A seattle-i zenei forradalom, valamint az MTV döbbenetes mértékűre növekedett befolyása alapjaiban rengette meg a rock és a metal színtér működését a ’90-es évek elején. A változások hatással voltak a zenekarokra, a kiadókra, a koncertszervezőkre és az újságokra egyaránt. Fanatikus rockrajongóként folyamatosan kutattunk az új zenék után, amihez az első számú információ forrásunk a Metal Hammer Hungarica volt. A grunge és én interjúsorozatunkban az újság egyik alapítójával és főszerkesztőjével, Lénárd Lászlóval beszélgettünk a magazin indulásáról és arról, hogy újságíróként és zenefanatikusként ő hogyan élte meg a grunge korszak változásait.
Lénárd László Ozzy-koncerten
1991 lehetett. Csillapíthatatlan étvágyat éreztünk az újabb és újabb zenék felfedezése iránt. A Hammeren nőttünk fel, hónapról hónapra, megjelenéstől megjelenésig éltünk. Ha kijött egy új lemezkritika, akkor mi, grunge rajongók biztosak lehettünk abban, hogy ha Lénárd László (és Uzseka Norbert) valamire nyolcast vagy annál magasabb pontszámot ad a Hangpróbán, akkor azt az albumot azonnal be kell szereznünk valahogyan. És ez azóta sem változott. Büszke olvasója vagyok a lapnak az utolsóként megjelent Metallica Hungarica óta, ezért hatalmas örömmel fogadtam Laci igen válaszát az interjúval kapcsolatban. Az egyik pesti mozi kávézójában ültünk be, hogy felelevenítsük a korszak történéseit. A majd’ három órás beszélgetés során nagyszerű volt látni, hogy kedvenc magazinunk főszerkesztője még ma is ugyanazzal lelkesedéssel és fanatizmussal beszél a zenéről, mintha legalábbis 1983-at írtunk volna.
___
Hammerizálódás
Hogyan indult Magyarország legmeghatározóbb zenei magazinjának a története?
„Cselővel [Cselőtei László, a Metallica Hungarica majd a Metal Hammer Hungarica másik alapítója – PM] a gimnáziumban találkoztunk. Művészi beállítottságú fickónak tűnt, mindig egy hatalmas rajztáblával nyomult, de emellett az is látszott rajta, hogy rajong a rockzenéért. Az egy évvel alattam lévő évfolyamba járt. Először az öccsét, Pétert ismertem meg, aki kölcsönkérte tőlem a Judas Priest-összest, aztán valahogy egymásra találtunk Cselővel. Neki már akkor is volt egy művészi vénája, még sci-fi fanzine-eknek is készített különböző rajzokat, és mindketten újságmániások voltunk. Én mindig megvettem az összes olyan újságot – Ifjúsági Magazin, Magyar Ifjúság, Pesti Műsor, Világ Ifjúsága stb. –, amelyekben rockzenei híreket lehetett olvasni. Aztán kiderült, hogy az angoloknál elindult egy kifejezetten metal újság, a Kerrang!”
Mikor jutottatok el odáig, hogy már nem csak olvasni akarjátok a híreket, hanem saját rockzenei kiadványt is akartok készíteni?
„1986 augusztusában szereltem le a kötelező sorkatonai szolgálatból, Cselő meg akkor már Egerbe járt főiskolára. Ekkortájt döntöttük el, hogy itt az ideje egy saját újságnak, az első kelet-európai metal magazinnak. Ez lett a Metallica Hungarica. Az első példányokat a budapesti 666 Fesztiválra vittük ki, ahol a legnagyobb meglepetésünkre mind a 300 példány gazdára talált egy este alatt. Ettől csak még lelkesebbek lettünk, ezért elkezdtük keresni a lehetőségeket úgy, hogy újságkiadásra semmilyen engedélyünk sem volt. Úgy tudtunk nyomdát szerezni, hogy mondták, hogy akármikor nem fogják gépre tenni nekünk a lapot, például március 15-ét és október 23-át felejtsük el. Ebben az időszakban minden nyomda számíthatott ellenőrzésre. Más időpontban viszont pénzért és némi piáért sikerült kinyomtatunk az újságot.”
