Vannak zenekarok, amelyeknél tipikusan lehet úgy indítani csípőből egy-egy kritikát, hogy „régen minden jobb volt”. Hazudnék, ha azt mondanám, az Offspring nem ilyen banda. Az 1994-es Smash nálam ott van minden idők legjobb albumai között és pont ez a lemez az oka, hogy mindig félve várok egy-egy The Offspring kiadványt. Reméli az ember, hogy lesz még egyszer ugyanolyan, de aztán az évekkel rájön, hogy nem, aztán ahogy még pár év eltelik, újabb felismerés érkezik: ezzel semmi baj nincs.
A Smash után
Kicsit necces is lenne elvárni az 55 éves Dexter Hollandtól, hogy lepakoljon egy olyan lemezt, amilyet anno, 28-29 évesen. (Nem is tudtam, hogy ilyen öreg volt már akkor!) Sosem fogom elfelejteni, amikor kaptam egy rommá karcolt, de tökéletesen működő Smash CD-t, és mit sem sejtve, addig nem nagyon hallgatva ilyen zenéket, betettem a discmanembe, és elkezdtem hallgatni. Nem lett instant szerelem, bármennyire jól indult, a lemez eleje nem kapta el a 12 éves fejemet, de azért tetszett. Aztán elkezdődött a Bad Habit, meghallottam, hogy „Hey, man, you know I’m really okay” és tudtam, hogy ez az én zeném. Kirázott a hideg, állt a szőr a kezemen, jött a katarzis, szinte el sem akartam hinni, amit hallok. Onnantól nem volt megállás, mai napig az egyik legfontosabb lemeznek tartom az életemben, a műfajon belül pedig a legjobbnak és legfontosabbnak.
Utána jött a hullámvasút, változó intenzitású szerelem, egyetlen dolog nem változott csak az elmúlt 22 évben: a Smash-t átlagosan hetente egyszer elővettem, sokszor napokra a discmanembe ragadt. Nemrég megvásároltam belőle újabb két példányt, amit belerakok a gyerek cipősdobozába másik 24, számomra fontos lemez mellé, amit aztán odaadok nekik a 14. születésnapjukra, hátha nekik is robban valamelyik lemez majd.
Abba azonban elég durva belegondolni, hogy kilenc éve nem született új lemez a bandától, ha pedig azt nézzük, hogy jó lemezük mikor volt, akkor bizony több, mint 20 éve. Valahol elkeserítő, de ugyanakkor az is tény, hogy pont a Smash miatt náluk a megszokottnál is magasabban van az a bizonyos léc. Persze, utána jött még az Ixnay On Hombre/Americana/Conspiracy Of One hármas, amik mind nagyon jók, de valahogy egyik sem hozta ugyanazt az érzést. Akkor persze még nem tudtam, hogy ugyanaz nincsen kétszer és ez pont így jó, de hajszoltam és újra azt a katarzist akartam, amit az „Összetör” adott anno. Szép lassan elengedtük egymás kezét az Offspringgel, elkanyarodtunk kétfelé, mint Brian O’Conner és Dominic Toretto, és jártuk a saját utunkat. Megmaradt a párás szemű nosztalgia és az új lemezek fintorogva meghallgatása, majd felhelyezése a polcra és pár évente portalanítása. (Jó, hazudtam, nem szoktam portalanítani, BOCS KATA!)
Let The Bad Times Roll
A Bob Rock producerkedésével készült Let The Bad Times Roll azonban kétségkívül egy jó lemez. Sőt, tovább megyek, egy kibaszott jó album. Viszont itt megint kicsit visszább veszek: Nem Smash. (Nyugi, már nem fogom ezt olyan sokszor leírni!) Ennek ellenére, magamat is meglepve tapasztaltam, hogy napokra beragadt a discmanembe (Nosztalgia, hello!), és egyfolytában ezek a dalok pörögnek a fejemben. Megkockáztatom, hogy a Let The Bad Times Roll nálam valahol az Americana/Conspiracy Of One szintjén helyezkedik el minőségben, mégis teljesen más, mint azok voltak, a tempóból meg érezhetően visszavettek, mégsem lett (teljesen) nyugdíjas lemez.
Hőseink hallhatóan megöregedtek ugyan, bár azt hozzá kell tennem, Dexter Holland hangja olyan, mint húsz évvel ezelőtt. Ha kiderülne, hogy a felvételek egy része akkoriból származik, csak a hangzás miatt lennének kétségeim. A sound ugyanis eszméletlen király, tiszta, de nem agyonpolírozott, olyan, amilyen egy „melankopoppunk” lemeznek kell lennie 2021-ben.
