy Lee közösen előadott Broken című felvétele lett.
Nem tudhatjuk, hogy ha szegény Dimebag teljesen értelmetlen, és a mai napig felfoghatatlan halála nem következik be, akkor milyen lemezeket dobtak volna még a piacra a srácok, de egy valami szinte biztosnak tűnik: Dimebag hatalmas szíve hatott volna Vinnie Paul-ra is, és egy nagy közös, Phil Anselmos összeborulást követően valószínűleg nem maradtunk volna új Pantera albumok nélkül.
Jerry Cantrell pedig újra csak megmutatta a világnak, hogy mekkora zseni: az Ashes to Ashes annyira jól sikerült, hogy azt még Pat Lachman rikácsolása szereplése sem tudta elrontani.
#1 – Zac Brown Band feat. Chris Cornell: Heavy is the Head (Jekyll + Hyde, 2015)
Az utóbbi időben gyanakodva figyeltem az online zenei stream szolgáltatásokat, aztán pár hete csak beadtam a derekam, letöltöttem a Spotify ingyenes verzióját, és előfizettem az Apple Musicra is. Mielőtt ez megtörtént volna, az early adopter barátaimmal sokszor szórakoztunk azzal, hogy vajon tudok-e olyan dalt mondani, ami nem szerepel a Spotify adatbázisban (az Apple Music még eleve nagyon hiányos). Persze azért találtunk némi rést a pajzson. Aztán elkezdtem a rock és metal listákat hallgatni, ami ugye random dobálja be a dalokat. Ezt csak azért írom le, mert magamtól valószínűleg soha az életbe nem hallgattam volna bele Zac Brown dolgaiba, ha nem dobja fel nekem valamelyik rock rádió az Apple Musicon a Heavy is the Head című klasszist.
De ki ez a Zac Brown? A fickó egy country énekes, akinek a zenekari fotói, még a Lynyrd Skynyrd „mindenkit a faluból a képre” típusú felvételein is túltesznek. Jelenleg úgy nyolcan-kilencen vannak a srácok a bandában, és senki nem háttérénekesnő vagy ilyesmi. Nyertek már jó pár díjat, többek között háromszor Grammyt – már ha ez számít nekik valamit – és Amerikában hihetetlen népszerűségnek is örvendenek. Zac szerepelt többek között Sheryl Crow Feels Like Home albumán (Homesick) valamint a Foo Fighters 2014-es, Sonic Highway lemezének Congregation című dalában is. Utóbbinak azért van előzménye: a 2013-as, Dave Grohl által producelt, és rendkívül kreatív módon The Grohl Sessions, Vol. 1-nek elnevezett című négy számos LP-jén, a korábbi Nirvana dobos két dalban a Let it Rainben valamint a Day For The Deadben is közreműködött. (Utóbbira feltétlenül klikkeljetek rá, hatalmas, nagybetűs zene, Dave pedig szokás szerint úgy dobol, mint egy isten!)
Zac Brown Band: a legnagyobb rockerek country földön
Érdemes pár szót szánnunk erre a zenekarra, mert valami egészen döbbenetesen nagy zenészek, és valami egészen döbbenetesen jók élőben is. Azon kívül, hogy mestereik a hangszereiknek, simán énekelnek például négy szólamban. Vagy ki tudja, hogy mennyiben. Aztán ott van az a hegedűs arc. Az valami ufó, pár karakterrel arrébb ti is meggyőzödhettek róla. A srácok amúgy hatalmas rockerek, a YouTube-on számtalan hihetetlen feldolgozást lehet találni tőlük, például ahogyan vagy harmincezer néző előtt lezúzzák az Enter Sandmant az elejétől a végéig – Kirk szólóját egy torzított hegedűn megszólaltatva – na, az valami egészen hihetelen.
Ha ahhoz van kedvük, akkor a Killing In the Name-mel lepik meg a közönséget, a Wanted Dead Or Alive-ot Richie Samborával varázsolják oda egy stadionnyi embernek, vagy éppen a Bohemian Rhapsody-t veszik elő valami gálán. Utóbbi már lehet, hogy mindenkinek a könyökén jön ki – nekem biztosan – de ha ezt most nem hallgatod meg… csak egy kérdésem van: ha a magyar tehetségkutató műsorokban a zsűri szerint világszínvonalú produkciókat hallunk, akkor ez mi? Hipergalaktikus?
Szóval Zac-ék állatok, gondolom most már megértitek, hogy miért kellett őket mindenképpen egy külön boxban kiemelnem.
Aztán a 2015-ben megjelent, legutolsó Zac Brown Band albumon való vendégszereplésre egy másik seattle-i legenda, Chris Cornell is meghívást kapott. A lemez szinte minden egyes tétele kiváló a maga műfajában, de az olyan messze van a rocktól, mint a konföderációs zászló a Fehér Háztól. Ennek megfelelően a Heavy is the Head egy igazi kakukktojás a Jekyll + Hyde-on. Viszont lehet, hogy éppen ezért, valami egészen zseniális lett. Nem is értem, ha ilyen király dalokat is tudnak írni Zac-ék, akkor miért kell country-pop slágerekkel bomlasztani az amerikai nép agyát.
A dal szövege amúgy roppant egyszerű: „Nehéz a fej, hogy viselhesse a koronát / A fekete kutya iszik a vízból, hűteni próbálja a nyelvét / A munkájával soha nem készül el, békét nem talál / Leszáll az éj, füst gomolyog a víz felett, sötétségbe zár / Hideg fehér kéz a mélyben, vízbe fojt a bűneidért.” (Ezért jobb, ha inkább nem, vagy csak nagyon óvatosan fordítjuk le az angol szövegeket. Még a végén kiderülne, hogy itthon irodalmi Nobel-díj járna egy-két lesajnált szövegírónknak.)
Chris pedig szokás szerint egy isten, 23 másodperccel a vége előtt akkorát üvölt, mint legutóbb talán csak a Badmotorfinger időkben, és az egyik legjobb 2015-ös, nem grunge dallá súlyosbítja a Heavy is the Head-et. Úgyhogy ha valaki, hát ő tényleg megérdemli a koronát!