Ekkor még bőven a ’80-as évek közepén voltunk, a nyugattal való kommunikáció elég nehézkes lehetett. Honnan szereztétek be az információt a külföldi zenekarokról, hogyan jutottatok hozzá a lemezekhez?
„Kinéztem a Kerrang!-ból, meg később más lapokból, francia újságokból is különféle levelezőtársakat. Anglia, Japán, USA, Németország, Svédország, Franciaország, Lengyelország, Bulgária… Elég kiterjedt levelezést folytattam, de Cselő is. A kinti metal arcokon keresztül kaptunk infókat, újságokat, zenéket is. Én meg küldözgettem kifelé a magyar lemezeket. Edda, P. Mobil, később Pokolgép… Amikor beindult a Metallica Hungarica – ha korlátozottan is – de már lehetett olcsón utazni például Nyugat-Berlinbe. Az ember felült a vonatra este, másnap leszállt Kelet-Berlinben, aztán átmetrózott a nyugati oldalra, és megnézte a koncerteket. Láttam a Saxont, a Loudnesst még a full japán felállással, aztán a Slayert, az Overkillt, a Helloweent… A városban működött a Noise kiadó. Bekopogtattam az utcáról, hogy jöttem a Metallica Hungaricától Magyarországról. Nagyon barátságosak voltak már a kezdetektől fogva, így bejárhattam hozzájuk lemezekért, fotókért, infókért. Egyszer még a Running Wild stúdiózására is meghívtak. Berlinben dolgoztak akkor, ez volt az 1988-as Port Royal lemezük.”
Pár évvel az első Metallica Hungarica kiadása előtt, 1984-ben indult el Németországban (akkor még NSZK) a Metal Hammer. Hogyan kerültetek kapcsolatba a kiadóval?
„Az 1988-as Monsters Of Rock Fesztiválra kimentünk Cselővel, és a backstage-ben szólt nekünk a Noise egyik munkatársa, hogy a német Metal Hammer tulajdonosa szeretne velünk beszélni.”
Ne haragudj, hogy közbevágok, de ha jól értem, ott van két magyar srác egy pár száz példányban megjelenő fanzine-nal a tarsolyában a Monsters of Rock-on. Hogy tudtatok így bejutni a backstage-be?
„Addig kavartunk, amíg bemehettünk. A Helloween is fellépett, ők meg a Noise-nál voltak, úgyhogy rajtuk keresztül valahogy bejutottunk. De ekkor már nem is pár száz példányban készült a Metallica Hungarica. Szóval a német tulajdonos tett egy ajánlatot, mert szerettek volna Kelet-Európa felé is nyitni. De azért nem volt olyan egyszerű erre igent mondani. Hazafelé még vitáztunk is Cselővel, mert én nem akartam feladni a függetlenségünket. Meg az igazság az, hogy én nem is szerettem annyira a német Hammert. A Rock Hard nevű német újság sokkal szimpatikusabb volt.”
Nem szeretted a Hammert?!
„Itthon ahhoz lehetett a legkönnyebben hozzájutni, persze nem hivatalos úton, de azért könnyebben beszerezhető volt, mint mondjuk egy Kerrang! vagy egy Metal Forces. Én igazából az utóbbi fanatikusa voltam. Az egy kisebb magazin volt, a glam-től a hardcore-ig, a klasszikus metaltól a thrashig írtak mindenről. Igazi underground újságírók rakták össze, olyanok, akik nyakig benne voltak ebben a dologban. A német Hammernél meg csupán egy-két hiteles figura dolgozott. A német Hammer nekem olyan nehézkes, nagy volt, persze szép nagy képekkel, óriásposzterekkel. Szóval szép volt, nagy volt, de tartalmilag nekem annyira nem jött be. De nem is ez volt a meghatározó szempont, hanem a függetlenségünk megtartása. Cselő ezzel egyet is értett, de azzal érvelt, hogy ha ez az ember ide akar jönni Magyarországra az újságjával, akkor előbb-utóbb úgyis megcsinálja.”
Azaz, ha nem veletek csinálja meg, akkor megcsinálja majd mással?