Ugyan úgy tűnhet elsőre, zeneileg sem megy a vadulás, party helyett pici melankólia van, de azért akadnak ténylegesen punkos tételek, mint a lemezt nyitó This Is Not Utopia, vagy a Hassan Chop, amit elsőre poénnak hittem, de aztán a helyére került és kimondottan megszerettem. A címadó dalra először felszaladt a szemöldököm, mondván mi ez a gumisound, mi ez a popdal? Aztán azt vettem észre, hogy ott zakatol a fülemben a refrénje és rohadtul nem képes kijönni belőle, akárcsak a We Never Have Sex Anymore fúvósokkal megtámogatott, keserédes dallamai. Itt esett le, hogy ez az édesbús melankólia belengi az egész korongot és ad egy olyan ízt neki, amitől abszolút működik az egész. Belekerül az, ami már a Splinternél is hiányzott, de a felháborítóan semmilyen Rise and Fall, Rage and Grace – Days Go By párosnál főleg. Igazából ennél a három lemeznél az dühített a legjobban, hogy képtelen voltam szeretni őket, de ezzel együtt igazán „utálni” tudtam egyiket sem, mert megvoltak mindig a lehetőségek, hogy jók legyenek a dalok, de valahogy nem lettek. A langyos víz pedig a zene halála. Ha kicsit ráfekszenek, lehetett volna ez a három lemez is korrekt, mert bizonyos dalokban érezni is a potenciált. Viszont ami akkor nem sikerült, az most hatványozottan igen. És itt jönnek képbe a lemez azon dalai, amiket nem említettem eddig.
A Behind Your Walls például egy olyan darab, ami határozottan nem vidám, de valami olyan hangulatot áraszt magából, hogy képtelen voltam nem imádni már elsőre is, majd ez lett az egyik kedvencem a korongról. Ám ugyanilyen az Army Of One is, amiben trükkösen ott van egy kis múltidézés (Igen, az a lemez, nem írom le megint, nyugi!), de úgy, hogy nem válik túl direkté, inkább csak olyan, mint egy cinkos összekacsintás, amikor azt mondod: Hé Haver! Nem mondom, úgyis tudod! A Broken These Bones meg tipikusan az a dal, amire lehet anno azt mondtuk volna, hogy oké, ez majd a maxi B oldalán elfér, de azért szeretjük! Ám valahogy most ez is bekúszott a bőröm alá, tök jól elkezdett működni, méghozzá egész gyorsan. De mondhatnám a hat (!) évvel ezelőtt bemutatott Coming For You-t is, amit akkor kimondottan nem szívleltem, azonban most a lemezen meg elképesztően működik és nagyon tudom szeretni.
Aztán van persze egy lemez végi „kötelező” líra is, a Gone Away, ami meglepően jól működik, bár azt azért bevallom, van némi felesleges érzetem, amikor hallgatom. Ugyanúgy a jópofa Beetlejuice-dallammal operáló In The Hall Of The Mountain King egy perces szösszenete, meg a lemezt lezáró Lullaby röpke semmije, a Let The Bad Times Roll újrahasznosított dallamaival full okafogyott, bár ha outroként tekintünk rá, akkor abszolút rendben van. Mint mondottam: a szövegek eléggé borongósnak hathatnak, de a végkicsengés még a „rossz idők” ellenére is határozottan pozitív. Nem tudom, mikor íródott a lemez, de van egy olyan érzésem, hogy az oroszlánrésze már a ténylegesen rossz időkben, és talán pont ezért is működik ennyire. Mintha egy nagy feltartott középső ujj lenne, amit azt sugallja: Hé, Covid-19, elmész te a pics@ba! (Amúgy tényleg, már indulhatsz is!)
Összegzés
Kíváncsi vagyok, mennyi kerül be ezek közül a dalok közül a programba, arra pedig még jobban, a közönség miképp reagál az anyagra. Vajon ismét én vagyok túl lelkes, vagy ez most vajon tényleg egy jó lemez lett? Nem mondom, hogy újra akkorát fog robbantani a kaliforniai csapat, mint anno, 27 éve, de azt igen, hogy megtaláltam az idei nyaram soundtrackjét. Manapság pedig nekem ennyi bőven elég.
Nem hibátlan album, talán nem is lesz az év lemeze, de egészen biztos, hogy mutatott most egy kis fényt az alagút végén, ami miatt nagyon előkelő helyre kerül majd a polcomon és egészen biztos vagyok benne, hogy nem hallgattam ki belőle minden jóságot az elmúlt egy hétben, hanem igenis, ez egy tartós „szerelem” lesz.
Srácok, nagyon köszönöm, hogy úgy érezhettem magam most tinédzsernek, hogy mellette nem volt keserű (majdnem) 34-nek lenni. Emelem kalapom, és üzenem: Brian várja Domot a piros lámpánál!
Pontszám: 9/10
Köszönet a Universal Music Hungarynek, hogy hallhattam a lemezt hamarabb!
__