„Persze, biztosan így lett volna. Ebben maximálisan igaza volt Cselőnek, ezt be is láttam. Elkezdtünk tehát együtt dolgozni, 1989-től kijöttek az első Metal Hammer Hungaricák, aztán kiderült, hogy ez a franchise dolog nem működik. Először is a magyar partner kamuzása miatt. Kiderült, hogy a megállapodott jogdíjat nem utalták át a németeknek. Akkor a Hammer-tulaj azt mondta, hogy velünk akar dolgozni a továbbiakban is, viszont ezzel a kiadóval megszakítják a kapcsolatot. Teszem hozzá, mi sem kaptuk meg tőlük a pénzt, ami járt volna az újság összerakásáért. Tanulópénz… Később meg az derült ki, amikor már a német cég volt a kiadó, hogy a praktikusnak tartott összefonódás nem jól működik. Ugyanis volt közös 16 oldal, együtt az olasz és a lengyel kiadással. Ők meg állandóan vitatkoztak a tartalomról, hogy milyen cikkek, milyen bandák legyenek ezen a közös 16 oldalon. Mindenhol speciális színterek voltak és vannak, nem lehetett ezt jól összehangolni. Az olaszok a dallamosabb vonalat akarták jobban, a lengyelek meg csakis a brutál bandákat! (nevet) Pár év múlva aztán a német tulajdonosnak lett pár olyan problémája, amit nem tudott megoldani, totál elvesztett mindent. Közben nekünk lett saját cégünk, saját kiadónk. A mai napig megvan velük a kapcsolat, de már régóta nincs az a rátelepedés, mint jó húsz éve.”
Metal Hammer vs. grunge
Aztán egyszer csak a zeneiparban megváltozott minden. Emlékszem, hogy kijött egy Metal Hammer, a borítón pedig Chris Cornell volt. Állati jól nézett ki, de nekem teljesen váratlanul jött egy ilyen címlap, semmit nem tudtam addig a Soundgardenről. Ti akkor már felépítettek valamit, ami teljesen metal-központú volt, és el kellett döntenetek, hogy beszálltok az új irányba vagy teljesen kimaradtok belőle. Hogyan éltétek meg a Hammernél a grunge térnyerését?
„Nem volt ez szerintem azért ennyire durva. Már jóval korábban ismertünk olyan bandákat, mint a Tad, a Melvins, ezekről a Metal Forces már a ’80-as évek végén is írt. De ezt akkor még senki sem hívta grunge-nak. És persze ott volt a Soundgarden is. A nyolcvanas években úgy működött a zeneipar, hogy mindenki azt figyelte, ki szerződik nagy kiadókhoz. Az összes zenekarnak ez volt a célja. Cornellék pedig elsőként szerződtek multihoz, 1989-ben a Louder Than Love volt a nagykiadós bemutatkozásuk.”
Hogyan talált meg az az album?
„Itthon nem voltak még bent a nagy kiadók akkor, tehát nem kaptunk albumokat, hogy írjunk róluk, így ezeket megvettük magunknak. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy aránylag gyakran mentünk ki Németországba, Berlinbe, Ausztriába. A német kiadóhoz, meg koncertekre is. Akkoriban minden pénzem lemezekre, koncertjegyekre ment el, a Louder Than Love-ot is kint vettem meg bakeliten. Azok a lemezek, amiket a Hangpróba rovatban pontoztunk, szinte kivétel nélkül az én megvásárolt bakelitjeim voltak. Vagy amiket felvetettem kazettára a Solarisban vagy a Vikingben. Később a német Hammerben is hatalmas promo-kazetta begyűjtéseket rendeztünk. Ami nekik nem kellett, azt mind hordtuk haza! (nevet) Kívülről lehet, hogy úgy látszott, hogy ’ezek csak ülnek ott a szerkesztőségben, várják a postást, aztán meg jól lefikázzák a lemezeket’, de ez egyáltalán nem így ment!” (nevet)
Hogyan érzékeltétek újságíróként, hogy ott lóg a változás a levegőben?
„Jöttek a hírek, hogy ez a Sub Pop kiadó lesz a következő őrület. A Nirvanát már el is vitte tőlük a Geffen. Volt akkoriban egy átalakulás is a német Hammernél, új arcok érkeztek, a régiek meg vagy elmentek, vagy ők is a korral változtak. Az első Dream Theater lemezért például odáig voltunk, és mint a messiást, úgy vártuk a következő albumot. Új kiadó, új énekes stb. Volt a német szerkesztőségben egy srác, akiről tudtuk, hogy ugyanúgy szerette az első lemezt, mint mi. Épp csak megérkeztünk a kinti Hammer irodába, leraktuk az újságot, és már kérdeztük is Martint, hogy ’Na, megkaptátok már az új Dream Theater előzetesét? Mesélj, milyen?’. És akkor annyi volt a válasz, hogy ’basically shit’. Ezt sosem felejtem el! (nevet) Jöttünk totál lelkesen, és nem akartuk elhinni, hogy Martin ennyivel elintézte őket, mondtuk, hogy ilyen nincsen. De ez már az új idők szele volt: ha valami dallamos, metalos, progos, az már ciki. Közben meg az 1992-es Images and Words a kilencvenes évek egyik legjobb albuma lett, kis túlzással a Dream Theater egész karrierje erre a lemezre épült fel.”
Mit hallgattál akkoriban, amikor bejött a grunge?
„A doomos, Black Sabbathos vonal mindig is közel állt hozzánk. És ebből a szempontból ez egy jó korszak volt, a Trouble Rick Rubinnal tudott dolgozni a ’90-es évek legelején, a Slayer már korábban belassult a South of Heaven-nel, 1991-ben kijött a Corrosion Of Conformity Blind lemeze, ott volt a Danzig, valamivel később az első Down demó is, amit még Götz Kühnemundtól, az egyik leghitelesebb német rockújságíró barátunktól másoltam át magamnak a Hammer-irodában. Emlékszem, hogy a Soundgardent úgy láttam először Münchenben, hogy a C.O.C. volt az előzenekaruk. Akkor jött ki a Badmotorfinger album, úgyhogy irgalmatlan tömeg volt, alig lehetett előre menni, de engem a C.O.C. érdekelt igazán. Amúgy a Badmotorfinger nagyon bejött nekünk is, Cselő kilenc vagy tíz pontos kritikát írt róla. Abban a zenében ott volt a Sabbath mélyre hangolt riffelése is, plusz ott volt az a klasszikus rock hang. Az egy full metal dolog volt.”
Akkoriban volt a címlap Chris Cornell-lel?
„Nem, akkor még nem voltunk olyan merészek. Itthon sokkal lassabban mennek a dolgok. Ráadásul nagyon sokáig főképpen attól függött, hogy ki lesz a borítón, hogy kint milyen képekhez vették meg a felhasználási jogokat a fotósoktól. Nekünk azok közül lehetett válogatni. Szóval, a Soundgardennek azért volt rendes múltja is, nem a semmiből bukkantak fel, és bár kicsit alternatívabb módon nyomták a metalt, de ekkortájt még a grunge kifejezés sem volt használatban. Kijött például a Jane’s Addiction a Ritual lemezzel 1990-ben, ami egy nagyon jó anyag, de akkor még csak az látszott, hogy ez az alternatív vonulat jön felfelé. Azt is az újságírók fejtették meg, az alternatív metal szerintem jobb kifejezés is erre az egész dologra. De aztán hirtelen minden grunge lett! (nevet) Eleinte még nem lehetett tudni, hogy az MTV odaáll az irányzat mögé, és teljes erőből elkezdi majd nyomni ezeket a zenekarokat. Nirvana, Soundgarden, Pearl Jam…”
Az Alice in Chains-t például hogyan ismerted meg?
„Az Alice in Chains-t a Megadeth előzenekaraként láttam először Németországban. A Facelift lemez még friss volt akkor, a kiadójuk tolta be őket a Megadeth turnéra. Mai fejjel hihetetlennek tűnhet, de amikor elkezdődött az Alice in Chains-koncert, majdnem teljesen üres volt a nézőtér, még az első sor sem volt teljes. Ott álltunk pár klasszikus felvarrós, mellényes thrash rajongóval. Layne-ék nagyon fiatalok voltak akkor, olyan igazi, ártatlan, hamvas arcú srácok. Nekünk is abszolút az első élmény volt, de tetszettek, mert ott volt a zenéjükben a Sabbath!” (nevet)
Hallgattál Nirvanát is?
„A Nevermind előtt egyáltalán nem. Igazából csak később kezdtem el értékelni őket, az unplugged album táján. Az egy nagy teljesítmény volt tőlük, az tényleg gyönyörű szép volt. A Come As You Are viszont már eleve tetszett, csak az nem, hogy éjjel-nappal a Smells Like Teen Spirit ment az MTV-n. De ők mások is voltak, mint a Chains, a Soundgarden, máshogy is néztek ki. Én hozzájuk nem tudtam úgy kapcsolódni.”
És A Pearl Jamhez?
„Hozzájuk sem. Nekem a Pearl Jam nagyon sokáig műanyag volt. A kettes albumnál viszont azt mondtam, hogy ezt most komolyan veszem és ezt az albumot jóra fogom hallgatni. És jóra is hallgattam. A Mother Love Bone miatt mindig furcsa érzéseim voltak velük kapcsolatban. Jöttek azzal, hogy mekkora alternatívok. Az MLB után? Nem nagyon lehetett elhinni.”
Arra gondolsz, hogy a Mother Love Bone a Warranttal turnézott nem sokkal azelőtt, hogy Andy Wood túllőtte magát?
„A Mother Love Bone szerintem pszichedelikus glam volt. Az Apple lemez zseniális, hibátlan, és nekem a mai napig is jobban tetszik bármelyik Pearl Jam lemeznél. Hatalmas klasszikus az az egész anyag. Ha Andy Wood nem hal meg, akkor annak működnie kellett volna.”
Oké, de ott volt előtte a Green River, ami viszont teljesen punk, meg valamilyen alternatív őrület keveréke. Szerintem a Green River után nagyobb váltás volt a Mother Love Bone, mint az MLB után a Pearl Jam. Egy jó adag korai Pearl Jam riffben még mindig Stone Gossard MLB-s vonalát hallani szerintem. Az Apple lemezen voltak riffek, a Ten-en voltak riffek, de a Vs-en már nem nagyon.
„A Green Rivert én már csak a Pearl Jam után ismertem meg. Az egy nagyon underground dolog volt, ráadásul egy teljesen más színtéren. Én akkor thrash, hardcore, klasszikus metal, glam, AOR vonalon követtem a kisebb csapatokat, legalábbis amennyire lehetett. A Pearl Jam eleve az MTV-n nyitott, és nekem az jött le, hogy valamiért iszonyatosan, görcsösen akarták bizonygatni, hogy ők alternatívok, és az nekem nem volt valami szimpatikus.”
Miből érezted ezt?
„Az interjúkból elsősorban. Mert akkor még adtak interjúkat! (nevet) A Soundgarden például sosem mondott ilyeneket, a Pearl Jam meg úgy jött, mintha ők fejtették volna meg a világot. Kurt Cobainnel is nagy csatáik voltak. Kint azért jobban tudták az emberek, hogy honnan is jöttek ezek a srácok: nem a mocsok underground klubokból, hanem középosztálybeli fehér gyerekek. Emiatt sokak szerint hiányzott belőlük az underground típusú hitelesség. Persze az ember nem tudta a teljes sztorit, mert ahhoz ott kellett volna élni Washingtonban. A metalban is úgy van ez, hogy ki kell érdemelni a hitelességet. Klubkoncertek, kis turnék, demók, satöbbi. Ha valaki nem így bukkan fel, hanem azonnal egy nagy kiadóval a háta mögött bukkan fel a tévében, akkor évekig tart, mire kialakul a banda hitele. Ha egyáltalán kialakul.”
Zavart, hogy a csapból is a Pearl Jam folyik?
„Az biztos, hogy volt az MTV részéről egy irgalmatlan nyomasztás. Gondolom, kiadói részről is. Közben meg a másik oldalon szórták ki a bandákat. A multik elkezdték kirakni azokat, akiken korábban meggazdagodtak, akikből a fejesek a házaikat építették, a gyerekeik taníttatási költségeit fedezték. Én ezt borzasztóan igazságtalannak éreztem. De a grunge nemzetközi szinten ’94-re kifutotta magát. Utána már vergődés volt, mert ezek a bandák sem élvezték szerintem azt, ahova jutottak. A Soundgarden elment egy nagyon barátságtalan irányba, a Nirvana az In Uteroval meg konkrétan hallgathatatlanná tette magát. De ez szubjektív, mert nyilván vannak, akik szerint az az igazi Nirvana. Én az In Utero lemezt vagy 20 nem vettem elő. Megvan CD-n, de nem jut eszembe, hogy hallgatnom kéne.”
Azért érdekes, amit mondasz, mert amikor kijött a Pearl Jam-től a Vs., akkor a magyar Metal Hammerben az év végi szerkesztőségi listán – arra már nem emlékszem, hogy konkrétan a tiéden vagy a teljes szavazáson – második helyen végzett az album.
„Mondom, én azt a lemezt jóra hallgattam. Nem is a zenével, hanem ezzel az egész nyomasztással volt bajom. Elismerem a harcaikat a jegyárakkal kapcsolatban, a függetlenségre való törekvésüket, meg ahogy ezt az egészet működtetik. Ez a része ma már nagyon szimpatikus. De hogy három órán keresztül hallgassam a Pearl Jamet egy koncerten? (nevet) Sok minden benne van, de nincs benne a Black Sabbath, lehet, hogy ez a bajom. (nevet) Az Alice in Chains-ben benne volt, a Soundgardenben egyértelműen benne volt. Nekem Tony Iommiéktól eredeztethető szinte minden általam kedvelt zene, az ozzys Sabbath a mindenem.”
Olvastam valahol, hogy bár ő az abszolút a bálványod, de mégsem akarsz Ozzy-val találkozni.
„Valóban nem, pedig lett volna rá lehetőségem. Félek, hogy túl nagy csalódás lenne. Én az Osbournes-sorozaton is nehezen tettem túl magam. 1984-ben sajnos nem tudtam kimenni a Monsters Of Rock-ra, az volt minden idők legerősebb MOR-összeállítása szerintem, és ez örök fájdalom. Meg az is, hogy Randy Rhoadsszal nem láthattam Ozzyt. 1988-ban láttam először élőben, akkor már Zakk Wylde-dal. Nem tudom leírni, milyen érzés volt, hogy ott van előttem a színpadon…”
Hallgatsz ma még azért grunge zenét?
„Persze, főleg Alice in Chainst. Nekem a Soundgarden visszatérése nem volt az igazi, viszont a Chains mindkét új lemezét nagyon szeretem, remekül megtalálták az új énekest. Az elsőn vannak a jobb dalok, a második meg valami egészen elképesztően szól. Az ember mindig harcol az emlékeivel, de el kell fogadni, hogy az Alice in Chains sohasem lesz már olyan, mint Layne-nel volt. Nem is lehet. De ettől még ez ma is egy kiváló banda. Jerry hajvágása viszont óriási hiba volt!” (nevet)
Minek köszönhető szerinted, hogy viszonylag gyorsan vége lett a grunge korszaknak?
„Szerintem ezt a dolgot egyértelműen túltolta a zeneipar. Ezek a zenekarok nem ezért kezdtek el zenélni, nem az MTV vagy a sztárság miatt. Aztán kezdték elveszíteni a kreatív szabadságukat, keretek közé akarták őket szorítani, és ki is használták őket. Egyszerűen besokalltak, mert tényleg nem erre vágytak. Az előző korszak bandái között sokaknál volt az a cél, hogy legyen meg a nagykiadós szerződés, aztán meg szippantsuk mi is a kokót a csajok seggéről! (nevet) Ez egy jóval depressziósabb vonal volt, hiszen közben maga a korszellem is sokat változott, véget ért a ’80-as évek hedonizmusa. Volt, akiket a heroin tett tönkre teljesen, másokat meg a zeneipar, a sztárgyár elvárásai készítettek ki.”
___
(Folyt. köv.)
